Tarzan Zéró

Helsinki Canapé Stories

(Öt történet ülőbútorokra)
(Five Stories for a Divan Jet)

Egy szavakkal leírt film cselekményvázlata



2005



Előjáték

Egy finn tévéstúdióban a stáb sürög-forog, végzik az előkészületeket. Lámpákat állítanak a stúdiódíszletben. A hangmérnök az asztalra tett mikrofonokkal babrál. A műsor rendezője elégedetlen a berendezéssel. Nem tetszik neki a piros dívány, ahol a vendégeket fogadják majd. „-Két díszletezőt kérek ide!” – kiabál az általános hangzavarban. A munkások megjelennek.

„-Vigyétek ezt innen és hozzátok be a másikat!” – mutat a kanapéra. A munkások morogva kiviszik a meggypiros díványt és behoznak egy másikat, amely fekete-fehér kockákkal mintázott. Az operatőr kamerája nézőkéjébe néz. Elégedetten mondja: „-Ez most jó!”

Mi, nézők is belenézünk a kamera nézőkéjébe. A műszeren át a fekete-fehér kockás díványra tekintünk. Erre az állóképre felúszik a film felirata:



Helsinki Canapé Stories

Öt történet ülőbútorokra

Tarzan Zéró novelláját filmre írta: Rókás László

Rendezte: …………………

1.

Olga, a Magyar Televízió munkatársa Budapesten benyit az irodába. Eljátssza a szokásos reggeli szertartást: bekapcsolja a komputerét. A képernyőn böngészi a beérkezett leveleket. Talál egy érdekeset. A finn Nemzeti Televíziótól érkezett. A levélben azt írják, van egy műsoruk, amelyben egyenes adásban találkoztatnak olyan embereket, akik régóta, vagy egyáltalán nem is látták egymást, mégis kötődnek egymáshoz. „Békedívány”, ez a műsor címe. A következő adásban a finn Hannelise-t és a lány magyar apját, Ottót szeretnék találkoztatni. A huszonéves lány nem is ismeri apját, aki a hetvenes években Helsinki divatos éttermeiben vendéglátóipari zenész volt. A finn kollégák kérik a magyar partnert, hogy kutassák fel Magyarországon Ottót, aki valószínűleg Kaposváron él. Keressék meg az ötlettel, és ha igent mond a lányával való, kamerák előtti találkozásra, szervezzék meg a kiutazását. Egyben dokumentációs filmezésre is kérik a magyar kollégákat: vegyék videoszalagra Ottó utazási felkészülését és repülőtéri csomagfeladását. A kazettát Ottónak adják oda a repülőtéren, elviszi ő Helsinkibe, így lesz vágókép az adáshoz.

Olga kinyomtatja az e-mailt egy papírra és beviszi a főnök szobájába. A főnök beleegyezik Ottó felkutatásába.

Ottó jelenleg Kaposváron dolgozik buszsofőrként. A műszak végén a forgalmi irodában átadnak neki egy borítékot, mely a Magyar Televíziótól érkezett.

Ottó felbontja a levelet és könnyes arccal szerez tudomást róla, hogy neki van egy lánya Helsinkiben, akit nem látott soha. Huszonkét éves, és még csak nem is tudott róla..! Ottó egész éjjel nyugtalanul alszik az ágyban és kezében galacsinná gyűri az alvás közben le nem tett levelet.

Ottó másnap telefonál a Magyar Televízióba. Természetesen kész az utazásra, hogy a lányával találkozzon. Mit kell tennie ehhez, kérdezi Olgát a telefonban.

„-Van érvényes útlevele?” – „Van.” – „Akkor készítse össze a holmiját és pénteken kilenc órakor legyen a Ferihegy kettes repülőtéren. Indulás 11 órakor a Malév helsinki járatával. Helsinkiben várják magát a finn kollégák. Visszaérkezés vasárnap este 22 óra 40-kor. A jegyet intézzük. Megismeri stábunkat a kameráról, mert filmezni fogjuk a repülőtérre érkezését. Mi már fél kilencre ott leszünk!”

Nehezen telnek a napok péntekig. Ottó melankolikusan kormányozza a kaposvári buszt, és arra gondol, szólhatott volna az a szőke hajú finn asszony, hogy tőle lánya született. Vigyen neki valami ajándékot? …Vagy ne vigyen? Ottó nem is tudja hirtelenjében. Vajon milyen lesz a lány? …Szép lesz? Biztosan nagyon szép lesz… És milyen nyelven fognak beszélni? Merthogy Ottó csupán néhány szót ismer angolul. …Kevés lesz ez a néhány szó, vagy meg fogják érteni egymást? …Hm.. Ottó nem is tudja hirtelenjében.

Péntek reggel Olga és a tévéstáb kint várakozik a ferihegyi repülőtéren. Ottó érkezik, leszáll a buszról. Mivel a buszmegálló távolabb van a repülőtér bejáratától, az operatőr lekési a jelenetet. Ottó felismeri a kameráról a stábot és odamegy hozzájuk. Kopott zakóban és szerény cipőben, gyűrött kis nejlonzacskóval kezében áll a stáb előtt.

„-Ismételjük meg az érkezést!” – indítványozza az operatőr. „-Így??” – kérdezik a többiek, Ottó toprongyos kinézetére célozva. Ottó csak mosolyog, nem érti, mi a baj.

A stáb működésbe lendül. Olga a repülőtéri ajándékshop-ban vesz egy közepes méretű, meggypiros bőröndöt és egy kockás sálat egy elegáns ernyővel. Ottó kezébe adja a megszépítő tárgyakat. „-Pakoljunk át a zacskóból a bőröndbe! Így nem lehet Helsinkibe utazni…” Átrakják Ottó motyóit a vadonatúj bőröndbe. Két gatya, két zokni és egy flaneling, ez mindösszesen az útipoggyász. A kockás sál jó ötletnek bizonyul, mert Ottó figurája kicsit bohém lesz tőle. A hosszú nyelű férfiernyőt viszont olyan mereven tartja, mintha kardot szorongatna kezében. Mindenesetre a jelenség kicsit javul, a csavargószerű hatáson puhítottak.

Olga a járdához int egy taxit. Ottó csodálkozik: „-De hiszen most jöttem meg, már el is kell menni?” A stáb megszervezi a perfekt érkezést. Az operatőr most lesen van. A jelenet így mutat a képernyőn: Ottó, kockás sállal nyakán és repülőjeggyel kezében, ernyőt szorongatva kiszáll a taxi hátsó üléséről. A „Departures” tábla felülről belóg a képmezőbe, mikor a taxisofőr Ottó kezébe adja a meggypiros bőröndöt. Ottó eltűnik a repülőtéri üvegajtók mögött. A jól komponált jelenetnek van egy apró kis hibája, amit senki nem vesz észre: Ottó nem fizet a sofőrnek semmiféle viteldíjat.

Délután a jelenet szó szerint megismétlődik a helsinki valóságban. Ottó, kockás sállal nyakán és repülőjeggyel a kezében, ernyőt szorongatva kiszáll a taxi hátsó üléséről. Pelle Haakankippo adásszervező kifizeti helyette a viteldíjat. A helsinki hotel neonfelirata: „The Four Seasons” felülről kissé belóg a képbe.

Az ötcsillagos luxushotel recepcióján egy aranyozott tapétájú single room-ot írnak Ottó nevére. A booking alkalmával odaírják a produkció címét is: „Folktuppeda divansi”, azaz „Békedívány”. Ami annyit jelent, hogy Ottó összes szállodai költségét (including minibar) a Helsinki Televízió fizeti. Még szerény napidíjat is adnak, hetven eurót leszámolnak Ottó markába.

Ottó kicsit bódult az izgalmaktól. Rövid fekvés után a szállodai ágyon, sállal és cipőben bámulva az aranyozott tapétát, Ottó úgy dönt, elmegy sétálni. Legalább megkeresi azt a régi éttermet, ahol annak idején zenélt. Világosan emlékszik, hogy milyen ABBA- és Boney M-slágereket nyomott a finneknek.

Ha lenne itt egy jó szintetizátor, még most is el tudná ő játszani a Brown Girl in the Wind-et vagy a Fernando-t… De most nincs kéznél semmilyen szintetizátor.

Ottó taxival a helsinki főpályaudvarhoz viteti magát. Onnan már gyalog is megtalálja az utat ahhoz a régi étteremhez.

Ám az üzlethelység most nem étterem, hanem bútoráruház. Ottó csalódottan néz be a kirakat üvegén: odabent szebbnél szebb, mindenféle kanapék állnak. Vörösek, halvány sárgák, feketék, zebramintásak… Rafinált állólámpák, elegáns asztalkák. Gyönyörűek a fotelek is. Valósággal úszik az üzlethelység a luxus fényében. Ottó bámulja az egykori étterem fényárban úszó hűlt helyét. Emlékei víziójában megpillantja régi önmagát: azzal a régi, szívtipró bajuszkával orra alatt, visszafiatalodva ott ül a régi Ottó az egyik kanapén. Előtte szintetizátor áll.

A régi Ottó, aki sokkal soványabb, mint most, kacsint egyet, ujjait a billentyűkre helyezi és belekezd egy akkori slágerbe. Közben mosolyogva nézi a mostani Ottót, aki szomorúan bámul a kirakatüvegen befelé.

A fényár másnap délután a helsinki tévéstúdióban ragyog. Ottó egy kockás mintázatú kanapén ül, feje fölött a lámpákat villogtatják a fénytechnikusok. Pelle, az adásszervező kis mappával kezében utasítgatja Ottót, melyik kamerába nézzen. Ottó ideges, csekély angol nyelvtudása még bizonytalanabbá válik, amint megtudja, azon az ajtón fog majd belépni a stúdióba, mikor a lánya és Lisa, az a régi, izmos, szőke finn nő már ezen a kanapén ülnek. De ők most nincsenek sehol. Még csak hat óra, az adás este kilenckor kezdődik. Ottó a földszinti kantinban magába dönt négy whiskyt, hogy az időt siettesse.

Este fél kilenckor Pelle egy kis öltözőbe vezeti Ottót. „-Te vagy a harmadik szám. Én jövök érted, és az ajtóhoz vezetlek. Addig maradj itt, egy sminkes lány megcsinálja az arcodat.” Ottó annyira izzad, hogy kínszenvedés az arcfestés. Ráadásul az öltözőbe beszűrődik az adás hangja: már ABBA-slágereket játszanak. …És éppen a Mamma mia-t! De sokat játszotta ő ezt a számot a beszeszelt finneknek..! Ekkor Pelle rohanva érkezik egy csipogó headset-tel nyakában és felrántja az öltöző ajtaját: „-You are on the air! Come on!” A beszeszelt Ottó felugrik a székből és botladozva követi az adásszervezőt.

Ott állnak a díszletajtó mögött, melynek hátuljára egy nagy kettes számot festettek. Pelle Haakankippo odasúgja Ottónak: „-Ten minutes! Good luck!”- és egy lendületes mozdulattal felrántja az ajtót Ottó előtt. Odabent elképesztő erősséggel világítanak a fények. Ottó elvakul a fényárban.

Tétován két lépést tesz előre. Felcsattan a közönség tapsa, a zene az egekig erősödik. A távolban… a kockás kanapén… ott ül két nő. Lisa és közös lányuk: Hannelise.

Ottó már az ajtóban állva elsírja magát. Könnyfüggönyön keresztül látja, hogy az ő lánya, aki egy hosszúcombú, magas lány miniszoknyában és szőke hajjal, feláll a kanapéról, odajön hozzá és átkarolja. Hannelise a kockás díványhoz vezeti sosem látott apját. Lisa is küszködik a könnyekkel, de még hősiesen tartja magát. „-Hello, Otto!”- ennyit sikerül Lisának tárgyilagosan kimondania, majd belőle is kitör a zokogás.

A stúdióban zúg a taps. A kamerák a könnyben úszó arcokon pásztáznak. Ottó kopott zakójában Helsinkiben élőben zokog egy tévéadásban a nézők százezrei előtt. Először ül lányával és régi szeretőjével egy kanapén.

A műsorvezető tréfásan egy marék papírzsebkendőt dob a kanapé felé. „-Ez a gyönyörű, elhagyott lány, aki jövőre már a finn-angol összehasonlító irodalom tanáraként dolgozik a kuopio-i egyetemen, huszonhárom év után megérdemel egy dalt az apja előadásában. Mister Otto, el tudná játszani ezen a hangszeren a Waterloo című ABBA-szerzeményt?” – A műsorvezető elegáns mozdulattal egy állványos szintetizátort gördít Ottó elé. A közönség tapsa elhallgat. Ottónak hirtelen beugrik az a bizonyos nyitó mondat, amivel annak idején a műsort kezdte esténként: „Dametjes pa herren, pillakuppa vaartinsje publiksi en musiekdisko Icebird!” Ami annyit tesz: „Hölgyeim és uraim, szeretettel üdvözlöm a közönséget a Jégmadár diszkóklubban!” A stúdióban felharsan a nevetés. A közönség tapsol. Ottó belekezd a dalba. Buszkormányhoz szokott kemény ujjai lassabban találják meg a megfelelő billentyűket, mint annak idején. A dal akadozva ugyan, de végig elhangzik az adásban.

Másnap, vasárnap délelőtt egy taxi parkol a járda mellé egy Helsinki környéki elegáns lakónegyedben. Ottó hatalmas virágcsokorral kezében, kockás sállal nyakán és kezében ernyővel, holott napok óta nem is esett Helsinkiben, kiszáll a kocsi hátsó üléséről. A taxióra huszonkilenc eurót mutat. Ottónak már nincs ennyi pénze. Mind a huszonöt-ötvenet, amit a zsebeiben talál, odaadja a zúgolódó taxisofőrnek. A kocsi elhajt. Ottó magára marad a járdán a virágcsokorral. Előkotor egy papírdarabkát a címmel. Aha, éppen az a ház ott szemben. Becsönget.

Néhány perccel később a ház étkezőhelységében négyen ülik körül az asztalt. Juho, a szemüveges és kopasz férj, Lisa, a szőke feleség, Ottó és Hannelise, a még szőkébb lányuk. A társalgás főleg finnül, egy kicsit angolul, de vontatottan halad. Ottó igyekszik bal kezében a villával ügyesen enni és lehetőleg nem hullajtani le az ételt. „-What are you working in Hungary?”- kérdezi a családfő Ottótól egy nagy haldarabbal a villája hegyén. „- I’am a bus leader”- mondja Ottó, de előbb lenyeli a falatot. „-Leader? What kind of leader?” Ottó leteszi az evőeszközöket, és úgy tesz a kezével, mintha a kormánykereket forgatná. „-Bus driver? Are you a bus driver..?” – Ottó válasza: „-Yes.” Juho folytatja: „-I’am a furniture designer.” „-Yes..?”- kérdezi Ottó és azon töpreng, mik ezek a rücskös gombócok itt előtte ebben a szép tálban, amelyhez még vizet is hoztak egy másik edényben. Valami étel, ez biztos. De hogyan kell ezt megenni? Na mindegy, a háziak majd megmutatják, Csak ki kell várni, hogy ők belekezdjenek, és Ottó majd utánuk csinálja. Juho válaszol Ottónak: „-Yes.”

Hannelise a szép tálat Ottó elé tartja: „-Papa, take it, please! It’s very good, just take it!” Juho, aki erősen elhatározta, hogy ma délben rendkívül udvarias lesz és nem sért meg senkit, a megszólításon fennakad és elveszíti nyugalmát. Finnül mond valamit a feleségének, feláll az asztaltól, Ottónak biccent és kimegy az étkezőből.

A nők között hallgatás támad. Ottó nem érti a helyzetet, és azt se, mi a fene lehet ez a furcsa étel. Hannelise töri meg a csendet: „-It’s very tasteful! They are licchies. Chineese fruits.” Ottó zavarában így válaszol: „-Okay! Before I drink water.” – És a poharába tölt egy kis vizet az odakészített tálból. A nők nevetnek. „-This water is for the hand wash, after the licchies!” – Megpróbálják visszafojtani a nevetést. Hannelise megmutatja apjának, hogyan kell meghámozni a liccsit. „-So, you never eat licchies in Kaposzvar?” Ottó válasza:

„-No.”

Lisa elővesz egy kopottas papírdobozt. Belőle régi fényképek kerülnek elő. Lisa fiatalon, frissen vágatott Sassoon-fizurában, csillogó diszkógömbbel a kezében pózol az „Icebird” előtt. Lisa és Ottó, az a régi, sovány, bajuszos Ottó a Tivoli Parkban a hullámvasút pénztáránál egymáshoz bújva állnak a sorban. Ottó egyedül: a kockás terítővel leterített asztalnál rágyújtani készül egy „Vikingsetta” cigarettára. A képbe benyúlik Lisa keze: öngyújtóval tüzet ad a férfinak. Hannelise babaként a fürdőkádban. Hannelise öt éves korában a szánkón ül, melyet anyja húz a hatalmas hóban. Hannelise érettségi fotója. Hannelise egy kis piros Peugeot-ból integet, mellette valami fiú ül. Kézről kézre járnak a fényképek. Néhány darabot Lisa különválaszt, és egy borítékban Ottónak adja.

Délután Hannelise a kocsiján visszaviszi Ottót a szállodához. Az autóban végre nem kell beszélgetni, Ottó nyíltan bámulhatja lánya szépségét. Amíg Hannelise a vezetéssel van elfoglalva, Ottó oldalra fordulva nézi lánya arcát.

Tényleg, hogy hasonlít őrá… A homloka teljesen az övé… Ahogy közelednek a The Four Seasons-hoz, Ottó egyre szomorúbb lesz.

Hannelise a hotel előtt úgy dönt, hogy továbbviszi apját kocsival a repülőtérre.

Ottó fölszalad a szobába a piros bőröndért. Addig Hannelise leparkol a tilosban.

Ottó visszaérkezik, kezében a poggyásszal. Lányát már bírságolják a rendőrök. Ottó esernyővel kezében hozzájuk lép és finnül azt mondja: „-Pillakuppa vaartinsje publiksi en musiekdisko Icebird!” A rendőrök meglepődnek. Egyikük a képernyőről fölismeri Ottót, mert látta a tegnapi adást. Elállnak a büntetéstől. Ottó jókedvűen beül lánya mellé és elhajtanak a szálloda elől.

A helsinki repülőtéren a Departures tábla alatt megáll Hannelise kocsija. Ottó kiszáll, kezében a könnyű, piros bőrönd és az esernyő. Hannelise a gyors búcsúzkodás híve, nem kíséri be apját a repülőtérre. Miközben a kocsi vészvillogója kattog, átöleli Ottót a járdán. Átad apjának egy kis csomagot. Az ő ajándéka van benne. Ottó kibontja a csomagot. Egy gyönyörű norvég mintás pulóver rejtőzik a zacskóban. …És a méret is pont jó! Ottó odavonja a lányt magához, és most először életében, csókot ad a lányának. „-Thank you.” Hirtelen ötlettel lekanyarítja nyakából a kockás sálat és Hannelise nyakába adja. „-This is my gift.” - „Thank you!”

Egy rendőrautó lassít Hannelise kocsija mellett. A rendőrök integetnek a lánynak, hogy ezen a helyen nem szabad megállni. Hannelise puszit nyom Ottó, az ő valódi apja arcára, beugrik a kocsiba és gázt ad. Integetve elhajt.

Ottó, kezében a norvégmintás pulóverrel és az esernyő-bőrönd kombinációval, hosszan álldogál a járdán. A kocsi után tekint, mintha az visszakanyarodna… De nem. Az autó végleg eltűnt a távolban. Ottó várakozik még egy kicsit. Végül berakja a pulóvert a bőröndbe a fényképekhez és lassú léptekkel bemegy a repülőtér ajtaján.

A repülőgép monoton zúgása hamar álomba ringatja Ottót. Az utaskísérő ébreszti fel: leszálláshoz készülődnek Budapesten. Tessék az ülés háttámláját függőlegesbe állítani és becsatolni a biztonsági övet. Ottó visszasüllyed emlékeibe. A repülőgépből kiszálláskor ottfelejti ernyőjét a felső poggyásztárolóban.

Már túljutott az útlevélvizsgálaton, amikor a kígyózó csomagkiadó futószalagnál várakozva eszébe jut, hogy nincs nála az ernyő. Hiába, visszamenni nem engedik a határellenőrzésen. Ráadásul pisilnie kell. Ottó bemegy a férfimosdóba.

Mire kijön, az összes utas elment a csomagkiadástól. Ottó egyedül áll a reklámtáblákkal sűrűn berendezett érkezési csarnokban. A csomagkiadó futószalag sem mozog már. Rajta távolabb egy szétnyílt, törött bőrönd fekszik.

Ottó piros bőröndje ez. A bőrönd két fele szétnyílt, a zárak letörtek. Semmi nincs a bőröndben. Sem a norvégmintás pulóver, sem a fényképek, sem Ottó hazulról vitt gatyái. Semmi, de semmi nincs a kettényílott bőröndben, melynek két piros, jelenleg szétvált, de egykor összetartozó felét már csak egy fityegő zsanér és néhány szegecs tartja együtt. Ottó értetlenül mered a bőrönd kisemmizett belsejére. Leül a futószalag szélére a döglött bőrönd mellé. Úgy érzi, ő ez a bőrönd. Szerencsére Ottót most nem filmezi senki.

2.

A velencei Canale Grande vizén lassú evezőcsapásokkal egy gondola siklik két szalmakalapos turistával. A nő napszemüveget hord, pedig borult az ég. A férfi nyakában fényképezőgép lóg. Semmi kétség, nászutasok lehetnek. Nincs szerencséjük az időjárással, mert ezen a szokatlanul hűvös és felhős napon esik az eső. A férfi rövid ujjú nyári ingben ül a csónak fotelhez hasonlatos, öblös ülésén. Szőke hajú fiatal barátnője szorosan hozzásimul a férfi átázott ingéhez. Az olasz evezős nem érti, hogy a nő mit mond finnül a férfinak. Ezt mondja:

„-Gideon, csináljunk gyereket! Taníttassuk olaszra! Olyan szép lenne, ha Velencében fogan! Olyan szép nyelv az olasz!” – Gideon nem válaszol. A palotákat nézi a távolban. Az egyiken hatalmas reklámzászlót helyeztek el, mely az „Arany Oroszlán” filmmustrát hirdeti. Holnapután játsszák az ő filmjét. A film, melyet Gideon Titekuutta rendezett, „Csata” címmel a rövidfilm-kategóriában indul. Ezért vannak ők most Velencében, hogy részt vegyenek a versenyvetítésen.

A csónak kiköt a Dózse palotájához közeli stégnél. Gideon és barátnője kiszállnak a billegő hajóból. „–Arrivederci! Arrivederci!” – lelkesedik álságos túlfűtöttséggel az olasz gondolás a csepegő esőben. ...Nahát, hogy a szeptember itt ilyen hideg legyen! Felfordult a világ. „-Il mundo reversibile, Madonna!” A gondolás vigyorogva integet utánuk az esőben. A parton nincsenek emberek, mert a teraszokra húzódtak a zápor elől. Gideon és barátnője sietve eltűnnek egy kapu alatt.

Éjfélkor a szállodában már az ágyban fekszenek. Gideon félálomban szendereg, hulla fáradt a sétától az esőben. Ezt még egy hideghez szokott finn is nehezen viseli. A nő Gideonhoz bújik a takaró alatt. Lehúzza a férfi alsónadrágját és kihajítja a paplan alól. Gideon félálomban tiltakozik: „-Nelly, hagyjál! Fáradt vagyok! Nem! Nem!”- De Nelly nem hagyja Gideont. Lovagló ülésben fölé kerekedik és belekezd a ritmusba.

Másnap délelőtti programjukat már beosztották. A filmpalota előcsarnokában látható időszakos kiállításra látogatnak csoportosan. Az olasz film fénykorának híres relikviái sorakoznak a teremben. A középső dobogón egy ósdi oldalkocsis motorkerékpár áll. Az a bizonyos jármű, mely Fellini: „La Strada” című filmjében szerepelt. Jó állapotban van, mintha meg sem látszana rajta az ötven év, mely eltelt azóta, hogy Anthony Quinn ült a nyeregben. Még ma is működik, int a teremőr a motorkerékpár felé. Bukósisak a kormányon, az indítókulcs a helyén van. Semmi akadálya, hogy kipróbálják. A teremőr bepöccinti a motorkerékpárt. Mély durrogással lövöldözve beindul a motor. Lám, a régi jó dolgok! A teremőr büszkén berregteti a műszaki ritkaságot. „-Il miracolo della technici!” A maroknyi vendég hálásan tapsol és köhög a benzingőzben.

Nelly és Gideon délután egy árkád alatt kávézgatnak egy teraszon. Gideon valósággal tűzbe jön, amikor egy valahonnan felszedett prospektusból kiolvassa az olasz képtárakról írt ismertetőt. A szövegből kiderül, hogy az a festmény, Vicenzio Ventiglio: Csata című, 1876-ban festett képe, melyről Gideon merítette az ő filmihletét, a firenzei Galleria degli Uffizi modern gyűjteményében látható.

Gideon azonnal és mélyen eltökéli, hogy látnia kell a képet. Ez olyan, mintha egy intézetben nevelkedett gyerek tíz év után először láthatná az anyját... Holnap reggel vonatra ülnek. Méghozzá korán reggel. Elvégre Firenze nincs is messze, mindössze kétszázötven kilométer. Estére már ismét Velencében lesznek. Nelly megmakacsolja magát. Neki nem tetszik az ötlet. Minek egy képet utólag megnézni, amikor már úgyis kész a film?! Változtatni úgysem lehet, nem igaz? Akkor maradjanak Velencében. ...Hiszen gyönyörű város ez! De Gideon nem tágít az ötlettől. Ő egyedül is elmegy. Nelly makacskodik és nem akar Firenzébe utazni. Fagyos hangulatban térnek vissza a szállodájukba, ráadásul hideg az időjárás is. Egy pulóvert leszámítva csupa nyári cuccot hoztak magukkal. Nelly elhatározza, hogy holnap shoppingol valami meleg ruhát. Ő nem megy Firenzébe semmiképpen.

Hajnalban Gideon szemei szinte maguktól felpattannak. A máskor oly álomszuszék finn férfi halkan kiszáll az ágyból. Nelly még alszik. Gideon kapkodva öltözik. Két perc sem telik el, rövidnadrágban és pálmalevél-mintás hawai ingben kilép a szálloda ajtaján. Szandálban, taxival a pályaudvarra hajtat. Az indulási csarnok hatalmas táblájáról csalódva veszi tudomásul, hogy a következő vonat csak egy óra múlva indul Firenzébe. Átszállás Bolognában, ráadásul másfél óra várakozással. A pénztáraknál megveszi a jegyet az oda-vissza útra.

Ugyanakkor hajnalban, de öt perccel később, hogy Gideon kilépett a hotelszobából, Nelly szemei szinte maguktól felpattannak. Valahogy megérezte, hogy egyedül fekszik az ágyban. Nelly ruhát kap magára és a hátizsákban kutat. Gideon hitelkártyáját keresi. A fenébe, ezt Gideon elvitte magával! Hogyan shoppingoljon? Vagy hogyan menjen barátja után Firenzébe? Ebből a húsz eurós bankjegyből, melyet mégis megtalált?! A nő hirtelen ötlettől vezérelve kilép a szobából.

Lefut a szálloda lépcsőjén, ki az utcára. A hajnali szürkeség és a néptelenül üres utcák meglepetéssel töltik el Nelly-t. De a lendület, a mozgás ritmusa annyira jól esik az egykori tájékozódási futónőnek, hogy ösztönösen futásba kezd. Irány a filmpalota!

Miközben Gideon a pályaudvaron a vonatra várakozik, Nelly szabályos levegővételekkel és jól kipirultan, tizenöt perc alatt futásban a filmpalotához érkezik. Az előcsarnok már nyitva. Az épületet takarítják. A két pakisztáni takarítófiú éppen a vécékkel vacakol. Üres az előtér.

Nelly megpillantja az öreg motort a dobogón. Indítókulcs a helyén, a bukósisak a kormányra akasztva. Mintha őt várná ez a motor itt a csöndben... Nelly óvatosan kitolja a dobogóról a gépet az utcára és indít. A motor puskalövésszerű kipufogással életre kel és nagy szürke felhőt lő ki magából. A nő a nyeregbe pattan. Bár senki nem fut utána, mégis úgy érzi magát, mint egy tolvaj.

Nelly bizonytalanul kanyarog az oldalkocsis motorkerékpárral a hajnali utcán. Még szerencse, hogy régebben volt egy beatnik barátja, aki gyakran elvitte őt motorozni. Ezen a gépen a sebességváltást hasonlóan kell csinálni, mint azon a másik Northon-on. Néhány utcasarok után már az oldalkocsi kanyarodási ívét is érzi. Megáll, hogy felcsatolja fejére a régimódi bukósisakot. Ekkor, szinte véletlenül, észreveszi a feje fölött lógó irányjelző táblát: „Autostrada Bologna”. Tehát jobbra kell fordulnia, hogy az autópályára érjen! Gázt ad a motornak. Az öreg masina recsegve felbődül a lány alatt. A gép mintha érezné, hogy hosszú nélkülözöttség után ismét feladata támadt. A nyeregben most Nelly játssza Zampano szerepét. A barátságtalan szélben rádől a kormányra és hangos pöfögéssel a bolognai autópályára hajt.

Gideon a vonatfülkében ülve kibámul az ablakon. Milyen észtveszejtően lassúak ezek az itáliai vonatok! Ez a várakozás idegölő. Bárcsak Firenzében állna már a képtárban! Vajon milyen lehet élőben a festmény? Gideon két évet foglalkozott filmje munkálataival. Százszor, ezerszer végiggondolta a kép lehetséges dramaturgiai előéletét. Húszperces kisfilmje azzal zárul, hogy a film szereplői a képen ábrázolt alakzatba rendeződnek és megindul közöttük a csata. ...Most végre élőben láthatja az eredeti festményt! Biztosan mások lesznek rajta a színek, mint a reprodukciókon... Az olasz táj színei is egészen mások, mint amihez odahaza hozzászokott. Ha kitekint az ablakon, a házak falán csupa napszíneket lát: sárgát, terrakotta vöröset, halvány pirosat. A fáktól itt élénk zöld a táj.

Gideon kitekint a vonat ablakán. Még csak Bologna következik, pedig már egy órája jönnek. A távolban az autópálya párhuzamosan halad a vonatsínekkel. Nézd, ott megy egy régi motorkerékpár... A jármű apró, színes pontként halad együtt a vonattal. Mintha egy nő vezetné, talán. A ruhájának színe hasonlít Nelly pulóveréhez. De nem ő az. Nelly azóta már felébredt és hamarosan shoppingolni megy Velencében.

Eközben az autópályán Nelly szinte szétfagy a szélben. Megmerevedett karral kapaszkodik a kormányrúdba. Ujjai rákövültek a gázkarra a hidegben. Ez még egy finn futónőnek is sok..! Pulóverét szaggatja a menetszél. Ha így megy még tíz percet, egyszerűen lefordul a motor nyergéből. Nelly, ne állj meg, ne állj meg, hajtsál tovább! – biztatja önmagát. „Ha megállok, széthullok darabokra. Hajtok, amíg van benne benzin.” – Nelly a motor nyergében érzi a lelkébe szálló erőt, hogy halálosan elhatározta magát. Nem áll meg. Tovább halad! Húz egyet a gázkaron. Lám, ő igenis gyorsabb, mint a távolban az a vonat!

Gideon átszáll Bolognában a firenzei vonatra. Újabb másfél órát várakozik a pályaudvar éttermében. Unalmában már három espresso-t megivott. Őrültség! Ezek az olaszok milyen erős kávét főznek! Alig lötyög valami a csésze aljában, de a szíve már úgy dobog, mint a bolond. Csak nehogy meghaljon itt unalmában a sok kávétól, mielőtt megpillantja a képet! ...A kép! A kép Firenzében van, ő még mindig itt Bolognában. A fene egye meg, pedig estére még vissza is kell érnie Velencébe. Ma este 22:15-kor vetítik az ő filmjét. És neki ott kell lennie!

Gideon délután kettőre érkezik a firenzei pályaudvarra a vasúti menetrendek jóvoltából. Taxival azonnal a képtárhoz hajt. Idegességében észre sem veszi, hogy az épület oldalánál ott parkol Zampano oldalkocsis motorkerékpárja. Azt sem, hogy a bejáratnál nem mozog senki. A filmrendező sietve belép a főkapun.

Két kapuőr állja útját. A képtár zárva, mert a termeket felújítják. Chiuso. Nem mehet be senki.

Gideon ekkor úgy érzi, nincs értelme az életének. Hiába vetítik ma este az ő filmjét a velencei fesztiválon, nincs miért élnie. ...De várjunk egy percet!

„-Momento!” - mondja az őröknek és a nadrágzsebében kutat. Szerencséje van, mert megtalálja a filmfesztivál aznapi vetítésrendjét, ráadásul olasz nyelven. Benne az ő filmjével. Tessék, itt van. „-Mustra di Venezia dell’Cinematografico. Combatto! Combatto! Una filma di Gideon Titekuutta, Suomi/Finland.” Gideon az őrök elé tartja a megmentő papírost. „-Io sono GideonTitekuutta! Direttore di film!” Addig ismételgeti a két gorillának a direttore szót, hogy az egyikük kiveszi kezéből a programot és felviszi az igazgató irodájába. Gideon reménykedve várakozik a kapunál a másik őrrel.

Az őr visszajön, legyint a társának és Gideonnak is. Bejöhet! A gorilla felkíséri a finn látogatót az igazgatói irodába.

Az igazgató töredékesen, de beszél néhány szót angolul. Elmagyarázza, hogy a képtár ideiglenesen nem látogatható, de most mégis engedélyez egy rövid, tízperces látogatást a távolról jött vendégnek. Elvégre nem mindennap esik meg, hogy valaki egy filmet forgasson egy olyan festmény alapján, melyet itt őriznek a képtárban. Hozzák a kulcsot és nyissák ki a termet! Vezessék oda a filmrendezőt! Tíz percet ad a látogatásra. „-Mint a börtönben”- gondolja magában Gideon. Hálája jeléül az igazgatónak ennyit mond: „-Tempus fugit.”

Az őrök nem találják a terem kulcsát. Próbálgatják a különféle kulcsokat a zárban. Ez sem nyitja, ez sem. És ez sem. Hát ez be van zárva. Igen. Most mit tegyünk?

Az őröknek eszükbe jut a megoldás. Vezessük be őt az oldalajtón! Mindenféle koszos, meszes folyosókon, vödrök és festőlétrák között vezetik Gideont az őrök. A sötétben zseblámpával mutatják az utat. Jobbra-balra kanyarognak, omladozó lépcsőkön föl, rogyadozó lépcsőkön le. Gideont hatalmába keríti egy furcsa érzés. Ha ezek magára hagynák itt őt, hogyan találna ki innen? Szorosan az őrök nyomába tapad, és igyekszik minden elhagyott szerszámot vagy festővödröt idejében átugorni a sötétben.

Végül ott állnak egy jelentéktelenül kicsi és aprócska oldalajtó előtt. Az őrök félreállnak. „-Dieci minuti!”- mondja az egyik és kinyitja az ajtót Gideon előtt.

Gideon belép a félhomályos, hatalmas, kongó terembe. Igen, a terem falán ott függ a hatalmas vászon..! Szeme lassan hozzászokik a félhomályhoz. A terem közepén egy kanapé áll a látogatók részére. Gideon közelebb lép a bútorhoz. Leül rá és onnan nézi a festményt. Szótlanul, áhítattal nézi a festményt.

Igen, itt van előtte a falon a „Csata”. Micsoda színei vannak! Napszínek. Gideon le nem veszi tekintetét egy pillanatra sem a hatalmas vászonról. Úgy érzi magát a félhomályos, hideg és hatalmas terem közepén, mint egy gyermek, aki tíz év után találkozott először az anyjával. ...Mint egy simogatás, olyan ez... Olyan ez a kéz, mint egy simogatás... Egy kéz hátulról a vállára fonódik. De ez a kéz nem az anyja keze. ...Ez Nelly keze!

„-Pszt!”- int Nelly halkan és a szájára teszi mutatóujját: „-Pszt! Halkan, Gideon!”

A férfi ül a díványon és halkan nézi Nelly-t és a képet. Nelly vetkőzni kezd. Minden ruhát ledob magáról. Anyaszült meztelenül a férfi elé áll. Bontogatni kezdi annak nadrágját. Gideont elvarázsolja a helyzet. Némán tűri, hogy a nő azt tegyen vele, amit akar.

A félhomályos, hatalmas, kongó és hideg terem közepén a meztelen lány valósággal megerőszakolja barátját a képtár kanapéján. A férfi keze véletlenül beleakad a bútorhuzat cédulájába. Még a félhomályban is ki tudja betűzni a feliratot: "HELSINKI CANAPÉ. Made in Finland". Váratlan fényár árasztja el a termet. Az őrök megtalálták a főkapcsolót.

Gideon Titekuutta finn filmrendező most megpillantja a festményt megvilágítva is, bár rajta lovagol a meztelen barátnője. Az őrök a biztonsági kamerákon át nézik a jelenetet. Természetesen a tíz perc régen lejárt.

Egy óra múlva kijönnek a képtárból. A főkapunál az őrök úgy tesznek, mint akik semmit nem láttak. Meg sem kérdezik, ki ez a nő és hogyan került ide.

A finnek búcsúzkodnak: „-Gracie mille! Arrivederci!”- Nelly mosolyogva mondja Gideonnak: „-Milyen hasznos, ha valaki olaszul beszél. Ezért kell őt taníttatnunk olaszra. Olyan szép nyelv az olasz!”- Az oldalkocsis motorkerékpár hűségesen várakozik az épület oldalánál. Nelly a nyeregbe száll, a férfi beül az oldalkocsiba. Felcsatolják a régimódi bukósisakokat, és pöfögve, durrogva, de magabiztosan eltűnnek a forgalomban.

Késő estére érnek vissza Velencébe. Egyenesen a filmpalotához hajtanak. Mocskosan, fáradtan és fagyottan állítják vissza a motort a helyére. A filmpalota előcsarnokában hatalmas feltűnést keltenek a tömegben. Két olasz gendarmio őrizetbe veszi a motorkerékpár-tolvajokat. Ennél jobb reklámot kívánni sem lehet! Mindenfelől fényképezőgépek vakui villognak. Garantáltan benne lesznek a holnapi újságokban. Gideon hawai-mintás ingben és szandálban, összefagyottan és tanácstalanul álldogál a zsaruktól közrefogva. Az emeleti vetítőben éppen most kezdődik a „Csata” című film vetítése. De a zsaruk hajthatatlanok. Meg kell várniuk a járőrkocsit, ami már úton van, hogy a fogdába szállítsa őket.

Gideont elfogja a bosszúság. Nem elég ez a rohadt hideg, most itt van a velencei filmfesztiválon, és mégsem láthatja a saját filmjét! Igaz, a vágószobában már látta százszor, ezerszer is. De a közönséggel egészen más..! Gideon most úgy érzi magát, mint egy gyermek, aki nem fog találkozni az anyjával.

3.

A helsinki főpályaudvartól nem messze egy ötéves kisfiú megy az utcán kézen fogva apjával. Mikkából ömlenek a kérdések: „-És a casting után elmegyünk a cukrászdába? Veszel nekem csokoládétortát?” – „Tudod, hogy nincs túl sok pénzünk” – feleli az apa. Olle negyvenegynéhány éves, magas, kövérkés, de jóképű, szabadúszó színész. „-Már régóta nem volt munkám.” – „De most újra dolgozni fogsz. Megkapod a főszerepet. Felkerülsz a moziplakátokra. Mindenki téged néz, és mindenki tudja majd, hogy te vagy az én apám.” Olle mosolyog. Már csak két utcára van az Odeon stúdiója. Behívták egy válogatásra egy reklámfilmbe. Mikka is színész akar lenni, ha felnő, ezért Olle magával viszi a gyereket a stúdióba. Hadd lássa, milyen a színészet. Különben sem tudja hova tenni a fiúcskát szombat este, mert ilyenkor az övé a láthatás.

„-De nekem van pénzem. Itt van a zsebemben. Veszek rajta csokoládétortát”- folytatja Mikka. „-Anya adta. Azt mondta, hogy te elviszel engem a cukrászdába.” - „Igen? És mennyi pénzed van?” - „Harminc euró.” - Olle arra gondol, hogy még egy kávéra való sincs a zsebében, nemhogy harminc euró.

„-Mit szólnál hozzá, ha én vinném a pénzt?” – kérdezi a fiától. „-Jó. Te nem veszíted el.”- Mikka átadja apjának a pénzt.

A következő utcasarkon eléjük tárul az Odeon Filmvállalat hatalmas és színes neonreklámja. Olle a fiával belép a kapun.

…Mennyi érdekesség várja őket odabent! A titkárnő például egy félbefűrészelt Cadillac autó karosszériájából kialakított hatalmas íróasztalnál üldögél. Természetesen az indexek és a reflektorok is működnek. A volán helyén egy rózsaszínű telefon pompázik. Ebbe beszél a titkárnő a távolba valakinek. Megérkezett Olle Ollenberg a próbafelvételre. Tessék várakozni. Addig Mikka szemügyre veszi a mennyezetre függesztett Pókember-figurát. És itt a kólaautomata kősziklának van megcsinálva, a tetejébe döfött Excalibur-karddal. Milyen érdekes világ! Mikka úgy érzi, helyesen döntött, hogy apja nyomán ő is színész lesz. Mindenesetre helyet foglalnak két vászonszékben, melyek hátán ez áll: „Bergman” és „Fellini”.

Mikkát gyötrik a kérdések. Suttogva beszél, hogy ne zavarja a titkárnő munkáját. „-Apa! Teszerinted ki a legnagyobb színész?” - Olle zavarba jön fia kérdésétől. Amúgy is egyre jobban erőt vesz rajta az izgalom. Vajon sikerülni fog-e? Hát persze, hogy sikerülni fog. Övé lesz a szerep. Ideje már, hogy rámosolyogjon a szerencse. „-A Rambo, vagy a Schwarzenegger a nagyobb színész? És te pedig még nagyobb színész vagy, mint ők, ugye?”- folytatja Mikka a suttogást.

Ebben a pillanatban nyílik a műterem ajtaja és odalép hozzájuk egy fontos ember. Azt, hogy ő a fontos ember, onnan lehet meglátni, hogy Olle azonnal fölugrik a székből. Túl terjedelmes testére valósággal ráragad az összecsukható vászonszék. Olle magával rántja a széket, és az most ott fityeg a derekán. A titkárnő mosolyog. A fontos ember a kezét nyújtja: „-Risto Pallenköötte vagyok. Én rendezem a filmet. Jöjjön be a stúdióba. Megnézzük magát.”- Olle lehámozza magáról a széket. Ő is bemutatkozik: „-Ollenberg. Olle Ollenberg. És ezt itt Mikka Ollenberg. Elhoztam a fiamat. Ő is színész akar lenni.” A rendező lehajol a gyerekhez: „-Kivételesen te is bejöhetsz. De ígérd meg, hogy szépen leülsz a díványra és csöndben maradsz.” Mikka bólogat, hogy igen, igen.

A stúdió, amely nem más, mint egy alacsony belmagasságú üres irodahelység, nagyon szűkösen van berendezve. A sarokban egy piros kanapé áll. Mikka engedelmesen rátelepszik és leveszi kabátját. A ruhadarabot az ölében szorongatja. Szótlanul figyeli az eseményeket.

Olle a fogasra akasztja kabátját. A rendezőasszisztens máris utasításokba kezd:

„-Álljon a fénybe! Tartsa maga elé ezt a táblát! Negyvenkettes: Olle Ollenberg. Nézzen a kamerába! Bal profil! Most jobb profil! Mutatkozzon be a kamerának!” Olle már várta a kérdést. Zavarát rutinosan leküzdi és belekezd az előkészített mondókájába: „-Az én nevem Olle Ollenberg, de szólítsatok csak Berg-nek. Vagy egyenesen Bergman-nak, mert az egy jó név. De szólíthattok Ollének is, akkor ez hasonlít az Obi van Kenobira. Végül is mindegy, hogyan szólítotok, az a lényeg, hogy én kapjam a szerepet. Az én kiterjedt filmes névkapcsolataim miatt ez nagyon is valószínű.”- A rendező egy széken ül a kamera mögött. Képen kívülről beszól:

„-Hány éves vagy?” - „-Negyvenhét.” – „-Jó, akkor most tedd le a táblát és vetkőzz. Vetkőzz le derékig!”- Olle nem várta ezt a fordulatot. „-Hát nem egy reklámfilmről van szó?” – „-De igen. Egy fagylaltreklámhoz keresünk egy dagadt óriást, aki lánctörő a cirkuszban. A film arról szól, hogy a porondon láncokkal lekötözött erőművész megpillant egy kislányt a nézőtéren, amint fagylaltozik. Annyira megőrül ettől, hogy elkapja a szenvedély. Teljesen bepörög és széttépi a láncokat, amit korábban nem tudott. És akkor feljön a felirat és a termék közelképe, de ez már nem rád tartozik. Neked csak annyi a dolgod, hogy téped a láncot és nem megy. Aztán hirtelen szagot kapsz. Egészen őrültté válsz, szabályosan megbolondulsz azért a fagylaltért. És akkor széttöröd a láncot. A végén akár üvölthetsz is.” - Olle csendben gondolkodik. „-Oké.”- Nekivetkőzik félmeztelenre, a ruháit a földre veti. Kövérkés hasa jócskán domborodik.

„-Hideg lesz a lánc?” – kérdezi tréfálkozva. „-Naná, majd előmelegítjük!”- Olle leül a középre tett székre. Karjait a mellén keresztbefonja. Az asszisztens rátekeri felsőtestére a láncot és rácsattint egy lakatot. „- Felkészülni… Kamera! Csapó: negyvenhármas! Akció! Tessék!”- kiáltják.



Olle belekezd a lánctörésbe. Hideg a lánc és erős. Ezt jól lelakatolták! Vajon miért, hát a film nem csak tettetés? Miért ilyen erős ez a lánc?! Olle vergődik a széken és az arcával is kifejezi, hogy milyen erős ez a lánc.

A lánc tényleg erős. Szorosan fogja Olle karjait. Olle más taktikát választ: megpróbálja lerázni magáról a láncot. Nagyokat lélegzik, kifújja a levegőt és egész testében rázkódik a széken. Már az egész feje vörös. Nem baj, legalább hiteles az alakítás. De a lánc nem ereszt. Olle egyre jobban feldühödik és már tiszta erejéből rázza azt a kurva láncot. De a lánc akkor sem ereszt. Olle megáll, hogy megkérdezze, most mi legyen. De aztán mégsem szól semmit. Üvölt egyet és felugrik a székről. Ha legalább az egyik kezét ki tudná szabadítani, akkor most ezt a széket a földhöz vágná… Úgy földhöz vágná ezt a kurva széket, hogy kettétörne még ez a szaros lánc is… De legalább a lábai szabadok… Belerúg a székbe. A szék elrepül. De a lánc továbbra is fogva tartja őt.

Olle a földre veti magát. Megálljatok, lesodortatja ő ezt a láncot magáról!

Jobbra-balra hempereg a földön és ordít, ahogy a torkán kifér. A jelenet tetszhet a rendezőnek, mert nem szól semmit. Olle feldönt egy közelben álló papírkosarat is, pedig erről nem volt szó. Közben pedig elkékültre vált az arca, amint a lánccal gúzsba kötve a földön hempereg.

„-Nagyon jó! Még őrültebben! A teljes őrületig!”- hallja a távolból a rendező hangját. Olle rátesz még egy lapáttal. Föláll és felsőtestén a lánccal, teljes erővel nekifut a falnak. Ordít, üvölt, kiabál, vinnyog és a földhöz veri magát, ami nagyon fájdalmas dolog, de a szerep… Olle összekötözve hempereg a földön. Ez a lánc, csak ez menne le róla… Micsoda hülyeség! Olle lábra áll és az utolsó erejét megfeszítve, zihálva, izzadva és gőzölögve próbál feszíteni a láncon. A lánc mélyen a húsába vág és az orra is vérzik. ...A fenébe már!

És ekkor Olle rájön, ha előrehajolva a két kezét a térdéhez nyomja, egy kis hely támad, éppen annyi, hogy az egyik csuklóját kihúzhatja a gúzsból… A másik már könnyedén átfér. A lánc élettelen kígyóként hullik le izzadt felsőtestéről. Diadalmasan feláll, megszabadulva a lánctól. Kezét örömében a magasba lendíti, na, ez nagyon élethűen sikerült! És ekkor kitöri maga fölött a túl alacsony álmennyezet gipszkarton kockáját. Az egész tábla Olle nyakába szakad. A filmesek nevetnek. Leállítják a kamerát. A felvételnek vége.

Az asszisztens papírzsebkendőt nyújt a színésznek. „-Öltözzön fel! Köszönjük! Nyolc perc volt. Ez nem semmi! A címét tudjuk. Mindenképpen értesítjük.”- Olle izzadtan törölgeti orrából a szivárgó vért. A rendezőre tekintget, ám hiába, mert Risto Pallenköötte, aki pedig „A bágyadt vadász” című filmet is rendezte, most fagyosan hallgat és nem mutat semmi reakciót.

Öt perccel később a felöltözött Olle a titkárnői fogadóhelységben húzza az időt. Mikka jó gyerekként hallgat. A falra tett régi moziplakátokat nézegetik, az egykori filmcsillagok arcképével. A rendező, aki pedig igazán mondhatna valamit Ollének, most nincs sehol. Megcsörren a telefon a titkárnő Cadillac-jében. „-Azonnal felküldöm”- búgja a telefonba. Majd a színészhez fordul:

„-Kérem, menjen föl az emeleti irodába. A producer már várja Önt.”

Olle reménykedve nyit be az irodába. Eltökélte, hogy keményen tárgyal, nem enged az árból, és igenis beleveteti a szerződésbe a külön lakókocsit. Ő nem fog közösködni az öltözőben senkivel.

Nagyon meglepődik, hogy a producer jól értesült és mindent tud az alul történtekről. Még jobban meglepődik, amikor egy kimutatást tesz elébe a stúdiólétesítés költségeiről. A listából kiderül, hogy az álmennyezet kétezer euróba került. Ő egy kockát széttörött az imént, melynek a pótlása önköltségi áron legkevesebb harmincegy euróba kerül. A producer szívesen venné, ha Olle megfizetné a mennyezet rendbe hozatalának költségét. Takarítási díjat pedig nem is számolnak.

Olle megsemmisülten kutat a zsebében az egy eurós után. A harminc eurót már kitette az asztal szélére, de az az egy, az még hiányzik. A producer már engedékenynek látszik, de Olle csakazértis végigkutatja az összes zsebét. Megtalálja az érmét és a papírpénzekre teszi. „-A jó barátság alapja az utolsó fillérig való elszámolás”- mondja Olle a producernek. Kezet ráznak.

Apa és fia kézenfogva mennek az utcán, a helsinki főpályaudvartól nem túl messze. Mikka, aki eddig meglehetősen szótlanul gyalogolt apja mellett, váratlanul megszólal: „-Apa, te nagyobb színész vagy, mint a Schwarzenegger.

De én akkor sem leszek színész. Én nem akarok színész lenni, mert annak lenni nagyon fáj.”

Olle Ollenberg, a szabadúszó színész nem válaszol semmit. Egy kicsit szipog a feldagadt orrával. A gyerek folytatja: „-És én nem akarok megőrülni… Úgy sajnáltalak téged, amikor lekötöztek.” Az apa továbbra is hallgat. A gyerek folytatja: „-Tudod mit? Menjünk cukrászdába! Anya adott pénzt. Megeszünk egy nagy csokoládétortát és elfelejtjük az egészet! Jó?”

…Mit felel Olle a fiának? Azt feleli: „-Jó.”

A következő utcasarkon befordulnak. Bár ne erre jöttek volna! A Kappalettaa cukrászda gyönyörű kirakatai tőlük karnyújtásnyira ragyognak. Mikka kézenfogva odahúzza apját az egyik üveghez. „-Nézd, Apa! Milyen szép sütemények! Oda nézz! Mennyi csokoládétorta!”

Most mi, nézők, akik eddig csöndben jelen voltunk, belépünk a cukrászdába.

A pultos lányok kedvesen köszönnek. Végignézünk a fekete és sárga hátú süteményeken, a geometrikus alakzatokban tálcára tett kandírozott gyümölcsökön, a kelyhes krémeken. Itt még szobrokat is készítenek csokoládéból: egy kitárt szárnyú csokihattyú a pult közepén áll.

Mikka és apja odakint maradnak. A kirakatüvegen néznek befelé a meleg, édes illatú, halkan zsongó asztaloknál üldögélő emberekre.

4.

Helsinki külkerületében, a Grötenforg utcai elektromos szakbolt kirakatában a tévékészülékek még éjjel is működnek. A tulajdonos Els Havvanköppe (a reklámtábla tanúsága szerint) úgy gondolja, hogy a mozgókép jobban csalogatja a vevőket, ezért a kirakatba tett televíziókészülékeken a „Rocky” című amerikai mozifilmet folyamatosan játsszák videofelvételről. A reggeli nyitás után néhány perccel, vagyis éppen most az a jelenet megy, amikor a fáradt Rocky a bokszedzésről hazatérve odalép a hűtőszekrényhez és kivesz egy üveg sört.

„-Láttad?”- kérdi izgatottan Pekka a kirakat előtt barátjától. Paavo figyelmesen nézi az egyik tévéképernyőt a kirakatüvegen át. „-Elővett egy üveg sört a hűtőszekrényből. Klassz!” – Pekka és Paavo, a két lappföldi rénszarvaspásztor le nem veszik szemüket az Els Havvanköppe’s Elektro kirakatában működő tévékészülékekről. A képernyőkön megtöbbszörözött Rocky-k fekete kötött sapkájukban nagyot kortyolnak a sörösüvegekből. A felajzott Pekka türelmetlenül odaszól barátjának: „-Menjünk be! Ezért jöttünk, nem?! Szedjük össze a bátorságunkat és menjünk be a boltba!” Paavo bizalmatlanul pislog: „-Te beszélsz odabent!”

Mi, nézők, akik szintén a Grötenforg utcában a kirakattól nem messze állunk, betekintünk a boltba. Odabent az eladó előzékenyen mutogatja a különböző hűtőszekrényeket a két szőrcsizmás, kucsmás lappföldi pásztornak. Nehéz a választás a sokféle gép között. Pekka és Paavo hosszan bizonytalankodnak, végül megállapodnak az egyik készüléknél. Pekka fizet. Vadonatúj ötveneurós bankjegyeket vesz elő egy szarvaspatával díszített bőrzsákból. Leteszi a bankjegyeket a pultra. A vásárlásért bónuszajándék is jár, egy gömbölyű akvárium, benne egy kicsiny, aranyszínű műhalacskával. Ha bedugják az akvárium zsinórját az áramba, a műhalacska csapkod a farkával és pezsegnek az oxigénbuborékok. Állítsák a hűtőszekrény tetejére, így még szebb lesz! Ez az Els Havvanköppe’s Elektro ajándéka.

Suomintöhhinaa kikötőjében látjuk viszont a két rénszarvaspásztort. Az egyik stégen cipekednek. Elöl megy Pekka, hátul Paavo liheg. Viszik az imént vásárolt hűtőszekrényt. Megállnak egy fából készült csónak mellett. A hatalmas kartondobozt óvatosan a földre állítják. Végre kifújhatják magukat!

A kartondoboz nem fér be a csónakba. Pekka és Paavo hosszadalmas próbálkozás után úgy döntenek, hogy kicsomagolják a készüléket a kartondobozból. Lám, Pekkának igaza volt: így mégiscsak befér a hűtőszekrény a ladikba! A stégen magára hagyott kartondoboz egyre távolodik a csónaktól.

Pekka és Paavo szótlanul eveznek a csónakban. Miért beszélnének? Hiszen nem is látják egymást a hatalmas fehér toronyként köztük magasodó hűtőszekrénytől! A hűtőszekrény tetején ott a gömbölyű akvárium, benne az áram híján mozdulatlan aranyhalacskával. A buborékok sem pezsegnek. …Hogy örül majd ennek az asszony! – Pekka némán, de elégedetten evez. Tekintete vakósággal simogatja a vadonatúj hipermodern szerzeményt. Arra gondol, hogy a felesége mennyire örül majd ennek a halacskának, mialatt ő kivesz egy sört ebből a szuperklassz hűtőszekrényből.

Az égbolt lassan beborul. Egyre sötétebb lesz és a szél is feltámad. Vihar készül, nem vitás. Pekka és Paavo már erőltetett tempóban eveznek. Semmi jóval nem kecsegtetnek a Helsinki-öböl egyre tarajosabbá váló hullámai… Haza kell érniük még a vihar előtt!

A hullámok himbálják a csónakot. A hófehér hűtőszekrény a ladikkal együtt jobbra-balra dől a víz kénye-kedve szerint. Az ajándék akvárium ide-oda csúszkál a hűtőszekrény tetején. Csak a véletlenen múlott, hogy nem esett a vízbe az imént, mert a csónakot, ezt a kezdetleges kis lélekvesztőt erősen dobálják a hullámok. Pekka és Paavo teljes erejükkel iparkodnak a part irányába evezni. Pekka arra gondol, ha most az egyszer baj nélkül hazaérnek, ő cserébe leszokik a sörivásról. …De akkor minek a hűtőszekrény? Paavo arra gondol, hogy ez a hatalmas és súlyos készülék akár a vesztüket is okozhatja… Pedig milyen drága volt! Ő kiúszik a jéghideg vízből mindenképp!

A két lappföldi rénszarvaspásztor a parton lihegve cipeli a nehéz hűtőszekrényt. Most elöl megy Paavo és hátul megy Pekka. A kunyhójuk nincs messze. A távolban már látszanak az élénk színű motoros szánok a kunyhó mellett.

A kunyhóban nincs senki. Az asszony biztosan halat fog a folyókanyarulatnál.

Amíg megjön, Pekka és Paavo beüzemelik a hűtőszekrényt az akváriummal. Pekka beindítja az áramfejlesztő dieselmotort. A hűtőszekrény halkan brummog. Milyen szépen mozgatja a farkát az aranyhalacska! …Pezsegnek az oxigénbuborékok! De a legjobb az, hogy Pekka beteszi a sörösdobozokat a hűtőszekrény polcára. Ugyan még nem túl hideg, de ők ketten mindenképpen megérdemelnek egy-egy sört… Pekka büszkén a hűtőszekrény oldalához támaszkodik, ahogyan Rocky tette a filmen. „-Egészségedre, Paavo! Lesz meglepetés..!” - „Egészségedre, Pekka!” - Koccintanak. Leöntik a sört a torkukon. Most ők a Rocky-k.

Csak estefelé érkezik haza Pekka fiatal izlandi asszonya. Pekka és Paavo mély álomban hevernek a földön. Körülöttük rengeteg kiürült sörösdoboz fekszik szerteszét. Az asszony meglepődik a hatalmas fehér masinán. A tetején, egy akváriumban egy kis halacska szépen mozgatja a farkát…

Paavo másnap reggelre kialussza magát és elmegy Pekkáék kunyhójából. Az asszony már várta ezt a pillanatot. Férjének támad: „-Minek neked egy hűtőszekrény, te buta eszkimó? Hideg van itt amúgy is! Csak a pénzt költöd feleslegesen!” – Pekkát fejfájás gyötri, de védekezik: „-Nem érted ezt, Gudrun! Ez nem csak egy hűtőszekrény. Ez egy életstílus!” – „-Megváltozik az életed, ha hideg sört iszol? Tedd ki a söröket a szabadba, lehűlnek maguktól is!” –

„-Az nem olyan. Azért, mert én csak egy rénszarvaspásztor vagyok, nekem is jogom van a kényelmes élethez! És… televíziót is akarok! És egy kanapét is! Kiveszek egy sört a hűtőszekrényből, leülök a kanapéra és nézem a tévét! Jogom van hozzá!” – Gudrun, az izlandi feleség kerekre nyílt szemmel hallgatja férjét. Pekka folytatja: „-Jövő tavasszal megveszem mindkettőt! És hazahozzuk Paavo-val. Majd meglátod, milyen jó puha lesz a kanapé… Különben szoktak azon mást is csinálni, nem csak ülni…” – Pekka engesztelően az asszony tomporára csúsztatja a kezét. Gudrun megérti a célzást és nevetgél. „-Akkor vegyél egy kanapét, nem bánom.” – „Televíziót is veszek!”- bizonygatja Pekka.

Gudrun még másnap is nevetgél a kunyhó előtt halpucolás közben, amikor a kanapéra gondol. Nahát, hogy éppen ez kell neki! Azért nem bánja, ha lesz kanapé, legalább kipróbálják, milyen azt nem a földre vetett állatprémeken csinálni.

Tavasszal Gudrun a kunyhó előtt Pekkát várja. Nem érzi jól magát, bent a kunyhóban feküdnie kellene… De most mégis odakint várja férjét. Már hajnalban elment és még mindig nem jött vissza… Jó napot választott, hogy Helsinkibe menjen, mert ma szépen süt a nap. Micsoda ajándék ez a szép napsütés! A terelőkutyák szimatot fognak. Valaki közeleg. Biztosan Pekka az..!

Pekka integet a távolból. Az asszony megismeri még a kesztyűt is, mert ő készítette. Vállán egy hatalmas kartondobozt cipel. Gudrun-t hatalmába keríti egy köhögési roham. Az izgalomtól van... Nézi a dobozfejű figurát, mely lassan közeledik a kunyhóhoz. Megvette!

Pekka odabent kicsomagolja a televíziót a kartondobozból. De hiszen ez egy Sony! Gudrun csodálkozva köhécsel. A fáradt Pekká-nak aznapra már csak annyi jut, hogy a tetőantennát felállítsa a kunyhó kéménye mellett. Alig ülnek le a színes képernyő elé, Pekka máris elszundít a puha állatbőrökön. Félálomban dörmögi, hogy „holnap elmegyünk a kanapéért… Paavo is jön… Ketten hazahozzuk…”

Gudrun sokáig nézi a tévét horkoló férje mellett. Amúgy sem tud elaludni. Rejtélyes dolog, hogy ez a köhögés mitől van… Gudrunt rossz érzések kínozzák, amikor kikapcsolja az új készüléket. Egész éjjel nem alszik és köhög.

Reggelre még rosszabb állapotban ébred, mint ahogyan este volt. Megállás nélkül rázkódik a köhögéstől és verejtékezik. Arcbőre egészen sárgás, mintha nem is izlandi lenne… Pekka odakint a benzines kannákkal variál. Feltölti a piros motoros szán tartályát, plusz még egy kannát a hátsó ülésre tesz. Vezérkutyája nem érti, hogy ő miért nem jön. Pekka kitessékeli a fehér huskyt a drótkosárból. Hát persze, ők most a Helsinki kórházba mennek.

Helsinki messze van, hacsak nem az öblön át eveznek. Pekka mégis a motoros szán mellett dönt, mert így a kórházba egyenesen behajtanak. Nem baj, hogy gyér a hó, ez a szán a sáros földön is megy. Gudrun a hátsó ülésen Pekka derekát karolja, de egy nagyobb bukkanónál majdnem lebukik az ülésről. Pekka maga elé ülteti az asszonyt, de háttal a menetiránynak, hogy a szél az arcába ne vágjon. Átkarolja az asszonyt és teljes gázt nyom a motornak. A hatszáz köbcentis Yamaha bőg, mint a bivaly, miközben a földet tapossa. Hosszú sársíneket húznak maguk után. Ott a távolban, azok a házak már Helsinkiben állnak…

A motoros szán végigszáguld Helsinki utcáin. Bekanyarodnak a Grötenforg utcába is, és elhaladnak az Els Havvanköppe’s Elektro kirakata előtt, de Pekka most oda sem néz, csak nyomja a gázt a motornak. Pekka a városi forgalomban is magabiztosan vezet. Egyetlen kalamajkát csinál, amikor a főpályaudvar környékén szabálytalanul áthajt a villamossíneken. Szerencsére a villamos vezetője észnél van és lassít. A szánkó sítalpai füstölögnek az aszfaltozott útburkolaton.

Pekka a szánkóval egyenesen behajt a városi kórház parkolójába. Gudrun annyira rosszul van, hogy ernyedten, bábuként lóg férje karjaiban. Pekka lihegve szalad fel a főbejárat lépcsőjén. A földszinten a lift éppen foglalt. Gyalog tovább az emeletre! Előkerül az ügyeletes orvos. A folyosón állva megvizsgálja az asszony pulzusát. Guruló ágyat tolnak eléjük, ráteszik az eszméletlen nőt és máris tolják a műtőbe. Pekka lihegve és rémülten, kivörösödött fejjel és prémkucsmában egyedül marad a folyosón.

A férjet csak estefelé engedik be a kórterembe a feleségéhez. Gudrun bepólyálva fekszik az ágyban. Karjából infúziós csövek lógnak, szeme zavaros, mert még hatnak benne az erős injekciók. Alig ismeri föl férjét. Beszélni nem tud. Nézi Pekkát a szemével. Pekka nézi Gudrunt. Az orvosoktól már tudja, hogy a gyomrából kivágták a daganatot. Beszélnie egyenlőre nem szabad, de mit is beszélnének ilyenkor… Csak nézik egymást szótlanul. Gudrun visszabukik a kábulatba. Elalszik. Pekka ül az ágy mellett és nézi a felesége arcát.

Az éjszakás nővér tálcán behozza a vacsorát a lappföldi embernek. Hát persze, hogy halleves. Gudrunnak ennie sem szabad, beszélnie sem szabad. De ő, Pekka azért még ehet… Az éhes férfi bekanalazza a hallevest. Gudrun alszik. Mélyen alszik.

Pekka az éjszakát a motoros szánkón akarja tölteni. Nincs túl hideg így tavasszal itt Helsinkiben, különben is, ez meg se kottyan egy lappföldi rénszarvaspásztornak… Az éjszakás nővér nem találja helyesnek ezt. Addig erősködik, míg Pekka mégiscsak bemegy az épületbe éjszakára. Kinyitják a földszinten a portásfülke mögött a vendégszobát. Pekka ruhában ledől az ágyra, és abban a pillanatban már alszik is.

Reggel a férfi magától fölébred. Hat óra van, nahát, hogy milyen sokáig aludt! Kimegy a folyosóra és föl az emeletre a lépcsőn, Gudrunhoz. Pekka halkan és óvatosan benyit a kórterembe.

Gudrun mozdulatlanul fekszik az ágyban. Lélegzete megállt. Semmi hang nem hallatszik a kórteremben. Csend van. A falon csak az óra mutatója lépeget egyenként tovább. Az infúzió csöpög. Gudrun már nem lélegzik, mert halott.

A temetésre két héttel később kerül sor. Összegyűlik a kisszámú rokonság. Izlandi szokás szerint a hátramaradott házastárs a koporsóra teszi a kezét és úgy megy a menettel. Pekka mindkét kezét a nyírfakoporsóra tapasztja. Sírva botorkál a koporsó mögött. Utána Gudrun anyja lépeget. Szakasztott olyanok a vonásai, mint a lányának, ki most a koporsóban fekszik. A menet közepén Paavo lépked szomorú arccal. Időközben szakállat növesztett. A gyászmenetet néhány kutya követi. Pekka kutyái is eljöttek, hogy útjára kísérjék egykori asszonyukat.

Gudrunt a folyó kanyarulatánál egy magas jégerfa mellett temetik el. Ez is izlandi szokás szerint történik. Olyan helyet választottak, mely a kedvenc helye volt. Utána mindenki elmegy, de Pekka marad. Ő őrzi Gudrunt, és a kutyák őrzik őt.

Pekka egész éjjel ott marad a fánál. Reggel Paavo jön érte. Karon fogja és hazavezeti összefagyott barátját.

Ezután gyakran együtt legeltetnek. A rénszarvascsordákkal felmennek egészen a Felsőföldig, az nem kevesebb, mint ötszáz kilométer is lehet… Napokig terelgetik az agancsosokat. Csak három héttel később jönnek vissza, mint eredetileg tervezték.

Amikor augusztusban Pekka ismét belép az elhagyott kunyhójukba, a szívét elfogja valami kimondhatatlan neheztelés. Hát persze, a hűtőszekrény! Igaza volt Gudrunnak, ez aztán teljesen felesleges ide. Holnap majd megbeszéli Paavo-val ezt a dolgot… Vajon ő mit szól ehhez?

Ha mi, nézők, akkor másnap egy helikopteren köröztünk volna a Helsinki-öböl felett, akkor egy kis fehér pontot láttunk volna a víztükör közepén. A tó vize, melyen egy csónak halad, most egészen nyugodt. Elöl Pekka evez, hátul Paavo szinte csak irányít. Nem beszélnek… Vajon miért beszélnének, amikor a hatalmas és hófehér hűtőszekrénytől nem is látják egymást? De a hűtőszekrény tetején most nincs rajta az akvárium. Az akvárium az aranyhalacskával. Az otthon maradt. Azt Gudrun szívesen nézegette.

Az Els Havvanköppe’s Elektro kereskedésben nagyon rendesek a két lappföldi fickóval. Ha ezt a hűtőszekrényt már ilyen messziről idecipelték, akkor hagyják csak itt. Visszaveszik, mert jó állapotban van. De sajnos, nem adhatnak többet érte tíz eurónál. Pekka elrakja a pénzt, beteszi egy szarvaspatával díszített bőrzsákba.

Pekka és Paavo mennek a Grötenforg utcán. Egy sarkon befordulnak és Paavo felkiált: „-Nézd! Ez a bolt régebben a Jégmadár diszkó volt! Gyerekként többször megfordultam benne. Nézd, mi lett belőle! Most bútoráruház.”

Pekka és Paavo, a két lappföldi rénszarvaspásztor a Jégmadár bútoráruház elegáns kirakata előtt állnak. Befelé néznek az üvegen. Odabent kanapék és szófák, mindenféle színben és mintázattal. Finom, rejtett világítás teszi a látványt még ünnepélyesebbé. A két eszkimó bámul befelé az üvegen. Pekka halkan megszólal, de a hang, amit előcsihol torkából, mintha nem is az övé lenne. „-Paavo… Oda nézz, milyen gyönyörűek ezek a kanapék! Ezt kellett volna venni… Egy kanapét kellett volna vennem!”

…Mit felel erre a hallgatag Paavo? Hallgat egy kicsit és így szól: „-De hát ezek nagyon drágák… És hogy fért volna be a csónakba? Nem, Pekka. Egy ilyen szép kanapé csak bajt okozott volna. Ne búsulj ezen! Az ilyenféle nem nekünk való!”

Pekka csak áll és a kirakatüvegen befelé bámul. Nézi a rengeteg kanapét. Valahol mélyen sejti, mert érzi, hogy barátja most nem mondott igazat.

5.

Kuusamo, 1945. márciusában. Elvétve egy-egy puskalövés hallatszik a távolból. A Jottestuuha utca házaiból már kisöpörték a német megszállókat. A városban a házak épségben maradtak. De most, a 14/A számú ház emeletén mégis folyik a küzdelem. Az ellenséges hadihelyzetben egy német és egy finn katona ül egy díványon és sakkoznak. Felismerték egymást a nyolc évvel ezelőtti nemzetközi sakkversenyről… A harcoknak vége. Miért ne játszanának le egy régi partit? Elmélyülten sakkoznak a díványon. Köztük a fekete-fehér tábla, a fegyverüket a dívány mellé letámasztották. Már béke van. Ők már békét kötöttek egymással. A finn közlegény rágyújt. A futó lép D6-ra. Felerősödik a fenyegetés a sötét királynő számára.

A fiatal Juho hangtalanul, fokról fokra halad felfelé a falépcsőn. Előre szegezi az utcán talált géppisztoly csövét. …Itt valaki dohányzik! Érzi a cigarettafüstöt… Még csak tizenhárom éves, de már ő is dohányos férfinak számít. A háborúban hamar megtanulja az ember a szabályokat: még a fal mögül is ellenség leselkedhet! Sosem lehet tudni… Biztos csak a halálban lehetsz – ismétli magában a hármas szabályt. Mindenesetre helyes, hogy elvette attól a halott katonától ezt a négykilós ismétlőfegyvert… Még helyesebb, hogy ki is van élesítve a német gyártmányú Sturmgewehr 44-es géppisztoly.

A német tizedes éppen a királynőhöz nyúl, amikor Juho felér a lépcső tetejére. A kanapén ott ül az ellenség és sakkozik. Juho alatt megreccsen a falépcső. A két katona felnéz a játékból. Mi volt ez a hang? Előttük három méternyire ott áll egy fiatal gyerek, rájuk szegezett géppisztollyal. A német tizedes éppen a kezében tartja a fekete sakkbábut. Ösztönösen a gyerek felé nyújtja: „-Akarod?”

A kis Juho félelmében meghúzza a ravaszt. A Sturmgewehr 44-es ugatva kiokád magából húsz töltényt. Ilyen közelről valamennyi talál. A tizedes vérbe borultan ráhanyatlik a sakktáblára. Szerteszét dőlnek a figurák. A finn katona fegyver után kap. Elkésett a gondolattal. Juho, a tizenhárom éves gyerek ráemeli a géppisztoly csövét. A maradék harminc golyót az árulóba lövi.

Üres a tár. A závárzat tompán kattan. Juho automatikusan kipattintja az üres tárat és egy újat tesz a helyébe. Felhúzza a závárzatot és csőre tölt. A félelemtől reszket a kezében a súlyos géppisztoly. És most mi lesz..? Vannak még..?

De a Jottestuuha utca 14/A számú ház emeletén nem mozdul senki. Juho percek óta mozdulatlanul áll és nézi a két halott katonát a kanapén. Háború… Halál! Akkor pusztuljon el minden… Ujja rácsúszik a fegyver elsütő billentyűjére. Meghúzza a ravaszt és az egész tárat beleereszti a kanapéba. A lövések valósággal szétszaggatják a bútort. Már a sakktábla sincs sehol, nemhogy a figurák. Juho félelmében szarrá lövi a kanapét, melyen a két halott ül.

Helsinki, 2005. márciusában. Hatvan évvel később Juho Kavallahippaa, az Emerstorg Design Center tulajdonosa az irodájában telefonál. Szokása szerint ilyenkor a forgó bőrfotelben ülve az íróasztalnak háttal kibámul a hatalmas üvegablakon az útkereszteződésre. Balra még a főpályaudvarból is látszik egy épületrészlet. A villamos éppen most kanyarodik a Pevluuha sugárútról a Grötenforg utcába. A főnök imádja nézni az utca forgalmát irodája ablakából. A beszélgetésnek vége. A bőrfotel visszafordul az íróasztalhoz. Mi, nézők, most látjuk Juho arcát. Mennyire megöregedett..!

Juho-t már nem is foglalkoztatják az asztalon heverő rajzok. Lisára gondol, és az iménti beszélgetésre. Nahát, hogy a felesége szerepelni fog a televízióban! „Békedívány”, ebben a műsorban lesznek Hannelisével együtt. Juho fogadott lánya találkozni akar az igazi apjával. Valami magyar szélhámos, aki a hetvenes években itt zenélt Helsinkiben. Egyenes adásban találkozik az igazi apa és a lánya… És eddig miért nem kereste a gyerekét, he?! De jobb is, hogy nem kereste. Ő, Juho, mindig úgy szerette a lányt, mintha az övé volna… Hannelise tizennyolc éves korában tudta meg, hogy Juho az ő nevelőapja. Nem volt könnyű pillanat.

Juho-t már nem is érdekli az a tervrajz, mely asztalát elfoglalja. Egy új kanapé művészien megrajzolt vonalai fekszenek a papíron. Nagyon tehetséges ez az új formatervező, bizonyos Vejne Puohinenkoksi. Ő tervezte az Emerstorga kanapét a hozzá tartozó komplett kiegészítőkkel, vagyis a szőnyeggel, állólámpával és a dohányzó asztalkával. A formák rendben vannak, de a mintázata túl egyszerű, szinte jellegtelen. Nem tetszik Juho-nak. Vajon mit lehetne ezzel tenni?

A főnök a telefonért nyúl és hívatja Vejne Puohinenkoksit. A kövérkés, harmincas éveiben járó nő mosolyogva lép a főnök irodájába. Amikor Juho rátér mondandója lényegére, hogy az Emerstorga kanapét új mintázattal kell áttervezni, Vejne őszinte örömmel helyesel főnökének. Megértette a feladatot és új vázlatokat készít még ma délután.

Öt órakor Juho, kezében egy tekercs fehér rajzpapírral, felmegy a lépcsőn. Vejne irodája az emeleten van. Vajon milyen ötletekkel örvendezteti meg ez a nagyon tehetséges formatervező a főnököt? Juho az összetekert papírlapok végét a hóna alá fogja és lassan, ráérősen megy fel a lépcsőn. Bizony, ő már hetvenhárom éves. De a korából tíz évet bátran letagadhatna.

Az emeleti előtérben egy régebbi, nagyon sikeres kanapé modellje áll. Rajta most éppen ketten ülnek: Vejne és a tizenkét éves fia. A fiú bejött az anyjához, hogy beszámoljon róla, ma délelőtt éppen ő nyerte meg a városi ifjúsági sakkbajnokságot. És most ül a kanapén anyjával. Közöttük sakktábla. Reprodukálják a délelőtti győztes partit. A fiú éppen egy fekete figurával lép, amikor Juho kicsit szuszogva felér az emeletre.

Juho a kezében tartott rajzlaptekercset mereven, szinte görcsösen tartja. A papírtekercs vége egyenesen a sakkozókra irányul. Juho meglepődik, hogy ez a könnyű kis papír hirtelen milyen súlyossá válik… Reszketnek, zizegnek kezében az összetekert rajzlapok… A kanapén ülők fölnéznek a játékból. Vajon mi ez a hang?

Hiszen ez a főnök… Itt áll tőlük három méter távolságra. A kezében tartott papírcsövet egyenesen rájuk irányozza. Miért reszket a kezében a papírtekercs? A máskor barátságos Kavallahippaa úr arca most drámai módon megváltozott. Tekintete mintha ölni tudna… Vejne Puohinenkoksi mosolyogva feláll a kanapéról. Igen, a vázlatrajzok már elkészültek. Menjenek be az irodába, megtekinteni.

Huszonnégy tervlap után Juho Kavallahippaa, az Emerstorg Desing Center tulajdonosa, még mindig elégedetlen az új kanapé megjelenésével. Juho-nak eszébe jut a fekete-fehér kockás mintázat. Legyen az új kanapé kockás! Olyan, mint egy sakktábla. A molett tervezőnő örömmel helyesel főnökének. Van-e valami a mai világban, ami eredeti ötlet? Juho szokatlan javaslattal áll elő: az új kanapéból ajándékozzanak néhány példányt a nemzeti sakk-szövetségnek. Ez még reklámként is jól szolgálhat a cégnek. Vejne Puohinenkoksi ismét őszinte örömmel helyesel főnökének.

Este, odahaza Juho egyezséget köt a feleségével. Beleegyezik, hogy Lisa és fogadott lánya, Hannelise vendégül lássa a magyar apát a saját házukban. Lisa viszont feltételként szabja a „Békedívány”-nak, hogy csak az Emerstorga cég kanapéján hajlandó a műsorban megjelenni. Ugyanakkor a cég logóját a műsor végén megmutatják.

Egy héttel később az Emerstorga cég leszállítja a sakkmintás kanapét a finn nemzeti televíziónak. Azokban a napokban írják alá a megállapodási szerződést a Nemzeti Sakkszövetség elnökével, melynek értelmében teljesen ingyenesen, csupán a cég logójának feltüntetéséért cserébe, tizenöt vadonatúj, sakktábla-mintás kanapét szállítanak. Juho Kavallahippaa, a cég hetvenhárom éves elnök-igazgatója azon a héten a megszokottnál is szívélyesebben viselkedik dolgozóival. Pénteken két csomagoló munkásnak fizetésemelést ad. Irodájába hívatja a kövérkés, de még mindig vonzó és mosolygós tervezőnőt is. Vejne Puohinenkoksi a szokásosnál is vidámabb mosollyal veszi át a főnök ajándékát, melyet a kisfiának küld. Az elegáns doboz egy zsírkőből kézzel faragott, luxus sakk-készletet rejt.

Eljön a szombat. A tévéstúdióban a stáb sürög-forog, végzik az előkészületeket a „Folktuppeda divansi” mai adásához. Lámpákat állítanak a stúdiódíszletben. A hangmérnök az asztalra tett mikrofonokkal babrál. A műsor rendezője elégedetlen a berendezéssel. Nem tetszik neki a piros dívány, ahol a vendégeket fogadják majd. „-Két díszletezőt kérek ide!” – kiabál az általános hangzavarban. A munkások megjelennek.

„-Vigyétek ezt innen és hozzátok be a másikat!” – mutat a kanapéra. A munkások morogva kiviszik a meggypiros díványt és behoznak egy másikat, amely fekete-fehér kockákkal mintázott. Valódi „Emerstorga” kanapé. A rendező elégedett. Ez a sakktábla-minta mostanában nagyon divatos. Különben is jól mutat a képen. Az operatőr kamerája nézőkéjébe néz. Elégedetten mondja: „-Ez most jó!”

Mi, nézők is belenézünk a kamera nézőkéjébe. A műszeren át a fekete-fehér kockás díványra tekintünk. Erre az állóképre felúszik a film felirata:



Helsinki Canapé Stories

Öt történet ülőbútorokra

Tarzan Zéró novelláját filmre írta: Rókás László



Ez alkalommal a stáblista végig lepereg.



(Vége)