Tarzan Zéró

Kivonulás az irodalomból

Égette a sivatagi nap az arcomat, sós verejtékcseppek gördültek le a nyakamon. A szolgák az árnyékban hűsöltek. A korbácsom után nyúltam és torz arckifejezéssel felmordultam. Mi ez a henyélés? Most egy akkorát a nyakukba csördítek, hogy belesüketülnek a rabszolgák!

- Felkelni! Mozgás! Mozgás! – Meglendítettem a szöges bőrszerszámot és feléjük sújtottam.

- Lábra! Felkelni! Lábra! – Korbácsommal jobbra-balra ütöttem-vágtam őket. - Előre! Mozgás! Indulunk!

A leláncolt betűk lassan szedelőzködni kezdtek. Megértették, hogy nem henyélhetnek tovább itt az árnyékban, mert új utakra hajtom őket. A sivatagi melegben sóhajtások, nyögések keveredtek a nehéz vasláncok csörgésével. A szamarak felnyerítettek (ők húzták a vizes hordókkal megpakolt kordékat), a tevék lustán lábra álltak és köpködtek, a kísérő írásjelek csüggedten vállukra vették a földre dobott poggyászt. A menet lassan sorokba rendeződött. Ott hátul, a sor végén valami lökdösődés támadt. – Ki menjen elől? – ordította az egyik hősöm türelmetlenül, aki tetőtől talpig betűkbe öltözött. – Menjen elöl Mózes és Áron! Én nem megyek elöl, menjenek ők elöl! A mi légiónk a menet közepén megy!

Lassú, fenyegető léptekkel közeledtem a rebellishez.

- Ki az, aki helyettem rendelkezik? Ki nem tudja tartani a pofáját? – kérdeztem vészjóslóan. Felemeltem a korbácsomat, hogy lesújtsak vele. Történetem jajveszékelve térdre rogyott a homokba:

- Uram, irgalmazz! Engedd meg, hogy ne a mi légiónk menjen elöl! Ott leselkedik a legtöbb sivatagi kígyó, meg mindenféle veszély… Menjen elöl Mózes és Áron, nekik kell kivezetni a népet! A mi történetünk csak egy vicces, felhőtlen történet… Amolyan teadélutánra való... Te írtál minket, ó, nagyuram! Te tudod, hogy nincs erőnk a leselkedő veszélyekkel megküzdenünk! Tekints reánk, szerencsétlen betűidre, milyen nyomorultak vagyunk! Kérünk téged, hogy ne mi menjünk elöl! A kegyelmedért esedezem!

- Kuss legyen! – mordultam fel és ráhúztam egyet a korbáccsal. – Hallgass!

Az erős ütéstől mindenféle betűk pattogtak le a történetem hátáról. Abbahagyta a jajveszékelést és némán reszketett a homokban.

Egy rongyos kérdőjel borult elém és könyörögve átkarolta a lábamat: - Miért bántod, magasságos Teremtőnk, miért bántod ezt a szerencsétlent? Nem tehet a félelméről, hiszen Te írtad belé!

Lenéztem a kérdőjelre. Kedvenc írásjelem. A hangom megpuhult, bár próbáltam megkeményíteni: - Takarodj, mert te is kapsz egyet! – Feléje legyintettem a szöges szerszámmal, de nem ütöttem meg. A kérdőjel vinnyogva eltakarodott.

Felemeltem hangomat a néphez.

- Rabszolgák! Most mindenki beáll a korábbi történetébe, ahogyan eddig írtam! Mózes és Áron a menet elejére kerül! Még napnyugta előtt kivonulunk az irodalomból!

- De hiszen még meg sem írtál bennünket, ó, teremtő Nagyúr! A mi történetünk még képlékeny, várakozik a Te teremtő fejedben! – vetette ellenem a nehézajkú Mózes. Bezzeg most milyen jól forgott a nyelve! …Hah!

- Akkor is ti mentek elöl. Álljatok a menet elejére és vezessétek a történeteket! Mielőtt a nap lenyugszik, ki kell jutnunk az irodalom országából!

Megpörgettem fejem felett a korbácsomat és egy hatalmasat durrantottam.

- Mindenki a helyére! Mozgá-á-á-ás! Kivonulunk!

A betűk feljajdultak és egymást taszigálva, lökdösődve történetekbe rendeződtek. Én, mint Imperator Creaturi, tekintetemmel büszkén végigsöpörtem a népen. …Ezt itt én írtam! Ezek itt mind nekem köszönhetik, hogy léteznek… A gyötrő napsütésben olyan vékony vonallá húztam össze a szemhéjamat, hogy Lee van Cleef karvalytekintete az enyémhez képest semminek tűnt. Ezek az én történeteim! Ez itt az én népem!

A rongyokba bugyolált mellékmondatok kókadtan ernyedtek a forró homokban. A betűk rám csüggesztették a szemüket, de nem mozdultak. A sor elején valami pusmogás támadt. Odanéztem. A nehézajkú Mózes suttogott az Áronnal.

- Kérdezd meg te, nekem nehéz az ajkam!

- Nem merem megkérdezni, mert megkorbácsol!

- Ha nem kérdezzük meg, hová megyünk, akkor ho-ho-hogyan vezessük a népet?

Ebben Mózesnak igaza volt. A nyelve lassú, de az esze vág! Odasétáltam a két lúzerhez.

- Van valami kérdésetek, barátocskáim? Vagy azt is mondhatnám: „véreim”. Ha kicsordulni látom!

- Ni-i-i… nincs – mekegte Mózes, és elakadt a nyelve.

- Akkor felteszem én a ti kérdéseteket magamnak. Hová megyünk? Ezt akarjátok kérdezni?

- Qu-qu-qu… Quo Vadis? – bólogatott akadozva Áron.

Kinyújtottam korbácsos kezemet és szelíden Mózes mellére tettem. Másik kezemet a kardom markolatán nyugtattam.

- Ki kell jutnunk a szép hosszú, önző fogalmazások mocsarából! Amit csak azért olvasnak az emberek, hogy olvassák a szöveget. Kivonulunk innen, és eljutunk az ígéret földjére, ahol vár bennünket a történetmondás. Várnak a legendák… Mondák és mesék! A történeteim egyesülnek más történetekkel. Minden szerző merít mindenkitől.

- Lop? – vetette fel Mózes a fejét. – A tízparancsolatban az áll, hogy…

- Feldolgoz. Remixel, dubbingol, samplerezik.

- Rex Imperator, mi nem értünk latinul – dadogta Mózes. Összeszedte a nyelve erejét: - Merre vezessük a népet?

Felnéztem az égre, hogy egy csillagot kikeressek. De a vakító sivatagi napsütésben nem láttam egyetlen csillagot sem, amelyet követhettünk volna.

- Uram… A jelre várunk. Amit Te adsz meg a magasságos kezeddel!

Tekintetembe acélosság költözött. Kezemet sziklaszilárdan előre nyújtottam, mintha valamit kijelölnék a távolabbi térben. Az egész hatalmas betű-légió a kezemet leste. Némán, mocskosan, elgyötörten, rongyosan és leláncolva, valami új után vágyakozva lesték a mozdulatomat. Ennyi sok szenvedés után elmegyünk az ígéret földjére…

Összeszedtem minden erőmet és tele torokból kiáltottam:

- Gyí-a-a-a-a!

És a haldokló menet erőt vett és csikorogva, zörögve megindult.

* * *

(Berlin, den 30. Juni 2013)