Tarzan Zéró

A függönyhúzó álma

(The dream of the curtain operator)

El kell mondanom a történetem elején, hogy én csak egy színházi függönyhúzó vagyok. Semmi máshoz nem értek, mint ehhez. Egész életemben a függönyt húztam. Amikor az előadás elindult, én álltam a zsinórnál. Csak később lettek ezek az elektromos gombok. Pedig egy igazi függönyhúzó kézzel húz. Azaz hogy… nem a kezével! A jó függönyhúzó a szívével húz. Érzéssel húz, kérem szépen. Mert megérzik azon a függönyön, miként megy fel. Csak úgy meglendül és hivatalosan szétnyílik, vagy elegáns mozgásával sejteti, hogy mennyi dráma, mennyi könny lesz ma este ezen a színpadon… A jó nyitófüggönyben benne van a végzet. A végfüggönynek pedig, mely az előadást lezárja, mint egy becsukott képeskönyvet, amire ráhajtják a kemény fedelet, mielőtt visszateszik a polcra, a végfüggönynek megbocsátónak kell lennie. Úgy hulljon alá a függöny, mintha az isten szava volna! Hogy a színészek szilárdan belé kapaszkodhassanak, amikor kijönnek meghajolni. Olyankor zúg a taps, amit a függöny nagyon szeret. Mert a függönynek lelke van, kérem… És ezt a lelket mi adjuk a bársonynak kölcsön. Ajándékba.

Nem ismerek túl sok függönyhúzót, akivel összejárnánk megbeszélni a színházi dolgokat. Igazság szerint nem ismerek egyet sem. Pedig van más színház is, nemcsak a miénk. Azokban szintén felmegy a függöny estéről estére. Ez milyen nagyszerű pillanat! A darab elején még akármi megtörténhet. Később a szálak a végkifejlethez futnak, szűkül a folyosó, melyen a szabadság mozog. Hányszor, de hányszor végignéztem ezt! Az én munkámban az a legnehezebb, hogy a váratlanul bekövetkező eseményeket elhárítsam. Például, amikor egy díszelőadáson az uraknak szép finoman meghúzom a zsinórt, és hirtelen elszakad. Önök ilyenkor mit tennének? Kővé váltan markolnák az élettelen kötelet, vagy izzadtra verejtékeznék ingüket egy másodperc alatt? Mert én, ha ez netán bekövetkezik, és erre volt is példa, befutok a bársony mögött középre, és a testemre csavarva húzom szét a súlyos textiltömeget. Kipörgök a színpad szélére. Aztán olyan mozdulatlanul állok a proszcénium mellett a felvonás végéig, fojtott levegővel negyven percig, mintha így lett volna kitalálva. Igen, a színházban az is fontos, hogy ne leplezzük le az illúziót. Ha a hiba bekövetkezik, tegyünk úgy, mintha így akartuk volna!

*

Van egy álmom. Visszatérő álmot látok arról, hogy a lányom zongorakoncertjén én nyitom a függönyt. Zongorázni taníttatom a lányomat. Még csak tizenegy éves, de egyszer nagy zongoraművész lesz belőle! A bemutatkozó koncertjét az Operaház színpadán tartja. Elképzelem az Operaház aranyozott termét, amint diszkréten kialszanak a nézőtéri fények. A reflektorok egyre vakítóbban világítanak a súlyos brokátfüggönyre. A nézőtéren csitul a zúgás. Emelkedik a figyelem, és amint a várakozás a tetőfokára hág, a függöny meglendül. A húzókötélnél természetesen én állok… Ezért van, hogy a függöny mozgása a legnagyobb eleganciával így beszél: -„Mélyen tisztelt hölgyek és urak! Következik a világ legjobb, leghíresebb és legszebb zongoraművésznője! Az én lányom!” …Szétnyitom az aranyozott függönyt. A nézők megpillantják a hatalmas színpad közepén csillogó zongorát. Előtte az én lányom áll. Földig érő, gyönyörű ruhakölteményt visel. Mosolyog és kecsesen meghajol a nézők felé. Felcsendül az előzetes taps. Ő hátraigazítja a ruha hosszú uszályát és leül a felnyitott zongorához. Kézfejét a mellkasa előtt egy rövid pillanatra összefonja, mintha imádkozna… Vagy nem tudná, mit játsszon. Pedig tudja jól! Ujjait a billentyűk fölé helyezi. És belekezd a zongorázásba…

Drága pénzbe kerülnek a zongoraórák. Elviszik a fizetésem javát. Még jó, hogy szeretjük a krumplit, mert mindig azt esszük. Az olcsó. Amikor megkapom a fizetésemet, azonnal kifizetem belőle a zongoraleckéket. Egy akadémiai zenetanár tanítja a lányomat zongorázni. Az ember azt hinné, nincs abban semmi különös, hogy valaki ül egy széken a zongora előtt és a billentyűket nyomogatja. Kapálni a szőlőben, ugye, sokkal nehezebb, mert ott megfájdul az ember háta a görnyedéstől a tűző napon. Egyszer titokban, amikor senki nem volt otthon, én is megpróbáltam a zongorázást. Felnyitottam a hangszer fedelét és utánoztam, ahogyan a lányom játszik. Nem volt túl szép, de nekem tetszett. Ha már egyszer itt áll ez a hatalmas dög ebben a kis szobában, legalább használjuk ki alaposan, ugye. Áramot nem zabál, csak a helyet foglalja. Használtan vettük valami hazudozó házalótól. Jól ráfizettem a hangolásra. Néhány húrt újra kellett húzni. …Na és a lépcsőn való felhozatal? Arról ne is beszéljünk! Baj nélkül felhoztuk a lakásba. De ha már itt van, akkor gyakoroljon rajta az a lány! Gyakoroljon minden nap! Nem igaz?

*

Néha vannak olyan váratlanul bekövetkező események is, amelyeket nehéz elhárítani. Ilyen például a rendszerváltás. Most nem a műsorváltásra gondolok, hanem arra, amikor a politikai rendszer változik. Én már ötven éve húzom a kötelet. Jöttek-mentek az uralkodók ennyi sok idő alatt. Húztam én a függönyt a királypártiaknak, aztán a republikánusoknak, húztam a demokratáknak. Húztam főtitkárnak, miniszterelnöknek, mindenféle államfőnek, nagykövetnek. Nincs semmi különbség, úgy húzok nekik is, mint akármelyik nézőnek. Kötéllel.

Ötven év alatt egymásnak adták a kilincset az igazgatók. Egyik fúrta a másikat, ezt leváltották, azt kinevezték. Amaz meg kijárta magának. Főintendáns, miniszteri biztos, ángyom farka, megfordult itt mindenki. Az öltözőben az én szekrényem viszont ugyanazon a helyen áll már ötven éve. Én olyan vagyok, mint az óra számlapján a perc. Minél kisebb valami, az annál állandóbb. A percek ugyanazok az egész világon. Csak az órák változnak. Nem is tudja megmondani senki, mennyi az idő. Csak azt lehet megmondani, hogy ott, abban a zónában, vajon mennyi az idő. Én itt a perceket mutatom. Húzom a függönyt már ötven éve. Ezért van igazam.

*

Sok évvel ezelőtt a megtakarított pénzecskémből vettem a lányomnak egy táskarádiót. Ez még a hetvenes években történt. Ha előre tudtam volna, mi következik, meg sem vettem volna! Mert attól kezdve állandóan azt hallgatta a leány. Tekergette a kereső gombját, melyik állomáson talál valamit, ami tetszik.

Akkoriban jött ez a Beatles. Az egy zenekar, ha lehet az ilyet annak nevezni. Összevissza gitároztak és énekeltek, hangosan püfölték a dobot. Áááh, a zenéhez szokott ember ilyenkor elzárja a rádiót! A lányom egészen beleszeretett abba a muzsikába. Kimondanom is nehéz: odahaza ilyen melódiákat klimpírozott a zongorán! Hagyta Chopint és Debussy-t a semmibe. …Mit tehettem volna én? A pofozkodás nem segít! Különben is, tizenhét éves volt akkor. Dönögtek körülötte a fiúk.

És akkor jött az a… A nevét is elfelejtettem már, hogyan is hívták, Jó, mindegy. Az a fiú, aki gitárt hordott a lába között. Olyan hosszú vállszíjra kapcsolt izét… Elektromos gitárt, na, megvan a neve. Bedugták a zsinórját az erősítőbe, és az olyan, de olyan hangosan szólt, hogy azt hittem, a mennyezetről lezuhan a lámpa.

Négy évig csak a por gyűlt a zongora lecsukott fedelén. A lányom énekesnői babérokra vágyott. Mindenféle hosszú hajú hippivel összeállt, csakhogy kidagadó nyaki verőérrel ordíthasson. -„Apa, ez olyan modern!” - felelte nekem, amikor végre összeszedtem némi bátorságot és rákérdeztem, miért csinál ilyet. -„Mert a Sztravinszkij, az nem modern?” - Erre bezzeg nem felelt!

Többször ébredtem izzadtan az álomból. Csörgött a vekker, mikor azt álmodtam, hogy szétnyitom a függönyt és legnagyobb rémületemre a színpadon a kosztümös színészek helyett egy rockzenekar áll. Az én lányom az énekesnő. Ujján csettint és beszámol: -„Egy, két, egy-két-há!” A dobos ráperdít. Erre én gyorsan összezárom a függönyt. Scheisse!

Ez is egy álom. Én nem ilyet akartam!

*

Öt évvel később lányom levágatta a hosszú haját rövidre és visszaült a zongorához. Én pedig egészen megfiatalodtam. Éreztem, hogy jó úton haladunk az álmom beteljesüléséhez. De erre várnom kellett még hat évig. Lányom befejezte tanulmányait. A professzora meghalt. Nekem időközben felajánlották a kelléktár vezetését, hogy előléptessenek. Visszautasítottam. Semmi közöm a hülye színpadi kardokhoz, melyeknek döféskor becsúszik a hegyük, vagy a súlyos rézkupákhoz, melyeket fényesíteni kell, hogy aranynak látszódjanak… Én függönyhúzónak születtem, és akként akarok meghalni!

*

Hatvanöt évesen végre elérkezett a nagy nap. A lányom első, egész estés, önálló zongorakoncertje. Én éppen akkor kórházban voltam. Kijöttem a kórházból az orvosok engedélye nélkül. Szerintük én az életemet veszélyeztettem. Ha-ha-ha! Olyan nincs, hogy a lányom koncertjén ne én húzzam a függönyt! Egész életemben ezt a pillanatot vártam. Évtizedek óta dédelgetem a gondolatot, erre éppen ma, csakis ma akarnak megoperálni engem… Máskor nem lehet?! Kijöttem a kórházból a saját felelősségemre. Operálás helyett az Operaházba mentem. Műsoron: válogatás Bach, Mozart és Rachmaninov zongoraműveiből. Előadja: az én lányom!

*

A függöny mögül kilestem a nézőtérre. Az Operaház diszkréten világított nézőterén alig néhányan üldögéltek. Az egész parterre-en tizenhat embert számoltam össze! A páholyokban senki. Üresen tátongtak a bársonyozott székek.

Elhangzott az utolsó gongszó. A nézőtérre sötét telepedett. Meghúztam a kötelet. A függöny meg se mozdult! A súlyos függöny mozdulatlanul állt életem legfontosabb pillanatában. Én, aki minden függönyök ura és parancsolója voltam, ismét meghúztam a kötelet. Mozdulj! Mozdulj már! De semmi, semmi nem történt. Az összezárt függöny beragadt. Mögötte a lányom várakozott a zongora mellett a bemutatkozó estén. Fejét oldalra fordította. Énrám nézett. Várta, hogy felhúzzam a függönyt.

Sürgősen tennem kellett valamit. A függönynek fel kell gördülni, hogy kezdődhessen a koncert! Beszaladtam középre és a jobb függönyszárnyat a derekamhoz szorítottam. A régi módszerrel kipörgök a színpad szélére, és a drapéria a testemre csavarodik! A köteleket odafönt ellencsigával összekötötték. A jobb szárny magával húzza a másik szárnyat. Teljes testemmel beledőltem a függönyhúzásba. Ilyen nagyon nehezen, és egy kis késéssel ugyan, de mégis kinyitottam a beragadt függönyt.

Ami évekkel korábban rutinosan sikerült, hogy kibírjam hosszú percekig a függönybe többszörös rétegben csavarva, az most hatalmas erőfeszítésembe került. Alig kaptam levegőt. Minden izmomat megfeszítettem, hogy a nehéz brokáttekercset a testemen tartsam és a hatalmas húzóerő ne rántson vissza. Mert akkor a függöny összezárul, és a koncert félbe szakad! Iszonyú melegem volt, úrrá lett rajtam a forróság. Kapkodtam a levegő után. Látni persze nem láttam semmit. Hallani se sokat hallottam, nagyon távolról szűrődtek át a hangok. Vagy tizenöt réteg brokátba csavarodva, elfogyó levegővel vártam a koncert végét. Amikor az én lányom lecsukja a hangszer felnyitott fedelét és könnyedén meghajol… Akkor a nézők majd állva tapsolnak és virágcsokrot hajítanak lábához a színpadra! A függöny fogságában csak képzelegni tudtam, hogyan is történik ez a sok gyönyörűség, amelyet egész életemben vártam. Még átsuhant rajtam egy gondolat, lám, a doktoroknak igaza volt… A doktorok megmondták… A légszomj elvette az eszméletemet. Kezem görcsbe merevült. Szorítottam a függönyt. Ne záruljon össze… Ne záruljon össze! Meghallottam az Isten szavát. „A koncertnek vége!” Akkor most… Összezárulhat a függöny? Elengedhetem? A nézők tapsoltak.

A függöny úgy csapódott össze, mintha az isten szava lett volna. A színpadon bedobált virágcsokrok feküdtek. És ott feküdtem én. A húzó.

*

Arra a napra emlékezve, a lányom később ezt írta egy levélben: „Apám belehalt az örömbe.” Nem fogadta el a halottkém jelentését, mely szerint fulladás okozta a halálomat. Nincsen igazuk. Nem, nem haltam meg. Most élek igazán! Azok ott lent, a testemet körül állók a mentőorvossal együtt, akit lesújtott, hogy nem sikerült a légzésemet és a szívverést újra indítani, szóval mindenki, aki ott maradt a földön, és némán állt körülöttem, tehát mindenki azt hitte, hogy én meghaltam. Most is azt hiszik. Pedig én nem haltam meg! Hanem átmentem egy másfajta létbe. Amikor látni engem már nem lát senki, én viszont mindenkit látok. Hallok is. Csak szagolni, ízlelni, tapintani nem tudok. Cserébe viszont olyan gyorsan mozgok, akár a szél! Egy gondolattal ott vagyok, ha akarom, a földgolyó másik felén. Milyen ósdi és nevetséges ez a repülőgépes utazgatás! Az utasok becsatolják a testüket az ülésbe a biztonsági övvel… Én csak széttárom a karomat és oda gondolom magamat, ahová akarom. Hangtalanul átsuhanok az egész világon.

Gyakorta megfordulok az Operaházban. Lányom, akiből időközben a világ legjobb, leghíresebb és legszebb zongoraművésznője lett, esténként már zsúfolt nézőtérnek játszik. Amikor lecsukja a zongora fedelét, a mellkasán a kézfejét egy pillanatra összefonja, mintha imádkozna. Akkor én hallom az ő néma hangját. Hozzám beszél. Olyan halkan, hogyha lenne fülem, nem is hallanám. De így, hogy nincsen fülem, mindent tisztán hallok.

Csak ez az új fiú… Ez az izgulós és ostoba Laci bácsi, aki most a függönyt húzza… Verejtékes tenyérrel rángatja a kötelet! …Áááh! Az ilyen csupán egy érzéketlen, fakezű majom.

* * *

(2011. okt. 24. – Roma, Castel Fusano, Hotel Villaggio i Triangoli)