Tarzan Zéró

A kapuk feltárulásáról és becsukódásáról

Most nem a ház kapujára gondoltam, hanem azokra a kapukra, melyeken az ember – olykor tudattalanul – áthalad az életében. Áthalad és megváltozik, már nem ott tart, ahol pár perccel azelőtt. A mindenféle iskolákban töltött időkre, az állásokra, melyeket kapunk és amelyekből elbocsátanak, a személyes kapcsolatokra, melyek kialakulnak, virágoznak, elhalnak, a meg nem nyert pályázatokra, amelyek következményeként nem járunk végig egy felkínálkozó életutat, és ehhez hasonlókra. Miért van az, hogy néha úgy érezzük, minden kapu bezárult előttünk, és mi, akárhová fordulunk, mindenhol elutasításra találunk, és nem tudunk egyetlen kapun sem belépni? Úgy érezzük, megállt az életünk. Az idő csak megy, mi pedig tétován álldogálunk a bezárult kapuk előtt. Miért van ez? „Úgy érezzük”, ebben van a kulcs. Mert másban nem lehet, csak ebben a szubjektív tényezőben rejtezhet. Ugyanis az összes kapu állandóan nyitva van, csak éppen mi nem tudunk belépni rajta. Idézem Franz Kafkát, „A törvény kapujában” című rövidke, ám halálosan sokatmondó mininovelláját: „-Megpróbáltál átmenni rajta?” – „Nem, nem próbáltam meg, hiszen ki van írva, hogy tilos a bemenet.” – „Azt csak neked írták ki. Ha megpróbáltad volna, kiderülne, hogy mégis be lehet. De te már nem mész sehova. Te itt maradsz a kapun kívül és hamarosan meghalsz.”

Ekkor jön McMurphy a Száll a kakukk fészkére c. regényből/filmből (Jack Nicholsontól elválaszthatatlan alakjában), és legalább megpróbálja kitépni a helyéről azt a súlyos ivókutat, hogy megmutassa a többi kreténnek, hogy ilyet is lehet. Persze nem sikerül, az ápolók lefogják, elviszik, újabb büntetés vár rá a bolondok házán, halálra gyógykezelik. A hős elpusztul, de vannak követők, és azok majd győznek. Ott áll a buta, de erős indián takarító, aki mégiscsak kitépi a kutat a helyéből, belehajítja az ablakba, és a lyukon keresztül meglép az intézetből a szabadságba.

Vagy emlékezzünk a „Holt költők társasága” c. film végére, mikor a diákok a szigorú angol college asztalaira fellépve, egy emberként állnak ki a kirúgott tanítójukért (Robin Williams alakításában), akinek a legtöbbet köszönhetik, mert őket bevezette nem csupán az angol irodalomba, hanem az életbe is.

Ezek a katartikus dramaturgiai pillanatok azért marnak a könnyzacskókba, mert bennük meglátjuk az élet beteljesülését. Mintha a mi életünk teljesedne be. Ugye, mégiscsak elértem, amit akartam, most meghalhatok boldogan, terheletlenül, a lelkem könnyű, lelkem az égbe szállhat. A hős oly sok hányattatás és nehézség ellenére (akár a saját halála ellenére is) mégiscsak eléri célját, mindenkinek visszafizet jót-rosszat, és beáll a világ harmóniája – legalábbis egyetlen rövidke pillanatra, és személyesen az ő szemszögéből. Ez a részlegesség most mindegy, a lényeg, hogy a harmonia mundi csillogva ragyog.

Várhatjuk-e, hogy ez a kiegyenlített számla, ez az igazságossági pillanat létre jöjjön a mi közreműködésünk nélkül? Mondjuk úgy, hogy mi nem teszünk semmit, de várjuk, hogy egy magasabb hatalom, valamelyik isten majd megsegít, helyettünk rendet tesz, visszafizet a gonoszoknak és megadja életünk kamatát azzal, hogy bennünket kárpótol?

Nem, ezt nem várhatjuk. Idézem a Bibliát, abból Mózes ötödik könyvének 34.4-es bekezdését, melyben az Úr, a Nébó hegyén megmutatja Mózesnek az ígéret földjét, Júdea földjét, amelyért Mózes, az ő hű szolgája annyit küzdött, hogy népét oda vezesse. „És mondá neki az Úr: Ez a föld az, mely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, mondván, a te magodnak adom azt. Megengedtem neked, hogy szemeiddel lásd, de te oda nem mégy át.” Vagyis az Úr, ahelyett, hogy kinyitna egy kaput az ő sokat szolgált, jutalomra érdemes emberének, inkább becsukja azt. „És meghala ott Mózes az Úrnak szolgája a Moáb földjén, az Úr szava szerint.” – Pedig Mózes legalább megpróbált átmenni a kafkai kapun, őt aztán nem vádolhatjuk, hogy meg sem próbálta volna életfeladatát betölteni, vagyis kivezetni a népét az egyiptomi fogságból. Hát nem kedves? Ahelyett, hogy az Úr megengedné neki az élete beteljesülését, inkább elveszi tőle azt. Még egy ilyen kipróbált harcosnak is, mint a Mózes.

Nem kívánom a kereszténység istenét a biblikus történetek szerint kitárgyalni (mert egy karakterében bosszúálló, a formalitásra törekvő – hogy az írás beteljesüljön, mert az „meg vagyon írva”, és akkor az eseményeknek úgy is kell lejátszódni a forgatókönyv szerint, ahogy előzőleg megírták –, egyáltalán nem kedves, sőt: néha igazságtalan istenkép derülne ki), inkább azt mondom: hagyjuk meg a reményt, a hitet, hogy az isten mégiscsak jó – és törekedjünk mi is jónak lenni.

A Biblia első könyvének, mely A világ teremtése címet viseli, visszatérő fordulata ez: „És látá Isten, hogy jó.” Tehát Istent ez az értékelő képesség, a dolgok megítélésének képessége teszi istenné, nem csupán az, hogy létrehoz, megteremt dolgokat (konkrétan az egész világot). Ezért mondhatta Pilinszky János, hogy „a jó ellentéte nem a rossz, hanem a semmi.” Mert mit tesz Isten? Teremt, készít, létrehoz, csinál, megalkot. Mint egy jó ezermester, összebütyköli a világot. Korábban volt a semmi, de most Isten teremtett ezt-meg-azt. És ez a jó, hogy van abból, van sötétség és világosság, van ég és föld, meg hasonlók. Vajon tudjuk-e mi emberek, mi is ilyen egyértelműen megítélni, hogy valami jó-e vagy rossz? Mi csak annyit látunk, hogy van-e pénz a ládafiában, mert ha van, akkor az jó. Ki mondja meg, hogy a hajnali nap felkelő sugara vajon jó-e? Már ott kezdődik a dilemma, hogy hajnalban a nap sohasem kel fel. Mert a nap állandóan süt, legfeljebb az árnyékba borult földrészen ennek hiányát úgy hívjuk, hogy éjszaka.

Tehát mi a jó és mi a nem jó? Nyilván egy gengszternek az a jó, ha futás közben a rendőr megbotlik és lábát töri. Ugyanez a rendőr családjának nem jó, mert most a kórházban fekszik a rendőr, nem dolgozik, kisebb a család bevétele, most nem kerül halleves és sült krumpli az asztalra, még a havi részletek kifizetése is nehezen megy. Ha ugyanaz a jelenség jó is meg rossz is, akkor mihez tartsuk magunkat? Néhány perc elmélyült gondolkozás után rájövünk, hogy semmihez. Nincs jó és rossz, ebben az értelemben nem is vagyunk bűnösök. Ekkor pedig felhördülnek az áldozatok életben maradt családtagjai, az nem lehet, hogy büntetlenül maradjon a szegény Ilonkánk halála… A bűnösnek bűnhődnie kell. Isten nem bocsáthat meg a gázolónak, aki elütött két gyereket! Szegény Isten, neki annyi munkája van, amit az emberek folyamatosan ráruháznak: a mindenféle átkok szerint meggebeszteni ezt, amazt kővé változtatni, lángba borítani, visszafizetni a méltánytalanságokért. Máris soroljuk a várt jóvátételek milliárdjait, melyet más behajtható adós híján az Istenen akarunk bekasszírozni. De Isten vagy lemaradásban van, mert még a Borgiák cselekedeteit sem torolta meg (ennek a reneszánszkori firenzei családnak minden tagja címeres gonosztevő, tevőleges gyilkos volt, ennek ellenére egyiküket sem csapta agyon a villám, hanem jó anyagi körülményekben, pompával és gazdagságban haltak meg természetes halállal), vagy egyszerűen nem akar igazságot szolgáltatni, és a megoldást azoknak hagyja, akik a helyzetet létrehozták. Vagyis az embereknek. Mondják meg az emberek, hogy mi a jó és a rossz, válasszuk szét mi magunk az ocsút a búzától, mert ezek a fogalmak, hogy „jó ember” és „rossz ember”, Isten előtt nem léteznek. Isten mindenkit egyformán szeret (bár ennek ellenkezőjéről is idézhetnék egy-két példát a Bibliából, hogy csak a megszívatott Jób sújtástörténetét említsem). Isten mindenkit egyformán beenged a mennyek országába (ami a hozzá kapcsolt szép hiedelmek ellenére csupán annyit jelent: mindenki meghal.) …Vagy Isten azért nem segít a nyomorultakon, mert egyszerűen nem létezik? Ha létezne, nyilván segítene, de az kétségbevonhatatlan, történelmi tény, hogy hagyta a népirtást egészen a gázkamrákig kiteljesedni.

Milyen értékek szerint tudjuk mi, emberek különválogatni a jót a rossztól? Olyan értékek szerint, amely minden ember, a Föld minden lakosa számára kívánatos dolgot jelent. Ezek pedig a két kezemen megszámolhatók: legyen mit enni, inni, legyen hozzá egészséged, hogy mindezt kikakáljad, aludhass, ne fagyjál meg, mások ne bántsanak, de tudjál utódot nemzeni – tessék, ehhez itt van a szeretet, használd! A lista kőkorszakinak tűnik, de valljuk be, azóta vajon mennyit változtunk lényegesen? Nem sokat. Az érzéseink továbbra is kőkorszakiak, miközben technikánk az égig szaladt. Technikával már nem csak további technikát tudunk előállítani, hanem már életet is (gondolok itt a klónozásra, mint Istennek nem tetsző dologra).

Úgy tűnik, hogy ami egy berber asszony számára jó, az egy manhattani üzletasszonynak is jó. Tehát nem jó, ha veri őt a férje, de az jó, ha megsimogatja őt, vagy megdicséri a szépségét. Az jó, ha a sátorban ég a tűz, de az nem jó, ha kigyullad a lakás. Ez már valami, ezen az általános emberi nyomon elindulhatunk. Néhány sakklépés után kiderül, hogy létezik egy univerzális igazság, ami gyorsan redukálható egyetlen fogalomra: a szeretetre. Az a jó, amiben van egy kis szeretet, vagyis elfogadás, és az a nem jó, amelyben ennek ellentéte van: a másik el nem fogadása. Vagyis a támadás, az elpusztítás, a halál. Két állat találkozik a rengetegben, egy pillanat alatt eldöntik, hogy melyik kapun mennek át. Legtöbbször a legenyhébb fokozatú jó, az egymás elkerülése valósul meg, és kitérnek az útból. Ez az, amit a Homo Sapiens olyan nehezen tud megtenni: a saját érzelmei korlátozzák abban, hogy a másikat ne ölje meg, ne vegye el a pénzét, ne vessen csellel jelzálogot a házára, ne akarja a másikat fizikailag vagy gazdaságilag felfalni.

Melyek ezek az érzelmek? Elsősorban a félelem. Meglátjuk a másikat, és mert az olyan különböző mitőlünk, félni kezdünk tőle. Most mi lesz? Mit fog mondani miránk? Életben hagy minket vagy csak jól megleckéztet? Ehhez hasonló rejtett kérdések cikáznak mélyen a hétköznapi tudatunk alatt, miközben a kezünket nyújtjuk és barátságosan bemutatkozunk. Miért a negatív félelmek és előítéletek jönnek fel, miért nem az elfogadás?

Félelmünk forrása, hogy tudatában vagyunk életünk végességének. Vagyis tudjuk, hogy egyszer meghalunk, és nem élünk tovább. Ez a halálfélelem nem munkál az állatokban. Egy tehén úgy megy ki naponta a legelőre, hogy nincs tudatában, hogy egyszer döglötten, merev lábakkal fog feküdni. Ez a tudatosság, a saját létezésünk véges tudata, ez kelti bennünk a félelmet.

Ha pedig ezt a félelmet megismerjük, ha értelmünkkel rávilágítunk erre a homályos, fekete gomolyra, akkor máris tettünk egy hatalmas lépést a félelmünk felszámolásában. Akkor könnyebben megpillanthatjuk a másikban a hasonlóságot. És most megint a Bibliát idézem, csak nem szó szerint: ha kezdetben az Úr teremté Ádámot (milyen különös, hogy nevén nevezve csak a Paradicsomból való kiűzetés pillanatában lesz!), akkor ez első emberből lett az összes többi, tehát mi, jelenlegi földlakók, mind a 16 milliárdnyian, egyetlen nagy család vagyunk, legalábbis genetikailag. Akkor miért kell megtámadni a másikat csak azért, mert ő zsidó, és fekete kalapot, de a másik meg fehér burnuszt visel? Ennyi elég az el nem fogadáshoz? (Igen, a szomorú válasz ez: a világ olyan súlyosan mélyen áll jelenleg, hogy ennyi bőven elég a háborúskodáshoz.)

Hogyan tudsz a haláltól nem félni? Úgy tűnik, a megváltás ennek a kérdésnek a megválaszolásában rejlik. Hát úgy, hogy megismered a halált, mielőtt a saját halálod bekövetkezne, hogy kevésbé féljél tőle. Minden élőnek vannak halottai, veszteségei. Egy idős rokon, rossz esetben valaki közelebbi személy. Mindenki szeret valakit és mindenki sirat valakit. Olyan ember, aki ne lenne érintett e kérdésben, nincs (legfeljebb nem tud róla). És nem kell ehhez kórházi dolgozónak lenni, elég csak az esti híradót megnézni a televízióban. Hogyan haltak meg mások, hogyan folyta őket körbe a forró láva, hogyan pillantották meg ők öten a kanyonban rejtőző sziú indiánokat, hogyan ütközött jéghegybe az a hatalmas gőzhajó, hogyan zuhant le másokkal a repülőgép. A híradások tele vannak halállal, miközben a születésről alig néhány szó esik. Pedig ez az igazi halál, a születés. Egy élőlény haldoklása már a születése pillanatában elkezdődik (görög szóval: katabasis, lebomlás). És mi még mindig nem ismertük fel, hogy az ember a halála pillanatában születik meg igazán – csak nem a fizikai realitás síkján, hanem a szellemvilágban.

A nagy művészet egyetlen érvényes témája a halál, illetve ennek ellentétje, a szeretet. A halál ellentéte nem az élet; a halál ellentéte a szeretet. Élet és halál nem ellentétes fogalmak, hanem egymást kiegészítő fogalmak. Az élet része a halál, és ezt meg kell ismernünk alaposabban, hogy kevésbé féljünk tőle. Most idézem Bulgakov mondatát „A mester és Margarita” c. regényéből. A sátán bálján éppen Woland, vagyis a Gonosz szájába adja ezeket a szavakat a felvonuló lelkek láttán: „Mindenkinek a hite szerint adatik.” Tehát ki mit gondol a saját sorsáról, nagyjából az lesz az ő sorsa. Ha valaki úgy gondolja, hogy szar az élet, ő pedig egy nagy hülye, akkor megközelítőleg tényleg azzá is válik, mert az agyunk, ez a csodálatos irányító egység igyekszik megfelelni az egyén vágyainak, elképzeléseinek, és valóban meghülyíti az illetőt, pusztán azért, hogy az elképzelése megvalósuljon. (A bibliai fordulat, a forgatókönyv beteljesülése köszön vissza ebben: így kellett történnie, mert így volt „megírva”, az agyban. És ezt az írást mi magunk, akik istene vagyunk saját magunknak, végeztük el öntudatlanul.) Az agy, mint testrész, a természet része, ezért harmóniára törekszik, és igyekszik megfelelést létrehozni a vágyak és a helyzet között, azzal, hogy észrevétlenül alakítja a gondolkozásunkat. Úgy gondoljuk, hogy híres színész válik belőlünk, és joggal várjuk, ha már elképzeltük, akkor legyünk is azok. Ha a sors játéka miatt mégsem leszünk azzá, akkor a megvalósulatlan ígéretre úgy tekintünk, mint a hamis bankjegyre – csak hasonlít hozzá, de nem az. Miért van az, hogy a lefelé lejtő átjárók könnyebben járhatók, mint az emelkedőn felfelé vivő utak? Miért leszünk könnyebben vesztesek, mint nyertesek, holott az esély matematikailag ugyanakkora? Miért lesz belőlünk könnyebben egy hülye, mint híres színész?

Mert a lélek energiájával, mint nagy alakító erővel, nem számolunk. Mindig a más körülményekben keressük az okokat, ahelyett, hogy magunkban keresnénk. Igen, én voltam lusta, hogy ezt-meg-azt megtegyem, ezért nem lettem híres színész. Könnyebb volt lustának lennem, mint megtenni valamit. Nem pedig az élet hozta így. Én hoztam ezt magamnak. Azért lettem hülye, mert tudat alatt csak ebben bíztam. Már csupán ennek beismerése is lelki energiába kerül.

A léleknek ugyanúgy energiája van, mint mondjuk egy erőteljes nekifutásnak, vagy egy nagy ütésnek, csak ez nem a térben, hanem időben jelenik meg. És mivel az energiatöltés egy állapot, ez az állapot megváltoztatható. Ha erőtlen a lelkünk, gyakorolnunk kell a hitet (nem vallási, hanem általános értelemben), mint a fekvőtámaszt. Gyakorlással a hívés erősíthető. Ma még csak halványan, de holnap már egy kicsit erősebben bízunk benne, hogy… Miben is? Bármiben, ez teljesen mindegy. A lényeg, hogy ne féljünk.

Ismét a Bibliát idézem, Máté evangéliumát. „Példázat a tálentumokról.” Még pénzügyi tanfolyamnak is megfelel, nemhogy erkölcsbeszédnek. Csak a végét idézem: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van.” (Máté evangéliuma, 25. 29.) Igen, a nagy halmaz magához vonzza a kisebb halmazt. Hasonló a hasonlóhoz megy, suba a subához, guba a gubához. Hermész Triszmegisztosz ókori bölcs gondolata ez. Hasonló a hasonlót vonzza, mint a földre kiöntött víz, amely, ha több tócsára szétszakad, az anyag belső energiája folytán igyekszik ismét nagyobb víztömeggé egybeolvadni. A szétszakadozott vízfelületek keresik egymáshoz az utat, és ha felszíni gyűrődés nem állja útjukat, ismét egyesülnek. Hasonló a hasonlóval.

A matematikai halmazok törvénye fejeződik ki a jelenségben. A molekulák erősebbek, ha együttes tömegben vannak, mintha szétszóródva lennének. Egy nagyobb katonai sereg jobban tud győzni, mintha ugyanekkora számban, de háromfelé szétszóródva harcolnának. Vagy mint egy koncentráltabb, nagyobb befektetés, amely komolyabb esélyt hordoz, hogy más pénzeket magához rántson. A Föld tömegvonzását gravitációnak hívjuk. Mekkorát is tud a legjobb magasugró ettől elrugaszkodni? Két méter tizenöt centit?

Ha az emberek pénzek lennének, maguk is megértenék, hogy együttes energiakoncentrációban többre képesek, mint egyénileg és széttagolva, a saját egójuk hálójában vergődve. Ha az egyén felismerné a lelki energiáját, és erősítené azt, netán non plus ultra másokkal egyesítené, akkor az emberiség hihetetlen szellemi magaslatokba léphetne. Ha kollektívan bíznánk benne, hogy száz évig fogunk élni, és valóban akarnánk is addig élni, akkor az emberi élettartam ugrásszerűen kitolódna (ha nem is pont száz évig, de megközelítőleg). Erre vannak példák, mert azok a népek (pl. az észak-amerikaiak), akik nagyobb arányban vallják magukat boldognak a mindenféle boldogság-tanulmányokban, azok valóban annak is érzik magukat. És emiatt tovább élnek.

Az elme önbeteljesítő tevékenysége rejtezik a dolgok mélyén. Franz Kafka hasonlatával élve: mindenkinek saját kapuja van, ami neki rendeltetett. És hogy belép rajta vagy sem, hogy ez a kapu bezárul vagy megnyílik előtte, az azon múlik, hogy az ő elméje miféle jeleket ad le a világnak. Van-e kulcsa a belépéshez? Mert ha hisz, akkor jókat gondol. És amiket gondol, úgy beszél. És ahogyan beszél, eszerint cselekszik. És akkor a világ fokról fokra úgy változik meg az ő számára, ahogyan azt ő szeretné.

Hogyan tudunk jókat gondolni a világról, azt leszámítva, hogy automatikusan rávágjuk mindenre, hogy „áldja meg a jóisten!”, ezzel kipipálva, hogy mi jókat gondolunk. (A magyar nép nyelvében él, mikor azt mondja: „amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten”.) A válasz a „tudás”-ban rejtezik. Itt a kapu előtted, van-e hozzá kulcsod? Tudod-e, hogy ez a kapu neked rendeltetett? És azt tudod-e, hogyan juthatsz be rajta? A válasz, vagyis a kulcs, mely a kaput nyitja: a tudás. De nem a nyelvtudás, vagy a matematikai szabályok tudása nyitja a zárat, hanem a „saját magad tudása”. Tudod-e, hol húzódnak a saját határaid? Vajon ismered-e jól önmagadat, és tudod-e világosan, hogy megihatsz egy sört, attól még nem lesz bajod, de nem ihatsz meg két sört, mert az neked már túl sok, és ha mégis megteszed, netán átléphetsz egy olyan kapun, amelyet később megbánnál? Tudod-e, mire vagy képes? Vajon tudsz-e olyan gyorsan futni, hogy átérjél a túloldalra – konkrétan a Bernauer Straße határátlépőjénél Kelet- és Nyugat-Berlin találkozásánál, miközben elhajítod a gépkarabélyodat, és dezertáló DDR-határőrként megcélzod a szemben lévő francia zónát? (Ez volt Conrad Schumann híres ugrása a szögesdrót felett 1961. augusztus 15-én, melyet egy fotós véletlenül lencsevégre kapott.) Átérsz-e a túloldalra? Ismered a saját képességeidet?

Ha ismered, akkor megtarthatod a mértékletességet. Az ókori görög filozófia tézise volt, hogy az a művelt ember, aki megtartja a mértéket. Aki harmóniában él a világ mindenféle elemével. Mértéktartás = harmónia. Ez pedig egyenlő a művelt és kulturált ember fogalmával. Az „idiotesz” nem találja a mértéket, valamit eltúloz, éppen ezért ostoba.

A bölcs ember ismeri a saját képességeit, mert már számtalan próbán kiismerte önmagát. Rájött a Tao Te King igazságára: „Akik jók hozzám, azokhoz jó vagyok, és akik nem jók hozzám, azokhoz is jó vagyok, és így mindenki jóvá válik.” A bölcs ember nem adja tovább az őt ért rosszat, hanem, mint tó vize a bele dobott kavicsot, elnyeli.

Ez volt a jó hírem; de sajnos, van emellett egy rossz hírem is. Mégpedig az, hogy tudattalannak maradni egyszerűbb, mint okosnak és belátónak lenni. Ahhoz nem kell tenni semmit. Nem kell törekedni a világ megismerésére, nem kell tanulni, az kevesebb energiát igényel. Nagyobb a tudatlanok serege, mint a tudást szerzettek kicsiny csapata. Ha nem tudunk, akkor félünk; márpedig könnyen gyűlöletbe fordulhat az érzés, és máris támadunk. Ezért veszélyes játszma az uralkodó királyok, politikusok, miniszterelnökök részéről tudatlanságban tartani a népet. A tudatlanságot könnyű megszerezni, de nehéz uralkodni felette; míg a tudást éppen megszerezni nehéz, de aztán könnyű ülni rajta… majdnem ezt írtam, de sajnos, nem ez a helyzet: aki tudást szerez, elindul egy úton, melynek nincs vége, abbahagyni nem lehet. A tudás újabb tudatlansághoz vezet, róhatjuk a köröket ebben a véget nem érő lépcsőházban (vagy inkább labirintusban). Az ember a tudás által léphet be a kapun. Itt szeretnék emlékeztetni arra a bibliai fordulatra, hogy éppen ez a fa, a tudás fája volt az egyetlen tabu a Paradicsom kertjében. Isten letagadhatatlanul azt akarta, hogy az ember maradjon meg tudatlanságában (mert különben idővel túl okos lesz és a fejére nő). Ki más, mint egy negatív szereplő, a Sátánt jelképező Kígyó bujtatta fel Évát a tudás gyümölcsének megízlelésére - vagyis ő indított el bennünket, embereket, a megismeréshez vezető úton.



De mi legyen azzal az emberrel, aki hittel él (nem feltétlenül vallási hitre gondolok), jókat gondol a világról, ennek megfelelően cselekszik, és mégis sanyarúan tengeti életét? Aki hiába képzeli nagyon erősen, hogy belőle egyszer majd híres színész válik, de az életszerencse mégiscsak kigördül kezéből, és rövid úton egy disznóólban találja magát? Aki 53 éves fejjel, bejárt életút után szerez magának egy cukrász végzettséget, de aztán hiába döngeti vele a cukrászdák üvegajtaját, mégsem veszik fel sehová? Ővele mi legyen, holott helyesen él, egyengeti napjait, és mégsem léphet át a vágyott kapun? Miért nem az előbb leírt logika szerint történik az ő élete?

Az egyik lehetséges választ, a bibliai választ Jób könyve adja meg. A próba. Ugye, itt volt ez a jó lélek, ez a bizonyos Jób, aki helyesen élt, félte az Istent, gyakran imádkozott hozzá, szerette a családját. Jól gazdálkodott, vagyonos paraszt volt. Erre mit tesz Isten? Csak úgy unalomból, mintegy fogadásból, csak éppen pénz nélkül, melyet a Sátánnal, saját alkalmazottjával kötött, kipróbálja Jób hitét. Vajon mennyi csapás után fogja őt ez a hű ember mégiscsak megkáromolni, vagyis elküldeni őt a büdös francba (esetleg a pokolba, hogy mennyei hasonlattal éljek). Az Isten puszta kíváncsiságból megengedi a Sátánnak, hogy szabályosan letarolja Jób életét. Veszik mindene, kihal a családja, jószágai megdöglenek, háza összedől, testét fekély veri, és még ami ehhez jöhet, az mind bekövetkezik. Jób, ez a jó lélek, szopik rendesen. És mégsem tagadja meg a hitét. Nem lázad, nem mondja, hogy „az Isten verje meg, amiért engem megvert”, nem mond ilyen csúnyákat, holott oka lenne rá bőven. Jób jó lélek, igaz hívő, és az ő mély hitét, hogy egyszer majdcsak sikerül átlépnie azon a kapun, nem adja fel. Hogy őt az Isten egyszer majd mégiscsak visszafogadja a kegyelmébe. És saját magát hibáztatja a sorscsapásokért (holott abszolút nem ő tehet róla).

Amikor pedig az Isten látja ezt a megingathatatlan hitet, ahol a kétkedésnek semmi helye, akkor megbocsát Jóbnak, hiszen kiállta a próbát. Egy rövid kárpótlási eljárásban újra felépíti emberét, új családot, még több vagyont, sőt: kamat gyanánt jó hosszú életet ad neki. Arra nézve, hogy mi lett a fogadásból vesztesen kikerült Sátánnal, nem találok utalást a Bibliában. Vajon büntetésül le kellett-e nyomni kétszáz fekvőtámaszt, vagy heherészve elmehetett szabadon, erről hallgat a Biblia. Pedig megnyugtató lenne tudnunk, vajon igaz-e az Abba együttes dalszövege: „The winner takes it all, the looser must to fall…” Minden rendes akciófilmben benne van az Antihős pusztulása. Csak sajnos a történelemben nincs ez benne, lásd oly sok bűnös politikus megbosszulatlan, természetes halálát. Tehát a válasz az, hogy aki rendíthetetlenül hisz, az mégiscsak belép azon a kapun. Akkor mi mozgatja ezeket a kapukat előttünk? A saját akaratunk mozgatja-e, vagy valamilyen külső erőnek kiszolgáltatva bábuként bukdácsolunk ezen a forgószínpadon, amelyet életnek hívunk? Éppen erre a kérdésre keressük folyamatosan, ezer évek óta a választ. Csak keressük, de nem találjuk.

Azért nem találjuk a választ, mert a válasz nem létezik. Illetve: van válasz, de az nem hozzánk tartozik. A válasz Istenhez tartozik. Nekünk, embereknek, csak kérdések vannak, legalábbis az emberi agy számára. Az állatok nem kérdeznek, az állatok tudnak. Az állatok ezért nem képesek beszélni, hiszen nem akarnak kérdéseket állítani a Teremtő ellen (arra a néhány kommunikációs tartalomra pedig néhány bőgés is megfelel). Az ember azért tud beszélni, hogy kérdéseket tegyen fel. A kérdés nem más, mint az állítások kétségbe vonása, szétszaggatása. A kérdés maga a rombolás. Kérdések által lehet elpusztítani bármilyen választ, ami pedig a teremtés szinonimája. A teremtés, vagyis Isten aktusa, nem más, mint egy válaszadás a „nincs”-re. Grammatikai hasonlattal élve: a teremtés egy kijelentés. Nincs, nem létezik, „akkor pedig legyen!”, kiáltotta Isten, és a létige teremtő erejével lőn világosság. „És látá Isten, hogy jó.” Nem kérdezett, hanem tovább állítgatott, felállítva a világot, a mi földi létezésünk díszletét. A kérdő mondat a Sátánnak maradt: „Vajon jó ez?” Grafikusan kifejezve: Istennek és a Sátánnak egyaránt az egyenlő oldalú háromszög a jele. Ha a háromszöget csúcsára állítom, akkor billeg – ez az Ördög jele. Eldöntendő kérdés, bizonytalanság, veszély. Ha a háromszöget a talpára állítom, akkor szilárdan áll – ez az Isten jele. Az egyértelmű kijelentés képszerűen jelenik meg: „És látá Isten, hogy jó.”

*

Most elolvastad a szövegemet, jó pár oldalt, mégsem lettél okosabb. Nem jutottál közelebb a világ titkához. A gnosztikusok szerint ha fellebbentjük Sophia, a bölcsesség istennőjének arcát takaró fátylat, az arc eltűnik. Homályba vész. Nem láthatjuk meg soha a bölcsesség vonásait, mert arctalan. De ki mondta, hogy jobban megérted a világ működését, ha ezt elolvasod? Senki. Ez csak a Te várakozásod lehetett. És nem a Te hibád, hogy ennyi igyekezet után mégis ugyanott állsz, mint előtte. Ember vagy, nem találhatsz rá a megoldásra, csupán keresheted. A történelem, vagyis az emberek sokaságának cselekedet-sorozata ugyanezt teszi, keresi a megoldást és megismétli önmagát. Emberi aggyal a világot megérteni nem lehet, ez Isten dolga. Mi emberek, legfeljebb megélhetjük a világot. Testben élünk. Élünk, testben. Ebben pedig – és csakis ebben, semmi másban – legyőzzük az Istent.

Ha a tudásommal kinyitom a kaput és átmegyek rajta, visszafordulva megláthatom, ez vajon jó volt-e, vagy nem volt jó. „És látá Isten, hogy jó.” Tehát az a kapu, mely nem lenne jó a számunkra, nem is fog feltárulni előttünk, hiába forgatjuk a kulcsot a zárban.

* * *

Berlin, den 13. Dezember 2013