Tarzan Zéró

Fessél olyan képet...

(Vetlényi Zsolt festőművész barátomnak)

Zsoltika, fessél olyan képet, amelyen mindenben van igazság! A kép címe legyen ez: „Mindenben van igazság”. A kép legyen olyan, mint általában egy kép. Bármit ábrázolhat. Mondjuk, legyen tájkép. A háttérben álljanak fák, felhőkkel, domboldalon. És legyen beleírva a fák törzsébe és minden levelébe, hogy „igazság”. A felhőkbe is ez legyen beleírva. A domboldalon úgy ragyogjanak a hatalmas betűk, „I-G-A-Z-S-Á-G”, mint a hollywoodi felirat. A kép előterében álljon egy alak. Annak a lábába, a fejébe, a kezébe, a mellébe, mindenhol az álljon beleírva, hogy „igazság”. A figura tartson a kezében átlátszó befőttesüveget, benne folyadékkal. A folyadékba is legyen beleírva, hogy „igazság”. Így a képen világosan látható lesz, hogy mindenben van igazság. Ha megfested a képet, jobbá lesz a világ.

*

Zsoltika, fessél olyan képet, mely azt ábrázolja, hogy Müller úr megy föl a lépcsőn és útján angyalok kísérik! Rajzolj egy öltönyös hivatalnokot, kezében aktatáskával! Ő legyen Müller úr. Ő megy fölfelé a széles lépcsőn. A lépcsőnek szélesnek kell lennie, hogy jól elférjenek az angyalok. Sok fehér, szárnyas angyal szorosan közrefogja a szürke ruhás hivatalnokot. És akkor alákanyaríthatod a címet: „Müller urat angyalok kísérik”. Ha megfested a képet, jobbá lesz a világ.

*

Zsoltika, fessél egy képet, amely csatajelenetet mutat! Hatalmas tekervényben kígyózzon a két egymásnak csapó sereg! Lovagi páncélban, karddal és buzogánnyal törjék egymást a hadak! A kép középpontjában szemtől szembe, csak karnyújtásnyira álljon a két fővezér. Az egyik legyen férfi, a másik legyen nő! A felnyitott sisakrostély láttassa arcukat! A férfi üljön fehér lovon, a nő üljön fekete lovon. A két fővezér csókolózzék, miközben seregük karddal küzd a csatában körülöttük. Ha megfested a képet, jobbá lesz a világ.

*

Zsoltika, fessél egy olyan képet, amely engem ábrázol! De ne úgy, amilyen most vagyok, hanem úgy, amilyen leszek. Fessél egy felhőt! Fessél egy szelet! Fessél egy gondolatot, mely titokban átvonul az ebédlő homályos terén kora délután! A kép címe legyen ez: „Betűt sodor a szél”. Valóban, mert ha közelebb hajolunk a vászonhoz, láthatjuk rajta a kifakult és szétszóródott betűket, melyek összevissza, véletlenül sodródnak a szélben, mint a gyermekláncfű.

*

Zsoltika, fessél olyan képet, amelyen lángba borul az adószedők irodája! Fessél gigantikus örvényt, tüzes ruhás, fuldokló hivatalnokokkal, akiknek széke, asztala, a komputer monitora, asztali lámpája, a pecsétek és iratok, a hasztalanul töltött percek és a félig ivott ásványvizes palackok, a határidőkre figyelmeztető lapozós asztali naptárok mind egyetlen, tűzszínű vörösre gyulladt, lángoló, izzó és szarszagú körtáncban kavarog! Örvényben forogjanak a végtagok, és a torkokból kiszakadt nyelvek vezessék a sort! Zsoltika, fessél véres apokalipszist, hogy mi, akik a képet nézzük, előre megsejtsük, hogyan pusztul el a hivatali világ! A kép hátterében járjanak haláltáncot a gonosz, vigyorgó behajtók! De mindegyiken, egytől egyig, lángoljon a nyakukra szorosan ráhurkolt nyakkendő! Fuldokolva tépjék a nyakukat, de hiába, mert a szoros csomó nem enged! – Ha megfested e szörnyű képet, jobbá lesz a világ.

*

Zsoltika, fessél olyan képet, melyről a kankalinok gondolatát tisztán leolvassuk!

A kép címe legyen ez: „Leszakított virág”. És a képről tudjuk meg, hogy a kankalinok alig várják, hogy leszakítsák őket. Hiszen nekik nincsen lábuk! Hogyan tudnának máskülönben világot látni, minthogy leszakítják őket a földbe rögzült szárukról? A virágok alig várják, hogy az emberek csokrot kössenek belőlük. Ilyenkor azt remélik, hogy a csokrot elviszik a Zeneakadémiára és feldobják a színpadra a művészeknek, miközben zúg a taps. A csokorba kötött virágok nem ütik meg magukat. Azt tartják, az ilyen repülés nem fáj. ...Repülni milyen izgalmas! Csak a méhecskék és a darazsak repülhetnek, a virágok nem repülhetnek, csak így, ezen az egyetlen módon, a virágdobás módján.

Milyen gyönyörű a kankalinoknak egy poshadt vizű vázában elszáradni a zenészek asztalán, miközben fejüket egyre mélyebbre hajtják, és erőtlenedve, fakulva megbüdösödnek a vízben! Utolsó erejükkel szembe néznek a művészekkel, akik a csodálatos hangszereken játszottak.

Zsoltika, fessed meg a virágok sorsát, akik a Zeneakadémián halnak meg! Mily nagyszerű halál ez! Mert léteznek olyan kankalinok is az árok partján, akiket egyszerűen lekaszálnak, vagy még szörnyűbb, csak úgy letaposnak szárukról. Egy teherautó hatalmas kereke sárba nyomja a szerencsétleneket. Elképzelni is szörnyű, mit éreznek, amikor a zúgás közeledik!

Zsoltika, fessed meg azoknak a sorsát, akiknek röppenését gyönyörű zene és tapsorkán kíséri! Ilyen sors csak a legszebb, legkiválóbb és legszínesebb virágoknak jut. És ha te megfested ezt a képet, jobbá lesz a világ.