Tarzan Zéró

Átlátszó

The dreameater

Itt ülök a széken, írom ezt a szöveget. Nézd arcomat, ahogy a komputer fölé hajolok! A fejemben vannak a gondolatok. A gépben vannak az alkatrészek. Nézd együtt a kettőt!

Gépelem a szöveget. Figyeld a kezemet, mert csalok! Lásd a lenyomott betűket, vele együtt lásd az ujjamat! Az ujjamban nézd a csontot! Lássad a bőrt, nézd az ízületet, lásd a vérereket, nézzed a húst az ujjamban! Nézzed a betűket, amelyeket ujjammal egymás után lenyomok!

A csuklómra karórát csatoltam. Nézd az óra belsejét, hogyan forognak benne a kerekek, miközben csuklóm ide-oda mozog a klaviatúra fölött! Nézd, az óra belsejében hogyan haladnak a mutatók! Most nézd mindezt együtt! Nézz engem, fejemben a gondolatokat, a komputerben az alaplapot, az integrált áramköröket, a műanyag betűket, ujjamban a vért, csontokat, a húst; nézd az órámat, benne az apró rugókat, a forgó kerekeket tápláló gombelemet – lásd mindezt együtt!

Nézd a széket, amelyen ülök! A szék hajlított fémcsövekből készült, piros ülőlappal. Láss a csövek belsejébe, milyen sötétet zárnak magukba! Nézz engem a széken, és mindent együtt! A fejemet a gondolatokkal, előttem a komputert, a csuklómon csendben dolgozó karórát, a klaviatúrán kattogó betűket, mögötte az integrált alaplapot, ujjaim csontszerkezetét, a vérhálózatot, a befonó idegpályát, a húst, zsírt, ízületet – mindezt lássad együtt!

Mögöttem fal van, a szoba fala. Láss át a szoba falán! A malterozott téglák szerkezetén hatoljon át a tekinteted! A túloldalon ágy, benne fekszik a szomszéd. Öreg bácsika, felállni csak bottal tud már. Az ágy mellé szekrénykét támasztottak, rajta egy pohár víz, néhány pilula. Mintha röntgenszemed lenne, lásd a képet egyszerre! Láss engem, lásd a gondolataimat, előttem a gép, betűi pattogva szolgálják ujjamat, melyben lüktet a vér. Csuklómon ketyeg a karóra, halkan működik a szerkezet, miközben írom ezt a szöveget, és a fal tégláin keresztülhatol a tekinteted. Mögöttem látod az ágyban fekvő bácsit, a pohár víz felé fordulva alszik. Lásd az ő fejében az álmokat! A gyermekkoráról álmodik, mikor még nem volt olyan nehéz kiszállni az ágyból, mint most. Álmában a szüleire gondol, mit éreznének, ha látnák őt a savanyú ágyneműben tehetetlenül feküdni. A haláláról álmodik, vajon milyen lesz meghalni. Nehéz lesz meghalni? A pohár vízre gondol, mely olyan átlátszó, mintha nem is lenne ott, ám mégis ott áll a szekrényen, csak túl távol. A bácsi szomjúságtól kiszáradva felébred és kinyújtaná a kezét, de a pohár túl messze van. Nehéz a pohár víz, mert messze van. Lássad a bácsi vágyát egy korty víz után!

A fal előtt én írom ezt a szöveget. Láss minket együtt! Lásd az órám szerkezetét, mely méri az időt a bácsi számára is, lásd az ujjaim csontjait, a húst, a vérereket, a mozgató izmokat, bőrt, a billentyűzeten lenyomott betűket, gépemben a hűtőventillátort, mely időközben bekapcsolt és forog! Lásd a piros széket, melyen ülök, a csövek körbefonják a sötétet, lásd a téglafalat, annak túloldalán a bácsi fekszik, lásd testében az elfáradt szívet, a nehézkesen forgó véráramlást, a szekrénykén álló poharat, benne vízzel, mely olyan átlátszó, hogy rajta a tekintet könnyen áthatol.

Most lássad a házat, melyben az én szobám van, ahol ülök! Nézd az egész emeletet egyszerre, benne az emberekkel! Miközben én itt ülök és mögöttem a bácsi kinyújtja kezét a pohár után, egy lakással arrébb, a konyhában egy kövér nő ebédet főz. Láss bele a fazékba a tűzhelyen! Krumplik főnek a sós vízben. Lásd a felbuzgó oxigén-gyöngyöket, lásd, hogy a víz habot vet a felszínen! A nő fejében gondolatok kergetőznek. Hazajönnek-e időben a gyerekek? Vagy megint elmaradnak az ebéddel? A tízéves unokának délután át kell ismételni a matekleckét, mert bukásra áll. A nő a faliórára néz, már fél egy van és sehol a leves. Istenem, hol a leves?

Most nézd együtt a szobákat, benne az embereket! Én írom ezt a szöveget, ujjaimban áramlik a vér, velük betűket nyomogatok, mögöttem, a fal túloldalán a bácsika nehézkesen a szájához emeli a poharat, a másik fal mögött a kövér nő főz; a lábasban forrong a víz, készül a leves.

Most nézd az egész utcát, a többi házzal! Az utcában, ahol fő a leves, fák állnak hosszú sorban. A tavaszban serkenő lombjaik között az ágakon ül néhány madár. Az utcába befordul egy autó, és a ház előtt, melyben az én szobám van, ahol a piros széken ülök és írom ezt a szöveget, most az autó megáll. A vezető hangosan dudál. A madarak felröppennek. A magasban néhány kört keringenek, de csupán azért, hogy visszanézzenek, hol pihentek eddig, és hogy lássanak mindent együtt: csuklómon az óraszerkezetet, széket, szövegemet, a pohárban átlátszó vizet, haldokló bácsit, a főző nő fakanalát, a lábasban fortyogó levest – és a gondolatokat, melyek az emberek fejében keringenek.

* * *

(Berlin, den 24. März 2013)