Tarzan Zéró

A kútlátó

Minden úgy történt, ahogyan pénteken szokott. A rendes időben, négy óra negyvenhárom perckor megérkeztem az elektricskával Malinovkára. A rönkfából rótt állomásépület mögül egy vastag fenyő tövénél indult a kitaposott erdei gyalogút az én dácsám felé. Az úton egymás után feküdtek a pocsolyák, bennük mindenféle eldobált szeméttel, melyek közül leggyakrabban a Jáva cigi széttaposott doboza virított. A többi nyírfa is olyan volt, mint egy héttel korábban, a lombjaik úgy hajladoztak, mint péntek este szokásos. Az áfonyabokrokat, mint rendesen, most is megtépázták, és a juharok törzsén kivétel nélkül ott lógtak az apró bádogtartályok, ahogyan ez errefelé lenni szokott. Minden rendben volt és éppen úgy festett, mint egy héttel korábban, amikor a szokott időben, péntek este háromnegyed öt körül leszálltam az elektricskáról és a dácsám felé igyekeztem.

Nem messze Pavel Szemjonovicsék portájától, ahonnan már az én házacskámat is látni lehet, van egy kút, mint rendesen. Elég régóta áll már az a kút, és éppen azon a helyen, ahol most is van. Az eszemet se tudom, oly régóta áll az a kút. Hanem ami egy hete még nem volt, mert errefelé egyáltalán nem szokás, az volt, hogy amint megláttam a kutat, azt is láttam rögtön, hogy körülötte férfiak álltak. Öt férfi állt a kút körül. Rendesen nincs itt senki, alig jönnek vízért, de ha mégis jönnek, ritkán találkoznak, akkor is csak köszönnek és már mennek is. Pedig még pad is van ott, hogy le lehessen ülni. Senki sem ül le arra a padra. Lám, ezek sem, mert ezek öten álltak a kút körül.

Köszöntem az ötnek. Visszabiccentettek. Ez se volt így korábban, mert mindig szóval köszöntöttek. De most mind hallgattak. Mind az öten: Pavel, Szergej Petrovics, Petyka, Vova és a bolond Nyikolaj. Mind az ötöt jól ismerem, beszédes fajták. De most hallgattak. És az arcukon komoran ült a kifejezés.

-Mi újság, polgártársak? - rikkantottam vidáman. -Belepottyant a pénztárcátok a kútba?

Hallgattak. Vova a fűbe bámult, mintha a hangyákat számolná. Pavel nem szólt, Petyka rám függesztette néma tekintetét. A bolond Nyikolaj csöndesen egy gyufaszálat rágcsált, ő is hallgatott, mert tele volt a szája. Szergej Petrovics, mert valamennyi közül ő volt a legokosabb, megszólalt és azt mondta:

-Hulla van a kútban.

-Hulla? Ezért hallgattok ilyen mélyen? Jobban akarjátok hallani, mit kuruttyol odalent?

-Nem vicc ez, Sztyopa. Hulla van a kútban. Addig nem ihatunk a vízből, míg ki nem halásszuk. Megmérgez mindenkit!

-Akkor igyatok mást! Úgyse megy le a víz a torkotokon!

Vova felnézett a fűből, ahová eddig bámult: -Jól beszél. Igyunk vodkát!

A többiek hallgattak. Némán álltak a kút körül. Ez teljesen szokatlan volt errefelé, ilyesmi nem történik mindennap. Ez Malinovka, egy kis hétvégi falu Moszkvától harminc kilométerre. Itt nem történik semmi; eseményszámba megy, ha valaki újrabádogozza a tetőt.

-Hát ezt meg honnan veszitek, hogy hulla van a kútban? - törtem meg a hallgatást.

-Leeresztettem a vödröt és nem csobbant bele. Valami puhára esett - felelte Pavel.

-A víz puha - mondta Nyikolaj.

-Hát ezt te honnét tudod?!

Nyikolaj Ignatyev Fedorenko, a bolond Nyikolaj megvakarta a fejét, hogy erre mit is feleljen. Végül azt felelte: -Mondták.

-Én mondtam neki, Sztyepan Kondratyevics, hogy a víz puha! - lépett elő Petyka a kút mögül. -Hát nem igaz? Ha az ember belemártja az ujját a vízbe, akkor azt érzi, hogy puha. Mert az ujja behatol a vízbe. Nem így van? Szóljatok, na, ha nem így találjátok!

De a többiek nem szóltak. Se azt, hogy puha, se azt, hogy nem puha. Hanem hallgattak.

-Hát most van hulla, vagy nincs hulla a kútban? - kérdeztem.

-Én egy hosszú bottal megszurkáltam. Azt se mondta, hogy jaj! És teljesen puha, akár a víz!

-Van hulla, van - ingatták a fejüket a többiek.

-Miért nem ezzel kezdtétek? - kérdeztem elkomorodva. -Hívtatok rendőrt?

-Nem hívtunk. Minek ide az?

-Valahogy be kell jelenteni a hatóságnak.

Itt Malinovkán, amióta az én dácsám áll, vagyis 1971 szeptember tizenhatodika óta még senki sem hívott rendőrt, mert nem volt rá szükség. De ha mégis kellett volna, akkor se nehéz dolog rendőrt hívni, hiszen Mihail Szergejevics, a falu körzeti megbízottja ott lakik az én házam mögött. És az már ide látszik.

-Eredj, Petyka, hívjad ide a mi szeretett Mihail Szergejevicsünket és mondd meg neki, hogy hulla van a kútban! Te vagy a legsoványabb, te futsz a leggyorsabban!

-Én?! Miért pont én?

-Fussál, ne ellenkezz!

-Jól van, na.

Petyka elfutott. A többiek a kút körül vártak. Nem nagyon akaródzott beszélniük.

-Hú, de szomjas vagyok! - nyögött Vova és a fűcsomókat nézegette a kút körül. Csak úgy patakzott róla a verejték.

-Nem ihatunk, Vova. Megmérgez mindnyájunkat!

-Azért vodkát csak ihatnánk - felelte Vova és a kézfejével az arcát törölgette.

Negyedóra sem telt belé, máris jött vissza Petyka. Lihegett.

-Mihail Szergejevics azt üzeni, hogy nem tud jönni, mert vacsorázik. Különben is elvesztette a kézi bilincs kulcsát. Akkor meg minek jöjjön, nem igaz? Azt is mondta, ha van víz a kútban, azt előbb ki kell szivattyúzni onnan. Addigra befejezi a vacsorát.

-Hát akkor hívjuk a tűzoltókat! - mondta Szergej Petrovics, mert valamennyiük közül ő volt a legokosabb.

-A tűzoltókat?! - lihegte Petyka. -Most fusson más!

-Az állomásról lehet telefonálni. Ott kapni vodkát is.

-Hát akkor... Ha nincs más jelentkező, én indulok is - szólt Vova verejtékezve.

-Eredj, Vova. Mi itt várunk rád. Van nálad pénz?

-Van, van - szólt hátra Vova, mert már az állomáshoz vezető gyalogútnak vette az irányt.

A többiek szótlanul álldogáltak a kút körül. Tíz perc múlva megszólalt a bolond Nyikolaj: -Hát most aztán várhatunk. - És lenyelte a gyufaszálat, amit rágcsált.

-Lassú léptű ez a Vova.

-Mégis gyorsabb, mint a tavasz!

-Nem ülünk le? Én már nagyon elfáradtam!

-Halott mellett állni szoktak, te.

Mindenki elhallgatott. Csönd honolt a kút körül. Hosszan álldogáltunk. Beletelt vagy negyedóra is, mikor Pavel megszólalt:

-Most kezdődik a "Filembüki hajósok" a tévében. Ma megy a huszonharmadik rész. Ide hallom.

-Nem mehetsz el, Pavel. Tanú vagy te is! Itt mi mindnyájan azok vagyunk. És ha gyilkosság történt? Ki fog elmondani mindent a bíróság előtt?!

-Már a múlt héten se láttam! Akkor költöztettem a nénikémet! Teljesen kimaradok a sorozatból! Miről beszélgessek a munkahelyemen? Visszajövök, ha vége van, esküszöm, csak engedjetek el!

-Hallgass csak, Pavel! Mi ez a hang?

-Milyen hang?

-Ez a zúgás... Meg ez a vijjogás.

-Kakukkmadár az!

-Hogy lenne már kakukkmadár, te eszetlen?! Ez egy sziréna! Jönnek a tűzoltók!

A motorzúgás erősödött és a fák között már a kocsi piros színét is láttuk. A tűzoltókkal szinte egyszerre érkezett az erdei gyalogúton Vova, mindkét kezében egy-egy vodkásüveggel.

-Még háromra is elég volt a pénzem! - kurjantotta felénk. A szemei vad körtáncot jártak. -Most végre ihatunk! Egészségetekre! - és nyújtotta az üveget.

A tűzoltók kiugráltak a kocsiból. A parancsnok beleszagolt a levegőbe és azt mondta:

-Égett szagot érzek! Hol van tűz?

-Állj arrébb, Vova! - Szergej Petrovics félretolta Vovát. Kihúzta magát és peckesen rákezdte: -Parancsnok úrnak jelentem, hulla van a kútban! Mi őrizzük, nehogy baja essen, míg a hatóság megérkezik. Az utasítás szerint le kell szivattyúzni róla a vizet.

-Miféle utasítás szerint?

-Helyiségünk, Malinovka rendőrkörzeti megbízottja, Mihail Szergejevics Pugajev utasítása szerint. Addigra megvacsorázik. És akkor jön.

-Az mennyi idő? - kérdezte a tűzoltóparancsnok. - A "Filembüki hajósok"-at is megnézi?

-Meg, meg.

-Akkor van egy óránk! Szivattyút beüzemelni!

A tűzoltók munkához láttak. Letekerték a tömlőket és a kútba eresztették.

-Most már csak leülhetnénk, Szergej Petrovics! - mondta Nyikolaj.

-Ahogy gondoljátok. De én állok. Megadom a tisztességet.

-Jól van, akkor mi is.

Az öt férfi tovább állt a kút körül, s velük én is. A tűzoltók pumpálták a vizet a kútból. Egyszer csak látom, hogy meglassul a munka és tényleg, a tűzoltóparancsnok egyre többször Vovára pislog meg a palackokra.

-Jobban menne a munka, ha a fiúk ihatnának egy kortyocskával. Jobb kedvvel erősebben pumpálnának! Hamarabb végeznénk!

Én már az első korty után láttam, hogy a tűzoltók a vodkától csak lankadnak. Minél többet kortyoltak, annál lomhábban pumpáltak, és egyre vékonyodó sugárban csordogált a tömlőből a víz. Mire elfogyott a vodka, az osztag már nem is pumpált. A víz elapadt.

-Tűzoltóparancsnok úrnak jelentem, nincs több vodka! - csapta össze katonásan a bokáját Szergej Petrovics.

-Szivattyút szétszerelni! - hangzott a vezényszó.

A tűzoltók lomhán szétszerelték a lankadt szivattyút. Néhány perccel később a kocsijuk fáradt lassúsággal visszakanyarodott az állomás felé. A fák között már csak a pirosat láttuk. Aztán azt se. Elmentek. De a kútban még jócskán maradt víz.

-Most mi legyen? - kérdezte Petyka.

Hallgattunk. Úgy emlékszem, hosszan hallgattunk, moszkvai idő szerint háromnegyed héttől negyed nyolcig. Akkor megszólalt Szergej Petrovics, hiszen ő volt a legokosabb. Azt mondta:

-Valakinek le kell menni a kútba. Hogy kötelet vessen a hullára. Mi meg fölhúzzuk.

-Ki legyen az? Mert én nem, az biztos! - felelte a bolond Nyikolaj. -Én nem tudok úszni!

-Én már voltam vodkáért - szólt Vova. -Menjen a kútba más!

-Én kövér vagyok, beszorulok. Akarjátok, hogy se le, se föl? - mondta Pavel. -Akkor ki fogja a nénikémet költöztetni, ha beszorulok a kútba?

-Márpedig én nem mehetek. Én adtam a parancsot! - mondta Szergej Petrovics.

Nem bírtam tovább a hallgatást. Közbeszóltam:

-Azt akarjátok, hogy én menjek le a kútba?! De hiszen én a fővárosból jöttem! És oda is megyek vissza. Itt a retúrjegy a zsebemben! - Elővettem a jegyet és körbemutattam. - Hogyan váltom vissza, ha ottrekedek a kútban? Nem gondoljátok ti ezt komolyan!

-Igaz, igaz. Nem mehet le egyikünk se a kútba. Hacsak nem... - Szergej Petrovics, ki a legokosabb volt mind között, rácsapott a homlokára. -Hacsak nem...

-Ki az? Mondja már meg, Szergej Petrovics! - sürgette Petyka.

-Te mégy le, Petyka.

-Én?! Miért pont én?

-Te vagy a legsoványabb! Amúgy sincsen feleséged, érted nem jajgat senki. Két kecskéd van csupán.

-Meg három liba. Azt ne hagyja ki, Szergej Petrovics!

-Na jó. Három libád is van. Te mégy le a kútba!

-Hogyhogy én vagyok a legsoványabb? Most vacsoráztam! Nézzétek, mekkora nagy a hasam! Egészen kidagad a tojástól. Meg a krumplitól. És kvaszt is ittam, három nagy pohárral! Magának, Pavel Alekszejevics, sokkal kisebb a hasa, mint énnekem! Hát most én menjek le a kútba? - Petyka szája sírásra gördült.

-Kapd el a kötelet! Másszál lefelé! Fogd ezt az üveget, ha fázol a kútban, húzzál belőle egy kortyot! - Vova ki tudja, honnét, előkotort egy újabb palackkal és Petyka kezébe nyomta. -Na, menj már! Mindjárt besötétedik!

Petyka vonakodva átvetette egyik lábát a kútkáván. Látszott, hogy nem akaródzik a kútba ereszkedni. Elpityeregte magát: -Hát most ki fogja megfőzni a levest? És a kecskéket ki eteti? Inez Fedorova klozettjében a hátsó deszkát ki szögeli meg? És mi lesz a kerítéssel, ami összerogyott? ...He? Erre gondoltatok?! - Lassan átemelte a másik lábát is a kút peremén.

-Menj már, ne szónokolj! Majd én megszögelem - felelte Vova.

-A kecskéket éppenséggel elvállalhatom én. Az enyémeknek is kell adni - szólt Pavel.

-Holnap megnézem azt a kerítést. Úgyse csinálok semmit - mondta Nyikolaj.

-Sós legyen a leves? Mennyit tegyek bele? - kérdezte Szergej Petrovics.

Petyka lába megállt a levegőben: -Tejfölt is tegyen a levesbe, Szergej Petrovics! A répát pedig ne sajnálja, aprítson bele bőven! Ha gondolja, két fej hagymát is vághat hozzá.

-Céklával?

-Azzal hát. Meg krumplival. Jó sokkal. A végén feketeborsot őröljön rá. Kanálnyi sóval csak.

-Jól van, Petyka. Indíts lefelé!

Petyka megfogta a mélybe lógó kötelet és leereszkedett. Félig sem jutott, amikor visszakiabált: -Aztán oda ne égesse, Szergej Petrovics, azt a levest!

Tompa csobbanást hallottunk. Hiába néztünk lefelé a kútba, az alkony szürkületében csak a víztükör csillogó körét láttuk. Olyan volt, mint egy fekete kabátgomb. Szergej Petrovics pár perc múlva megunta a csöndes hallgatást és tenyeréből tölcsért formálva lekiáltott a kútba:

-Látsz valamit, Petyka?

A válasz távolról jött, elmosódva, de öblösen. Fölismertük Petyka hangját:

-Találtam egy sapkát!

-Hallottátok? Sapkát talált!

-Meg egy sétapálcát is!

-Halljátok ezt?! Sétapálcát is talált!

Szergej Petrovics ismét lekiáltott: -Petyka! Hallasz engem? Mit találtál még?

Kisvártatva jött a válasz: -Szergej Petrovics! Találtam egy összecsukható sakk-készletet! A fekete futó hiányzik! Van itt egy fényképalbum is. Úgy látom, Jelena Petrova iskoláskori fényképei!

-Van még valami?

-Van! Itt van a Vaszilij bátyó rézgombos mikroszkópja, amit télen cserélt két zsák krumplira a cigányokkal!

-Nahát, ha megvan, add föl gyorsan!

-Találtam mást is!

-Mi az?

-Valami igazolvány. Andropovics névre kiállítva. Nem látom jól, elmosódtak a betűk! Önkéntes véradó!

Szergej Petrovics visszahajolt a kútból. -Azt mondja, Andropovics. Ismeritek?

A többiek hümmögtek. -Nem.

-Ilyet nem.

-Hát én sem.

Bizony, én még a fővárosban sem hallottam ezt a nevet, nemhogy itt, Malinovkán. Szergej Petrovics visszahajolt a kút fölé és a tenyere tölcsérén át kiabált a mélybe:

-Hagyd ott! Nem ismerünk ilyet!

-És találtam egy fekete bőröndöt is!

-Nyisd ki! Mi van benne?

-Egy pénztárca! A pénztárcában nincs pénz! Egyetlen rubel se.

-Hogyhogy nincs benne pénz? Eltetted?! Ne feledd, a pénzt be kell szolgáltatni Mihail Szergejevicsnek! Ha megvacsorázik, idejön! Hamarosan rendőr lesz mivelünk!

-A pénztárcában találtam két cirkuszjegyet! Éppen ma estére szólnak!

Röstellem bevallani a fővárosiak előtt, hogy ezek voltak Petyka utolsó szavai. Többet nem mondott. Mi meg ott fenn hiába hallgatóztunk. Csöndben vártunk a kút körül, hogy majd kimászik a Petyka. De bizony nem jött ki a kútból. Hiába várakoztunk, egyikünk sem, senki sem látta Petykát kimászni a kútból. Lassan fél tízre fordult már az idő, aztán háromnegyed tíz lett, még később tíz óra, sőt, fél tizenegy, amit röviden úgy mondanak: késő este lett. A sötétben mindnyájunkat gyötört a kérdés, hova lett Petyka. Miért nem mászik ki a kútból? Időközben vaksötét borult a kút fölé, melyet körbeálltunk. Nagyon csíptek a szúnyogok. Pontosan tizenegy órakor, amikor valamelyik házból ideszűrődött az esti hírcsokor szignálja, megszólalt Szergej Petrovics, hiszen ő volt a legokosabb miközöttünk. Azt mondta:

-Hiába várunk mi itt. Ez a Petyka elment a cirkuszba. Hallottátok, nem? Éppen ma estére szólnak a jegyek!

Éreztük, hogy Szergej Petrovics igazat beszél. Egy darabig még álldogáltunk a kút körül puszta megszokásból, mintha azt vártuk volna, hogy Petyka fölszáll a kútból, kiemelkedik a mélyből, mint aki lifttel érkezik és csuromvizesen elénk teríti a vízben talált sétapálcát, meg a véradó igazolványt és az összecsukható sakk-készletet a rézgombos mikroszkóppal együtt, és az elveszettnek vélt fényképalbumot, benne az iskolás idők gyermeki mosolyával, s mint békanyálas angyal, kinek szárnyai alá büdös iszap rakódott, jót kortyint a feléje nyújtott vodkásüvegből, mit szokás szerint Vova kotor elő ki tudja, honnan; de bizony hiába vártuk mi ezt, Petyka nem szállt föl a kútból. Túljárt az eszünkön ez a Petyka. Ez az igazság. Rászedett minket. Olyan együgyűnek látszott, és mégis... Ki hitte volna?

A koromsötétben egy bagoly huhikolt fáradhatatlanul. Halkan elköszöntünk egymástól és szétszéledtünk Annyira fáradt voltam, hogy már a házamig sem mentem el. Pedig ott állt nem messze a koromsötétségben. Megfordultam és ráérősen elballagtam az erdei gyalogúton az állomásig.

Van még időm éjfélig. Akkor jön az utolsó elektricska. Azzal visszamegyek Moszkvába, a fővárosba. ...Hogy miért pont oda? ...Mert nem akarok kutat látni.

***

(1997. AUGUSZTUS 9. –SZILISCSI-NA-VOLGE,
1997. DECEMBER 3. – BUDAPEST)