Tarzan Zéró

A betűk szerelmese

(THE SEX GENERATOR)

Én például tudós vagyok és itt élek ebben a könyvtárszobában. Kénytelen voltam áttolni ágyamat a betűk birodalmába. A feleségem túl sok hagymateát iszik és nagyon kövér. Fecsegésével megkeseríti az életemet, hogy az éppen olyan legyen, mint a hagymatea.

Negyven éve élek ebben a könyvtárszobában és már minden kötetet kiolvastam. Némelyiket hátulról is. Tudom, hogy melyik könyvben milyen betűk sorakoznak, mind kinyitva fekszik előttem. Nincsen titok, nevükről szólítom őket. Ismerem a betűk testét, hol öblösödnek és hol laposodnak, mit kendőznek és mit takarnak, hogyan kacérkodnak, heccelnek és csúfolódnak. Különösen azokat a könyveket szeretem, melyekben sok az A-betű. Az A-betű az én kedvencem. Mert az olyan… olyan szemérmetlenül szétterpeszti a lábát. Csúcsával lenéz rám a magasból, combjait könnyen leszopogathatom, nem kell kérlelni, már eleve így áll a papíron és vár engem. Kecskeszakállammal végigsimítom polcát, azt a kis vonást, mely a szétterpesztett lábakat összeköti. Vízszintesen áll, milyen újdonság, mennyi élvezet! Ilyenkor az F-ek féltékenyen figyelnek. Az F-betűk karja felém hajlik, ölelkezésre hívnak. Rengeteg F, karoljatok át! A C öblös belsejében kényelmesen elhelyezkedem. A B-ket végigsimítom, asszonyian domborodnak érett hajlataik… Az L ágaskodik, egyedül és mereven. Az S nagyon siklik, csalfa betű, minduntalan áthajlik a kezemen. Az O mint tojás: lágy a közepe, miközben átbújok rajta, halkan nyögdécsel. A Z-vel vigyázni kell, könnyen fölsértheti bőrömet. Az X beszorít, nem szeretem. Az M fölém áll, rám terpeszkedik, néha alig tudok kimászni alóla. Megfulladok, annyira mohó, liheg és rám nehezedik…Menj innen, M, most jöjjön D, a kedélyes szerető..! A D billeg, végigtáncol húsomon. Játékos mozgása megnyugtatja testemet.

Amikor elfáradok, erőtlenül végignyúlok a könyvtár kerevetén és nézem, hogy a betűk egymással incselkednek… A tövénél megmarkolom a P-t és lassan ráhúzom egy Í-re… Mindketten nagyon élvezik, valósággal sikoltoznak eközben. A könyvtárban teljes a csönd. Hangjukat nem hallja senki, csak egyes-egyedül én, a betűk szerelmese.


*


(Chorus)



- Ó, tündértársaim, mily szép ez az alélt ifjú!

- Vajon miért fekszik meztelenül emitt a fa tövén?

- Favágó tán, de nincs benne szusz. A feje egészen lekonyul.

- Tagjai szanaszét dobálva. Szemérme kitárva. A fiú elalélt!

- Pálcája a lába közt ingerlően kunkorodik!

- Megmozdult a kampója, az ég felé tör! Hajladozik!

- Tegyünk egy próbát, tündértársaim!

- Ugyan mifélét, tündérleányok?

- Ki tudja az ifjút megnyergelni úgy, hogy ne ocsúdjék kábulatából?

- De hát… A mi Urunk szeme mindent lát!

- Akkor azt is látja, mily gyönyörű ez az ifjú. És azt is, hogy hurkácskája dúsan dagadozik! Bennünket vár, bennünket vár!

- Jól van, tündérek, rajta, rajta! Lássunk neki hevesen!

- De mily sorrendben járuljunk a forrás felbuzgó árjához?

- Enyém a hegye!

- Enyém a töve!

- Enyém az olaj meg a tojás!

- Tündérlányok, rajta, rajta, ágaskodik már a balta!

- Tenyere kérge faromat szántja… Óh, de meleg, óh, de forró!

- Belém vág az érdes szerszám… Óh, de izzik, óh, de gyémánt!

- Mily izmos kígyó kutakodik énbennem… Óh, de siklik, óh, de ömlik!



(Chorus:)



- Milyen jó, hogy erre jöttünk /Át az erdőn, sebesen /E favágó ellát minket, alaposan, rendesen /Tündérsorsban az a szép, hogy nem kell tűrni semmit sem /Mert ki kefél, örökké él, így mondja a kedvesem /Szaladjunk tovább, tündérlányok, az erdő útján,
lelkesen! Halleluja! Halleluja! Halleluja!

*

(Az elsüllyedt kastély)



- Albert, kérem, elmehet. A teát elég forrónak találom.

- Igenis, uram.

- Albert, kérem, várjon! Föltennék egy bizalmas kérdést Önnek, kedves barátom.

- Megtisztel a bizalmával, uram.

- Albert, kérem… Mondja, a baronesz …baszós?

- Bátorkodom megerősíteni ezt a kitételt, uram. A baronesz őméltósága nagyon baszós.

- És a baronesz… hogyan szereti? Azt hallottam, hogy nemrégiben a királyi család vacsoráján nyakába húzta szoknyáját és az asztalra mászva terpeszülésben megkupakolta a vaddisznósültet, mely citromot tartott a szájában. Igaz ez, Albert?

- Pontosan így igaz, uram. A vadkansült szájába egy félbevágott citromot illesztettek a mesterszakácsok, uram.

- Petrezselyem nem volt hozzá?

- Igen, volt, uram.

- A baronesz így szereti?

- Mustárral is szereti, uram.

- Mustárral?!

- Dijoni mustárral, uram.

- Nem értem ezt, Albert.

- A mustárnak erősnek kell lennie, uram.

- Még mindig nem értem, Albert. Bátorkodná megvilágítani előttem az eljárás hátterét?

- A baronesz őméltósága rákeni az urak vesszejére a dijoni mustárt, hogy azok peckesen fölmeredjenek. Azután a baronesz őméltósága leszopogatni méltóztatik a fűszerezést. A szobalányok elmondása szerint a csípős mustár jótékony hatására az urakból többszörös mennyiség dől. Ez szolgál a baronesz őméltóságának valódi indítékul.

- Albert, tegyünk egy próbát! Hozzon mustárt!

- Bátorkodom megjegyezni: a mustáros edény ott van őméltósága jobbján, egy karnyújtásnyira.

- Hogyan kell ezt cselekedni?

- Méltóztassék idecsapni a fenséges farkát erre az ezüsttálra, a hidegsültek közé! Hunyja be a szemét, én adagolom a mustárt. Ez máris kifogyott. Szobalány! Hozzon egy újabb edénnyel!

- Albert, talán túlzásba viszi… Elönt a forróság! Csíp! Segítség!

- A baronesz nagyon baszós, méltóságos uram! Helyt kell állni a dinasztia érdekében!

Szobalány, öntse rá a mustárt a méltóságos úr lándzsájára, oda a sültek közé! Petrezselymet! Facsarjon rá citromot! Citromot még! …Tessék! Őméltóságából már ömlik is, mintha dézsából öntenék! Kiváló a mustár minősége! Nem is akar elállni a folyam! Szobalány, vattát! Szobalány, törülközőt! Szobalány, vödröt és meregetőkanalat! …Szobalány, mentőövet és gumicsónakot! …Bátorkodom megjegyezni, hogy elég lehetne már, hiszen őméltósága ondójával megtelt már a bálterem, a hullámok a mennyezet aranyozását áztatják! …És ennyinek még a baronesz őméltósága sem tud méltó befogadást biztosítani, bármennyire baszós is… Hát elég legyen már végre! …Segítség! Segítség! A kastély falai repedeznek! Süllyedünk! Elsüllyedünk! Őméltósága gejzírré változott! Csak pumpál, pumpál, pumpál és pumpál! Pumm! Pumm! Pumm! Szobalány! Elvira, drágám! Utolsó erőnkkel kézen fogva bukjunk alá ebben az ingoványban, hogy a palota ablakait szélesre kitárhassuk! …Hogy mások is megfulladjanak ebben a sikamlós tengerben, ne csak mi! Segítség, cápák!!

*

(Perversio culinaris.) Amikor szétfeszítem a káposzta gyönge húsát, hogy a következő pillanatban mélyen beléhatoljak, hallom a káposzta sikoltozását. Tisztán és világosan értem a káposzta kérlelő szavát már akkor is, mikor a kintebb lévő húsos leveleket finoman lebontom róla, de amikor a hófehér gyöngéjéhez érek és egy erős lökéssel belehatolok, akkor a káposzta sikoltozni kezd. Azt sikoltozza, hogy lassan és gyöngéden, finoman hát, csak finoman… Megjáratom magam a fehérségben, elidőzök, hadd szokja a feszítő érzést. A káposztának tetszik ez, halkan szitkozódni kezd: "-Te édes kis mocsok disznó, te felfuvalkodott, lökős malac, lökjél még rajtam, te feszítővas, te ormányos vadállat!" Lökök a káposztán, ide-oda gurigál előttem. Apró nyögdécseléssel lucskos levet ereszt magából a káposzta, miközben a levelei gyöngéden zizegnek. A levelek zöld erezete kitapintható. A káposzta elalél, majd újból erőre kap. Susogtatja leveleit, igyekszik betakarni védtelenül hagyott részeit, miközben nyögdécselve ide-oda gurulgat előttem. Ó, te gyönyörű zöldség, mily csodálatosan gömbölyödsz! Illatodtól megvadulva pépessé gyalullak a gyönyörben! Búgatom a káposztát, szaporán, vég nélkül búgatom. Húsa repedezik, levelei szétnyílnak ernyedten, fröcsköl a lé, a káposzta érzi, hogy eljött a kéj utolsó perce. "-Apríts föl! Reszelj le! Párolj meg!" - kérlel engem az őrjöngésben, mit én a káposztával művelek. Távolabb paradicsomok kuncognak egy edényben. Velük később végzek, előbb lucskosra dagasztom e puffadt kéjcsomót!

Kés rántok elő. Aprítom. Reszelem. Párolom. Megsózom. Keverem. Fedővel lefedem. Kész a főzelék. Túl forró még, de ha kihűl, kanállal magamba eresztem. Eggyé válunk sülve-főve, most még két test, de hamarosan egyetlen lélek.

***