Tarzan Zéró

A dédelgetett hintaló

(ELŐSZÓ VETLÉNYI ZSOLT ALBUMÁHOZ)

…Nézelődők! Ti kedves széltolók! Elesettek és biztosan trónolók! Bohócok és uralkodók! Életre készülők és elmúlók..! Ha nem vigyáztok, lerajzolnak!

Amikor Vetlényi Zsolt megkért, hogy modellt üljek szénceruzája előtt, az önhittség párája szökött szemembe. …Hát végre én! Fölkerülök fehér papírokra, bekereteznek szépen, onnan tekintek alá az engem szemlélőkre… Férfiak és nők jönnek majd, rám pillantanak és megnéznek, miközben én mozdulatlanul legyezgetek a rajzon örökkön örökké, míg megsárgul létem hordozója, a fehér papír-test. Falra szegezve várom moccanatlanul, hogy emberek jöjjenek, megszemléljenek.

Az önhittség párája, e vizenyős nedv, mely csillogóvá teszi a mozdulatlan modell tekintetét, nos, e pára hamar kiszáradt szememből. Tudjátok, milyen nehéz órákig kővé dermedten ülni egy fonott karosszékben? "Tartsd így a kezed" és "tekints ide", meg: "kicsit följebb, ne oda, ide", végül: "most lejjebb", igen, igen, most jó. Ültem órákig a székben, mint aki szöget evett és nem lakott jól; órákig ültem moccanatlanul egy fonott karosszékben, hogy friss grafikaként (…kakiként?) megszülessek.

Zsolt szénrúdja sercegve dörzsölte a papírt. Ahogy láttam pózomból titkon kitekintve, a rajzművészből csak egyetlen kutató szempár maradt. Meg egy kéz, mely a cerkát fogta. És valami más, melyet megnevezni nehezen tudok. Mondjuk így: a műteremben ragyogott a fény.

"-Kész! Mára ennyi." - hangzott a mondat. Vető leintette a menetet. Fölálltam a fonott székből, lábamba újra vér szaladt. A papírra néztem. Aztán Zsoltra. Vissza a papírra, majd megint Vetőre néztem. Kinőtt a mosolyom. Vetlényi térült-fordult, visszajött a létbe, újra lett lába-teste, de most ő volt fáradt, nem én. Kikapcsolta a magnetofont, mely rajzolás közben végig zenélt. Na, szívjunk el egy cigarettát, mondtam végre. És néztük a rajzot, mint most Te, mikor az albumot lapozgatod.

Zsolt elém terítette a többi rajzot. Terülj-terülj asztalkám, dehogy az asztalt, már az egész műtermet, e szűk, alkalmi szobácskát is beborították a papírlepedők. Az ablak-nagyságú giganto-grafikák makacsul felkunkorodó tekercsben morcogva, lustán végighengeredtek a szoba szőnyegén és megadták magukat idomárjuk akaratának. Lábunk előtt feküdt a részeiben megörökített emberiség..! Örömtől részegen néztem a részleteket: egy ki sem nyitott /vagy már becsukott?/ kézben fogott teásdobozt, a keleti szőnyeg pompás mintáit, melyen a modell lehunyt szemmel, áhítattal ül; egy félbevágott körtét /magját feltárja/, a húzódó hónaljat, mely széktámlának feszül; aztán az okádó csirkéket a D.J. nadrágján, máshol az egymásba kulcsolt ujjakat /örök szövetségben fonódtak egybe tízen/, a csüngő fülönfüggőt és ölbe rejtett poharat, aprócska hintalovat, a régi rádiót, melynek vállára bajusz hajol /az üveglapra vésve sosem hallott adók neve: Lahtii és Bukarest/. Arcok, mosolyok, pillantások: a béke lenyomatai. Kiszakítva a múlandóságból, örök életre foglyul ejtve mind.

"A dédelgetett hintaló". Látod, ez a lényeg. Ez a meghittség, mely maga körül melegséget támaszt. Ülj föl a lovacska nyergébe, e himbáló járműn messzire szállhatsz! Angyalok vezetik kantárját, és gyerekek.

Néztem a képeket, mint most Te, mikor az albumot lapozgatod. A műteremben ragyogott a fény, pedig odakint már alkonyodott. Később esteledett, végül sötétedett, mégis odabent ragyogott a fény. Nem a lámpa, hanem a szív melegsége ontotta ez ingyen-áramot, erősebben, mint bármely atomerőmű.

Ezek a rajzok nem a világ érthetetlenül és művésziesen összekuszált, kaotikus mivoltát erősítik. Ezek a rajzok a világ megértése, békés rendbe foglalása, a harmónia felé haladnak. Más művészek séta közben csak üldözik e fogalmakat, miközben VéZsé már egy kis dombra le is csücsült, hopp!

…Így, így, barátaim /kik már attól azok vagytok, hogy szavaimat olvassátok/. Nézzétek ezt az Isten kezével vezetett emberkezet, milyen szépen húz vonalakat a fényben! Harmónia: ez az ő vére. Egyszerűség: ez az ő teste. Ártatlanság: ez az ő bűne. Vegyétek!

Nézzed éjjeli sötétben, napszemüveggel Vetlényi képeit! Akkor is világítanak. Magukban foglalják a fényt, melyet a szeretet szikráztat. Nézzed holdfogyatkozáskor, fáklyafénynél; nézzed térdig a hóesésben állva, nézzed hasadra húzott kacsafejű úszógumival: akkor is fénylenek ezek a képek. Nézzed pénztárcádból belülről kitekintve: fénylenek! Nézzed éhesen, nézzed szomjasan, nézzed akár tömésig jóllakva: fénylenek..!

Mama! Te meg tudod mondani, miért fénylenek ennyire ezek a képek?



Mert küzdés helyett a szeretet lakozik e képekben.



…És mi lehet más a művészet célja: igenis az, hogy az izzadt szívek a sötét lépcsőházból kitekinthessenek a fénybe. A reménynek ne épüljön vágóhídja sohasem!

Mit vet Vetlényi? A szeretet magocskáit veti lelkünkbe. Vet-tél belőle?