Tarzan Zéró

Bedtime stories

Ágyba való mesék

A meglepetés. Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon szeretett volna egy új játékot. Annyira vágyott egy darus teherautóra, hogy azt el sem tudom mondani. Olyan nagyon, de olyan nagyon vágyta! Az óvodából hazafelé menet az anyukájával minden nap ugyanazon az útvonalon haladtak. Egy üres telek mellett mentek el, ahol építkeztek. Ott mindig sok munkagép berregett. Olyan zaj volt, hogy a környéken lakók alig várták, mikor lesz vége ennek a nagy felfordulásnak. A sok sáros teherautó közül kimagaslott egy hatalmas darus kocsi. Sárga csápja a többi jármű fölé magasodva jobbra-balra forgott. A darujával ő pakolta tele a hozzá tolató teherautókat. A kisfiú ezt a szép darus kocsit a telek kerítésén vágott szemlélő nyíláson minden nap jól megnézte. Ő is ilyen autót akart odahaza, hogy amikor a szőnyegen hasal, az autókat tologatja és játszik velük, ezzel az új darus teherautóval megpakolhassa a többi kocsit.

Amikor elmondta az anyukájának, hogy ő milyen nagyon szeretne egy ilyen darus kocsit, az édesanya elszomorodott. Megint arról kezdett beszélni, ami esténként az asztal körül gyakran szóba került. Milyen nehéz az élet, mennyi sok mindent kell kifizetniük, és hogy milyen szegények ők. Az árak pedig egyre csak mennek fölfelé. Ha a boltban nincs valami leakciózva, akkor abból már nem is vesznek.

Bizony, ez a család éppen meg tudott élni. Hiába dolgoztak a szülők, a kevéske fizetésből csak arra telt, hogy a számlákat fizessék és egy kis élelmiszert vegyenek. Még szerencse, hogy a nagymama támogatta őket. Néha bevásárolt az áruházban, és az ennivalót bepakolta az ő hűtőszekrényükbe. És Apa sem volt szenvedélyes ember. Nem ivott, nem dohányzott és még az eldobható borotvákat sem cserélte túl gyakran. Egyszerűen ennyire jutott az anya könyvtárosi fizetéséből. Az apa sem keresett túl sokat. Villamosvezetőként dolgozott. Két műszakban, ami azt jelentette, hogy esténként gyakran nem is volt otthon.

Ez a család olyan szegény volt, hogy mindig mindenből a legolcsóbbat vették. - A spórolás a kis dolgokon kezdődik – mondogatta az édesanyja, amikor megálltak egy kirakat előtt. - Nem veszünk semmit!

Bizony, évről-évre egyre könnyebb volt felvinni a lépcsőn a bevásárlószatyrot. Mert egyre kevesebbet tudtak bele vásárolni. Az apa ilyenkor tréfálkozott: - Minden évben fiatalodok! Tavaly még lihegtem, amikor a szatyorral feljöttem a lépcsőn, az idén már olyan könnyen felhozom, hogy meg se kottyan! – Persze, mert kevesebb volt a szatyorban. De hát mi mást tehetett volna az apa, minthogy viccelődjön? – Másnak még ennyi sem jut. Nézzetek körül, mennyi koldus van! Mi még tisztességesen élünk. – És ez az utolsó mondat, amiben Apa a tisztességet emlegette, általában az erről való beszélgetés végét jelentette. Utána Anya hallgatagon elmosogatott.

Ilyen körülmények között csak egy szép álom maradt a darus teherautó. Szó sem lehetett arról, hogy a kisfiú megkapja. És az utóbbi időben nem is a szokott útvonalon mentek haza az óvodából. Egy hosszabb utat választottak. Ott persze nem volt semmiféle építkezés és darus kocsi sem.

Elérkezett a kisfiú születésnapja. Mivel ez decemberben volt és már közeledett a karácsony, a szülők mindig egy ajándékot vettek a gyereknek. A két alkalmat összevonták egybe és egy komolyabb ajándékot vettek. Mondjuk, egy jó meleg új cipőt. Vagy egy új tornanadrágot és hozzá szép fehér zoknikat. Esetleg egy új kabátot. De ezek nem voltak igazi meglepetések, mert ezt mindig fel kellett az áruházban próbálni. És akkor már nem is lepődött meg a kisfiú, amikor otthon a zacskóból kibontotta. Aztán cipő és kabát amúgy is kell. De a szegény család örült, hogy ezeket meg tudják venni.

Aznap, amikor eljött a kisfiú születésnapja, az apja nem ment munkába. Szabadnapot kért a vállalatnál. Ez úgy derült ki, hogy aznap a kisfiút az óvodából ketten vitték haza. Apa és anya együtt jöttek érte. Most sem a szokott útvonalon mentek. Hanem egy cukrászdába vitték a fiút, ahol süteményt vettek. És nem is csupán egy darabot, hanem úgy, hogy mindenkinek jusson… Majd otthon megeszik, mondta Apa és kézen fogta a csodálkozó fiát.

Amikor hazaértek, a kisfiú azonnal látta, hogy valami nincsen rendben. Valami nem úgy van, ahogyan eddig lenni szokott... És amikor befutott a szobába, mit látott? Egy gyönyörű darus teherautó állt a szoba közepén! Egy pontosan ugyanolyan, amilyenre vágyott. Az a kocsi egészen olyan volt, amilyet régebben, az építkezésen látott! Sárga csápja volt, ami forog. Nézd, forog! Egy kis madzag lelógott a daru tornyából, amit fel lehet tekerni. Vagy le lehet tekerni. …Nahát! Milyen gyönyörű autó! Milyen szép meglepetés! Nahát! – Boldog születésnapot! Ma vagy éppen hat éves! – kiáltott az Anya, és összevissza csókolta a gyermeket, miközben Apa egy szikrát szóró tortagyertyával ügyködött. – Vigyázz, nehogy felgyújtsál valamit! – aggódott Anya, de a hangjában érezhető volt a meghatottság. Nagyon boldogok voltak.

Már az asztalnál vacsoráztak és a süteményt is megették már, amikor a kisfiú megkérdezte a szüleitől, hogy ők most akkor nem szegények, vagy szegények. Hogyan tudták megvenni neki ezt a hatalmas és gyönyörű darus autót? Aminek ilyen jól forog a csápja… Nézzétek! Így forog! Körbe-körbe, mert ezzel húzza fel a terhet, hogy a többi kocsiba belerakja. …Így. Nézzétek! Így. – És a kisfiú megmutatta a szüleinek, hogyan.

Anyja egy kicsit hallgatott, és az apjára nézett. – Mondd meg neki, nincs ebben semmi titok. – felelte az Apa. – Az édesanyja folytatta: - Apád jutalmat kapott a vállalattól. A sok túlóráért és a balesetmentes közlekedésért. Nem is számítottunk erre – mondta a kisfiúnak.

Ő pedig boldog is volt a darus teherautóval és büszke is volt. - Holnap elmondom az oviban mindenkinek, hogy Apa pénzjutalmából mégiscsak megvettétek nekem a darus autót!

*

A buzgó ébresztőóra. Ugye, abban megállapodhatunk, hogy az ébresztőóra csörgését senki nem szereti? A legjobb csörgés nélkül felébredni. Amikor mi akarunk kiszállni az ágyból. Amikor magától nyílik ki a szemünk. Amikor addig aludhatunk, amíg csak akarunk! Ki szeret hangos csörömpölésre ébredni? Az ébresztőóra is tisztában volt azzal, hogy őt nem szeretik igazán. Pedig hasznos tagja a családnak. Jó, hogy itt áll az ágy fölött, a polcon. De szeretni nem igazán szeretik. Csak akkor, ha hallgat.

Az ébresztőórának ez fájdalmat okozott, hogy őt nem szereti senki. Pedig mindenki azért igyekszik, azért törekszik, azért kuncsorog, azért tesz a másik kedve szerint, mert azt szeretné, ha őt szeretnék… Az ébresztőóra is szerette volna, ha szeretik. Ezt viszont csak úgy lehet, ha ő is viszontszeret valakit.

Az ébresztőóra nagyon szerette a gazdáját. Frédinek hívták az ő kis barátját, akit reggelente felébresztett. „Frédi, ébredj! Menni kell az iskolába! Csrrr! Csrrr! Csrrr! Csrrr!” – Körülbelül ez volt a szöveg, amit az ébresztőóra hétfőtől péntekig, minden reggel jó hangosan elmondott. Ez nem is volt olyan könnyű feladat, amilyennek hangzik, hogy „csörög az óra, Frédi ébred”. Mert a Frédi gyakran nem ébredt fel az óra csörgésére. Fülére húzta a párnát és tovább aludt. Ennek pedig az volt az oka, hogy esténként későn került az ágyba. De nem azért, mert sokáig tanult… Mert a Frédi kapott a szüleitől egy játékkonzolt karácsonyra. Az apukája azt hitte, ezzel örömet szerez neki. De csak kialvatlanságot szerzett.

Frédi karácsony óta megállás nélkül ezzel a csodálatos szerkezettel játszott. Különösen a focista játékokat szerette. A focizás manapság nem úgy megy, hogy a gyerekek futkároznak a pályán és labdát rugdosnak. Ááá, dehogy! Hanem ülnek a szobában egy villódzó képernyő előtt és joystickkel a csapatot irányítják. Ezért olyan tunyák és nagy hasúak a fiúk! Játék közben csak legurul a torkukon valami szörp, vagy nassolnak néhány szem sós mogyorót. Bizony, Frédi elég kövér kisfiú volt, akit a többiek gúnyoltak az iskolai tornaórán, hogy nem mozog elég gyorsan. Persze, a többiek is nassoltak odahaza sokat. Csak rajtuk nem látszott a háj, mint a Frédi hasán.

Péntek felé közeledve az ébresztőóra hangja már egy kicsit kopottan csengett. Talán az elemek merültek ki benne, vagy egyszerűen berekedt a sok kiabálástól, ki tudja ezt megmondani? Jött a péntek reggel, a legnehezebb szolgálat. Mert ezen a napon a szülők már hajnalban elmentek a munkába. Nem maradt senki, aki az ágyból kihúzza a gyereket. Csak ez az itt hagyott, őrt álló, magányos katona… Ez a nagyhangú ébresztőóra maradt.

Frédi mélyen aludt az ágyban. Az ébresztőóra számolta a perceket. Húsz perc múlva hangosan elkiáltja magát, hogy „Frédi, ébredj”. Lesz, ami lesz, történjen, ami történni fog, gondolta magában az ébresztőóra. Még húsz perc, és hangosan megcsörög! Titokban arra gondolt, hogy hiába hangoskodik, Frédi nem fog felkelni az ágyból. Megint elkési az első órát, megint kap egy figyelmeztető beírást, és Apa a vacsoránál megint fenyegetőzni fog, hogy vesz egy új ébresztőórát. –„Egy új órát?” –„Igen. Ami hangosabb, mint ez.” – Jaj, neeeem! Az ébresztőóra elborzadt a gondolattól, hogy őt kihajítják és vesznek helyette egy hangosabb órát. Hiszen ő elég hangosan kiabál! Az összes elemét megfeszíti, hogy Frédi felébredjen. De Frédi mélyen alszik, mert későn kerül ágyba. Tehet ő erről? Minek ide másik ébresztőóra? Hiszen ő egy hűséges, régi barát! Akit szeretni kell…

Az ébresztőóra a könyvespolcon állt, éppen Frédi feje felett. A sok nehéz könyvtől alig maradt egy kis hely az óra műanyag testének. Tegnap, amikor a szomszéd lakásban olyan nagy erővel verték a falat a felújítás miatt, ő például le is esett a polcról. Most pedig, ha jobban megnézi… Jaj, jaj! A könyvespolcot tartó csavarok egészen kilazultak a falból… Még belegondolni is szörnyű, hogy ez a könyvekkel telezsúfolt súlyos polc a Frédi fejére eshet! –„Frédi, ébredj! Riadó! Riadó!” – trillázta rémülten az ébresztőóra. Olyan hangosan kiabált, ahogy az elemeiből kifért. –„Riadó! Ébresztő! Riadó!”

Az ébresztőóra hamarabb csörgött, mint kellett volna. Frédi álmosan felnyúlt a polcra és lenyomta az óra gombját. Csönd legyen! Résnyire nyitotta a szemét és a számlapra lesett.

–„Van még tizenöt perc! Megbolondult az óra!” – morogta félálomban és gyorsan visszaaludt.

Az óra rémülten látta, hogy a könyvespolc csavarjai már egészen kilógnak a falból. Mindjárt lezuhan a polc! Elnémítva milyen más választása marad egy önfeláldozó barátnak? Az óra a mélybe vetette magát. Egyenesen Frédi homlokára esett.

Frédi dühösen felült az ágyban: -„Mi van már megint?! Mi va-a-a-a-an?” – kiabálta, ami nagyon szokatlanul hangzott reggel. –„Van még tíz perc!” – Frédi szeméből kiment az álom. Sajgott a homloka. Bambán nézte a földön heverő ébresztőóra széttört darabjait. Leesett a polcról? Darabokra törött… Emitt a számlap, ott az elgörbült mutatók… Amúgy is pisilni kellett, hát kiszállt az ágyból és kiment a vécére.

Mi volt ez a nagy robaj, amit a vécéről is hallott? Amikor Frédi visszament a szobába, az összes könyv a földön hevert. …Leszakadt a polc! A súlyos könyvek rázuhantak az ágyra, ahol neki kellene most feküdnie! Van még öt perc. Milyen szerencse, hogy az ébresztőóra hamarabb felkeltette őt!

Azóta már egy új ébresztőóra pompázik a polcon. Hangosabb, nagyobb és színesebb, mint az a kicsi, régi óra volt. De az is ott áll mellette. Apa visszaszerelte a polcot a falra. Most sokkal erősebb csavarok tartják. Nem fog ez lezuhanni soha! A régi órát, ha törötten is, de összerakta a Frédi. Igaz, hogy nem tud csörögni, mert összetört a szerkezet. De megmentette Frédi életét!

Az új óra sem csörög most. Hétvége van, egy kicsit tovább lehet szundikálni. Ti pedig most takarózzatok be jól és aludjatok! „A jó felkelés záloga a korai lefekvés”, mifelénk ezt mondják.

*

A jól sikerült jelmezbál. Farsangkor az iskolában jelmezbált rendeztek. Az egyik kislány királylánynak öltözött. A többiek rock sztárnak, indiánnak, vadnyugati hősnek vagy kommandósnak öltöztek. Sőt, akadt egy olyan gyerek, aki spenótnak öltözött, mert a csupa zöld ruhájára az anyukája felvarrt egy tükörtojást. Illetve egy olyan formájú sárga díszítést.

A kislány, aki királylánynak öltözött, annyira átélte a szerepét, hogy rögtön parancsolgatni kezdett. Ki hová álljon, ki töltsön neki kólát a poharába, és hasonlókat. A többiek egy idő után már dühösen néztek rá, mert nem ment velük játszani sem. Azt akarta, hogy hozzák oda neki a labdát, nemhogy még ő fusson utána. És mindenki térdeljen le, ha ővele beszél! Így aztán a királylány jelmeze hamarosan hálátlannak bizonyult. Aki kecskének öltözött, bezzeg vidáman ugrándozott! A többiek boldogan táncoltak egymással. A királylány meg szomorúan pompázott egyedül. Mert azt meg kell mondanom, nagyon szép volt a jelmeze. A ruhát televarrták szikrázó gyöngyökkel, a koronáját csillogó üvegdarabkák díszítették. Gyönyörű volt az a jelmez! De mégis, a parancsolgatás, meg a méltóságviselés oda juttatta, hogy a királylány magányos volt, mert senki nem akart vele játszani.

Az ebédlőben, ahol a mulatság zajlott, egyszer csak váratlanul kialudt a villany. Ki kapcsolta le a villanyt? Ki volt az? Kiderült, hogy senki sem. Egy hirtelen áramszünet miatt lett sötét. Bezzeg a gyerekek kiabáltak, visítoztak a sötétben! Főleg az a gyerek, aki kecskének öltözött. Most olyan hangosan mekegett, ahogy a torkán kifért. És amikor visszajött a világítás, a gyerekek megkönnyebbülten hangoskodtak tovább. Mert azt nem kell magyaráznom, hogy egy idő után inkább félelmetes, mint vidám a sötétben lenni. Mindenki megkönnyebbült, hogy ismét világosság árasztja el az ebédlőt.

De a jelmezbál egyszer véget ér… A portás bácsi bejött az ebédlőbe, és mondta, hogy késő van már. Vége a bálnak! – „Jó, jó, csak még ezt az utolsó zenét meghallgatjuk!” – „Most mindenki öltözzön vissza a rendes ruhájába! Különben a Zolikáért már jöttek is. Kint várja az apukája.”

Aki kecskének és tükörtojásos spenótnak öltözött, az hamar levette a jelmezt, mert olyan meleg volt a ruha, hogy jó volt megszabadulni tőle. A többiek is kibújtak az izzadt jelmezből. Csak a királylány maradt beöltözve a szép ruhájában. –„Öltözzél át! Öltözzél vissza te is!” – biztatták a többiek.

De a ruha nem engedte magát levetni. A korona olyan szorosan kapaszkodott a királylány homlokán, hogy nem bírták onnan levenni. Többen is segédkeztek a visszaöltözésben. Amikor a palástját akarták lehúzni róla, a díszes köpeny minduntalan elcsavarodott. Az egyik karjáról lehúzták a köpenyt, de a másik karja meg belebújt a köpenybe. Fordítva is így volt. Amikor erről a karjáról nagy nehezen lefejtették a palástot, addigra a másik karjára visszament az anyag. Olyanok voltak, mint a bohócok a cirkuszban. Variáltak, variáltak, de nem jutottak előre. Már hogy a kislány végre levegye a jelmezt.

Nemcsak a jelmezt nem tudták róla lehúzni, hanem a szüntelen parancsolgatás is erősödött. – „Te most tartsad ezt a karomat! Térdeljél le, ha velem beszélsz! Te húzzad a köpenyt erősen le a vállamról! Adjatok sós ropit nekem!” – „Sós ropi nincs. Elfogyott!” – „Akkor adjál kólát!” – És így tovább. Repkedtek az utasítások a levegőben. Még a Zolika apukája sem bírta lehúzni a királylány válláról a köpenyt. Időközben bejött az ebédlőbe. – „Gyere már, Zoli, megyünk haza!” - Pedig ő erősebb volt, mint a gyerekek. Az egyik oldalról ő ráncigálta a makacs jelmezt, a másik oldalról a portás bácsi és a gyerekek húzták. Hiába! Mert a jelmez rajta ragadt a parancsolgató királylányon. …Most mit tegyenek?

A portás bácsi kihívta a tűzoltókat. Mert neki az volt parancsba kiadva, ha történik valami olyan, amit ő nem tud megoldani, akkor kérjen hivatalos segítséget. Az irodáról pedig már minden tanár hazament.

De csak egy kisebb tűzoltókocsi jött ki és az sem szirénázott. Így aztán kevésbé volt feltűnő, amikor három marcona tűzoltó kiszállt a kocsiból és bement az ebédlőbe. Ott pedig kiderült, hogy nem is olyan marconák, mint amilyennek látszanak. Egészen kedves és mosolygós tűzoltók voltak. És tettre készek! Amikor meghallották, mi történt, azonnal kiüríttették az ebédlőt. Mindenkit megkértek, hogy menjen ki a folyosóra. És a portás bácsi álljon az ajtóban és senkit ne engedjen be, amíg ők a kislányt megszabadítják a ráragadt jelmeztől.

…Mi történt odabent, még én sem tudom. A portás bácsi olyan szigorúan vette a feladatát, hogy a kulcslyukon nem tudtam kukucskálni. De egyszer csak kijött az ebédlőből a kislány, a saját régi ruhájába öltözve… A tűzoltók darabokban hozták ki a széttépett jelmezt. Mégiscsak lefejtették a ráragadt kelmét! És mindenki nagyon irigykedett, amikor a tűzoltók azt mondták, kocsival haza viszik a kislányt. …Hát igen! Nem minden nap történik ilyesmi, hogy tűzoltóautóval lehet hazamenni az iskolából. Még ha nem is szirénáznak, akkor is ritka dolog.

Másnap, amikor a kislány újra iskolába jött, minden gyerek erről az esetről hápogott a folyosón. De a kislány parancsolgatása továbbra sem szűnt meg. Azt hitte, hogy ő egy királylány, aki mindenkinek parancsolgat. - „Álljatok félre előlem az útból!” – mondta a vécéajtónál a többieknek. Nagyon kellemetlen volt! Amikor énekórán felszólította őt a tanár, hogy énekelje el a múltkori dalt, dölyfösen így felelt: -„Nem énekelek!” – És visszaült a padba. A tanár is hallotta susmusból a tegnapi esetet, így nem erőltette a dolgot. Még szerencse, hogy jött a tornaóra. Kosárlabdázás közben véletlenül fejen találta a labda a beképzelt hercegnőt.

Jó erős ütés lehetett, mert a kislány viselkedése azonnal megváltozott. Szerényen körül nézett és azt mondta: -„Bocsánat!” – Pedig nem is ő dobta a labdát! Annak a valakinek kellett volna őtőle bocsánatot kérni… Pont jó helyen találta el a fejét a labda. Kiment belőle a gőg.

Na, mindegy. A lényeg, hogy jól végződött az eset. A jelmezbál jól sikerült. És már ti is tudjátok, melyik a legutálatosabb és legnehezebb foglalkozás.

…Ne legyetek királyok! Se miniszterek, vagy igazgatók ne legyetek! Mert azok másoknak parancsolgatnak. Ez pedig olyan utálatos! Igenis parancsoljon mindenki saját magának! Akkor szép uralkodni, ha magunkon uralkodunk, és nem a többiek felett.

*

Az otthonhagyott macska. Míg a szülők napközben dolgoztak és a gyerek iskolában volt, a macska odahaza kitakarított. Ahelyett, hogy lefeküdt volna a kanapé zugában, ahol szundikálni szokott, most addig ügyeskedett a farkával, addig legyezgetett jobbra-balra, amíg összesöpörte a koszt. Tisztán ragyogott a lakás, mikor este a családtagok hazajöttek. És csodálkozva látták, hogy a tűzhelyen egy nagy lábas gőzölög. Mert a macska még főzött is vacsorára egy meleg zöldséglevest. - „Miféle szőrszál úszik ebben a levesben?” – kérdezte az apa meglepődve, amikor este a család együtt az asztalhoz ült, hogy megvacsorázzanak. Így derült fény rá, hogy a macska kavarja a levest. Hogyan derült ki a titok? Elmesélem.

Egy napon az anya úgy tett, mintha elment volna otthonról. De nem, nem ment el otthonról. Halkan visszalépett a bejárati ajtón és elbújt a ruhás szekrényben. Csöndben megült a vállfákra akasztott kabátok között. Hallgatózott. Egy kicsit zavarta az erős levendulaszag, ami a szekrényben terjengett a ruhamolyok ellen, de mégis megérte türelmesnek maradni. Amikor déltájban óvatosan kilesett a szekrény résre nyitott ajtaján, azt látta, hogy a macska felkel a kanapéról és jól kinyújtóztatja a csontjait. Felgörbíti a hátát, a farka rezeg, a füleit hátra csapja és ásít egy nagyot, hogy kilátszanak a hegyes fogai. Aztán egy nagy ugrással felugrik a konyhában a pultra. Hopp! És hámozza a zöldségeket. Hámozza a répát, a krumplit, a vöröshagymát, a fokhagymát meg a sok mindent, ami egy jó zöldségleveshez kell. Mi kell még? …Na, ki tudja megmondani, mi kell a jó zöldségleveshez? Mindenekelőtt egy lábas kell, és abba víz kell, ugye. A macska pedig, mintha egész életében szakácskodott volna, ügyesen elővett egy lábast a konyhaszekrényből és tele töltötte vízzel. Ebből lesz majd a leves, amit este a család megeszik. Hogy Anyának ne kelljen főzni, amikor fáradtan hazajön a munkából, hanem készen legyen a leves. Csak újra kell melegíteni egy kicsit, és máris ülhetnek a vacsorához.

De hát… Szőrszál úszik a levesben! …Nahát, nahát! Azt onnan ki lehet venni… És akkor az a maradék leves olyan finom, hogy na! Megcuppan a szájam, ha rá gondolok arra a levesre. Meleg is a leves, sós is a leves. Tele van répával, krumplival. Van benne hagyma, karfiol, meg kínai kel, apróra vágott petrezselyem zöldje, karalábé, késhegynyi pirospaprika, néhány gerezd szétnyomott fokhagyma, meg… meg…. Felsorolni is nehéz, mi minden van egy finom zöldséglevesben. És nem is kell már főzni! Hiszen készen van a leves.

Anya kibújt a szekrényből és egy kicsit megmelegítette a levest. Hazajött a család többi tagja. Máris lehet vacsorázni. Lám, ez a macska milyen jól megfőzte a levest! Most persze úgy csinál, mintha nem is ő tette volna. Most, hogy róla beszélünk, már itt tekergőzik a lábunk körül…És nyivákol. Miaú! Miaú! De hiába próbál úgy tenni, mintha nem ő főzte volna a levest. Senki nem volt itthon egész nap, csak a macska. Naná, hogy ő főzte! Mert aki ezt a mesét elolvassa, már tudja, hogy a macskák főzik a legfinomabb, tényleg a legfinomabb zöldséglevest.

*

A meggyógyult kéz. Egy kislány beállt a fiúk közé focizni. Azt akarta, hogy ismerjék el őt is olyan bátornak, erősnek és ügyesnek, mintha fiú lenne. Ezért beállt a fiúk közé focizni. Kapusnak tették meg a csapatban, hogy kivédje a gólokat. Egyszer elcsúszott védés közben. Elesett és eltörte a kezét. A játék félbeszakadt. Nagyon fájt a keze… A kislányt orvoshoz vitték. Az orvos begipszelte a lány törött kezét és azt mondta, ez most rajta marad másfél hónapig. Három hétig még az iskolába sem járhat. …Három hét! Milyen hosszú tud lenni három hét! Főleg úgy, hogy nem kell iskolába járni. Mit csináljon a kislány otthon, a nagypapájával? A szülei napközben elmentek dolgozni, csak a nagypapa maradt vele otthon. De a nagypapa ahelyett, hogy mesélt volna az unokájának, mindig elszunyókált a fotelban. És hangosan horkolt! Tévét nézni sem engedték. Hogy az a sok ostobaság, amit a televízióban mutatnak, ne butítsa meg a kislányt. De akkor mit csináljon, ha nem kell iskolába menni? Egész nap otthon üljön?

A kislány elhatározta, hogy átismétli a korábbi nyelvleckéket. Már második éve tanult angolul, és még mindig ő a leggyengébb tanuló az osztályban… De most volt ideje rá, hogy átismételje a könyvet. A gipszes kezével tudott lapozni a könyvben. Elolvasta a régebben vett leckéket még egyszer. Meg még egyszer. És másnap is, kétszer. Egyszer délelőtt, a reggeli után. Reggelire evett vajas kenyeret és meggylekvárt. Hozzá egy pohár meleg teát ivott. És egyszer pedig délután ismételte át a régi leckét.

Mire letelt a három hét, a kislány olyan jól átismételte az angol nyelvleckéket, hogy az osztályban ő lett a legjobb angolos. És a keze is meggyógyult időközben… Levették a gipszet a karjáról. A kislány tudta az ujjait mozgatni szépen, mint annak előtte. Ráadásul ő lett a legjobb angolos az osztályban! Ha a többiek nem tudtak valamilyen kérdésre választ adni, a tanárnő mindig őt szólította fel. A kislány nemcsak bepótolta a régit, hanem jól előre is lapozott a leckékben. Így az összes kérdésre tudott válaszolni, amire mások nem tudtak. Ki mondja, hogy focizni nem jó? Hozott is haza a kislány minden nap egy ötöst, vagy dicséretet az iskolából.

*

A hűséges bicikli. Ez a bicikli, akit a rendes nevén „Kerék Pár”-nak hívtak, annyira szerette a gazdáját, hogy hiába lopták el tőle, mindig visszament. Odafeküdt a ház elé a küszöbre és úgy tett, mintha mindig ott hevert volna. Valójában alig várta, hogy kijöjjenek a házból és megörüljenek neki. -„Nézd csak, mi van itt! Az elveszett biciklid! Valaki visszahozta!” – kiáltott a nagyapja, amikor reggel kiment a házból és a küszöbön ott találta az elveszett biciklit.

Pedig nem hozta senki vissza a biciklit. A kerékpár magától jött haza. Hiába lopták el a mindenféle rosszemberek, mert az első éjszaka, amikor az idegenek leszálltak róla és a falhoz vetették, ő csendben hazagurult. Ez a bicikli annyira vágyott otthon lenni, hogy bármennyiszer ellopták, mindig hazagurult.

Irma, mert így hívták a bicikli gazdáját, tudta, hogy neki milyen biciklije van. Amikor a könyvtárba kerékpározott minden szerdán, csak úgy hanyagul letámasztotta a bicajt a könyvtár előtt egy fa törzséhez. Még csak le sem lakatolta. A többiek, aki szintén biciklivel, esetleg robogón érkeztek a könyvtárba, hosszasan bajlódtak a gépek lelakatolásával. Mindenféle láncokat és erős zárakat szereltek fel a járműveikre. Irma csak legyintett, amikor megkérdezték, hogy nem fog-e hiányozni a bringa, ha ellopják. –„Úgyis hazajön! Ez a bicikli az enyém! Ha ellopják, másnap megtalálom az ajtónk előtt.” Nagyon csodálkoztak a fiúk Irma szavain. –„Biztosan hazudik! Próbáljuk ki a biciklit! Vajon visszamegy-e őhozzá tényleg?”

Egy szó, mint száz, amíg Irma a könyvtárban olvasott, két fiú ellopta a biciklit. Éppen tolták hazafelé, amikor szembe jött egy rendőr. –„Kié ez a bicikli?” – dörrent rájuk a rendőr gyanakodva, mert régebbről emlékezett, mintha éppen egy hasonló bicikliről olvasott volna egy panaszos jegyzőkönyvet. A csínytevő srácok alig győztek kimagyarázkodni. Ők nem tolvajok, nem! Ők kipróbálják ezt a csodálatos biciklit… Mert ez a bicaj olyan különös, hogy ha ellopják, magától visszamegy a gazdájához. Aki most a könyvtárban olvas. Irmáé a bicikli. Nem a miénk ez a bicikli! –„Jól van, rendben!” – mondta a rendőr. –„Támasszátok le oda a falhoz!” – Mert ő is kíváncsi volt, vajon tényleg hazamegy-e magától a bicikli. A két fiú és a rendőr elbújtak a szemközti járdán álló hirdetőoszlop mögé. Onnan lesték, mi lesz a kerékpárral.

A járdán jöttek-mentek a járókelők. Ügyet sem vetettek a biciklire. Az pedig, egy rövid idő elteltével, csöndesen eltaszította magát a faltól. Szépen elkezdett gurulni hazafelé. Úgy, hogy nem ült rajta senki! De mozgott a pedálja és jobbra-balra kormányozta magát.

A rendőr és a két csínytevő nem győzött álmélkodni. És még jobban csodálkoztak, amikor azt látták, hogy a bicikli szabályosan közlekedik! Betartja a közlekedési szabályokat. A piros lámpánál megáll az úttest szélén és megvárja, amíg a lámpa zöldre vált. Ha egy bámész gyalogos mögé ért, akkor csilingelt neki a csengőjével, hogy hátulról figyelmeztesse a veszélyre. Ha szembe jött egy babakocsit toló anyuka, udvariasan lassított, néha megállt. Hihetetlen, hogy milyen kulturáltan közlekedett a forgalomban ez a kerékpár! És mindezt úgy, hogy nem ült a nyergében senki. Csak úgy magától teljesen szabályosan közlekedett. Szépen bekanyarodott abba az utcába, ahol Irma lakott. Elgurult a házukig és a küszöbre feküdt.

-„Aha! Akkor az emberek száguldoznak őrültek módján össze-vissza!” – állapította meg a rendőr a hirdetőoszlop mögött. A rádióján felhívta az őrszobát és beszámolt az esetről. Az ügyeletes unottan kérdezte: -„Mi most erre mit tegyünk?” – „Vigyétek haza a könyvtárból Irmát, aki még mindig ott olvas. Mondjátok meg neki, hogy a bringája már otthon van!”

Így aztán egy szirénázó rendőrautó vitte haza Irmát a könyvtárból. Bebizonyosodott, hogy tényleg igazat mondott. Visszajött a bicikli, amit mások elvittek! És így többször is örülhetett Irma ugyanannak a biciklinek! Jaj, de jó! Aznap este még a tévéhíradóban is megemlítették az esetet. Végre lehetett egy kicsit örülni! Mert a tévéhíradóban olyan sok a rossz hír, hogy aki látta azt az adást, másnap mosolyogva és szabályosan biciklizett.

*

Ingyen adott sütemény. Egy áruház ajtajától nem messze történt ez az eset. Az ajtóban, ami forgalmas hely volt, egy süteményes bolt működött. Állandóan jöttek-mentek ott az emberek. A bolt nem volt túl nagy, éppen csak akkora, hogy elfért benne egy pult. Mögötte állt az eladónő, aki a vevőket kiszolgálta. A pultban illatoztak a meleg és finom sütemények. Volt itt vaníliás kifli, porcukorral szórt mandulás rudacska, csokoládédarabokkal töltött párna, kakaós tekercs, meleg baracklekváros papucs és sok más finom sütemény… Ti melyiket választanátok? Hát persze, hogy a legfinomabbat! De akinek nincs pénze, az hogyan válasszon süteményt? Sehogyan. Hiába illatoztak olyan finoman, hiába kellették magukat a szép sütemények a pulton! Akinek nincs pénze, az nem vehet süteményt.

Az eladónő észrevette, hogy a bejáratnál álldogál egy szegény gyerek. Olyan, akinek nincs pénze rendes cipőre sem, nemhogy egy porcukorral megszórt süteményre. Ez a szegény koldusgyerek az orrával szagolta a levegőt, miféle jó illatot sodor felé a szél. Pénze nem volt, hogy vegyen a szebbnél-szebb, pultban illatozó süteményekből. Leste a vevőket, akik az áruházból kijövet egy-két süteményt vásároltak papírzacskóban.

Az eladónő, akinek jó szíve is volt, nemcsak éles szeme, egy üres pillanatban, amikor nem álltak vevők a pult előtt, intett a gyereknek. –„Gyere ide! Adok neked egy sütit” – mondta a szegény kisfiúnak és kivett a pultból egy csokis süteményt. A gyerek szeme felcsillant. Közelebb ugrott a kinyújtott kézhez, és elkapta a süteményt. Valamit habogott, talán valami köszönésfélét, de olyan gyorsan a szájába tömte a süteményt, hogy csak egy mormogás hallatszott. Gyorsan elszaladt, nehogy fizetni kelljen.

A jószívű eladónőnek nem volt szerencséje. Éppen a háta mögött állt a főnök. Látta, hogy fizetség nélkül, ingyen odaadott a gyereknek egy süteményt. Ezen a főnök úgy felháborodott, hogy kirúgta az eladónőt. –„Holnap már ne is jöjjön dolgozni! Tönkre teszi az üzletet! Ingyen adja a süteményt! Majd fölveszek valaki mást erre a munkára!” – kiabált a főnök. Nem törődött a csodálkozó vevőkkel, de a síró eladónővel sem, aki hiába ismételgette, hogy ő a saját zsebéből kifizeti a sütemény árát. A szigorú főnök hajthatatlan maradt. –„Tönkre teszi az üzletet! Mi lenne, ha mindent ingyen adnánk? Mindennek ára van. A maga cselekedetének ez az ára. Holnaptól ne jöjjön dolgozni! Ki van rúgva!”

Így aztán a jószívű eladónő az egyik percről a másikra az utcára került. Nem volt munkája, így nem keresett pénzt. Egész nap otthon üldögélt és szomorkodott. Egy idő után már a fűtést is le kellett kapcsolni a lakásban, mert nem tudta miből kifizetni a meleg árát. Pedig éppen tél volt. De hát törődik-e ilyen dolgokkal a tél? Mert éppen akkor volt a legnagyobb havazás.

A szomorú eladónő egyszer a buszon utazott, mikor a mellette ülő ember megkérdezte, hogy miért olyan szomorú. Mert ez a szegény nő olyan szomorú volt, hogy a zsebkendőjével törölgette a könnyeit. És ez feltűnt a mellette ülő utasnak. Megkérdezte tőle, miért olyan szomorú.

A munkanélküli eladónő elmondta a történetet. Amikor eladóként dolgozott, ingyen adott egy süteményt valami szegény gyereknek, akinek nem volt pénze. A gyerek nem fizetett, őt pedig kirúgták. Azóta nincsen munkája.

A másik utas elcsodálkozott a történeten. –„Hogyan lehet valakit a munkájából azért kirúgni, mert megesett a szíve egy szegény gyereken?” - Ő újságíró, és éppen a szerkesztőségbe utazik. Ha megengedik, ő megírja ezt a történetet.

Másnap az újságban vastag betűkkel jelent meg a cikk: „Ingyen adott sütemény. Elküldték az eladót!” Ez volt az írás címe. Az emberek elolvasták és hümmögtek a szomorú történeten.

Aznap reggel, mikor az újság megjelent, a címlapon megakadt a szeme a vállalat tulajdonosának is. „Ingyen adott sütemény. Elküldték az eladót!” A tulajdonos még délelőtt az irodájába hívatta a főnököt és magyarázatot kért tőle. Az elegáns bútorokkal gazdagon berendezett irodában mérgesen csapta az újságot az asztalra. –„Ki fog így süteményt venni tőlünk? Elpártolnak a vevők! Kell egy ilyen rossz hír a cégnek?” – Felidegesítette magát és összevissza csapkodott a pálcájával, amire inkább rátámaszkodni kellett volna, nem pedig az asztalt ütni vele. Mert a tulajdonos egy öreg, kecskeszakállas bácsika volt, aki csak úgy tudott menni, ha botra támaszkodott.

A megszeppent főnök hallgatott. Arra gondolt, hogy most őt fogják kirúgni az állásából. De a cégtulajdonos így folytatta: –„Még ma visszaveszi az állásba azt az eladónőt! Én pedig a duplájára emelem annak a nőnek a fizetését. Azt akarom, hogy az emberek lássák, milyen jószívűek vagyunk mi, ennél a vállalatnál!”

Így aztán a főnök kénytelen-kelletlenül felhívta telefonon az elküldött eladónőt és bocsánatot kért tőle. Amikor elmondta, hogy visszavennék a régi munkájába, de kétszeres fizetésért, a szegény eladónő megbocsátott neki. Igent mondott. Holnap reggel már megy is a munkába.

Így történt, hogy a vállalat tulajdonosa értesítette az újság szerkesztőségét a történtekről. Az újság azt is megírta, hogy visszavették a kirúgott eladónőt, és most dupla fizetésért ismét a régi helyen dolgozik. Azóta hosszú sorok kígyóznak a pult előtt. Jól megy az üzlet! Sorban áll a sok vevő, és mindegyik a jószívű eladónőtől akar néhány vaníliás kiflit, porcukrozott mandulás rudacskát, vagy egy meleg baracklekvárral töltött papucsot vásárolni… Ti mit választanátok? Én a csokis párnát kérem!

A gonosz főnök nem szól semmit. Pedig most is ott áll az eladónő háta mögött. Hallgat, mint a hal. Csukott szájjal nézi azt a sok vevőt, akik olvasták ezt a történetet az ingyen adott süteményről.

*

Az emlékmű őre. Ha Rómában jártok, magatok is meggyőződhettek, hogy ez a mese: igaz mese. Menjetek el a Vittorio Emanuele térre, és meglátjátok azt az oszlopcsarnokos emlékművet, melyet a nagy király dicsőségére emeltek. Márványból készült lépcsők vezetnek fel a hatalmas szoborhoz, mely a jó királyt egy ló hátán ülve mintázza. Ő egyesítette Olaszországot, ezért hálás neki a nép. A szobor előtt kandeláberekben örökké ég a tűz a meghalt katonák emlékére. Ott mindig díszőrséget áll két katona, puskával. Mozdulatlanná dermedtek, de mégis készek arra, ha bárki is közelítene a szoborhoz, azt megállítsák.

De senki nem közelít túlságosan a szoborhoz. A hatalmas emlékművet tisztelet övezi. A turisták csak fényképet akarnak készíteni az emlékműről és saját magukról, hogy később, odahaza büszkén mutogathassák a fotót. A turisták felmennek a lépcsőn, megnézik a szobrot és a díszőrséget álló katonákat, egy kicsit gyönyörködnek a szép látványban a lépcső tetejéről, kattintgatnak a fényképezőgépükkel, aztán tovább mennek.

Aki elfáradt, az néha leül a lépcsőkre. És ez a baj! Mert a bejáratnál egy kis tábla hirdeti többféle nyelven, hogy tiszteletadás jár az emlékműnek. Nem lehet enni, dohányozni, leülni a lépcsőre, telefonálni vagy hangoskodni. Semmi olyan nem lehet tenni, ami az emlékmű kegyeletét sértené. De a turisták nem olvassák el a táblát. Figyelmetlenségből, vagy sietségből talán, de elmennek a tábla mellett, anélkül, hogy elolvasnák, mi van oda írva.

Néhányan bizony leülnek a lépcsőre. Onnan a magasból olyan szép a kilátás! A tér forgalma soha nem szűnik. Áramlanak a kocsik a Piazza Venezián. Rengeteg robogó pöfög a forgalomban. Városnéző, nyitott fedelű turistabuszok úsznak lassan körbe a téren. Jönnek a teherautók, a taxik, a kerékpárosok, a lovas kocsik, amelyekben megint csak turisták ülnek. Néha páncélozott pénzszállító kocsit is látni, vagy kék fénnyel villogó rendőrautót. Ritkábban pedig egy-egy szirénázó mentőautó vág magának utat a nagy forgalomban. Jönnek a városi tömegközlekedési buszok is. A tér baloldalán, ha a lépcső tetejéről nézzük, egy forgalmas buszmegálló van a Palazzo Venezia épülete előtt. A palota manapság egy nagy múzeumnak ad otthont. Mindig rengetegen várakoznak ott a járdán. Mindenféle ember van közöttük. Háziasszony megpakolt szatyrokkal, hosszú hajú, bogaras professzor, napszemüveges zenész, aki hangszertokot cipel, hátizsákos diákok, akik az iskolából hazafelé tartanak, babakocsis anyukák, postások, akik kis kocsin húzzák maguk után a rengeteg küldeményt, sétapálcás öreg bácsikák, fityulás apácák, egy robogós, akinek elromlott a motorja, ezért most bukósisakkal kezében várja a buszt, és a kutyasétáltató öregasszonyok, akik felveszik a karjukba a kis ölebet, mert elfáradt a sétában, ezért busszal kell hazáig menni. Szóval, rengeteg az érdekes látnivaló a lépcső tetejéről! Én magam is elnézelődtem ott hosszú percekig.

Ahogyan más turisták is ezt tették. Nézelődtek, nézelődtek… A gyaloglástól fáradtan leültek egy kicsit a napsütötte lépcsőre. És máris felharsant a sípszó. Ez tilos! Tilos a lépcsőre leülni. A sípot egy mérges, öreg bácsika fújta, aki egyenruhában látta el a felügyelő szolgálatot. Tessék ott a lépcsőről felállni! Olaszul dohogott a bácsika, amit én nem értek. De azért egy kicsit mégis megértettem, mit mondott. A lépcsőre leülni nem lehet, ki is van írva. Tessék elolvasni! Mert az sérti a tiszteletadást. Először csak leülnek a lépcsőre, aztán egy-két csoki is előkerül a táskákból. Enni is tilos! Aztán a papírját eldobják… Előveszik a telefonokat és hangosan fecsegnek. Mi ez itt? Egy kávéházi terasz? Nem, ez itt egy emlékmű. A nagy király emlékműve! Mindezt megelőzendő, senkinek nem szabad a lépcsőre leülni. Ki is van írva a bejáratnál, több nyelven. Tessék onnan felállni! Ezért sípolt olyan mérgesen a bácsika.

Azért pedig még jobban mérgelődött az öregúr, amiért a sípszót a turisták nem akarták megérteni. Most oda kell mennie az üldögélő turistákhoz és személyesen integetni a karjával, hogy tessék a lépcsőről felállni… Bizony, az öt szakaszban emelkedő kilencven-valahány lépcsőfokon felmenni nagy nehézséget okozott a bácsinak! Szegénynek fájt a lába, és a sípszón is érződött, hogy nem túl erős a tüdeje. Ezért volt olyan mérges. Hogy a tiszteletlen turisták megnehezítik az ő munkáját, mert nem olvassák a táblát a bejáratnál, hogyan kell ezen a helyen tiszteletet adni. Egész nap szaladgálhat itt a lépcsőfokokon! Estére úgy elfárad a lába, hogy otthon nem győzi a kádban, meleg vízben áztatni. És mindezt a tiszteletlen turisták miatt! Ettől neki nem lesz több a fizetése, hogy minden nap megmászik egy hatalmas hegyet. Ha összeadnák a lépcsőfokokat, amelyeken napközben futkározott, bizony, egy hatalmas piramis jönne ki belőle.

Egy este szóba hozta otthon a feleségének, milyen megerőltető számára ez a sok lépcsőmászás. Az asszony azt tanácsolta, hogy nem is kell egyáltalán futkározni. –„De akkor hogyan magyarázzam meg a buta turistáknak, hogy nem szabad a lépcsőre ülni?” – „Nem buták azok, csak engedetlenek. Mert te rájuk sípolsz. Ha megkérnéd őket, akkor jobban tiszteletben tartanák a dolgot. A kérésnek ereje van. A sípolás csak feldühíti őket” – mondta a bölcs asszony. Ő is elmúlt már hetven éves.

Másnap a bácsika kipróbálta a felesége javaslatát. Egy pálcával a kezében odaállt a bejárat elé, és hangosan köszönt mindenkinek, aki a vaskerítés kapuján belépett. A pálcával rámutatott a táblára és gyengéden megkocogtatta. Ezt tessék elolvasni! Ki van írva több nyelven, hogyan kell itt viselkedni. És a világ összes tájáról érkezett turisták elolvasták, hogy mi sérti a nagy királynak való tiszteletadást. Nem is ültek le a lépcsőkre! Csak a nagyon buta turisták ültek le a lépcsőre, mert ők nem beszéltek semmilyen más nyelvet a sajátjukon kívül. Nem értették, mit írtak a táblára. Az őrködő bácsinak kevesebbet kellett futkározni, és nem fájdult meg a lába.

Utoljára, amikor ott jártam az emlékműnél, éppen egy iskolai gyerekkórus énekelt. A gyerekek felsorakoztak a lépcső legfelső fokán a jó király lovas szobra előtt, és a tanár intésére egy szép dalt énekeltek a dicsőségről. A szöveget nem értettem, mert olaszul szólt. Azaz, mégiscsak megértettem valamit a dalból… Azt, hogy parancsszóra nehéz tiszteletet adni. Az emberi fülekben egészen másként cseng, ha valamit inkább… kérünk.

*

Amikor az egér segít. Ez a történet egy olyan gyerekről szól, aki nagyon szegény volt. Albániából érkezett hajóval, és örült, hogy nem kellett neki oda visszamenni. Az ilyet hivatalosan úgy hívják, hogy „menekült”. Pedig nem bántotta őt senki, hogy el kellett volna futnia. Ő magától ment, hátha Olaszországban munkához jut és lesz egy kis pénze, amiből rendesen élni tud. Mert otthon nagy szegénység uralkodott a családjában. Négy testvérével együtt aludt az ágyban. A ház végénél, az udvaron, egy kopott lavórban mosakodtak. Gondolhatjátok, milyen szegénységben nőtt fel ez a gyerek! Amikor tizenhat éves elmúlt, úgy döntött, hogy elmegy hazulról. A nélkülözés vitte rá, hogy elbúcsúzzon a családjától és a nehezen összegyűjtött pénzéből felüljön egy hajóra, ami Olaszországba ment.

Amikor a gyűjtőtáborban megkapta a védőoltást és a szükséges iratokat, megszökött a táborból. Jegy nélkül felült a buszra és Rómába utazott. Gondolta, ha jön az ellenőr és leszállítja, akkor gyalog megy tovább. Szerencséje volt, mert nem jött semmiféle ellenőr. Így elég hamar beért a városba a busszal.

Napokig csavargott az utcán. Rómában jó idő van, még éjjel sincs hideg. Kartonpapíron aludt a bezárt üzletek ajtajában. Reggel szedelőzködött, mert jöttek a boltot kinyitni. Akkor ő továbbállt. Így történt, hogy az egyik reggelen véletlenül egy péküzlet ajtajában ébredt. Valaki egy seprőnyéllel noszogatta, hogy keljen fel. Hajnali négy óra volt, ilyenkor mások mélyen alszanak.

A boltot nyitó pékmester látta, milyen szutykos ez a fiú. Hiszen csavargó! Ugyanakkor elég erősnek látszott, hogy a liszteszsákot elvigye a hátán. Mert a pékmesternek már nagyon fájt a háta a nehéz zsákoktól. Kellett valaki, aki segít a műhelyben.

A pék kinyitotta a boltot. Intett az álmos gyereknek, hogy várakozzon itt kint a járdán. Ő bement az üzletbe és a kosárból, ahol a tegnapról maradt, megszáradt kifliket tartotta, kivett egyet. Odanyújtotta a fiúnak.

A gyerek olyan éhes volt, hogy kapva kapott a kifli után. Be is falta három harapással. Akkor a pékmester megkérdezte tőle olaszul, vajon akar-e beállni ide a műhelybe. De az albán fiú nem értett olaszul. Jámboran mosolygott és elégedett volt a száraz kiflivel.

A pék intett: „Gyerünk befelé!” A fiú elfogadta az intést. Ment a pékmester után a műhelybe. Közben a pék olaszul magyarázott, hogy ez, meg ez lenne itt a munka. Ez a gép a kelesztő, ezek a gurulós állványok, ott van a nyújtógép, emitt a kemence és így tovább… Bárcsak értett volna a fiú egy szót is olaszul! Egy kukkot sem értett. Annyi azért világos volt, hogy munkába állhat a műhelyben. A mester máris intett, hordja ezeket a zsákokat oda, a munkaasztalhoz közel. Gyorsan felkapott egy liszteszsákot és oda vitte, ahová a pékmester rendelte.

A fiú szorgalmasan hordta a zsákokat és dolgozott egész nap a pékmester mellett. Egy kis odafigyeléssel megértette, hogy a mester mit kíván tőle. És azt jól elvégezte. Még dél sem volt, máris kétszer több kiflit és zsömlét sütöttek, mintha a pék egyedül dolgozott volna. És milyen meglepetés volt, hogy a nap végén a pékmester friss pogácsákat adott a fiúnak! Pénzt is adott neki a munkáért. Valamit mondott neki olaszul, amit ő sajnos, nem értett.

Amikor eljött a záróra és bezárták az üzletet, a pékmester egy seprűt nyomott a gyerek kezébe. – „Takarítsad ki a műhelyt! Ott hátul, a kemence mögött van egy régi matrac. Azon eltöltheted az éjszakát. De előtte tessék megmosakodni!” – A pék intett a fejével, hogy arra van a zuhanyozó. Szappan is van. Itt egy törölköző. Tessék megmosakodni rendesen! Másnap reggel csak tisztára mosakodva dolgozhat itt.

Így történt, hogy a gyerek munkához jutott a pékműhelyben. Szállást kapott a kihűlő félben lévő kemence mögött, és ennivalót is adtak neki. Minden nap zuhanyozott a jó meleg vízben. A munkáért pedig esténként fizettek pár fillért. A fiú fáradhatatlanul és szorgalmasan dolgozott. Néhány szót megtanult olaszul. Zárás után minden este kitakarította a műhelyt és ott aludt a matracon a kemence mögött.

A pékmester napról napra egyre több feladattal bízta meg a fiút. Elég okos és igyekvő volt, gyorsan megtanulta a szakmai fogásokat. Alig néhány hete dolgozott a műhelyben, és már önállóan kezelte a gépeket. Valósággal ontották a sok péksüteményt! A vevők pedig szagolták a meleg sajtos kifli és a juhtúrós pogácsa ínycsiklandozó illatát, és sorban álltak a boltban. Napról napra nőtt a forgalom. Jól ment az üzlet, meg kell mondanom. Valósággal ömlött a kasszába a rengeteg pénz!

Az öreg pékmester nagyon elégedett volt az új segéddel. Nagy betűkkel kiírta a kirakatüvegre, hogy „Minden Órában Frisset Sütü-ü-ü-ünk!” Hátul a műhelyben az új segéd megállás nélkül keményen dolgozott. Bekeverte a lisztet ízesítőanyagokkal, langyos tejben felfuttatta az élesztőt, a zsiradékot a tésztába dagasztotta, kigömbölyítette, kelesztette, belegyúrta a vajas részt, hajtott rá egy sort, pihentette, hajtott a tésztán még egyszer, kiterítette vékonyra, rádlival felvágta, beletekerte a sajtos tölteléket, rátette a tálcákra, megkente a tetejét tojással, hogy sütéskor szép barnára süljön, betolta a kemencébe, beállította a sütés hőfokát, nézte az órát. Ha megsült, kesztyűvel kivette. Kész! Illatozott a forró sajtos kifli. Bizony, volt olyan délelőtt, amikor a segéd még vécére sem tudott kimenni, mert nem jutott rá idő. Megállás nélkül dolgozott. A sok fárasztó munkáért a nap végén az öreg pékmester ismét néhány fillért fizetett a fiúnak. És még csak ezután következett a takarítás! A pékmester minden este odanyomta a seprűt a gyerek kezébe, hogy takarítsa ki a műhelyt. Így eléggé megrövidült a pihenésre szánt éjszaka. A mester elégedetten hazament.

Egyszer a fiú annyira elfáradt a megállás nélküli, sok munkától, hogy nem söpört ki rendesen az asztalok alatt. Csak elnagyolta a takarítást. Kettőt rántott a seprűnyélen jobbra, kettőt húzott balra. -„Ki van seperve. Kész!” - mondta hangosan olaszul, mert eddigre már megtanult sok kifejezést. Lefeküdt aludni a kemence mögött.

Éppen lecsukta volna a szemét, amikor azt látta, hogy hosszú sorban masíroznak ki az egerek a fal hasadékából. És az asztal alatt a fel nem söpört lisztet falatozzák! Így tudta meg, milyen sok egér lakik itt a pékműhelyben. Napközben zúgtak a gépek, nem hallotta a cincogást.

A legényke másnap a lefekvéskor kitett néhány tegnapról maradt megszáradt kiflit az asztal alá. Az egerek ismét kivonultak a lyukból. Szép egyenes sorban jöttek és megették az összes kiflit. Utána falatoztak egy kicsit a földre szóródott lisztből is. Amikor jóllaktak, visszamentek a lyukba. Így ismétlődött minden este, lefekvéskor az egerek kivonulása. A fiú az asztal alá tett egy-két megmaradt, szárazabb kiflit, amit az egerek az utolsó morzsáig felfaltak. És elégedetten visszamentek a lyukba.

Másnap még keményebb munka várt a pékinasra. Két ember helyett dolgozott ez a legény. Egyszerre két zsákot vitt a vállán a feldolgozó pultra, és gyorsan a tésztagyúráshoz kezdett. Nemhogy gyúrta és hajtogatta a tésztát, hanem valósággal küzdött vele! Olyan hatalmas tésztadarabokat formázott, hogy lelógott a széle az asztalról. És a mester már hajnalban kiabált a műhely sarkából. Még jobban noszogatta a segédet: -„Gyorsabban! Dolgozzál gyorsabban! Repüljön az a liszt! Várják a vevők a friss árut! Estére pedig meg kell sütni még a külön rendelést is!” – A közeli nagykövetségen aznap fogadást rendeztek, és ebből a pékségből rendelték a sajtos kiflit. Úgyhogy azon a napon a szokásos munka háromszorosát kellett elvégezni a szegény pékinasnak. A pékmester kiosztotta a parancsokat és hazament. De este visszajön és ellenőrzi a munkát.

A fiú a legnagyobb sietségben váratlanul megbillent és elejtette a zsákokat a válláról. A liszt kiömlött a földre. Jaj, micsoda szerencsétlenség! Már réges-régen gyúrni kellene a tésztát, de a liszt kiömlött a földre! Összesöpörni pedig csak a tetejét lehet, ahol még szép fehér, mert ami a földön a kosztól beszürkült, azt át kell szitálni… Amíg a legény szitált, szitált, hogy minél többet megmentsen a földre hullott lisztből, addig a kemencében sülő juhtúrós pogácsák jól odaégtek. Mert nem figyelt a sütőre, mikor barnulnak meg a pogácsák. Most szénné égtek! Jaj, jaj! Micsoda baj! Most mi legyen? Hamarosan itt az este, és nem készült el a nagykövetség rendelése… Mindjárt visszajön a mester. Mit fog szólni? Elküldi az ilyen kétbalkezes, buta inast, mint amilyen ő.

A sírdogáló pékinas egyszer csak halk cincogást hallott az asztal alól. Az egerek ültek ott. Kijöttek a fal hasadékából, amikor a liszt felporzott. Azt hitték, nekik terítettek. Meglátták a pékinas könnyes arcát, és az asztal lábán valamennyien feliramodtak a munkalapra. Képzeljétek el a látványt: ott állt a munkaasztalon vagy kétszáz egér, és valamennyi a sírdogáló fiú arcát nézte! Valósággal reszketett az a sok egérbajusz, amit az orruk alatt viseltek. Valami titkos jelre abbahagyták a cincogást. Megszólalt a főegér, aki a menetben mindig elsőnek haladt, amikor kijöttek a lyukból: -„Ne sírjál, dicsőséges Egérkirály! Te vagy a mi királyunk. Mert jószívűen enni adtál nekünk. Nem hagytad, hogy a népünk éhen haljon! Te vagy a mi uralkodónk! Mit kívánsz tőlünk?” – A pékinas könnyei már elakadtak, de még mindig hüppögött. –„A liszt… Kiömlött a liszt… Újat kéne sütnöm, de nincs elég liszt! Jaj, jaj! Mindjárt visszajön a mester. Ha meglátja, mi történt, elküld a munkából!”

-„Ez a baj? Ezen könnyen segíthetünk.” – A főegér hátra fordult a többiekhez és parancsoló hangon rájuk szólt: -„Egerek! Hozzatok lisztet! Nyomááááás!” – Úgy megnyomta az utolsó á-t, hogy az összes egér elfutott az asztalról.

Az egerek honnan hozták, hol találták, nem tudom, de kisvártatva meghozták a lisztet. Minden egér a bajuszán szállított néhány lisztszemcsét. Felfutottak az asztalra, lerázták a fehér lisztet a bajuszukról és újra eltűntek. Gyorsak voltak és többször is fordultak. Sürögtek-forogtak az egerek és hordták a lisztet. Már egészen tekintélyes kupac gyűlt össze az asztalon. -„Elég? Vagy kell még liszt?” – kérdezte a főegér a pékinast. Ő közben felfuttatta tejben az élesztőt, és minden más egyebet előkészített, hogy azonnal hozzáfogjon a tésztagyúráshoz.

-„Egy kevés még kellene” - felelte az inas. Az egerek térültek-fordultak, cincogtak, futottak, és kétszer akkorára növelték a liszthegyet az asztalon. –„Na, most már elég” – mondta az inas, és eszeveszett gyorsan hozzáfogott a gyúráshoz. Olyan gyorsan dolgozott, mint még soha. Valósággal égett a munka a keze alatt. Csoda, hogy a fából készült asztal nem kapott lángra! Már olyan későre járt az idő, hogy a pékmester bármelyik pillanatban betoppanhatott a műhelybe.

Egyszer csak tényleg nyílt az ajtó, és közeledtek az öreg pékmester léptei. A sok egér egymást törte a fal hasadékánál, hogy gyorsan vissza tudjanak bújni a lyukba. Szerencsére egyet sem látott meg közülük a pékmester. Beleszagolt a levegőbe. –„Hm! …Hm! Sül a sajtos kifli” – állapította meg. – „És milyen büdös egérszagot érzek!” – Abban a pillanatban csengettek az ajtón. A nagykövetség inasa jött a kiflikért. –„Éppen most sültek meg. Vedd ki, fiam, a sütőből azokat a kifliket!” – Milyen pompásan illatoztak a forró sajtos kiflik! Bizony, elégedett volt a nagykövetség inasa a barnára sült, ínycsiklandó, forró, sajtos kiflikkel… Lám, nem sajnálták a tetejéről a sajtot! Szórtak rá rendesen. És milyen szépen görbültek! Ügyes kéz készítette, elégedettek lesznek a vendégek.

Úgy is történt. A meleg sajtos kifli annyira ízlett a vendégeknek, hogy mind megették. Még egy köszönő oklevelet is hozott a nagykövetség inasa, amikor másnap visszahozta a kosarat.

–„A csekk benne van ebben a borítékban. Tessék!”

A pékmester kifüggesztette a dicsérő oklevelet az üzletben a pult fölé. Mindenki láthatta, milyen előkelő udvari szállító lett ez a pék az utóbbi időben.

…Mi lett a szénné égett pogácsákkal? Azt a pékinas az egereknek adta. De olyan szörnyű rossz ízük volt, hogy még nekik sem kellett. Azok a félresütött pogácsák bizony, ott száradtak meg a műhely eldugott sarkában! Amikor már kőkeményre szikkadtak, a pékinas egy hidegebb estén betüzelt velük a kemencében. Jó izzasztó lett a meleg!

*

Valóra vált mesék. Egy falusi kisfiú nagyon unta már, hogy őt a szülei minden vasárnap délelőtt a templomba viszik. Mert fel kellett az ágyból kelnie, pedig vasárnap egy kicsit tovább aludhatott volna. -„Kelj fel az ágyból, hé! Megyünk a templomba!” – szólt rá szigorúan az apja, aki nagyon erős és kérlelhetetlen ember volt, mert egész nap a mezőn dolgozott. A szél és a napfény szikár és kemény emberré tette. Nem tűrt ellentmondást. Így aztán minden vasárnap délelőtt mentek a templomba, ha fújt a szél, ha esett az eső.

Egyszer ez a lusta fiú gonoszságból azt kívánta a templomban, hogy a ludaknak legyen két feje. Legyen egy törzsük, de két nyakuk, és azok csavarodjanak egymás köré, ezt kívánta rosszaságból a templomban. Mert neki fel kell az ágyból ilyen korán kelni. Fizessenek meg a ludak!

Mikor a fiú hazaért, egyenesen a baromfiudvarhoz szaladt. Ott azt látta, hogy a ludaknak két feje van! Teljesült a kívánsága, amit a templomban kívánt. A ludak szomorúan gubbasztottak, mert nem tudtak gágogni. Egyik nyakuk körbecsavarodott a másik körül, és szomorúan hallgattak. Behúzták a tollukba a dupla nyakat és gubbasztottak.

Akkor a kisfiú elgondolkozott a baromfi ól ajtajánál. „Ha a rosszkívánság teljesül, akkor a jókívánságnak is valóra kell válni!” – gondolta. Azt kívánta, hogy a ludaknak legyen ismét egy nyaka, mielőtt az apja utána jönne ide a baromfi ólhoz és meglátná a kétfejű ludakat.

Ahogy kigondolta a jót, csodák csodájára, a ludaknak eltűnt a második feje. Minden állatnak egy feje volt, mint korábban. De most sem gágogtak, csak ültek a földön és gubbasztottak.

– Hurrá, hurrá! - kiáltott a kisfiú és lelkendezve beszaladt a házba. Ránézett az ágyban fekvő beteg nagymamájára, akinek épp tegnap írtak fel receptre egy még erősebb gyógyszert. Ott állt az erős gyógyszer az ágy mellett, egy pohár vízzel. A kisfiú azt mondta: - Nagymama, gyógyuljál meg, azt kívánom! Szépen kérem! Gyógyuljál meg, nagymama! A jókívánságnak is valóra kell válni! Gyógyuljál meg, nagymama!

Hiszitek, vagy sem, a nagymama pár nap múlva kiszállt az ágyból. A következő vasárnap ő is elment a templomba. Pedig egy kicsit még aludhatott volna… De mégis felkelt az ágyból és elment a templomba, mert nemcsak a rosszat, de a jót is el kell hinni. Mint ahogyan ezt a mesét.

* * *

(2011. november 21.- 30. – Roma, Castel Fusano, Hotel Villaggio i Triangoli)