Tarzan Zéró

Mese a varrótűről, akit nem szeretett senki

Hát persze, hogy nem szerették, hiszen mindenkinek megszúrta az ujját!

Vér serkent az apró sebből, és ez nagyon fájt. A varrótűnek még jobban fájt saját tette, mint a szúrás sajgó helye az ujjak begyén. Az emberek mégis a varrótűt okolták. „- Megszúrta az ujjamat! Ez a tű rossz!” – mondták dühösen. Pedig a tű nem is volt rossz, csak ráfogták. Ezért nem szerette senki ezt a szomorú varrótűt, aki pedig olyan nagyon vágyott arra, hogy szeressék.

Én is vágyok erre. Biztos vagyok benne, hogy Ti is vágytok a szeretetre. Mindenki a szeretetre vágyik, mint a világ legbecsesebbjére. Vajon van-e sok szeretet az életetekben, vagy pusztán megszokásból firkantjátok a levelek végére, hogy „sok szeretettel”? Amíg megválaszoljátok ezt a kérdést magatokban, addig elmesélem, hogyan is történt ezzel a varrótűvel, akit nem szeretett senki. De a mese végére mégiscsak megszerették.

Ez a történet a királyi palotában kezdődik, hasonlóan a fényesen induló emberélethez. Amikor megszületünk és otthon az édesanyánk karjában vagyunk, az olyan, mint egy királyi palota. És akkor is olyan, ha csupán egy szerény bérlakásba születünk! De a történetem ezzel a hegyes varrótűvel most egy valódi királyi palotában kezdődik. Fényűző környezetben, lassú szertartásokkal, a falakon hatalmas festmények, a termekben hideg márványpadló. Sohasem koszosak, hanem mindig fénylenek a padlók. Hogyan is lennének koszosak, amikor alig lépked rajtuk valaki? Hiszen az ilyen királyi palotába nem lehet csak úgy bárkinek bemenni – feltéve, ha nem múzeum. De oda is csak nyitvatartási időben lehet menni, és szigorúan a látogatóknak leterített vörös szőnyegen.

Az én palotámban, ahol ez a mese most kezdődik, élt egy valódi királylány. Ez a királylány arról volt nevezetes, hogy kedvenc virága a rózsa volt. Az öreg király igyekezett a lánya kedvében járni, ezért a palota összes termét telis-tele hordatta rózsákkal. Abban a hatalmas palotában egy egész rózsaerdő illatozott! Az asztalokon hatalmas vázákban álltak a színes virágcsokrok. Fejfájdító volt a rózsaillat, de a királylány mégis nagyon szerette. Előfordult, hogy a főkomornyik nem tudta bejelenteni a királyi családnak, hogy kész az ebéd, méltóztassanak az ebédlőbe fáradni, mert annyira tüsszögött. Viszont az udvari szállító, aki a papír zsebkendőkről gondoskodott, az erős rózsaillattal nagyon elégedett volt. A királylány a rózsákat annyira szerette, hogy az összes ruhájába belehímeztette a rózsamintát. Hat varrólány éjjel-nappal dolgozott váltott műszakban a palota mellékszárnyában berendezett varrodában. Viola, Margaréta, Jázmin, Rózsa, Ibolya és Nárcisz, így hívták őket. Egy egész kertet lehetett volna ültetni a neveikből, nem véletlenül voltak eszerint kiválogatva.

A varrodában megállás nélkül folyt a munka. A lányok hímezték a rózsamintát, közben egymással társalogtak. Miről beszélgettek? Hát, csakis a fiúkról! Ez mindig olyan izgalmas téma… Egyszer megtörtént a baj: Viola varrónő megszúrta az ujját a tű vékony hegyével. Kiserkent a vére. Viola annyira mérges lett, hogy dühében kihajította a varrótűt a palota ablakán.

Szegény tű! Hiszen ő nem tehetett semmiről, ő csak bökött a kelmén… Viola nem figyelt, mert a lányok csacsogásába túlságosan belefelejtkezett. Mindegy is volt, ki a vétkes. A tű ott hevert a hatalmas palotatér hideg kövezetén.

Másnap reggel arra sietett munkába Flóra, egy polgári varrólány. Ő is felvételizett korábban a Királyi Varrodába, de nem vették fel, mert nem volt virág a nevében. Egy szomszédos varrodában dolgozott, amely a közelgő farsangra tekintettel éppen jelmezeket gyártott. Flóra felfedezte a fényes varrótűt a földön. Felvette onnan. „Jó lesz ez még nekem” – gondolta, és a gallérjába tűzte a vékony fémtűt.

De a varrodában Flóra is megszúrta a kezét. Pedig a varrótű milyen engedelmesen igyekezett a hegyes orrát a szövetbe dugni! Flóra éppen egy királylány jelmezt varrogatott a tűvel, amikor eljött az ebéd ideje. Amíg a varrólány a többi kolléganővel a konyhában szendvicset evett, addig a szorgalmas varrótű saját magától ide-oda bujkált az előre kirajzolt mintán. Addig húzta a cérnaszálat maga után, amíg a dúsan megrajzolt rózsacsokrot a jelmez vállán félig kihímezte! Amikor Flóra ebéd után visszatért a varróasztalhoz, csodálkozva látta, hogy a bonyolult minta fele elkészült. …Nahát! Ennek ellenére megtörtént a baj: amikor Flórát felhívta az udvarlója a mobiltelefonon, a varrólány annyira a beszélgetésbe felejtkezett, hogy munka közben megszúrta a tűvel a kezét. Flóra ujjából kiserkent a vér. Nem csoda, hogy a lány haragra gerjedt, és kidobta a varrótűt a műhely nyitott ablakán. Egy hosszú hétig feküdt a vékony fém pálcika a járda repedésében. Mivel eső is esett, egy kissé berozsdásodott, nem csillogott már olyan fényesen. Akár szerencsének is nevezhetjük, hogy egy gipszes kezű kislány éppen arra sétáltatta a kutyáját. Kamilla, így hívták a kislányt, lehajolt, hogy megigazítsa kutyája nyakörvén a csatot, amikor felfedezte a rozsdás varrótűt a járda repedésében. Kikaparta onnan, „- Jé! Egy varrótű! Jó lesz ez még valamire!” – gondolta a kislány. Eszébe jutott, hogy az öccsének, Kornélnak van odahaza egy kardja vesztett katonája. A kis műanyagfigura úgy tartja a kezét, mintha kardot szegezne az ellenségre, de nincs benne semmi, mert kitörték a pengét.

Otthon a lány bement Kornél szobájába, amikor ő még haza sem jött az iskolából. Beillesztette a katona csonka kezébe a rozsdás varrótűt. A vékony tű érezte, hogy megint számítanak a segítségére. Kihúzta a berozsdásodott testét, az orrát előre szegezte, és igyekezett rettenthetetlen keménynek mutatkozni. Elvégre ilyen egy igazi kard, ugye? „- Na, milyen jól áll a varrótű ennek a kezében!” – állapította meg a kislány. És az öccse, Kornél is nagyon meg volt elégedve, amikor hazajött a suliból és észrevette az új kardpengét.

Másnap váratlanul telefonáltak Kamillának az iskolából. Tudják, hogy otthon lábadozik a begipszelt karjával, de most mégis arra kérik, hogy jöjjön be az iskolába verset mondani. Délben ünnepség lesz, egy emléktáblát avatnak az iskola falán. A legjobb versmondó, a nyolcadikos Nóra, bizony, ma reggelre hirtelen megbetegedett influenzában. Be van gyulladva a torka, nem tud verset mondani. Így az igazgatóhelyettes néni most arra kéri Kamillát, hogy sürgősen jöjjön be az iskolába, mert ő nyerte a második helyet az iskolai versmondó versenyen. Még gipszelt karral is jöjjön, csak jöjjön be gyorsan, hogy szavaljon az ünnepségen!

Kamilla teljesen lázba jött. Milyen váratlanul éri őt ez a megtiszteltetés! Szerencsére Anya reggel otthon volt, még nem indult el a munkába. Gyorsan segít majd Kamillának az ünnepi ruhába öltözni.

Kamilla izgalmában annyira kapkodott, hogy öltözés közben, amikor a fekete ünneplős nadrágját gyorsan magára húzta, reccs!, hirtelen elszakadt a nadrág szára. Pontosabban középen, a fenekénél repedt ketté az anyag. Így nem lehet szavalni! Jaj, most mi lesz? Anya! Anya! Segíts, elszakadt a nadrágom!

Ám Anya hiába kutatta a varrókészletet, abban egyetlen varrótűre sem akadt. …Most mit tegyünk? Már szaladni kellene az ünnepségre! Kamillának eszébe jutott, hogy a napokban a rozsdás tűt beillesztette a kis játék katona kezébe. Vegyük ki onnan!

A játék katona olyan elszántan szorította a nemrég kapott kardot, mintha soha el nem akarná engedni. Elég volt onnan a rozsdás tűt mégiscsak kiszedni! Anya minden mesterkedésére szükség volt, hogy kibogarássza, és cérnát fűzzön a rozsdás lyukba. De mégis sikerült. Anya gyorsan megvarrta Kamilla kettérepedt nadrágját. Lám, milyen jó szolgálatot tett most a nemszeretem varrótű!

Kamilla pedig gyorsan elszaladt az iskolai ünnepségre. Bizony, az igazgatóhelyettes néni már nagyon izgult, hogy mikor jön már, mert a városi politikusok ott álltak sorban a kendővel letakart emléktábla előtt az iskola falánál. A királyi udvar is képviseltette magát egy díszruhába öltözött kamarással.

Az avatás megtörtént, a versmondás jól sikerült. Kamilla nem sült bele a szövegbe, hanem hibátlanul elmondta végig a hosszú verset. A végén még egy közös fényképet is készítettek a sok nyakkendős bácsiról az emléktábla alatt. A kép közepén ott áll a versmondó Kamilla az igazgatóval és helyettesével. De mi az a kis, fénylő pont ott a Kamilla gallérján? Ha közelebbről megnézitek, vagyis ahogy mostanában mondják, rázúmoltok a képre, akkor a sok megapixeles felbontás megmutatja, hogy az a kis pont ott a Kamilla gallérján egy varrótű. Nini, egy varrótű csillog ott! Amit a reggeli kapkodásban még Anya felejtett a galléron… A varrótű most bezzeg ragyogott! Úgy fénylett, ahogy csak bírt, mert olyan büszke volt magára, hogy megmentett egy egész iskolai ünnepélyt… Őt itt mennyire szeretik!

Úgy volt, ahogyan most elmeséltem ezt a történetet. A varrótűt végre nagyon megbecsülték és szerették, hiába szúrta meg korábban mindenkinek a kezét.

*

(Budapest, 2012. december 17.)