Tarzan Zéró

Ledarálnakeltűntem

Kedves Franz, nagyon kérlek, beretválkozz meg, mielőtt fejedet a darálógépbe dugod, mert az olyan gusztustalan, ha a Kafka-juice-ban szőrszálak úszkálnak! A törölközőt szorítsd jól a gallérodhoz, nehogy az inged véres legyen! Pótfej van nálad..? Aggódva csókol anyád, Franz Ferdinand (most éppen skót rockegyüttest csináltak a belőlem nyert darálékból), puszi.

…Vagy ne hülyéskedjek itt ezen a helyen és lássak hozzá az értelmes beszédhez?? De hát miért?? Amikor oly jó, oly finom, oly részegítő mindenféle zagyvaságokat össze-vissza hablatyolni! (Ráadásul pénzért!) Ha a színészek ezt megtehetik, én miért ne követhetném példájukat? Mondjuk, elküldhetnék mindenkit a durva pépbe itt mindjárt a cikk elején. Semmi cifrázás, indoklás, csak úgy magában, á la nature, mert az olyan modern. Ezt látjuk az utcán is, nemde? A színház csak lépést tart a valóság ábrázolásával, nemde? Na, megálljatok (nu, pagagyi!) barátocskáim, akkor most elmondom, mi volt oké és mi nem volt oké a Katona József Színház bemutatójában (ledarálta: Vinnai és Bodó, díszletbe dobozolta: Bagossy, gyolcsokba csomagolta: Berzsenyi, taglejtéseket talált hozzá: Schmidt, zenéjét össze-vissza szedegette: Kunert és Vajdai, na, őróla lesz még szó később is..!) Végül az egésznek a homlokára ütötte pecsétjét, vagyis az előadást rendezte: Bodó…Viktor!!! (most kihagyok egy kis helyet:…………., hogy itt felcsendülhessen a zene: „all…that…jazz! c,c.” (A két cé a cintányért jelöli.)

Nem oké, hogy a Kamra nézőterén olyan szűk a hely, hogy a fapados légitársaságok haladó jógik számára méretezett ülései királyi trónusnak tűnnek e színházi faszékek mellett. A mondat bonyolult, de a lényeg, hogy váll-a-vállhoz szorongtunk majdnem három órát mi, a többtestű sziámi ikrek előadás után mégiscsak szétoperált részei. (Úgy ültünk ott, mint tömörített fájlok.) Fájldalmunkban (!) vigaszt nyújtott, hogy a színészek is tömegben képviseltették magukat: 15 kifejlett méretű ember, sőt: színész virtuóz módon, szinte ágyrajáró pontossággal osztotta be a színpadon való közlekedést, mozgást, táncot (!)… de mondok még elképesztőbbet: a kartáncot is!!! Értitek, barátaim, vajon miféle penge pontosság kell ahhoz, hogy hat-nyolc táncoló ember egy kétszer-kettes helyen ne verje szájba egymást..?! Próbáltatok már a nagymama régi ruhásszekrényében bulit rendezni? Mert ehhez hasonlít. De különben ez adja a dolog varázsát.

Nem oké ez a mocskolódó beszéd, mely a ledarált dikcióból árad. Először is Kafkától kibaszottul idegen az ilyen durva beszéd. Másodszor pedig a nézők is kurvára idegenkednek ettől. Harmadsorban nem ettől lesz valami picsára modern. Átérzem a cégigazgató fájdalmát, ha egy reggelen irodájában megjelennek valami, még csak nem is egyenruhás idegenek és minden ok nélkül (igen, igen, Rubánszkyné esküszik rá, hogy Josef K. ártatlan), minden indoklás nélkül, csak úgy letartóztatják. –Hát ez fasza!- repül ki a reakció a hős száján, modern nyelvezetben. (Itt most párhuzamot vonnék egy évekkel ezelőtti, éjszakai autós igazoltatással, mikor valami hasonlót bátorkodtam odasuttogni az engem zseblámpával jól megvilágító rendőrnek, mire az a válasz érkezett, hogy kussoljon, ha nem akar reggelig föltartóztatva lenni, mert nekünk úgyis mindegy.) De említhetek egy másik szabadszájú tablót, mikor az alkalmazottak kórusa versikében köszönti a cégvezető születésnapját, bo-o-o-o-ldog szüle-e-e-etésna-a-a-apot, és fingja szét magát a boldogságtól! Akár megteszi ezt a cégvezető, akár nem, az ilyen beköpések nem növelik a művészi szabadság mértékét, csak faragatlan poénként szolgálnak. (És tényleg: a szolgák sorsa a szolgálat.)

Szóval Josef K.-t letartóztatják, sorsát megpecsételik, ingétől megfosztják, mehet. Ha filmes hasonlattal kívánnék élni (…miért is ne? A rendező sok filmszerű beállítást alkalmaz a színdarabban!), filmes hasonlattal azt mondhatnám: Josef elindul a Brazil-ból és megérkezik a Száll a kakukk fészkére elmegyógyintézetébe. (A második felvonásban már tényleg mindenki eszelős.) Különben pedig ez nagyon oké, ez a filmes jellegű szürrealista kavargás (kár, hogy néhány kedvenc mozihősöm mégiscsak kimaradt, mondjuk, bejöhetett volna Buster Keaton, ő Kafka kortársa volt, de szívesen láttam volna Schwartzeneggert is, áj vil bi bek, mondta volna és tüzel, tüzel, tüzel…) Miért is ne?! Mer’ miért ne?! Ha volt marslakó a darabban (na, őróla aztán lesz még szó!), akkor egy Schwartzi is lehetett volna a színpadon, nem igaz? Nagyon oké ez a valóban szabadon kezelt figurális elrugaszkodás. (Erről azt tudom mondani, hogy Frank Zappának volt egy lemezborítója, a Lumpy Gravy, amelyen a Marx-Engelstől kezdve a Stan-és-Pan-ig és Buddháig bezárólag mindenki felsorakozott Zappáék oldalán.)

Josef K.-t indok nélkül letartóztatják, csak remélheti, hogy ez csupán tévedés, hogy a sündisznó hamarosan lemászik a mosókeféről. De nem. Nem tévedés. A két daráló (figyelem! ketten tekerték a kart, Vinnai András és Bodó Viktor!) a darálékot egyre lejjebb és lejjebb taszítja a kiszolgáltatottság alulra vezető lépcsőjén. Amikor úgy gondolják ők ketten, hogy ez már tényleg szörnyű, akkor jó Micsurinként bevezetnek egy másik oltványt a vesszőbe (nem akartam az állatvilágból hasonlatot hozni, mondjuk, pározzék a kutya a disznóval, ezt azért mégsem, ez vulgáris, tehát igenis maradjunk a növényvilágból vett példáknál!) Kafkába oldalról bevezetik Miss Roxie Hart-ot, all…that…jazz! (c,c!) Meglepő fordulat, mondaná a szakács a tömegverekedés után, mikor a fedőt fölemelve meglelné a főzelékben a saját kivert szemét, hát ez meglepő, de jó. Azért ez mégiscsak oké, ez a feloldó music hall, ez a revü, melyben a halálosság éppúgy benne rejtezik, mint Kafka világában. Ez a revü jó, ráadásul a színészek egészen klasszul csinálják. Csak azt nem értem, hogy miért ez az amcsi style, miért nem, mondjuk a Marléne Dietrich, na de így tágabb az átívelés, szélsőségesebb az ötlet, nagyobb a rököny, oké. Ezekben a kabaré-showdance jelenetekben vannak is nők, éppen úgy vannak följelmezelve, mint a filmekben, mégis gyorsan eltűnnek az emlékezetem (az én emlékezetem) fénycsóvájából. A csóvált fényben a férfialakok maradnak. Kafka világa alapjában a férfiak világa. Női vécére itt valójában nincs is szükség.

Mi minden oké ebben az előadásban? Az imént egy tagbaszakadt tagmondatban elintéztem Bagossy Levente munkáját. Ő faragott díszletet a darabhoz. Remek munka! Egyáltalán, ez a filmes térszervezés (lásd: Terry Gilliam: Brazil c. filmjéből a folyosó) nagyon jó, én már bent voltam a nézőtéren, mikor ez nekem bejött. Felforgatták a Kamra megszokott terét, hátulról jövünk be és az eredeti színpadról nézünk fordított irányba, olyan ez, mint lovon hátrafelé ülni, miközben az tolat. (Ezen lehet gondolkodni, hogy is van ez.) A szűkülő perspektíva nagyon moziszerű jelenetekre ad alkalmat. (Szerencsétlen díszletező munkások! Mit szenvedhetnek a tér berendezésével! Tényleg gigantikus munka lehet az egész pincét az ellenkezőjére átfordítani. Á dehogy, csupán egy mozdulat, kifordítom a bélését, és ez van kívül, lásd dublűr kabát.) Ha már ilyen fundamentális a térfelforgatás, miért nem játszanak legalább kétszer-háromszor egymás után? Azt látom a színház programjában, hogy mesterlövészként egyes sorozatokat „lőnek”. Lebont, fölépít, lebont, fölépít. Ez nem oké.

Visszatérve a díszletre, mely nagyon oké, ez a váratlan helyeken nyíló varázsdoboz, ez a régi könyvtárak tárolószekrényeire emlékeztető irodabútor, nagyon jól meglényegíti Kafka világát. Ne feledjük, Franz, a mi Franz-unk a Generali biztosítótársaságnál dolgozott fél életén keresztül (és valószínűleg ilyen bútorok között). Az aránytalan és szűk tér – mely valóban három méter széles itt elől, de mélységében kb. húsz méter hosszú – önmagában is kifejezi Kafka lélekrajzát. Egy elöl összenyomott csávó mélységében kitágul – szó szerint ezt tette a valóságban Franz, a mi Franz-unk. Írói nagyságát halála után fedezték fel. (Megjegyzem: Franz Kafka német fordításban olvasott Karinthy Frigyestől, de nem szerette. Karinthy stílusát terjengősnek, művészetét felszínesnek találta. Miért mondtam ezt? Csak úgy megjegyeztem.)

A díszlet izgalmas helyszínváltásokra is alkalmat ad. Füstgéppel teleokádják az irodafolyosó szűk terét, medence lesz belőle. Hősünk, Josef K. fellép egy kis gurulós trepnire, melyet a gomolygó ködhabokban úszva egy másik színész lassan tovagurít. Az ismeretlen folyón csónakázás illúziója tökéletes. Hát ez bizony oké!

Az is oké, ahogy a dramaturgia a képtelenség köreit egymásra halmozza. Ennek jegyében Joe Kander és Fred Ebb chicagós dallamait felülírandó, hátul betolnak egy dobszerkót (ebben valószínűleg David Copperfield is közreműködik, merthogy honnan a fenéből van ott erre hely, hát ez rejtély!). Itt elöl a csajok már csatolják is be a basszgitárt, mikrofon bekapcs., és egy, két, há, négy! Nekünk szól a gitár, nekünk pörög a dob, csak nekünk énekelnek! Ez is teljesen oké, ez a punkos lendület, ahogyan két akkordban és másfél ti-ti-tá-val jól megfiatalítják az első felvonás záró jelenetét (ugyebár, ide kell egy tutti, egy ütős ötlet, amellyel a közönség a szünetet végigbüfézi). Nem gondolom, hogy egy Kafkából facsart előadásban ne szerepelhetne egy ilyen ütős ötlet (szó szerint vett dobolással). De azt gondolom, hogy Vajdai Vilmosnak van ehhez némi köze (lévén ő a komphajó két világ: a kőszínházi játszás és az alternatív színházcsinálás között, teljesen egyedi státuszban). Miközben a punk-rock zenekar dalszövegben azt tagolja, főhősünk ki mindenkivel szexelt (más szóval: becsempészte neki, faggatta a vartyuláját, megkefélte, lekúrta), közben még Apa is benyit a gomolygó ködben úszó fürdőmedencébe, kalapban és fürdőgatyában. Ez a pillanat nemcsak oké, de maradandóan beleégett az emlékezetembe. A szerepet alakító Kun Vilmos idős testét megpillantani felért az igazság pillanatával. Keze a kilincsen, kalapban és gatyában, nos, ez egy valódi kép, true picture, mely emlékezetes napokkal később is.

Sajnos, egyáltalán nem oké viszont egy másik szextett (és ezt nem zenei értelemben mondom). A szopatós ügyvéd esete a szop-ránóban elénekelt Henry Purcell: „Let me, let me freeze again to death!”-áriával, nos, ez őrülten kínos. Hát persze, hogy már megint a Vajdai Vilmos, ez a magyar színházi Frank Zappa játszik a dologban… Vajdai egy csont-őrült, egy vérzsír hülye, teljesen paranoiás, aberrált pederaszta ügyvédet alakít, aki egy bizonyos pillanatban, önnön hódolata megkoronázásául lába közé köt egy műtagot (fölköti? inkább meglovagolja, olyan nagy!) és a… A többit az Önök képzeletére bízom. Csak bátran, bátran! Képzelődjenek! Képzeljék el alaposan, mire jó egy ilyen szaggatott ritmus… A dolognak ezzel még nincs vége, mert az ügyvéd a hatalmasan hivalkodó hímtaggal hátba hugyozza hősünket. (Bravó! Hatos alliteráció!) …És mindezt Purcell éterien tisztán zengő The Cold Genius dalára… Még Klaus Nomi is forog a sírjában, nemhogy a barokk mester..! E helyről üzenem neked, Vilikém, vedd rá a Viktort, hogy tegyétek szépen a műfaszt vissza a dobozába! Nem állja meg helyét ez a jelenet, éppen a színház méltóságát fizetitek oda érte. És ti sem vagytok méltóságosok, mert e durvasággal bennünket, nézőket is jobbágyokká alacsonyítotok. Egyszerűen elvész az elegancia (és ez olyan, mint nadrágszíj nélkül az oltár elé állni, mindig lecsúszik, mindig lecsúszik).

Ha már a híres zenéknél tartunk: van még egy különleges választás az előadás zenei anyagában. Ez pedig egy Kazimierz Serocki-részlet. A szvingesen lüktető zenét sajnos elvágták az elején, hogy háttérbejátszásnak(!) használják. Micsoda melléfogás ez, mert ha tovább foroghatott volna ez a zene, hamarosan az őrjöngésig emelkedett volna a felcsapó fúvósok (szaxofonok és trombiták) hangja. Ez a zene a 60-as évekbeli lengyel kortársi zene felvételeinek egyik kimagasló darabja, nagyon is kafkai szellemben. Kár, hogy nem vállalták a konfrontációt ezzel a kőkemény zenedarabbal. Levágták az elejét, mint kalózról a lábát, hát így könnyű.

…Mi volt még oké? Különösen tetszett két színész kimagasló mozgáskultúrája. Rajkai Zoltán remekül játszik, ezt a zselézett hajú fregoli-figurát már többször is mutatta. Ezt neki találták ki! Elkábított a gyűrűgyakorlatával (ha én egy ilyet tudnék, indulnék az olimpián)! Egyszer csak aláereszkedik két tornagyűrű, Rajkai felpattan rá és megmutatja, ki az úr. Ő az! A másik okés csávó pedig Nagy Ervin, aki nagyon viccesen, burleszk-szerű heves tempóban, majomszerűen lógatott kezekkel játszik el egy perbe fogott ártatlant. Ez a „majomtánc” a hosszú folyosón fel-alá futkosással valóságos mozgásbeli gyöngyszeme az előadásnak. Egy másik Nagy Ervin-gegtől pedig elállt a lélegzetem. Régebben Buster csinált a felvevőgép előtt ilyen 1:1 arányú nagy eséseket. És most a Kamra színpadán még éppen akad annyi hely, hogy Ervin, a mi Ervinünk, valami szöveget elmond, majd megmerevíti testét és hanyatt esik, mint az ólajtó...! Védősisak nélkül! Pedig máskor is lesz még előadás!! Ervin, jól vagy? Jól van, ezt így kell csinálni! Ervin föláll, esernyőt bont, lá-lá-lá!, kitáncol.

És tetszett még a legutolsó, abban a ledarálós jelenetben Vajdai Vilmos varslakó. (Hadd alliteráljon neki! Alliterációt Vajdainak!) Díjazom, hogy meghajláskor az ezüstözött tökfejre emlékeztető varslakó vaszkot (és nem: marslakó maszkot, bár így is alliterál) nem veszi le. Gondolom, így is ment haza.

Végezetül idéznék néhány szlogent az előadásból. Ezeket nem én találtam ki, de igazságtartalmukért a szívembe zártam e mondatokat. A szereplők harsogva sorolják, mi minden hasadjon kétfelé, hogy az ördög vigye jobbkéz-balkézben el. Íme: „Hasadjon meg az APEH! Hasadjon meg a Centrum Kft! Hasadjon meg a BKV Pótdíjazási osztálya! Hasadjon meg mindaz, ami az emberek boldogulását akadályozza!” – Ha így történne, nekem nem lesz ragasztóm.

Szaladjatok, barátaim, fussatok, nézzétek meg ezt az előadást! A jegyek ugyan mind eladva, de két féllábú egy állóhelyre még éppen befér.

Rókás László