Tarzan Zéró

A hús újra felfedezése

Rediscovery of Meat

A jó kert. Egy pasas kiment a kertbe, és ott azt látta, hogy minden bokorban teremnek a novellák. A fák ágai rogyadoztak a sok történettől! A fűben is vannak novellák, a bokrok tele vannak mesékkel, és mindenfelé, minden ágon zöldellnek az üdítő történetek! Miféle föld ez, mely ennyi történetet terem? Mit tegyen, hogy begyűjtse őket? Haza viszi, hogy otthon majd elmondhassa másoknak. Kosár nem volt nála. Még egy kendő, sapka vagy sál sem volt nála, amibe beleszedte volna azt a sok szép történetet. Semmi, de semmi nem volt a keze ügyében. Ezért csak úgy, puszta kézzel, mondhatnánk szabad kézzel, tépkedni kezdte az ágakról a történeteket. Be is gyűjtött jó sokat belőlük! – „Jó kert ez. Bőséggel teremnek benne a novellák!” – gondolta a pasas. –„De most hogyan menjek haza, ennyi sok történettel?! Hát úgy, hogy megjegyzem őket!” - gondolta, és nekiállt megjegyezni a történeteket, egyiket a másik után. Igen ám, de olyan sok volt az érdekesnél érdekesebb történet, hogy mire hazaért, a pasas összekevert mindent! A végén meg elfelejtette az egészet. Nem emlékezett semmire. Hazaért, ám egyetlen mukk sem hagyta el a száját. …Milyen kertész az ilyen?!

*

Kérdés. Egy ember megkérdezte a buszon a mellette utazó ismeretlen útitársától, szerinte melyikből van több: felhőkből vagy fákból. A napfényes szép időben kinézett a busz ablakán, és hosszan gyönyörködött a friss tájban, a halványkék égbolton úszkáló felhőkben. Vajon melyikből lehet több: felhőkből vagy fákból? Mit gondol? A kérdésre az ismeretlen útitárs annyira zavarba jött, hogy habogni kezdett a válaszon. Egészen belebonyolódott a válaszadásba. Rájött a dadogás és elhatalmasodott rajta. Néhány perc alatt egészen rosszul lett az útitárs, akinek a kérdést feltették. Végül a busznak meg kellett állni, hogy az izzadtan levegő után kapkodó utast kivigyék a friss levegőre. Nemhogy jobban lett volna, még rosszabbra fordult állapota. Önkívületbe zuhant és percek leforgása alatt meghalt a busz mellett.

Amikor az elhunyt mellett utazót megkérdezték, mi történt valójában, azt felelte: „kérdeztem tőle valamit”. Ennyit válaszolt.

A szirénázva érkező mentők megállapították a halál beálltát. Hosszadalmas jegyzőkönyvezés után elvitték a halottat. A kérdező embert a buszsofőr büntetésből nem engedte felszállni a buszra. A jármű tovább ment nélküle. Ez az ember most ott várakozik az út szélén, hátha jön valaki, akinek egy kérdést feltehet. Vajon miből van több: az égen úszó felhőkből, vagy a földbe gyökerezett fákból?

*

Rediscovery of meat. A vágóhídi hentesek döbbenten tapasztalják, hogy a gépezet fordítva működik. A szétdarabolt testrészek újból összeforrnak! Farok a segghez, tüdő a bordákhoz, fül a fejhez, fej a nyakhoz tapad. A megölt állatokba élet költözik. A disznók röfögve kitörnek a kapun. A hentesek kezéből kihullik a kés. Sok véres penge hullik a földre!

*

Talány. Egy fickó fázott, magára húzta a pulóverét. De amikor a ruhát magára húzta, a feje nem bukkant ki a túloldalon. Pontosabban: nem volt feje. Az valahogyan elveszett és semmivé vált.

A fickó nem tudta, mi tévő legyen. Még csak tanácstalanul sem bámult a semmibe, hiszen a szeme, amivel bámult volna, a fején volt. De most eltűnt a feje. Nincsen sehol. Eltűnt a feje! Ezért nem is gondolkozott különösebben, hogy mit lehet tenni egy ilyen esetben, amikor az embernek váratlanul eltűnik a feje pulóverhúzás közben. Volt, nincs. Előfordulhat ilyen bárkivel.

A fickó tehetetlenül üldögélt, és várta, hogy történjen valami. Történt is. Egy idő után meleg lett a pulóverben, ezért levette magáról. Amint áthúzta a pulóvert a nyakán, ismét lett feje. Ott volt a helyén, ahol annak lenni kell. Kicsit borzas lett a haja - de volt haja, és fej is volt hozzá. …Hm. Ki érti ezt? Gondolkozott, erősen gondolkozott a visszakapott agyával, hogyan történhet ilyen. De nem jutott semmilyen elfogadható eredményre. Így telt el a délután, sőt, még az este is.

*

Múzeumlátogatás. Amikor benyitottam a hatalmas terembe, csak egyetlen egy embert találtam. Egy sovány és öreg bácsi álldogált szépen felöltözve a kiállító terem közepén. Körben a falak mindenhol üresek, a kongó teremben pedig sehol semmi! Ez lenne a múzeum? Ez az üres terem? Az öreg öltönyt és nyakkendőt viselt. Csendesen, elmélyülten nézte a padlót.

- Mit csinál itt? – kérdeztem halkan suttogva, hogy véletlenül se törjem meg a mélységes csendet. Az ajtó mellett maradtam, hogy még a padló se recsegjen.

- A szobrokat nézem – mondta a férfi szelíden.

- Miféle szobrokat? Hiszen üres a terem!

- Az árnyék itt maradt a padlón. Abból látom, milyen volt a szobor.

- Szép volt?

- Igen. Hat szobor állt itt. Nagyon szépek! Az egyik lovas szobor volt. Ez pedig, ami itt állt, egy lányt ábrázolt, vizes korsóval a kezében.

- És maga… Látja a szobrokat az árnyékokból?

- Látom.

- Tud mást is felkutatni, ami régen itt volt?

A férfi beleszimatolt a levegőbe.

- Parfümszag… Négy, vagy öt, középkorú, vidám nő járt erre… Igen. Öten voltak a látogatók. Két éve már.

Csodálkozva álltam. A férfi folytatta: - Hallgassa csak! A szomszéd teremben nemrégen barokk zenét játszott egy kamarazenekar! A hangok itt rezegnek a levegőben!

- Nem hallok semmit. Nem érzek semmit. És hiába nézem a padlót, még foltokat sem látok. – A padlót tükörsimára csiszolták, ahogy a múzeumi termeket szokták.

- Pedig itt vannak! Nem tűntek el! – erősködött a férfi, most először elhagyva a szelídséget.

- De most, most… Nincsenek itt sem szobrok, sem emberek! Üres a terem!

- Nincsenek – hagyta rám a férfi. Szinte megnyugodva mondta: – A terem üres. Most üres!

- Akkor hát… Viszontlátásra! – mondtam a magányos férfinak, aki a terem közepén álldogált kitartóan. A férfi most először emelte rám a tekintetét: - Viszlát!

Halkan kimentem az ajtón és magam mögött behúztam a kilinccsel.

*

Vicc. Egy hűvös napon szomorkodtak az angyalok. A Jóisten megkérdezte, vajon mivel tudná őket felvidítani. Éppen akkor repült arra az Alitalia 315-ös járata Rómából. A Jóisten gondolt egyet, és belefújt a levegőbe. A szél lökött egyet a repülőn. A gép megbillent és hirtelen lesüllyedt vagy háromszáz métert. Nem sokat, a tízezer-kétszáz méteres utazómagasságról mindössze kilencezer-valamennyire süllyedt. Az utasok rémülten sikoltoztak a fedélzeten. A felhőkön üldögélők a gépre mutogattak. -„Lám, lám! Zuhanó gépen nincsen ateista!” – derültek az angyalok.

*

Sötétkék éjszaka. Nyár volt és csillagfényes, sötétkék éjszaka. Meleg, felhőtlen éjszaka. A csillagok kiterítve sziporkáztak a sötétkék égen. – „Gyere lefeküdni!”- kiáltott a nagymama a fiúnak a házból. –„Hol vagy már?” – „Megyek, megyek, csak pisilek egyet” – kiáltott vissza a kisfiú az esti csendben. Elővette fütyijét és eleresztette a vizet a hosszú parasztház végénél, ahol a nagyméretű, vörös téglákból rakott ösvény véget ért a fényes égbolt alatt. A kisfiú felnézett az égre. Feje felett csillagok milliárdjai ragyogtak az érintetlen égen. A kabócák csiripeltek. Zúgták az augusztusban véget nem érő imamalmot. A kisfiú pisilt és a csillagokat nézte. – Ott lakik az Isten! Milyen távol lakik! – gondolta. Mikor a vizelet elvékonyult, megrázta a fütyijét. – Jó éjszakát, csillagok! – suttogta halkan, hogy a nagyanyja meg ne hallja. Az öreg mama ekkorra már kicsoszogott a házból a fiú után. -„Hol maradsz ilyen sokáig?” - Jó éjszakát, csillagok! Holnap találkozunk! – vetette a fiú fölfelé az égre, és gyorsan befutott a házba. A csillagok fényét magával vitte a szemében.

Az ágyban behunyta a szemét, és egészen az álláig magára húzta a hideg ágycihát. Azt hitte, álom száll a szemére és elalszik. …Dehogy! Dehogy! Hiszen éjjel, alvás közben lát igazán jól az ember. –„Te kis hülye! Felnézel az égre, ha látni akarod az Istent?” – mondta neki egy hang félálomban, mikor a szoba már úszni kezdett. –„Elég, ha behunyod a szemedet. Bármikor megláthatod őt.” – És tényleg így volt. A gyerek behunyta a szemét, hogy elaludjon, és mikor a kövér dunyha alatt már jól bemelegedett, azt érezte, hogy az Isten mellette fekszik az ágyban.

*

Beszélgetés a mosógéppel. Volt egy férfi, akinek a felesége haldoklott. Na, nem úgy, hogy az ágyban fekve halk hangon nyöszörgött és a mellette ülők kezét markolászta, nem úgy. Nem így haldoklott! Hanem úgy, hogy az orvosok megmondták neki, hogy a betegsége olyan súlyos, hogy alig egy-két hónap maradt hátra az életből. Helyes, ha nem tagadja meg magától az élvezeteket. Nem kell nagy dolgokra gondolni! Délután feküdjön le egy órácskára szunyókálni, mert az jót tesz a közérzetnek. Menjen étterembe és ne nézze az étel árát! Utána még sört is igyon, ha jól esik. Teljesen mindegy, mennyibe kerül. Mert a lényeg a jó érzés. Az élvezet! Élvezze a hátralévő napokat! És járjon minél gyakrabban a gőzfürdőbe, mert az is jó érzést ad. De legjobban tenné, ha a hátralévő idejében megpróbálna minél többet szeretni – tanácsolta neki egy tapasztalt főorvos, akinek a keze alatt már sokan, nagyon sokan haltak meg.

Amikor a feleség hazament, otthon a férje várta. Mit mondtak az orvosok? Ezt és ezt mondták, felelte az asszony. Látta, hogy milyen szépen ragyog a lakás. Mert a férj kitakarított, hogy az asszonynak ne kelljen. A vázában friss virág pompázott. A férj megfőzte a vacsorát is, és megterített. Csak asztalhoz kellett ülni. Amikor pedig az asszony kinyitotta a hűtőszekrényt, látta, hogy minden polc tele van élelmiszerrel. Hát persze, mert a férj alaposan bevásárolt! A jó férj levette a terhet a felesége válláról. Hogy ne kelljen egy haldoklónak ilyen dolgokkal tölteni a hátralévő napjait, mint a főzés, a vásárlás és takarítás. Ez is a szeretet megnyilvánulása, ha segítjük őket olyan dolgok elvégzésével, amelyeket nekik nem kell megcsinálni. Nem igaz?

Amikor a férfi összeszedte a szennyes ruhákat egy kosárba, hogy az automata mosógéppel kimosson, az asszony már az ágyban feküdt a félhomályos szobában. A saját bőrén érezte az orvosok véleményét. Érezte, hogy rosszul van, érezte, hogy a szervezete lassanként lemond az élethez ragaszkodásról. Nem akart aludni. Hogyisne, ezen a kevés maradék éjszakán? Nem akart olvasni sem, nem akart lámpát gyújtani sem, nem akarta a plafont nézni, vagy kinézni az ablakon a fák lombjára, azt sem akarta már. Csak feküdni akart és létezni akart. Csak maradni akart az életben.

A szoba ajtaját halkan kinyitotta a férj. –Van valami mosni valód? – kérdezte nagyon halkan és figyelmesen, ha esetleg a felesége elaludt volna már, ne ébressze fel. Az asszony nem felelt. „Inkább ne mosna ki, hanem helyette átölelne!” – gondolta az asszony és csukva tartotta a szemét. Úgy tett, mintha aludna. Ez amúgy is hasonlatos ahhoz, amikor az ember meghal.

A mosógép búgása beszűrődött a szobába. – Kimosott – gondolta keserűen az asszony. – Könnyebb kimosni a szaros ruhát, mint kimondani legalább egyszer, hogy szeret! Engem vigyen a padlásra! Attól jobban lennék, megmondták az orvosok. – A könnyhullajtó, csendes sírás félálomba vitte az asszonyt.

Váratlanul felriadt. Mintha valaki ülne az ágy szélén… Valamelyik angyal, akit az Úr küldött? …Megyünk már? Nem, dehogy. Hiszen ez a férje! A férje ült az ágy szélén. És halkan azt mondta neki: - A mosógép üzeni, hogy szeret téged. – Azzal átölelte a fekvő feleségét. Ráborult a testére és iparkodott a testsúlyával nem nyomni, de mégis hallgatta a felesége lélegzését.

Másnap megkérdezte az asszony a férjét, miért mondott ilyen butaságot. A férfi, aki pedig okos ember és munkája szerint elismert oktató volt az egyetemen, ezt felelte válaszul: - Azt régóta hallom, hogy a mosógép nyikorog. Tengelyt kellene javíttatni. De azt nem tudtam, hogy miért. Mert egy angyal ült benne. Amikor beleöntöttem az öblítő szert, az angyal halk hangon azt mondta, menjek be a szobába, öleljelek át és akkor meggyógyulsz. Ezért mondtam, hogy a mosógép szeret téged. Mert hogyan lehet egy ilyet valakinek csak úgy megmondani? Nem lehet.

…Így lehet.

*

Es gibt keine Sprachen. Nincsenek nyelvek. There is only egy nyelv. Una lingua ultimato van: the language of l’amour. Kaerlighed. Soló die Liebe.

* * *

(2011. november 22. – Roma, Castel Fusano, Hotel I Villaggio Triangoli)