Tarzan Zéró

A gondolatárus

( Ready to think )

- Uram, én író vagyok és nem jut eszembe semmi. Ezért jöttem be az üzletbe. Hátha találok itt valamit, amin elgondolkozhatom – mondtam a pult mögött álló mogorva alaknak. Az árus beletúrt gondozatlan szakállába, megigazította orrán a csálé szemüvegét és az arcomba köhögött.

-Nos… khm, khm. Milyen gondolatra van szüksége?

Visszafordultam az üzlet hatalmas üvegportáljára. Azt a kis piros izét kerestem a kirakatban, amit séta közben láttam. Felfigyeltem az élénk színre, mikor elhaladtam a bolt előtt, melyen virított a felirat: PANDORA’S SHOP - GONDOLATOK MINDEN MENNYISÉGBEN.

-Milyenek vannak? – fordultam az árushoz.

-Drágák és olcsók. Eredeti gondolatok, amit még nem gondolt ki senki, és olyanok, amit úton-útfélen hangoztatnak. Csupa olcsó butaság, de jó cuccok, mert az emberek elhiszik.

-Adjon egy jó gondolatot! Egy pozitív biztatást, amiben lehet hinni. Amitől jobban érzem magam, mint most. De ne ilyen lószarokat adjon – böktem a fejemmel a polcok irányába.

Az eladó mögött roskadásig töltötték a polcokat az akciós gondolatcsomagok. „MUTTERNAK IGAZA VAN”, meg „ÖLELD ÁT A SZOMSZÉDOK VÁLLÁT” és „HOGYAN VENDÉGELJÜK MEG A HOZZÁNK BETÖRŐKET?”, ilyen címek ordítottak a színes dobozokról, „ready to think”-kiszerelésben. Leemelsz egyet, kifizeted, meggondolod, kész.

Az eladó kitalálta a véleményemet.

-Ezek most akcióban vannak. Ilyeneket már senki nem gondol, ezért olcsóbban adjuk őket.

-Láttam a kirakatban egy kis piros izét… Adja azt!

-Az egy jelmondat. Attól a gondolkodása megváltozhat. Az élete jobb irányt venne, könnyebb lenne minden. Kevesebbet viaskodna önmagával.

-Kiváló! Kérem azt a gondolatot.

-Fáradjon a kasszához, miután befizette a pénzt, leírom egy papírra és hazaviheti.

Sziszegve számoltam a gurigákat a pénztáros elé.

-Itt a nyugta. A pultnál kiadják az árut.

A gondolatárus egy lezárt borítékot csúsztatott felém a pulton.

-Otthon bontsa ki! Az Ön szokott környezetében jobban fog ragyogni a gondolat, mint itt a boltban. Cégünk garanciát vállal a hatékonyságra. Ha nem segít, visszahozza, kicseréljük. És még valami: a gondolat másolható, nincs rajta jogvédelem. Csak ültesse bátran mások fejébe! Most Ön megvette a szabadalmat egyszer és mindenkorra. – A toprongyos árus töprengett egy pillanatig, mit nem említett még. – Ja, elfelejtettem mondani: a színe piros. De ez nem látszik. Ön mindvégig biztonságban van. Köszönjük a vásárlást! Viszlát!

*

Egész úton hazafelé azon gondolkodám, hogyan lehet egy gondolat piros, amikor nem is látszik. Akkor most színtelen vagy piros? Átvertek engem, hülyének néztek, palira vettek, a bolondját járatták, kibabráltak velem, becsaptak ezek a gonoszok... Ilyen sok pénzt fizetni egy ismeretlen gondolatért! Még azt sem tudom, hogyan hangzik, hiszen a borítékot csak otthon nyithatom ki.

Otthon a konyhában a feleségemmel nyitottuk fel a borítékot. A kis cédulán ennyi állt: „HALLGASS A SZÍVEDRE!” Semmi több. ...Jaj, ne! Ekkora közhelyet vettem ilyen sok pénzért?

-Átvertek engem, hülyének néztek...- kezdtem sorolni a feleségemnek, de a szavamba vágott:

-Milyen szép gondolat, ó, istenem!

-A rádióban naponta hallhatod a slágerekben. Aki megfogadja, tönkre megy.

-Miért menne tönkre? Hát nem szép úgy végigmenni az utcán, hogy két koldusnak alamizsnát adsz, a harmadikat pedig behívod a házba, hogy velünk vacsorázzon?

-Nem szép. Én szeretnék vacsorázni a saját asztalunknál.

A gondolat erejét akkor fogtam fel, mikor a feleségem másnap üres kézzel jött haza a bevásárlásból.

-Mindent elosztogattam a rászorulóknak! – újságolta tele szájjal, messziről. – Nyolcvan dollár élelmiszert osztottam szét! Megsajnáltam azokat a szegényeket, pusztán ezért.

-Hol a kaja? Mi mit eszünk?

-Ah... igazad van, elmegyek vásárolni újra. Ne haragudj, nem akartam, hogy te éhes maradj. Csak megsajnáltam azokat a nincsteleneket, mert a szívemre hallgattam. Már megyek is...

-Hagyd, inkább én megyek vásárolni – mondtam az asszonynak. -Akkor eszünk is valamit. – Hangom baljósan csengett. Mert éhes voltam. Inkább a hasamra hallgatok, mint a szívemre.

*

Hazaérve hűlt helyét találtam a feleségemnek. A konyhapulton egy cédula hevert a kézírásával:

„Elmentem, ne keress. Elég volt a zsarnokságból! Vár engem egy új élet, követem a szívem szavát. Köszönöm a pénzt, hamarosan észre veszed, hogy elvittem húszezret a kasszából. A Rover mától az enyém, ne köröztesd a kocsit. Egyszer majd viszontlátjuk egymást a Mennyekben. Addig kövessed a szíved szavát, élj eszerint: HALLGASS A SZÍVEDRE! Minden jót neked – Ellen.”

Döbbenten álltam a konyhában. Lelépett a feleségem! Ez nem lehet igaz... Ledobtam a barna élelmiszeres zacskókat a földre és kirohantam a garázsba. A Rover sehol. ...Tehát igaz! Kassza, pénzszámolás. Húszezerrel kevesebb van. Úristen, tényleg lelépett! Itthagyott engem tizenegy év házasság után. Telefont ragadtam.

-Halló, rendőrség! Bejelentem, hogy a feleségem a szívére hallgatott! Jaj, dehogy, ez nem tréfa! Komolyan mondom, hogy a feleségem elhagyott engem, mert a szívére hallgatott. ...Bűncselekmény? Nem történt. Akkor nincs mit bejelentenem. Bocsánat, hogy zavartam önöket!

Letettem a telefont. A másik kezemmel felhajtottam egy viszkit. Most mi legyen? Nem tudom. Felhajtottam még egyet. Én is hallgassak a szívemre, ahogy Ellen tette? Na, azt nem! Felhajtottam egy harmadik italt. Holnap visszaviszem a boltba ezt a gondolatot. Töltöttem negyedszer is. Lehajtottam. Ez a kis piros gondolat két nap alatt felborította az életemet, pedig még színe sincsen. Most visszateszem a borítékba és gondosan bezárom, más ne lássa. Nem mintha lenne másvalaki rajtam kívül ebben a hatalmas házban... Ellen itt hagyott! Egyedül maradtam... Ötödik viszki be. Te mocsok kis gondolat, gyerünk vissza a papírtemetőbe!

Próbáltam a cédulát beletuszkolni a borítékba, de valahogy nem sikerült. A kis piros gondolat pulzált, színtelenül ragyogott, vagy csak én láttam így a piától, ki tudja. Valamelyik vége mindig kicsúszott a borítékból, vagy az, hogy HALLGASS, vagy a másik fele, hogy A SZÍVEDRE. A papír nem ment bele a borítékba. Na, még ez is! Dühösen kettétéptem a papírt, majd így belefér. Erre azt olvastam mindkét papíron, hogy HALLGASS A SZÍVEDRE! Duplán ragyogott az okosság. Kettétéptem mindkét papírt. Megnégyszereződött a jelmondat.

Pár perc tépkedés és két újabb viszki után a konyhaasztalt beborították a jelmondatok. Szédelegtem a sok jótanácstól, hogy hallgassak a szívemre. Ezek szerint a gondolat elpusztíthatatlan, és ha valaki megpróbálja elveszejteni, csak rosszul jár. Még egy italt! Üres az üveg?! Milyen kicsi ez az üveg! Na, feküdjünk le aludni, majd holnap a szívemre hallgatok. Vagy sem. Inkább visszaviszem a gondolatot. És veszek egy újabb üveggel. Két üveggel! Ellen... Ellen! Ráborultam a konyhapultra és álomba zuhantam. A lábamnál szétszóródtak a geműzék. Paprika, paradicsom, gyömbér, hagyma, avokádó, répa. Mind jó a szívre az orvosok szerint.

*

- Uram, bassza meg ezt a sok jó gondolatot! – emeltem a pultra a súlyos kartondobozt, mely tele volt „HALLGASS A SZÍVEDRE!”-jelmondatokkal. A Pandora’s Shop gondozatlan árusa egyik kezével ismét a csálé szemüvegét igazgatta, a másik kezét viszont lent tartotta a pult alatt, talán arra az esetre, ha türelmetlenül lövöldözni kezdenék.

-Pénzt nem adunk vissza, de ha ráfizet, kaphat egy új gondolatot – mondta.

-Ráfizetni?? Erre fizessek még rá?! Már ráfizettem, hiszen világgá ment a feleségem.

-Később meglátja, milyen jó az. Nem pofázik senki.

-...Öööö... Magának is?

-Igen. Korábban mesterséges intelligencia fejlesztő voltam. Amióta a feleségem elhagyott, a természetes intelligenciát fejlesztem ebben a boltban.

-...És?

-Hervasztó, uram. A vevők reklamálnak, nem győzzük cserélgetni a gondolatokat.

-Cserélje ki nekem is!

-Most mit szeretne?

-Valami mást. Nem ilyen baromságot, hogy „hallgass a szívedre!” Ebben tönkre megyek. –

A torzonborz árus beletúrt a szakállába és gondolkozott. Tök olyan volt, mint egy ókori görög szoborfigura, maga a piszkos és szarszagú, cinikus Dionüszosz.

-Megvan! Fáradjon a kasszához, miután befizette a pénzt, leírom egy papírra és hazaviheti.

Sziszegve számoltam a gurigákat a pénztáros elé.

-Itt a nyugta. A pultnál kiadják az árut.

A gondolatárus egy lezárt borítékot csúsztatott felém a pulton.

-Otthon bontsa ki!

-Ezt már mondta. Jobban ragyog, így mondta. Aztán két nap múlva megint itt rágom a pultot.

-Majd nyomon követjük a gondolat felhasználását. A biztonsági kamera felvételein magára állunk arckereső szoftverrel és követjük a változást a fejében. A telefonja nyomán tudjuk, hogy Ön merre jár, milyen oldalakat látogat az interneten, kivel szokott levelezni és milyen témákban, melyek a kedvenc filmjei. Melyik az Ön kocsija és hol tankol a rendszámával, hová megy nyaralni, mi az Ön ingmérete, amit az interneten vásárolt. Hány fok van a lakásban, vásárolt-e hitelre, befizette a számláit? Az adóhivatal tudja, Ön mennyit keres. Ehhez képest nem nehéz belelátni az Ön gondolataiba. Vajon lesz-e Önből a távoli jövőben potencionális gyilkos, vagy nem lesz? Megmutatják az Ön gondolatai. –

Tátott szájjal hallgattam a felsorolást. A piszkos görög filozófus folytatta:

-Önnek csak az a dolga, hogy a most vásárolt gondolatot éltesse a fejében. Azért egy régi gondolatcetlit vigyen haza magával, könnyebben hozzáilleszti az újhoz. És ne feledje: piros vagy nem piros, Ön mindvégig biztonságban van. Köszönjük a vásárlást! Viszlát!

*

Otthon az üresen kongó házban kinyitottam az új borítékot. Egyetlen szó állt a papíron: „NE”. – Ezért fizettem ilyen sokat?! Átvertek ezek a pimaszok másodszorra is. Mindegy, már kifizettem. Enyém lett a tagadószó.

Elővettem a régi jelmondatot és egy rágógumival beragasztottam az előtagot. Most a jelmondat így hangzott: NE HALLGASS A SZÍVEDRE!

Hangosan mondogattam az üres ház konyhájában a gondolatot: NE HALLGASS A SZÍVEDRE! Jobbra-balra ugráltam, mint egy majom és ismételgettem a mondatot, hogy jól begyakoroljam. Rámutattam a rádióra: -Ne hallgass a szívedre! – Mit érdekelt engem, van-e a rádiónak szíve, vagy nincs. Ráförmedtem a lábasokra a konyhapulton: -Ne hallgassatok a szívetekre! – Igen, ez jó lesz. Éreztem, hogy igazul cseng a mondat. Ebben a világban ez kell! Rámutattam a feszületre a falon: -Ne hallgass a szívedre! – A Megfeszített nem válaszolt, némán és széttárt karokkal időzött az ajtó felett, ahová én szegeltem fel.

Így telt a tél. Február vége volt, még mindig elégedett voltam a fejembe fészkelt gondolattal, hogy NE HALLGASS A SZÍVEDRE. Könnyebb volt az életem, kevesebb problémám akadt, leráztam magamról a feladatokat. Szó szerint betartottam a szabályokat, hadd legyen másnak még nehezebb. Az emailben hozzám fordulókat kivétel nélkül elutasítottam, és jó egészséget, sok sikert kívántam nekik a további kereséshez. Nem adtam át ülőhelyemet az idősebbeknek a buszon, fel sem néztem a telefonomból, mikor hozzám fordultak útba igazításért. Ha babakocsis anya jött, faképnél hagytam a lengőajtónál. Egyetlen pincérnek sem adtam borravalót, az utcán kéregetőkön pedig átnéztem. Egyszer egy férfi éppen előttem vesztette el a tárcáját. Nem szóltam neki, még csak le sem hajoltam, tovább mentem. Baleseti tanúnak sem jelentkeztem, amikor két autó mellettem futott egymásba. Önkéntes véradásról nem is beszélek. Távolságtartóan és cinikusan szemléltem a világot. Embergyűlölő lettem. Nekem megmondták, hogy ne hallgassak a szívemre. És nekem így jó.

*

Nem tudtam, hogy Ellen csak a szomszédos faluig futott. Én New Donnerdorf-on a negyvenkettes úton mindig csak áthajtok, honnan tudtam volna, hogy abban a hangárszerű nagy épületben, ami a falu határában áll a Joe’s Pizza mellett, egy új vallási közösség alakult. Egy think church. A Szív Gyülekezetét feleségem, Ellen alapította. Mindez akkor jutott a tudomásomra, mikor a postaládában egy reklámcédulát találtam, mely a vasárnapi istentiszteletre invitált. Vezető lelkész: Ellen McFarlaya – az én feleségem. Hiszen még nem váltunk el.

Meglepetésem ott kezdődött, hogy vasárnap délelőtt, bár időben érkeztem, be sem fértem az épületbe. Annyi sok hívő tolongott az imacsarnok előtt, hogy képtelenség volt beljebb furakodnom. Csak távolból, mások válla fölött leselkedve láttam a feleségemet, aki előkelő nyugalommal és kellő meditációs komolysággal ült az imatér közepén, hófehér ruhában. A hangárt széksorokkal töltötték meg, melyek tele voltak emberekkel. Némely széken ketten is ültek. A falak mentén mindenhol álltak. Olyan tömegnyomor uralkodott, mint egy felkapott diszkóban. Középen, az oltár helyén egy kartonpapírból kivágott hatalmas szív díszelgett. Körben millió gyertya égett és hatalmas feliratok hirdették: „HISZÜNK BENNE”, meg „JÓ SZÍV VEZET MINKET”, és „JÓSÁG RAGYOG ÉLETÜNKBEN”. Ezekkel a szavakkal kezdődött az a zsoltár, melyet a hívők énekelni kezdtek. Én csak némán mozgattam az ajkamat, mert erről egészen mást gondoltam.

A zsoltár végén Ellen felállt helyéről, hogy prédikáljon. A hívők sikongatása elcsitult, a főpapnő belekezdett a kinyilatkoztatásba. Hangosan ecsetelte a nappali sötétben tévelygő lelkek szívtelenségét és a cinizmust, mely „fekete szósszal önti le a hétköznapok perceit, hogy keserű ízük megmérgezze a szív igazát”. Erre világosan emléxem, hogy ezt mondta, fekete szósz, keserű íz. A magasba lendítettem a kezemet, jelezve, hogy kérdésem van. „-És mi a szív igaza?”, akartam mindenki előtt kérdezni, de a körülöttem állók ugyanúgy felemelték a karjukat, mint én, és hallelujázni kezdtek. Csalódottan eresztettem le a kezemet. Itt kérdezni sem lehet?

A szertartás folytatódott. Megint énekeltek a hívők, aztán Ellen McFarlaya, a Szív Gyülekezetének újdonsült vezetője, az én feleségem, fölállt a székre, hogy kiemelkedjen a tömegből. Pár markos férfi a székkel együtt a magasba emelte Ellent, aki megmarkolt két oldalt lógó kapaszkodót. Széttárt karral folytatta a szónoklatot. Egészen olyan volt, mint Krisztus a kereszten, de közben emelt hangon prédikált. „-Tüskék borítják az ösvényt, ahol a jó ember átvergődik, és sziklák torlaszolják el az utat, melyen az elhivatott jár. Ruhája megtépetik, bocskora elszakad, semmibevétel sebzi fel a vándor talpát. Értetlenség szegélyezi az elkötelezettek útját, nevetséges lesz, aki igazra tör. De mi hiszünk a Legfőbb Erőben! Hiszünk a Szív jóságában! HALLGASSATOK A SZÍVETEKRE! Híveim, sikítsatok!” – Az utolsó szót már úgy kiabálta bele a kitörő hangzavarba és sikoltozásba, mint egy ringmester a bokszmeccs felvezetését.

Csak pislogtam, hogy miket mond ez a nő. ...Az én feleségem! A vallásalapító Ellen McFarlaya, nahát!

Következtek a megtérések. Ellent visszaeresztették a magasból, hogy újra földközelben legyen és meg tudja érinteni az előtte vonulókat. Mosolyogva tapogatta a fejeket. Többen elájultak, vagy elvesztették a kontrollt önmaguk felett. A segédkező templomszolgák rutinosan kezelték a helyzetet. Csak egyetlen, idősebb úr kapott szívrohamot, őt a mentők azonnal elszállították.

Gondoltam, megvárom az istentisztelet végét és Ellent megkérdezem erről-arról. De előbb még következett az adománygyűjtés. Nem túlzok, ha azt mondom: hullott a pénzeső. Volt, aki még a karóráját is bedobta a kartonpapír dobozokba, melyekkel a segítők körbejártak. Nem hittem a szememnek, mire képes egy gondolat... Jó cucc, mert az emberek elhiszik! Hiába vártam végig az akciót, nem férkőzhettem a feleségem közelébe. A biztonsági emberek körbefogták Ellent és beültették egy luxuslimuzinba. Elhajtottak. Az autókonvoj végén ott haladt a mi öreg Rover-unk. ...Paff!

*

Másnap a viszkiboltból egyenesen a Pandora’s Shop-ba mentem. Nyitáskor már részegen vertem az üres üveggel a pultot a piszkos szakállú, nyüzüge eladónál.

-Maga mivel traktál engem?! –förmedtem a borzas komára. Ijedten figyelt a szemüvege mögül, mely továbbra is ferdén állt. – Követelem, hogy adjon egy olyan gondolatot a pénzemért, ami hasznot is hoz! „HALLGASS A SZÍVEDRE”, meg „NE HALLGASS A SZÍVEDRE”, ez kétarcú beszéd, mint a delphoi jósdában a püthia szava! Bullshit!

-Úgy tudom, a felesége kezében az olcsó cuccok is arannyá változnak – mekegte a szőrmók tag. -Tényleg gondolatcserét akar?

-Naná! De gyorsan!

-Sajnálattal tájékoztatom, hogy be kell jelentenem a rendőrségnek, ha valaki másodszor is gondolatcserét kér. A felhasználó pszichológiai profilja erősen megkérdőjelezhető.

-És akkor mi lesz, ha bejelenti?

-Önt figyelni fogják.

-Na és?

-A rendőrségi algoritmus kiszámítja azokat a pontokat, amikor Ön potencionális gyilkossá válhat.

-Leszarom. Ide az új gondolatot! Ezt meg vegye vissza. Ráfizetek!

A pasas elgondolkozva dörzsölgette a zsíros szakállát.

-Megvan! Ez most jó lesz. Ebben nem fog csalódni! Fáradjon a kasszához!

Sziszegve számoltam a gurigákat a pénztáros elé.

-Itt a nyugta. A pultnál kiadják az árut.

A gondolatárus egy lezárt borítékot csúsztatott felém a pulton.

-Otthon bontsa ki! Ez a gondolat színtelen. Nem piros. Ez azt jelenti, hogy Ön már nincs biztonságban. Sajnos.

*

Otthon kinyitottam a borítékot. Na, mi volt benne? „GONDOLJ SEMMIT!” ...Pénzért, semmit?! Ezek csalók! Én pedig egy hülye vagyok, hogy ezektől veszek gondolatot. Na, majd én megmutatom! Méghogy gondoljak a semmire... Ócska duma, bullshit! És mit jelent, hogy „nem vagyok biztonságban”? Magukkal ragadnak az események? ...Engem? Ilyenről szó nincs, mert az eseményeket szigorúan a markomban tartom. Én író vagyok, az történik a novelláimban, amit én akarok. Az események tőlem függenek. ...Kuss!

Gyűlölet ébredt bennem az egész világ iránt. Majd én megmutatom nektek, barátocskáim! Kitalálom a gondolatokat, mi fut a fejetekben, mire gondoltok reggel, délben, este! Én leszek a Világgondolat Legfőbb Mestere, mert úgy irányítom az észjárásotokat, ahogyan én akarom! Hamarosan tőlem függenek a televíziós vetélkedők, a hírszerkesztés, a kommentelés a világhálón, az élelmiszerszabványok, az iskolai oktatás vizsgakövetelményei, és még a műkorcsolya verseny értékelési szempontjai is! Megmondom nektek, mire adok engedélyt, hogy rágondoljatok! Csók nem csattan el anélkül, hogy én rá ne mutatnék a helyre: -Oda!

*

Bújtam a világhálót, ha a bombagyártás fent van, akkor a gondolatolvasásról is kell valamit találnom. Mindenféle gépeket szerkesztettem otthon. Természetesen a ház ablakait gondosan befüggönyöztem. Éppen ez az állandó befüggönyözöttség, valamint a kertben tavasszal megnőtt füvezet okozta a feltűnést. Ahány rendőrautó elhaladt a házam előtt, mind lassított. A hekusok szaglásztak utánam.

Egy nap gyanútlanul kijövök a klotyóról, és három rendőr áll előttem az előszobában. Gitárjukat rám szegezték, láttam, nagyon elszántak. Nem tiltakoztam a házkutatás ellen.

Most csak felsorolom a jegyzőkönyvből azokat az új fejlesztésű tárgyakat, melyeket a rendőrség lefoglalt: „Gondolatolvasó midi készülékek, hordozható típusok: kalap 1 db, bukósisak 1 db. Gondolatolvasó kézi készülékek: hajszárító 2 db, fésű 6 db, hajpánt 3 db, szemüvegkeret 1 db.” Ebben a néhány innovatív eszközben rengeteg munkám feküdt. A fésűkkel haladtam a legjobban, mert nem igényeltek sok szerelést. A kategória egyértelmű gyengesége volt, hogy a kopaszok azt gondoltak, amit akartak.

Pár kérdést feltettem a nyomozóknak. Beismerték, hogy a rendőrségnek az a célja, hogy valószínűség alapján kiszűrjék a lehetséges bűnelkövetőket, mielőtt elkövetnék a tettet. Ha az algoritmus riadót fúj, még az elkövetés előtt letartóztatják a leendő bűnözőt.

-Ön könnyen gyilkossá válhat a szoftverünk elemzése szerint. Vigyázzon magára, mert figyeljük! – fenyegettek meg, miután alákanyarítottam a nevemet.

A zsaruk elvitték magukkal a gondolatolvasó készülékeket. Sok munkám veszett oda, átkísérlezett éjszakák váltak semmivé. Hogyan tovább? Valami jó ötletre volt szükségem, egy eredeti gondolatra. ...Holnap ismét elmegyek a boltba!

*

Nyitásra mentem. A nyüzüge eladó most borzasabb volt, mint bármikor. Azonnal rám szólt:

-Öt perc múlva zárunk!

Körbejárattam tekintetemet a boltban. A polcok kongtak az ürességtől. Sehol egy gondolat.

-Megvettek mindent? – kérdeztem mohón.

-Á, dehogy. Tönkrementünk. Nem vásárol senki. Az embereknek nincs szükségük gondolatokra.

-Nem gondolkoznak?

-Nyomnak egy lájkot a közösségi oldalon és el van intézve. A mesterséges intelligenciák elvégzik az aprómunkát. A robotporszívó magától bekapcsol, a hűtőszekrény árut rendel, amit a drón kiszállít. Mit kell ezen gondolkodni?! Azon sem gondolkoznak, csináljanak-e szelfit a vécén ülve, esetleg azon, hogy utána lehúzzák-e a vizet. A gondolkozás nincs a kívánalmak között. Fizess és dögölj meg!

-Hová lett az árukészlet?

-Átadtuk a haditengerészetnek. Elsüllyesztik a Csendes-óceán alatt húzódó Mariana-árokban. Ma van az utolsó nap, aztán vége. Öt perc múlva zárunk!

-Magával mi lesz?

-Perecárus leszek a parkban.

-...Ilyen borzasan?

-Vak gyerekek is vannak.

-A kezükbe kell adni a perecet.

A szőrmók hezitált, mit feleljen a bunkóságra. Ezt felelte:

-„Az lát jól, aki a szívével lát.”

-Ezt eddig miért nem mondta?

-Profitra törekedtem, nem az igazságra. Azt akartam, hogy pénzem legyen, ne igazam.

-Ember, hogyan lesz valaki perecárus, ilyen filozófiai érzékenységgel?!

Az árus nem felelt. Láttam az arcán, hogy belül viaskodik. Nagyon akart mondani valamit.

-Uram, ne ölje meg a feleségét! Nem tehet róla, hogy az emberek elhiszik, amit mond nekik. –

Leforrázva álltam.

-Honnan tudja, hogy erre készülök?

-Maga negyedszerre is visszajött. Ilyet még senki nem tett. Egyedül maga. Akkor valami nagyon bántja a lelkét! Mi lehet ez a valami? A saját semmibe vett helyzete. Hogy magával nem foglalkozik a világ. Ezért vásárolgat nálunk összevissza, mert saját gondolatra nem futja. Nem nehéz kitalálni, hogy egy automata készülékkel felfegyverkezve akarja kivívni az igazát. Gombnyomásra igazságot! Mert másképpen nem tudja. Ez a pusztítás lélektana. Így tesznek a diktátorok. Maga ilyen ember!

Kővé dermedtem a kemény szavakon. Álltam, mint egy dedós kisgyerek, aki beszart a pelusba, de nem mondja meg anyunak.

Az árus kitessékelt a boltból az utcára: -Lejárt az öt perc! Zárunk.

És tényleg, amíg a járdán kábultam, a kis kukac lehúzta a redőnyt és elment.

*

Nem akartam megölni a feleségemet. A Szív Gyülekezete vezetőjét akartam eltenni láb alól, aki manipulálja az embereket. A probléma abból jött, hogy a két személy ugyanaz.

Hogy félre vezessem a hatóságokat, attól kezdve csak a szeretetre gondoltam. Csak azért sem azt gondolom, amit valószínűsítenek a hülye algoritmusok alapján! Vettem egy pisztolyt meg egy céltáblát, és a garázsba zárkózva gyakorolni kezdtem. Közben végig a szeretetre gondoltam. Arra, hogy mennyire örülni fog Ellen, amikor a halálos lövés eltalálja. Felmentem őt a manipulálás bűne alól. ...Jótevője leszek a világnak! Én is mennyire örülni fogok, amikor a halálos lövés eltalálja! Mert végre sikerült eltalálnom. Kicsit ügyetlennek bizonyultam a céllövésben. A falakat már kicsipkézték a golyók, de a céltábla érintetlen maradt. Haladnom kell a gyakorlással, mindjárt itt a vasárnap!

*

Véget ért a szertartás, lecsengett az utolsó ének. Egy makacs halleluja még mindig a levegőben keringett a templomnak átalakított hangár légterében, végül csendesen landolt az oltár sarkán és szétpattant, mint egy szappanbuborék. A hívők szétszéledtek. Ellen-t a legnagyobb meglepetésemre nem vitték el a testőrök. Egyedül tett-vett a templomban. ...Felizzott a perc, amelyre vártam! Kiléptem egy oszlop árnyékából és a stukkert a feleségem homlokához szegeztem. Pontosabban Ellen McFarlaya, a Szív Gyülekezetének vezetője homlokához. A nő mozdulatlanná dermedt.

-Ellen, te árulni kezdted a gondolatot a beleegyezésem nélkül!

-Na és? Nincs rajta szabadalom. – A feleségem hangja megremegett. -Eladtam negyvenezer példányban. Ennyire becsülöm a hívők mostani számát. De ha megölsz engem, a szám gyarapodni fog. Halálommal legendává leszek. Ezt akarod?

-Hová tetted a húszezer dollárt, amit otthonról elvittél?

-Székeket vettem, hogy az emberek le tudjanak ülni.

...Mennyire logikus ez a nő! Mint régen, amikor még nem volt agymenése. Akkor is kinyírom, nincs kegyelem! Hallottam, hogy a környéket ellepik a szirénázó rendőrautók. Ezek szerint az algoritmus jól tippel, ki, hol és mikor lesz potencionális bűnöző. Most és itt. Én.

-Ellen, mit sajnálsz a legjobban hátrahagyni az életből?

A feleségem hallgatott. A földre bámult. Most egészen olyan volt, mint régen. Elgondolkozva felelte:

-Azt hiszem, hogy a virágok és az eső illatát.

Átfutott rajtam a felismerés, most a jó gondolatok harcolnak bennem a rossz gondolatokkal. Hallgassak a szívemre vagy ne hallgassak? A játszma állása másodpercről másodpercre hullámzott. Támadt egy ötletem. Ellenben Ellen-ben jobb ötlet ébredt.

-Ha visszaadom a húszezret, életben hagysz? Odavezetlek a gyülekezet páncélszekrényéhez!

-Gyorsan! A rendőrök már itt vannak.

Leszaladtunk az alagsorba. A folyosó utolsó irodájában egy hatalmas, embermagasságú mackó állt. Régimódi Wertheim szekrény. Hatszáz kilós, komoly darab. Egy letűnt világ utolsó hírnöke. Ellen a páncélszekrény kulcsával babrált. Ez a kicsi kulcs megnyitja az utat egy hatalmas mackó hasához... Kintről beszűrődtek a hangosbeszélőn adott utasítások:

-Itt a rendőrség! Körbevettük az épületet! Tegye le a fegyvert! Feltartott kezekkel jöjjön ki az épületből! Nem lesz semmi baja!

...Ezt még el is higgyem nekik, mert a szívemre hallgatok? Ezek azt hiszik, hogy meghülyültem, pedig csak gyilkos kedvemben vagyok. Ellen elfordította a páncélszekrény zárját és erőlködve széttárta a súlyos ajtókat. Odabent pénzkötegek egymásra halmozva... Rengeteg pénz! Ennyi pénzt még sohasem láttam.

-Ez mind a tiéd! – kiáltotta Ellen. Beletúrt a kötegekbe.

-Kegyelem! Ne ölj meg! Kérlek! ...Kérlek!

-Ide a kulcsot! – Kitéptem a szekrény kulcsát a kezéből. Belöktem a szektavezetőt a páncélszekrénybe. Ellen sikoltozva rázuhant a bankjegyekre: -Neeee! ...Neeee! – Karjait a feje köré fonta. Kitört belőle a zokogás. Várta a halálos lövést.

Rácsuktam a súlyos ajtószárnyakat. A tárcsa hangosan kattant. A feleségem belülről verte az ajtót: -Engedj ki! Segítség! Engedj ki! – Nem hallottam a tompa kiabálást, mert a szívemre hallgattam.

Lenyeltem a kulcsot. Szar íze volt. Fájt, amikor megakadt a gyomorszájamnál. Tegnap nem kellett volna annyi viszkit innom! Ellen, ha szerencséd lesz, gyorsan felboncolnak. A kommandósok már lefelé dobogtak ide az alagsorba. Berobbantották a szomszédos irodahelység ajtaját, pedig csak le kellett volna nyomni a kilincset. A léghuzat téglaport hozott. Már egy percem sincsen! Gyorsan a szívemre hallgattam, mit üzen nekem az utolsó percben. Nem üzent semmit. Rémülten a torkomban dobogott.

Leültem a páncélszekrény elé a földre, hogy ne zuhanjak el. Hátamat a mackó ajtajához vetettem. Hideg volt a fém, de békés. A benti dörömbölés alig hallatszott. Megnyugodtam, mint a vizsgán, miután kihúztam a kérdést. Professzor úr, nem tudom megválaszolni a vizsgakérdést! Hallgassak vagy ne hallgassak a szívemre? Így végződik az írói karrierem, megválaszolatlanul. Woland, a feketemágia professzorának szavai csengtek a fülemben:

„-Mester, most már egyetlen mondattal fejezze be a regényét!” – Mint egy kismackó a nagymackó ölében, ez volt az utolsó gondolatom. ...És most rajta tartom a kezemet az események menetén! Fejemhez emeltem a pisztolyomat és meghúztam az elsütő billentyűt.

*

Hogyan rekonstruálták a nyomozók a történetet? Természetesen az algoritmus segítségével. Még azt is kiszámolták, hogy a páncélszekrény kulcsa a halott gyomrában van. A Szív Gyülekezetének egyházi vezetője két nap után megmenekült.

* * *

(Berlin, 02. Dezember 2014 - 12. März 2018)