Tarzan Zéró

A herceg indulófélben



Ez az írás olyan, mintha egy őrült cukrász
össze-vissza szórna sót, borsot és paprikát a csokitortára.
Te ennél belőle? – Tarzan Zéró válasza: „- Igen, ennék.”

*

Siet az óra. Megszegem ígéretemet, mégis elmondom a különös esetet, amikor most nyáron a Pilisben kirándultunk és odaértünk a kulcsos turistaházhoz. Hétvége volt, pénteken 16 órától szólt a bérlés, hogy mi ketten a feleségemmel egészen vasárnap este 6-ig a turistaházban pihenjünk, ott Varjújaván. Amikor a ház ajtaján lógó lakatba illesztettem a kulcsot, belülről valami sustorgást hallottam. Mintha apró lábak szaladtak volna, surrogó hangokat és motyogást hallottunk:

- Még nem vagyunk készen! Várjatok! Még nincsen kész… - Meg azt is hallani véltük, hogy valaki azt kiáltja cérnavékony hangon, hogy „siessetek már, itt vannak az új lakók, abrakadabra!” És azt is mondta, hogy „hozzátok a lábát, gyorsan! Vidor, mit tökölsz a lábával, hozzad ide! Szundi, gyorsabban azzal a köldökkel, ne aludjál! Gyorsabban, Szundi!”

Elfordítottam a lakatban a kulcsot. A vasdarab nyelve pattant. Levettem a lakatot a bezárt ajtóról. – Mondtuk, hogy még ne nyissad ki! Nem vagyunk készen! Még egy perc, és elkészülünk… - hallottuk a belülről kiszűrődő hangokat.

Kitártam az ajtót. Nem hiszitek el, mit láttunk a meglepett feleségemmel: a hét törpe izgatottan serénykedett a szoba közepén álló hosszú asztal körül. Az asztalon feküdt Hófehérke, de csak félig. Úgy értem, a köldökéig megalkotva. Még nem volt alteste, mert a törpék az összeszerelésben valahol a köldökénél tartottak. Mind a heten az asztal körül futkároztak a testrészekkel. Kinél egy derék, kinél egy fenék; az egyik törpe Hófehérke bal lábát tartotta a kezében. A láb halvány kék fénnyel pulzált.

- Hová illesszem, ha nincsen még feneke? Gyorsabban, fiúk, egy perc múlva lejár az időnk! Már itt vannak az új lakók, mennünk kell!

Szerettünk volna észrevétlenül elpárologni, halkan becsukni az ajtót és visszamenni az ösvényen a vasútállomásig, de erre nem volt erőnk. Kővé dermedten, mozdulatlanul álltunk a küszöbön és tátott szájjal néztük az orrunk előtt pezsgő Walt Disney-parádét. Tudor törpe a többieket nógatta, Morgó ránk nézett, letette kezéből a testrészt, és ki tudja honnan, előhúzott egy bazi nagy fekete pisztolyt. Egyenesen ránk célzott:

- Ha azt hiszitek, hogy ilyen csak a mesében fordulhat elő, vagy esetleg álmodtok, akkor nagyon tévedtek, barátocskáim! – Hüvelykujjával hátra húzta a fegyver kakasát, ami halkan kattant. – Most szépen megígéritek, hogy senkinek nem pofázzátok el, mit láttatok!

- I-i-i-i-genis, M-m-morgó úr… - nyögdécseltem a szavakat. Ezek a kis geci törpék még pofán lőnek bennünket, és akkor lőttek a pihenésünknek… Morgó törpe barátságtalan arca még durvábbra váltott. Mintha a gondolatomban olvasott volna:

- Nem vagyok kis geci törpe! Mi a kámadévák vagyunk! Természetszellemek, akik beszerelik az asztráltestet a fizikai testbe! Értjük?! Vagy eresszek oda két golyót?

- Hagyjad őket, nem tehetnek semmiről. Siet az órájuk, egyszerűen túl korán jöttek – szólt hozzá a másik törpe. Közben Hófehérke megkapta kékes fényű lábait és felült az asztalon. Ránk csodálkozott a kék szemeivel: - Kik vagytok ti?

- Nem érdekes, hogy kicsodák. Két hülye, aki a reális világból csöppent ide. Két turista, akinek siet az órája – csitította Hófehérke kíváncsiságát Szendi.

- Ide figyeljetek, barátocskáim – vicsorgott ránk Morgó. – Most szépen becsukjátok azt a kibaszott ajtót, és a küszöbön állva lassan elszámoltok tízig, mire újra kinyitjátok! Mi addigra már nem leszünk itt. És ha valakinek elpofázzátok, hogy mit láttatok idebent… Megbosszuljuk! Meg vagyok értve?!

- I-i-i-igen, uram.

- Becsukni!

Nem kellett kétszer mondania. Úgy rávágtam az ajtót a keretre, hogy belerezgett a ház.

Ott álltunk a küszöbön a feleségemmel negyed órát, mire elszámoltunk tízig. És akkor is csak résnyire, félve nyitottam ki az ajtót. Óvatosan bekukkantottam a szobába.

Odabent nem volt senki. Rend és tisztaság mindenhol. Középen a nagy asztal, kikészítve az ágynemű és egy üdvözlő cédula: „Kérjük, hagyja a turistaházat olyan állapotban, amilyenben Ön is találta. Jó pihenést kívánunk!”

*

Turns of destiny. Valósággal elképedtem az ékszerész nappalijában… Micsoda gazdagságot szerzett! Mindenfelé kecses lábú bútorok és szobrok, az ablakokat takaró selyemfüggönyök aranyszálas brokátból… Amerre néztem, szemem megakadt a finom porcelánokon, a kandalló márványán… Üvegvitrinek a fal mentén, a legritkább szantálfából, legfinomabb kidolgozással. Körben serlegek, kupák, porcelánból készült műremekek. Vendéglátónk megszólalt:

- Uraim, töltsenek a konyakból kedvük szerint! Közben elmondom, hogyan lettem ékszerész.

A válogatott társaság finoman csörömpölt a kristálypoharakkal. Az ékszerész alig várta, hogy belekezdhessen a történetbe.

– Talán tudják, hogy eredetileg mészárosnak adott az apám. Nyolcéves koromban beadott tanoncnak a Smithsonie-féle hentesboltba a Craig’s End-ben. Ez a hely a kikötők közelében volt, különösen büdös, mert a halbűz rátett az állatok vérszagára. Közel egy éve inaskodtam, amikor egy este Mrs. Maggie, a bőrcserzők vezetője elküldött engem a halpiacra. Valami nagyobb tonhalat hozzak, mondta, és odavetett pár pennyt, de gyorsan. Felragadtam egy kosarat és eliramodtam, mert Mrs. Maggie keze gyorsan eljárt, többször tapasztaltam.

A halpiacon nyüzsgő tömeg, bűz és lárma fogadott. Minden árus iparkodott túlkántálni a többieket, hogy az áruját kínálja. Valóságos ordítozás-csata között sodródtam a tömegben. Amint az egyik elkiáltotta magát, hogy „nyolc penny a sügér, csak nyolc penny!”, a többiek ráfelelték sokkal hangosabban: „nálam hat penny!”, „nálam hét penny a sügér!”. Az egymás túlkiabálása lépésről lépésre kísért engem, aki a Smithsonie feliratos kosarát szorongatva vaskos fenekek között gyűrődtem a tömegben.

Hirtelen megpillantottam egy furcsa komédiást. Egy asztal mögött ült testhez feszülő, csillogó ruhában. Valami pelerin lógott a válláról hátrafelé, fején a csúcsos kalap túl magas kürtőként magasodott. Furcsa, a tömegbe nem illő, vicces, vékony figura volt. Asztala felett egy felirat fityegett: „Sorsfordító”. Ez mi lehet?

Messziről kiszúrt magának. A tekintetét rám akasztotta és valósággal kényszerített, hogy közelebb menjek. Bár taszigáltak engem a parasztseggek, és egy kordét a lábamra tolt valami berúgott hordár, mégis egyre közelebb sodródtam hozzá a tömegben.

- Gyere csak ide! Közelebb! Egészen ide, az asztalomhoz! – Gyűrűjével megkopogtatta üres asztalát. – Ne félj tőlem, csak egy komédiás vagyok!

Az asztalon nem volt semmi. Ott álltam közvetlenül a furcsa ruhájú szerzet előtt. A szeme nem sugározott túl sok bizalmat. Gyűrűjével egy láthatatlan kört rajzolt az asztalra.

– Megmondom a sorsodat, ne félj tőlem! Csak van három pennyd erre?

- Ni-nincs, uram… Van pénzem, de… az tonhalra kell! Mrs. Maggie lecsavarja a fejemet, ha nem viszek tonhalat… Nem tudja, hol kaphatok legfrissebb tonhalat?

- Nálam – nevetett az ember. – Tedd le a kosaradat és figyelj ide! – Az ember az asztal közepére mutatott. Követtem a parancsot, letettem a kosarat az asztal lábához és a deszkákra bámultam. Ahol, ismétlem: nem volt semmi. Az asztal teljesen üres volt.

- Nos… Nézzük csak… - suttogta az ember és a csillogó gyűrűjével mindenféle gyors mozdulatokat tett az asztallap felett. Talán valamilyen ábrákat rajzolt oda? Igyekeztem szemmel követni a rajzolatokat, nehogy csaljon itt nekem. Meg akartam fejteni a titkát.

- Nos… Azt látom, hogy gazdag ékszerész leszel!

- Uram… Én a Smithsonie mészárszék hentesinasa vagyok. Hogyan lehetne belőlem ékszerész?

- Csak voltál! Mától ugyanis ki vagy rúgva. Kosár nélkül mész vissza és Mrs. Maggie iszonyúan begerjed, hogy elveszítetted.

- Jézusom! – kiáltottam és lenéztem a földre. A mutatványosnak igaza volt: a nehéz vesszőkosár, mely az imént még az asztal mellett állt, nem volt sehol!

- Adja vissza a kosaramat! Maga tolvaj! Adja vissza, amit ellopott!

- É-é-én? Elloptam? Összevissza beszélsz, megtépázom a füledet! Hogyan loptam volna el, amikor itt ülök ennél az asztalnál, és mindkét kezem fent van az asztalon? Ide nekem a három pennyt, mert megmondtam a jövődet, és lódulj innét! – A keze máris ütésre lendült. Nem vártam meg, futásnak eredtem. Éreztem a villámokat a hátamban.

Mrs. Maggie a jóslatnak megfelelően alaposan dühbe jött. Jól eltángált, szerencsére csak a hátamat ütötte, a fejemet nem, mert hiánytalanul sikerült visszaadnom a halra adott pénzt. Másnap már ne is jöjjek, kiabálta elvörösödve, nincs neki annyi sok kosara, hogy minden inasra jusson egy… És takarodjak innen azonnal, ez volt minden második mondata. …Uraim! Most ürítsük konyakospoharunkat a néhai Mrs. Maggie emlékére! Szegény asszony, halbűzben rohasztotta el az életét… Őmiatta lettem ékszerész inas, ahelyett, hogy hentes mesterlevelet szerezzek a Smitsonie-nál.

Az ékszerész elégedetten fejezte be történetét. A társaság finoman tapsolt a csattanóhoz.

- Milyen különös történet – vette át a szót a rendőrfelügyelő. – Emlékszem arra a mutatványosra a halpiacon. „Sorsfordító”, ez volt a táblájára írva, de csak egy egyszerű kókler volt. Feltűnt nekem, a piacon posztoló rendőrnek, hogy az embernek milyen sok kosara van az asztal alatt. Egy szeles napon, mikor a halbűzt kisöpörte a bazárból a kikötői szél, az asztalát takaró vászon kicsit meglebbent, láttam a kosarakat. Hogyan lehet ilyen sok kosara? Néhány táska is volt közöttük, na, én ezt kifigyelem. Egy társammal készítettünk egy preparált kordét, amire ráfeküdtem a krumplis ládák alá, így tolt a mutatványos közelébe. Segítőtársam árulta a krumplit fölöttem, én pedig le nem vettem a szememet a megfigyelt személyről. Egyszer csak látom, hogy amint a kiszemelt áldozat leteszi csomagját az asztal mellé, a fickó mindenféle hókusz-pókuszba fog az asztal felett. Az áldozat figyelmét ezzel tereli el, mert akkor jön a majom! Egy nyakörves makau majom óvatosan kikukkant az asztal leple mögül és hopp!, berántja a zsákmányt a lepel alá. Mondanom sem kell, alig vártam a következő alkalmat, hogy tetten érjük a bűnösöket. Másnap sikerült rajta kapni őket. A fickót a majmával együtt a Saint-Medoch-i őrszobára vezettük. Engem előléptettek, ezzel megindultam a karrier útján. Ma én vagyok annak a körzetnek a rendőrfőnöke.

A társaság elismerően tapsolt. Néhányan ismét töltöttek a poharukba. Az ismert vendéglős vette át a szót:

- Úgy van, helyes! Emlékszem az esetre… Nekem akkoriban állatkereskedésem volt. Behoztak hozzám egy majmot, eladásra. Mondták, hogy tolvaj ez az állat, de nem törődtem vele. Az első éjszakán kiszökött a ketrecből és kipakolta a kasszát. Mindent össze-vissza borogatott, néhány állat ketrecét kinyitotta, egy kígyóm nyomtalanul elszökött, nem találtuk meg soha. A botrány nem tett jót az üzletemnek, később tönkre is mentem. Azóta már vendéglőm van helyette.

A társaság ismét tapsolt. A beálló csendben a fejek felém fordultak:

- …És Ön? Ön, mint a társaság legidősebbje, nem mesél nekünk semmit?

Zavartan köhécseltem és konyakot töltöttem a poharamba. Amíg a sötét és illatos szesz a poharamba csurgott, magamban mérlegeltem, vajon elmondjam-e nekik, hogy én voltam az a mutatványos. Miután letöltöttem büntetésemet, jobb belátásra tértem a hazudozásban. Író lettem, a kispróza nagymestere.

*

Jon-dzsi átmegy a mezőn. Jon-Dzsi, a földműves fia iskolába ment. Útja egy mezőn vezetett keresztül. Reggel, az iskolába menet Jon-Dzsi látta a fákat és a felszántott földet, látta az ökröket, hogyan húzzák az ekét. Mögöttük egy öreg paraszt nyomta a szerszámot a földbe. Jon-Dzsi azt is látta, mennyire kemény a föld.

Este, az iskolából jövet Jon-Dzsi útja ugyanitt, a mezőn vitt hazafelé. Jon-Dzsi látta a mélyen felszántott földet, a sötétbarna barázdákat, látta, hogy a vágatokban madarak szedegetik a férgeket, hallotta elégedett csipogásukat. Látta az öreg paraszt izzadt ingjét, kulacsában a megfogyatkozott vizet, látta kezén a dudorodást, melyet az eke szarva okozott; látta az ökrök lomha cammogását; látta, hogy a kötél feszül a fáradt állatok hámján. Látta az oldalvást álló fákat, látta rajtuk a lombokat és ágakat, látta a fák gyenge reszketését a szélben. Látta, hogy az egyik ágról egy madár felreppen és azt is, hogy egy nyúl szökken ki a fa törzse mögül. Látta, hogy a gyenge szellő meghajlít egy töviskórót, mely szinte csodálkozva fordult a többi bozóthoz, mintha azt kérdezné tőlük: „látjátok, milyen sokat tanult?”

„Milyen sokat tanultam ma az iskolában!” – gondolta Jon-Dzsi, és átvágott a mezőn.

*

A herceg indulófélben.

- Kedves szolgám, kérlek, sorakoztasd fel az érzékszerveimet! El akarok búcsúzni tőlük, mielőtt elindulok.

- A lépcsőnél várják Önt, felség. Még sértetlenek, fizikailag érintetlenek, készek a működésre. A poggyászát is odakészítettem.

- Poggyász? Nem lesz szükségem semmire.

- A karmáját viszi magával, felséges uram. Mindenféle igazolásokkal, hogy miként is volt ebben az életében. Menjen le a lépcsőn! Már várják Önt.

A herceg megállt a lépcső legalsó fokán. A Fül, a Szem, a Tenyér, az Orr és a Nyelv hűségesen körbe állták az uralkodót.

- Szeretnék elbúcsúzni tőletek – szólt a herceg tiszta hangon.

- Szolgálunk téged, urunk! – kiáltották öten.

- Nem, már nem. Nekem indulnom kell. Fül, először neked köszönöm meg, hogy általad hallottam mindent. A madarak énekét, a víz csobogását és a szél zúgását. Hallottam a zenét.

A Fül finoman meghajolt: - Szolgálatára, uram!

- Szem, köszönöm, hogy nézhettem veled, amikor feleszméltem álmomból és kinyitottalak! Veled pillantottam meg reggelente a tapéta mintáját a falon és rajta a napsugár játékát.

- Megtiszteltetés volt ez nekem, uram! – A Szem könnybe lábadt. Egy csepp legördült a szélén.

- Tenyér! Köszönöm, hogy veled tapinthattam. Köszönöm a simogatást, amit veled adtam.

- Örültem, amikor használt engem, uram!

- És neked, Orr, köszönöm a szagokat, melyeket rajtad keresztül beszippantottam. A virágcsokrok bódító illatát, a cukrászdák szagát, az emberek testszagát. Köszönöm a büdöset is.

- Máskor is állok a szolgálatára, uram.

- Nyelv, neked köszönöm, hogy élveztem az ízeket. Kellemes pillanatokat szereztél nekem!

- Büszke vagyok, hogy Önnek szolgáltam, uram!

A herceg felemelte hangját:

- Most pedig menjetek! Illetve, nem… Ti maradtok. Én megyek. A ti belső uralkodótok, akik általatok hallott, látott, érzett, szagolt és ízlelt, már indulófélben van. Isten veletek! –

A herceg felvette csomagját: - Ezt vinnem kell – mondta halkan. – Alig észrevehetően jelt adott.

- Induljunk!

A lépcsőre köd ereszkedett. És amikor szétoszlott, a hercegnek már nyoma sem volt.

* * *

(Berlin, den 25. Januar 2014)