Tarzan Zéró

Utószó a Doktor Diesel-novellákhoz

(Orleans, 1999. június 27.)

Túlzás nélkül, de inkább nagy túlzással állítom, hogy az olvasó a XX. századi magyar nyelvű irodalom legszínesebb fantáziával megírt elbeszéléseit tartja a kezében. (Ha kézben tartja, és nem egy internetes oldalon találkozik ezekkel a történetekkel.) Én pedig, aki mindenki közül a legjobban sajnálom, hogy történeteim egymásba futottak, mint két autó a csúcsforgalomban, és a körformával bezárultak, eggyé forrtak, így lehetetlen folytatni őket, én ebben az utószóban szeretnék elmondani néhány személyes dolgot a keletkezés körülményeiről.

Az emlékeimben most visszaugrok az 1992-es évbe, és ez önmagában is örömöt jelent, hogy én az időgépet ilyen olcsón és könnyedén megvalósítottam. Abban az évben a Tarzan Zéró álnéven írott novelláimat még nem, illetve csak alkalmilag publikáltam. Állandó hősömet, akit mindig Max-nak neveztem, különböző országokba transzponáltam. Hősöm hol Németországban („Max Krause története”), hol a néhai Szovjetunióban öltött testet a történetekben. („Moszkva legnagyobb cicije” és „A varázsló órája”) Ez magától értetődő, természetes dolog volt számomra, mert akkoriban színészként rengeteget utaztam Európa országaiban. Történeteim magyar nyelven íródtak, mégis különböztek a magyar irodalom világától, hiszen nem a magyar mindennapokból gyökereztek. Már több országba is elutaztattam hősömet, amikor eszembe ötlött egy ötlet, hogy Max-ból olyan hőst faragjak, aki mindenhol jelen van és egyetemes vonásokat mutat.

A magyar gyökerekkel Franciaországban működő JEL Színház, melynek – fiatalságom okán akkor még táncosként – én is tagja voltam vagy tíz hosszú évig, szóval a társulat, melyről itt többet nem mondok, mert erről tessék elolvasni más írásaimat, nos, a színészek vándorcsapata, a már nem ekhós szekéren, de repülőn utazó ködlovagok gyülekezete 1993 januárjában egy hosszabb turnén Hollandiában szerepelt. A szervezők, Jaap van Baasbank és J. G. Baggerman mindössze öt előadást osztottak három hétre. Ez nagyon ráérős és kényelmes turnét jelentett. Egyfajta jutalomutazást, sok szabadidővel és szűkre kiszámolt napidíjjal. Naponta 25 guldent kaptunk. Ez a pénz a jó élethez kevés, éppen kocsmázásra, meg valami szerény harapnivalóra volt elég. Szállásunkat az amszterdami csatornákon ringatózó lakóhajókon szervezték meg. Én az egyik magyar táncossal és akkori élettársával, a francia Charlotte-tal egy szárazföldi lakásba kerültem a kurvanegyed szélén. A lakás amúgy sem volt túl nagy, mint ahogyan a hollandok centiméterre és grammra és centre mindent kiszámolnak. Eléggé zárkózottan (mert a nappalin kellett átmennem, így a hátsó szobába bezárkózottan) reagáltam arra a helyzetre, hogy ők ketten a nappaliban gyakran beszívtak a hasisból és a tévé előtt hevertek. Nekem a hátsó szoba jutott egy ággyal és egy asztalkával. Papírt vittem magammal bőven, ha rám jönne a firkálás, ha rám törne a betű uralma, amikor az idő megáll, mert én is megállok az időben, hogy leüljek egy asztalhoz. Olyankor se nem látok, se nem hallok, éhséget sem érzek, csak néha pisilnem kell kimenni, különben órákig szorgalmasan körmölök a fehér lapon, és apró, tintából hurkolt betű-rajzolatokkal foglyul ejtek néhány váratlan fordulatot, levadászom az elkószáló mellékmondatokat, kihallgatom a szereplőim párbeszédét és kifordított szóvicceiket, és ez maga az írott gyönyör, a színtiszta irodalom... Tehát papír volt bőven. És mivel papír volt bőven, a napidíjamból bevásároltam a finom holland dohányokból. (Na, erről tudnék mit mondani! Az ismeretlen dohányok közül csakis a színes csomagolás alapján választottam, miután komoly negyedórákig nézelődtem, szagolgattam, szimatoltam a gyerekkorom falusi lószagára emlékeztető dohánykereskedésben, hiszen nem bolt ez, hanem kereskedés, ahol az eladó olykor fehér cérnakesztyűt húz, hogy egy drága szivarosdoboz fedelét felnyitva szemlére odanyújtsa az érdeklődőnek, így persze nekem is, aki rongyos 25 guldennel a zsebében álldogál és azt a látszatot kelti, hogy ő igenis potentát vásárló, lám, megveszi most e dobozt 245 guldenért, hiszen olyan szép!, hiszen olyan illatos!, hiszen olyan tömörre sodrott! De aztán mégsem, hanem szégyenkezve rábök egy olcsó, ám illatosított dohánykeverékre, melyet a hiedelemmel ellentétben igenis teveszarból kevertek, csak éppen muzsikáltak az állatnak és ámbrával etették, hát ezért kerül ennyibe.)

Ott a szobában csavartam néhány cigarettát, az öngyújtót-hamutartót kitettem az asztal szélére, hogy ez is kéznél legyen, ezzel se kelljen foglalkoznom, magamba döntöttem egy hatalmas adag kávét és föltettem a walkmant a fülemre (...Ó, mily kedves műszaki régiség!), és... És... És írni kezdtem.

A szoba kék volt. Én Frank Zappát és a svájci Yello zenéjét hallgattam. Nagyon fantáziadús, amolyan világutas-zene volt a stúdióban kikevert dübörgő techno-hangzatokkal. A zene az őserdőben kezdődött, egy detektív-sztorival Kubában folytatódott, jött egy aerospace-üldözés és a szavannában ért véget, hogy a tenger hullámzása hozzon végső megnyugvást az utolsó zenei opuszban. Élveztem ezt a modern zenei felépítést, miközben kollégám és barátnője öntudatlanul hevertek a nappaliban. Az idő összefolyt előttem, mert én csak írtam, írtam, írtam, és egyszer csak hajnalodott és reggel lett. És megéheztem.

Lementem a hajnali Amszterdam üres utcájára, hogy kiköhögjem tüdőmből a sok dohányfüstöt. A kurvanegyed szeméttel teleszórt utcáin még hajnali hatkor is nyitva volt egy krumplisütő bodega, ahol két gulden ötvenért vettem egy zacskó meleg krumplit. Semmi pénz volt ez ahhoz képest, hogy én, mint francia táncművész, 25 guldennel gazdagodtam naponta!

Teltek a napok. Írtam. A történetem gyarapodott. A pénzem felgyűlt. Zabáltam a sült krumplit. Olykor az is előfordult, hogy reggelre fordulva már az ágyban feküdtem, mert most egy kicsit aludnom kell!, de újra kiugrottam a takaró alól, mert rátaláltam egy jó mondatra a fejemben, és ez sok lehetőséget megnyitott a cselekményben. Írtam, mint egy megszállott, ki hiába szállott meg egy amszterdami lakásban, hiszen a városból semmit nem látott, mert a saját fantáziájában utazott. Én nem Hollandiában, hanem a világmindenségben kalandoztam! És ezért azonnal és naponta, ismétlem, 25 gulden mínusz sült krumpli ütötte a markomat.

Táncos kollégám borzadállyal tekintett rám, mint valami őrültre, amikor tőle kérdezgettem, hogy ugye, ma kedd van? Ma este nyolckor játszunk a színházban? Akkor még délután ötig írhatok!! Hatra bementem a színházba, bekóvályogtam, mint a betűk eltévedt hercege és úgy éreztem magamat, mint akit egy jókora darab szürkével fejbe vágtak. Hát persze, hiszen az én világom színes volt!

A történetem egyre jobban írta magát. Csak egy kicsit kényszerítettem akaratomat a hőseimre. Figuráim fölálltak a papírról és ellenem szegültek. Azt mondták, amit ők akartak, és azt tették, amit egy oldallal korábban még én sem sejtettem. Gyorsan kiderült, hogy ők az erősebbek, a maguk logikája szerint cselekednek és nekem nem kell mást tennem, mint a tollam mozgatásával szabad utat engedni előttük a fehér papíron. A dolog hasonlatos a hólapátoláshoz, pedig olyan Amszterdamban nincsen, amikor a fölöslegeset félre kaparjuk az útból. De azért azt tudnunk kell, hol megy az út. Nem kell mást tennem, mint sokat ülnöm és cigiznem, sok kávét innom, mely néhány év múlva bezzeg megbosszulja magát, de most..! Most a gyönyör mindent betölt! És kell még sok zene, vad ritmusok, és kell az éjszaka, amikor a hülyék lefekszenek, pedig olyankor minden összesűrűsödik, a dimenziók jobban átjárhatók, mint nappal, így a hőseim gyorsabban száguldhatnak a maguk útján... És reggelenként kell azért egy kis sült krumpli is.

A török bodega szokott reggeli helyemmé vált. Egy hét után úgy éreztem, hogy az árus engem vár és nekem melegíti a forró olajat. De nem terveztem semmi ilyen novellát, hogy „A betűk elfáradt munkása hajnalban hazatér, éhesen”.

Dehogy sejtettem én semmit a történetem menetéről! Mit tudtam én, hogy a cselekmény azért alakul így, mert az előző napon a virágpiac felé kanyarodom a hajnali sétámban, és ott az árusok éppen kezdik kirakodni a gyönyörű portékát?! A rengeteg színes tulipán látványa belém ivódott. Észre vettem egy plakátot a híd korlátján, hogy Father Tulip koncertet ad a Gigolo-ban. Megtetszett az elnevezés, és beleírtam. Kitaláltam a névhez illő jelenetet. Mint egy tolvaj szarka, úgy lopkodtam össze a valóság elemeit. Felosontam a lakásba, leültem az íróasztal típusú időgépemhez és a lopott motívumokból új rendet raktam. Beleírtam a sajátomba. Ittam egy kávét, rágyújtottam, gondolkoztam. A kazettáimat az elejére tekertem. És megnyomtam a gombot. Play. Write.

Igen, mondhatjuk, hogy hőseimet, az okos és cinikus, az idejétmúltan humán műveltségű doktor Dieselt és géptalálmányát, Max-ot már láttuk valahol. Emlékeztetnek Kempelen sakk-automatájára, doktor Frankenstein kreatúrájára, Stan Laurel és Oliver Hardy komikus kettősére, de leginkább a Robert Zemeckis-rendezte Back to the Future trilógia hőseire. Doc és Marty kettősét Michael J. Fox és Christopher Lloyd alakításában nemcsak én, de mindenki a szívébe zárta annak idején. Én egyenesen imádom őket! Igen, ez igaz. És azt is mondhatjuk, hogy írásom világa nagyon Brazil-os. (Ezt a filmet Terry Gilliam rendezte 1980-ban George Orwell 1984 című kisregénye alapján. Négy évet rávert a jövőre.) Igen, ezt le sem tagadhatom. Igen, az ősök kijelölték a követendő mérföldköveket, én csak újra lépegettem az ösvényen. Nem lopás ez, sőt: jó, ha egy kis követő, egy fiatal „fan”, egy senkiházi epigon ilyen kiváló talajról katapultál. Tolvajok, válasszátok meg gondosan, milyen zsebből loptok! De az én hősöm valóságos ellen-Terminátor, mert az emberfeletti képességeivel gyakran viselkedik hőstelenül. Bizonytalankodik, aggódik, nem ért semmit és ha mégis menetkész lenne, akkor szétesik a szimpla esővíztől. Olyan, mint Achilles. Úgy viselkedik, mint én a valós életben. Röviden: az én hősöm egy hülye. Képesek a hülyék megmenteni a világot?

Max legfőbb vágya, hogy az akar lenni, ami nem lehet. Emberré szeretne lenni, mint Isaac Asimov automatája a Bicentennarial Man-ban. Miért akar Max emberré változni? Mert az olyan csábító! Az valami kalandos dolog. Az élet a legkalandosabb dolog, mellyel a hülyéknek dolga akad. És ha ez igaz, akkor nekem, mint írónak nincs más dolgom, mint Élet Nagymester történeteit a papírra jegyeznem. Azok a sztorik úgyis jobbak, mint bármilyen kitaláció.

Max plebejus származású. Egy szeméttelepen születik a doktor keze alól. Ennél kifejezőbb helyszínt, mely a világ mai állapotát tükrözi, keresve sem találhattam. Itt válogatja össze a modern hőst a feltaláló, a gép ura és parancsolója, mint ahogyan történetemet a világ elemeiből én magam összeválogattam. Max, vagyis a megtestesült történet legfőbb ereje a sérthetőségben rejlik. A szétszerelhetőségben. Mert azt össze is lehet rakni, nem is egyszer, és tetszőleges sorrendben! A genezis megismételhető. Írás közben megmosolyogtatott a lehetőség, hogy Max a szupraképességeit éppen a múlandó ember-létre kívánja cserélni. (Ez ugyanolyan üzlet, mint amilyet egyszer régen a nagyapám kötött egy fényesre csiszolt és aranynak mondott, de rézből készült karórára.) Ha Max-ot sérthetetlenre rajzolnám, a történetem csődbe menne, a nem-nevetséges, de kinevetendő, halálkomoly gagyi-csődbe. Hősömet elsüllyesztettem volna egy terminátor-komolyságú, drámai hősi léttel. Max hősiessége paródia arról, hogyan kellene viselkednünk olyankor, amikor a helyzet forrósodik. Ezen a ponton komoly filozófia következik – a bohóclét filozófiája. Mert a bohócok ketten vannak (és ez egy írónak csak jó, mert ketten tudnak párbeszédet folytatni, amelyből az olvasó elegánsan megtudhatja az információkat). Mert a bohócok kifejezik a dualitás világelvét, azt, hogy hogyan kellene viselkednünk (németül és Kant nyelvén: sollen), miközben nem tudunk úgy viselkedni (sein). Mert ugyan szeretnénk úgy viselkedni, de mi hülyék vagyunk, mi halandók vagyunk, mi emberek vagyunk, és a jót igenis magunkban hordozzuk, törekszünk a jóra, de olyan nehéz megvalósítani a jót, a követendőt, amelyet Isten, vagy az ő távollétében doktor Diesel jelöl ki nekünk. A komikum ebből az ellentétből, vagy inkább különbségből fakad. Max ereje a törékeny nevetségességben rejlik. De az én magyar kultúrám, a kritikai neveltetésem, mert a magyarok örök elégedetlenek, akiknek semmi nem elég jó, ezért panaszkodnak és sajnáltatják magukat, az én semmihez sem hasonlítható magyar kultúrám elkerültette velem, hogy Max-nak ilyen sorsot írjak. Ez tehát egy olyan magyar elbeszélés, melynek semmi köze nincs a magyar kultúrához, de mégsem születhetett volna meg ilyen formában semmilyen más nemzet szájából. Paradoxon.

Egy hős nem hős, ezért írtam egy másikat: a doktor figuráját. A doktor, alkotmányával ellentétben, vagy azzal egységben az apa figurája. Kövérnek képzelem és borostásnak. Ha valamely színész testet adhatna neki, akkor ez feltétlenül Orson Welles lenne. Leereszkedően tegezi a hősét. Egyfajta szellemi felbujtó. A doktor renegát, sőt: terrorista, aki ellenszegül a sötét tömbként megfogalmazott állami akaratnak. Robin Hood-nak írtam ezt a figurát, aki cinizmussal ugyan, de mégis képviseli a zsugorodó humán kultúrát. A suliban Albert Einstein padtársa volt, és ugyanúgy nem figyelt, mint ő. A zseniknek ez unalmas, hogy magukba szívják a konvencionális kultúrát, hiszen ők mindent eredeti és szokatlan módon látnak. Föltalálta a belső égésű motort, ezzel megváltoztatta a Föld energia-egyensúlyát. ...Bezzeg most mit akar? Meg akarja menteni az utolsó megmaradt pálmafát. Egy kicsiny zöld szimbólumot egy hegesztett világban. Alfred Nobel attitűdje ez.

Történetemben megfogalmaztam a jövő elembertelenedett vízióját. Ez manapság, amikor 1999. június 27-én az orleans-i Hotel Jackotel 231-es szobájában ezt az utószót írom, és még később, 2008. januárjában, vagyis az amszterdami napok után percre pontosan 15 évvel később Budapesten ezeket a szavakat a kéziratból legépelem, ez a vízió már elcsépelt szólammá változott. Mentsétek meg a Földet! Hősöm erre így válaszol: „Majd megmentik a Földet az emberek.” A probléma már nem új, mégsem teszünk ellene semmit, vagy nagyon keveset. A globalizált profithajhászásnak nem ez a célja. Nem akarja megmenteni a Földet, csupán kiszívni a vérét a haszon formájában. Mindent feláldozunk a haszonelvűség oltárán. A sebes informatikai terjeszkedés elhozta a tudás társadalmát. Mindenki tud mindent, de senki nem tesz semmit. Száguldunk, száguldunk, gyorsan élünk, nyomulunk, gyerünk még gyorsabban! A mindennapi taposómalomban, ebben az eszeveszett száguldásban nem jut eszünkbe, hogy a semmi felé száguldunk és hogy most tudnánk egy kicsit elidőzni a valami partján. „Carpe Diem! Proletárok, reggel az ágyatokba feküdjetek vissza! Lustálkodjatok!” Ez a vicces szlogen többek halálához vezetne.

Hőseim menekülnek az üldözés elől. Alaptempó ez a csillagközi sebesség. Ennél csak lassabban mehetnek! Nem fontos, hogy mi elől, de hőseim folyamatosan menekülnek. Totálisan, minden elől. Mert nem akarják, hogy a jövő ilyennek lefestett víziója bekövetkezzen.

Akcióban bővelkedő jeleneteket írtam. Manapság ez is divatos dolog, a történet dinamikáját a végletekig fokozni. Pörögjön sebesen a cselekmény! Félre a dumával, semmi lelki beszéd! ...Aztán mégis ez lett belőle. Mert a cselekmény megírja magát, és engem félre sodor. Az író fekszik az első halott kitüntető szerepében.

Amilyen szerénytelennek tűnik, én erre olyan büszke vagyok, hogy saját figurámat is beleírhattam önnön történetembe. Talán mert Alfred Hitchcock is részese kívánt lenni a saját filmjeinek, beleállt egy statisztaszerepbe. „-Szabad vagy!” – kiált le doktor Diesel a sivatagban üldögélő írónak. Boldog vagyok, hogy ezt a motívumot Mihail Bulgakovtól ellophattam. A mondatot, hogy „most már egyetlen mondattal befejezheti regényét”, eredetileg Woland professzor mondja a mellette lovagló Mesternek, miközben az öröklét felé száguldanak egy örökérvényű regény utolsó lapjain. Örülök, hogy szállást adhattam ennek a gyönyörű mondatnak az én kis novellámban. Mert léteznek ilyen mondatok, melyek az idő mérföldkövein, a műveken át-meg áthatolnak, mint a repülőgép a felhőkön, hogy újra napfényre bukkanjanak.

Így aztán egy esős januári reggelen egy utolsó adag sült krumplival befejeztem a hosszúra nyúlt novellámat. Emlékszem, milyen szomorúan álltam a forrón sercegő olajtartály előtt a török büfénél. Sajnáltam, hogy elvesztettem valamit. Ami akkor reggel kiszületett belőlem. Megkönnyebbültem. Megtollasodtam. Dohányom elfogyott, ám a napidíjam szépen felgyűlt. Igen, Amszterdamban, abban a drága városban ez a legolcsóbb dolog, ha ülsz egy asztalnál és képzelegsz. A társulattal lenyomtuk az utolsó előadást. Lakótársaim kijózanodtak és mi a turnétól elgyötörten, fáradtan és durcásan felültünk a vonatra, hogy visszatérjünk Franciaországba. Adieu, csatornák városa! Adieu, észak Velencéje! Adieu, hasisok, biciklik, bérlányok! Adieu, Amszterdam!

Történetem befejeződött, hiszen a távoli jövőből indított cselekményszál a jelenbe ért. Szerencsétlen hősöm egy esernyővel a kezében majdnem hat évig várakozott abban az útkereszteződésben, ahol hagytam. Ennyi idő telt el, míg a történetet folytattam.

Éreztem, hogy nem lenne szép dolog hősömmel kibabrálni, hogy az idők végéig várakozzon abban az útkereszteződésben, melyet mindig úgy képzeltem el, mint Óbudán a Bécsi út és Vörösvári út találkozását. Miért éppen ezt az útkereszteződést képzeltem el? Annyi sok útkereszteződést láttam az utazásaim során, hogy ha mindegyiken végigmennék, ha utam mindegyiken keresztbe futna, akkor a megtett távolság kiadná a Föld egyenlítőjének hosszát. Kérdésemre nem találok más választ, mint hogy ezt az útkereszteződést ismerem. És aki elment világcsavargónak, az haza érkezik. Aki pedig otthon maradt, az valójában elutazott.

Éreztem, hogy vissza kell engednem hőseimet oda, ahonnan érkeztek. Ők a jövőben laknak, tehát vissza kell térniük oda. Ha a befejezést visszakötöm a kezdetbe, akkor hőseim cirkulálni fognak, mint a meleg víz a radiátorban. Ha hőseim útja vég nélkül ismétlődik, a jövőből a jelenbe és vissza, akkor az olvasóban remény ébred, hogy a következő menetben valamit jobban tesznek. Ismét és újra győzedelmeskednek a világgonosz fölött. Mert azt mondanom sem kell, hogy minden mesének ez a legfőbb veleje, tanulsága és tétje, hogy győzzön a jó és pusztuljon a gonosz. A végtelenségig.

Elgondolkodtam, hogy mennyi mindent beleírhattam volna még... Mennyi mindent kihagytam! Jeleneteimet megírtam, befejeztem, lezártam, pont. Jeleneteim véget értek. Jeleneteim meghaltak. Pedig az élet megy tovább... Egyre nagyobb rosszkedvet éreztem tökéletlen munkám felett. ...De ostoba vagyok, hogy a pontot kitettem! Igen, ezt a két mukit vissza kell forgatnom önnön végtelenségükbe.

Ötleteimet egy borítékban gyűjtögettem. Felírtam azokat a motívumokat és gegeket, amelyeket gondolatban melegítettem, egyre melegítettem... A forró borítékra még 1994. május 20-án rákanyarítottam a címet: Sweet Sugarpop Love Surrender. Hogy miért „túlélő”, az világos volt. Hogy miért „szerelmes”, azt is éreztem. Csak azt nem tudtam, mitől lesz „sugarpop”.

Már csak a jó alkalom hiányzott. Mikor ülhetek le egy asztal mellé, az átkörmölt éjszakák hosszú nyugalmában? A jó alkalom 1998. júniusában következett Franciaországban. Ekkor a JEL Színház felújította az 1990-ben készített „Comedia Tempio” című darabját. Az eredeti szereposztásban én is benne voltam. Az együttes időközben meggyengült, mert a régi, erős tagok elpártoltak. Nekem szükségem volt a pénzre, melyet az újra-részvételért ajánlottak. Örömmel fogadtam a meghívást, hogy régi szerepembe visszaálljak.

Így találtam magamat egy franciaországi asztalka mellett egy nyugodt, lassan haladós és jól fizetett próbaszakaszban. Tudtam, hogy zavartalan éjszakák következnek. Hülye lennék lefeküdni, mert olyankor a dimenziók összesűrűsödnek és jobban átjárhatók, mint nappal... Legfeljebb reggel iszom egy dupla kávét.

1998 nyarán, amikor a tévében a futball-világbajnokságot adták, az együttes tíz táncosát az orleans-i rue Henri Lavedan egyik kellemes villájában szállásolták el. Én a padlásszobába kerültem. A kicsi, de barátságos szobában elővettem a borítékot. Hirtelen elhatározással kinyomtam a golyóstollam hegyét. Valóságos hadüzenet volt ez, mikor a vitéz kardot ránt, hogy új rendet vágjon a betűk és mellékmondatok, az elmosatlan kávéscsészék és a megszámozott kéziratlapok között. A többiek ordítozva nézték a tévét odalent a nappaliban. De engem már nem érdekeltek a negyeddöntők.

A második részt zene nélkül, teljes csendben írtam. Időközben eltelt néhány év, és én találkoztam azzal a mondással, amit Robert Bose német hangmérnök mondott. „Ahhoz, hogy meghalljuk a zenét, először a csendet kell meghallanunk.” Manapság a világ legjobb hangfalait építi a Bose cég. Sok kávét ittam, de erre nem találtam semmilyen filozófiát. És még többet dohányoztam, ezúttal a bőröndöm mélyéről merítve a hazulról hozott muníciót. Írás közben gyakran megálltam és szünetet tartottam. Hol volt már a korábbi, fiatalos lendület! Helyét átvette a fordulatok méricskélése, a fontolgatás. Ha ezt választom és így haladok tovább, akkor hová lyukadok ki... Úgy éreztem magamat, mint az eltévedt mókus egy hatalmas platánfán. Hőseim bármilyen gyorsan menekültek, én lassan haladtam a munkában. Szövegem öt évvel lassabb, kimódoltabb, öregebb lett.

A második részben doktor Diesel figurája jobban előtérbe került. Mondataim állítmányait jövő időbe tettem. Így akartam kifejezi a kort, melyben a cselekmény játszódik. Helyszínül kitaláltam egy várost. Punxsut City hasonlít Budapestre. Tessék csak felnézni a Zeneakadémia homlokzatára! Mit látnak ott a budapestiek? Azt látják, hogy a művészetek múzsája kinyújtott kézzel magasra emeli az elismerés bronzból készült, súlyos babérkoszorúját. És vécés nénik már csak elvétve akadnak a világban. Bezzeg Budapesten! Történetem antagonistáját pedig jobban megrajzoltam, mint az első részben. Megszemélyesítettem, mert szükségem volt rá, hogy a gonosz testet öltsön. És a magyar népmesékkel kötött gyerekkori szerződésem értelmében háromszor győzettem le. Mert akkor biztosan kampec. A túlbiztosítás szintén magyar motívum.

Történetembe bedolgoztam a fülemben rejtetten morajló világirodalmi utalásokat is. Valahogy úgy, ahogyan a paraszt, aki levelet ír a grófnak. Mert akkor úgy érzi, előkelő kapcsolatai vannak. Faust és Mefisztó párbeszédét Jékely Zoltán fordításából idéztem. Vagy a Borges-féle világkönyvtár elképzelését, ahogyan én látom, egyetlen hatalmas világoszlopba rakva. Vagy a vízbe fúló zenekart, mely a Titanic szalonjában valóságosan megtörtént. Vagy azt a bibliai történetet, melyet Sárvári Józsi, az én mélyen hívő színésztársam és barátom egy próba alkalmával az öltözőben mesélt. A barlangba menekült Dávid, a zsidók későbbi királya megölhette volna az oda betért, szükségét végző Saul-t, de ehelyett köpenye csücskét hasította le. És a Kino Radium elnevezést Zürichből vettem, és a poén, hogy a doktor a földön futás helyett elalszik, Rejtő Jenőtől került ide, és a Robosaurust, melyet Doug Malewicki mérnök-feltaláló épített Kaliforniában, ennek az autófaló gép-alkotmánynak a fotóját egy bulvárlapban láttam, és a... És a... Mennyi minden kimaradt! Mennyi minden nem került be még!

Második történetemre tizenhat éjszaka után tettem ki az utolsó pontot. Másodpercre pontosan éjfélkor! Pillantásom éppen az asztal szélére tett órámra tévedt, amikor a másodpercek mutatója a nap végén egybe esett az új nap kezdetével. Abban a pillanatban, melyet nem is tudok megnevezni, hogy pontosan mikor történt, 1999. június 20-án éjfélkor, vagy 21-én nulla órakor, abban a pillanatban az Élet Nagymester ilyen módon adott nekem igazolást, hogy helyesen cselekedtem.

E két írásom műfaja fantasztikus elbeszélés. Tudománytalan-fantasztikus novellák. Ezek paródiák, és nem lesz belőlük film soha. Főleg amerikai film nem lesz, pedig a beállításokat kifejezetten az akciófilmek dramaturgiája szerint írtam. Ez az egész katyvasz idegen az amerikai lélektől ezzel a csúfolódó rákérdezéssel. A vizuális látvány méltó kidolgozása szinte követeli a numerikus komputer-technikát. Ezzel viszont az amerikai film büszkélkedhet. Talán mégis amerikai film lesz ebből.

Történeteimet filmnovellának írtam. A mondatok többször említik a képkivágást. A fogalmazással iparkodtam kamera módján vezetni az olvasó képzeletét. A dús cselekmény filmkockákra kívánkozik. Történeteimet rajzolt képregény formájában is el tudom képzelni. De videojátékra nem. Ha mégis film születne belőlük, az első sztorit harmincezer dollárért adnám. A másodikat ötvenezerért. (Körülbelül ennyivel többet dolgoztam vele. De úgy sejtem, hogy ebben az országban, ezen a kis nyelven nem kell majd semmilyen árat szabnom írásaimért.) De Ti most mindezt ingyen elolvashatjátok. Olvasók, képzeletben spóroljatok nyolcvanezer dollárt!

E két történetem egyfajta hommage, tiszteletadás Jules Verne munkássága előtt. Ajánlásnak pedig megfelelnek George Bernard Shaw szavai: „Ti észrevesztek egyes dolgokat és azt kérdezitek: Miért? Én megálmodom azt, ami még sosem volt és megkérdezem: Miért ne?”

E két történetemet örökre lezártam. Max nem szerepel már semmi más írásban. A tanítvány kézen fogva kering mesterével. Jövőből a jelenbe és megint vissza, a végtelenig.

*

Befejezve Franciaországban, Orleansban, 1999. június 27-én
A szöveget legépeltem és javítottam 2008. január 18-án, Budapesten

(...MILYEN SZÉP NAP EZ! REGGELTŐL ESTIG ESIK AZ ESŐ. MOST JANUÁRBAN +7 FOK CELSIUS VAN, MINT HOLLANDIÁBAN. EGÉSZ NAP PIZSAMÁBAN VAGYOK ÉS GÉPELEK, GÉPELEK. KÖZBEN EGY KIS KRUMPLIT IS FŐZTEM, ÉS MOSTAM IS, DE AMI LEGFŐBB: EGÉSZ NAP AZ IRODALOM LUSTÁLKODOTT KÖRÜLÖTTEM. – T.Z.)