Tarzan Zéró

A pelikán lovasa

(Всадник пеликана)

(Story inspired by the photo of Alexander Petrosyan)

- Helló, Pelikán! Na, mi van?

- Vodka.

- Világos.

Mindketten hallgattunk és egymás arcába meredtünk. Ez a Vologya már megint kombinál.

- Mi világos, Vologya?

- Hogy megint részeg vagy.

- Még mindig, barátocskám. November óta.

- Haza se mentél?

- Nincsen haza. Kiraktak, mint egy kutyát. Nincs hová mennem, csak akárhová.

Vologya hallgatott. A vodkafelhőben láttam, hogy kombinál azzal az okos fejével.

- Figyelj, bátyuska. Kell nekem egy ember.

- Kell nekem vodka.

- Te vagy az én emberem.

Megint hallgattunk és egymás arcába bámultunk. Majd elmondja ez a Vologya a kombinációt.

- Helyettesítőt keresek. Rövid betanulás, ezer rubel, három napra. Akkor a másik ember szabadságra mehet. Hosszabbítás lehetséges.

- Mikortól?

- Azonnal.

- Ezt még meginnám – böktem az üvegre.

- Nu ladna.

*

Mentünk a havas utcán, pontosabban botorkáltunk a hóban. Zavart engem ez a nagy fehérség, én lent voltam egy sötét zugkocsmában november óta. Nem találtam a lépteimet, összevissza csúszkáltam a havon. Már befordultunk a Petrovszkajára, mikor megkérdeztem ettől a Vologyától, miről lenne szó.

- Szoborgondozás – felelte kurtán, hogy ne hűljön ki a szája.

- Az mit jelent?

- Láttad már, hogy ebben a városban vannak szobrok?

- Na és?

- Azokat gondozni kell. Leszarják a galambok, ráfészkelnek, le kell takarítani a havat. A bronzfigurák állapotát is meg kell nézni kongatással. Néha megrepednek. Most jön az újév, a kollégámat el kell engedni szabadságra. – Vologya arca gondterheltre váltott. – Ha lehetséges.

- Miért ne lenne lehetséges?

- Mert nem mindig támad életre.

- Ezt meg... hogyan érted?

Vologya felemelte a hangját, mintha vidám lenne:

- Beszartál, Pelikán? Felejtsd el, amit mondtam! Nem kell ehhez semmi előképzettség, galambszart söpörni mindenki tud! Ezer rubelt fizetek három napra, abból májusig piálsz! Felismertem, hogy tetetett hangon beszélt. Lehet, hogy részeg vagyok, de nem vagyok hülye.

- Most felvesszük a kulcsokat és a takarító eszközöket. A feljárók a monumentekhez többnyire le vannak lakatolva. A raktár Carszkoje Szelo-ban van.

Bólintottam. - Gyerünk a cári rezidenciára! Talán lesz közben egy kocsma. Itt, Szentpéterváron biztosan találunk pár kocsmát.

*

Nem volt könnyű kimennünk Carszkoje Szelo-ba abban a nagy hóban. Tapostuk a havat vagy fél óra hosszan, mire jött egy roggyant trolibusz, melyre felszuszakoltuk magunkat. Éppencsak elindult, máris bedöglött a motorja. Tessék, most mehetünk gyalog! Megint tapostuk a havat, mikor láttam, hogy ez a Vologya már megint kombinál valamin. Egyszercsak se szó, se beszéd, nekirontott egy építkezés állványának és leszaggatta róla a deszkát.

- Mit csinálsz, Vologya?

- Sítalpakat – szuszogta vörös képpel az erőlködéstől. És tényleg, rákötözte a leszaggatott léceket a cipőjére szigetelőszalaggal. – Csúszik ez, mint vodkára az uborka! Így gyorsabban haladunk ebben a kurva hóban.

Bár ezt ne mondta volna, ezt a vodkát! Már amúgy is vágytam valami itókára. Legalább két órája nem ittam, erre előjön ezzel a vodkával... Dühösen szaggatni kezdtem a maradék faállványt. Sítalpat nekem is! Sítalpat, vodkát ide!

- Kötözd fel a lábamra ezt a két kibaszott vodkát! – szóltam neki. Felkötözte nekem is a léceket. Tényleg siklott. Folytattuk az utat Carszkoje Szelo-ba. Alig csúsztunk fél versztát, az állvány összeomlott mögöttünk. Távolabbról hallottuk, hogy az épület is.

*

Alkonyatra kisíeltünk Carszkoje Szelo-ba. A műhelyben felvettünk két söprűt, egy lapátot és egy hatalmas, rozsdás kulcscsomót. Egyenesen a Katalin-kertbe mentünk, ahelyett, hogy megálltunk volna egy italbódénál. És a kertben is ahhoz a fehér hófoltokkal borított, bájos bronzszoborhoz, mely egy gránitszikla tetején üldögélt. Egy kislányfigura a törött korsó mellett bánatosan a tenyerébe hajtotta a fejét.

Vologya felmászott a csúszós sziklatalapzatra, két kézre fogta a lapát nyelét és teljes erőből fejbe verte a szobrot. Nagyot kondult az érc, mint a harang. A bronzleányka halkan megszólalt: - Mit akarsz, Vologya?

- Itt a váltás. Lejárt az idő! Elmehetsz.

A bronzból öntött fiatal lányka mozdulatlanul felelt: - Hagyjál! Vezekelni akarok az utódaimért. Anyácska azt mondta, hogy ne menjek haza. Kicsi a lakás. Elüldögélek itt még pár évig.

- Azt nem lehet. Ez nem kívánságműsor. Mit fogok a Nap fenséges Istenének felelni, ha reggel rád süt és megkérdezi, miért ülsz itt még mindig? Szűk a lakás?! Mozdulj meg és tűnj innen! Lejárt a büntetésed. Szabadon elmehetsz.

A kislányfigura továbbra is a tenyerébe hajtotta a fejét. – Nem! Nem megyek. Az lesz, amit én akarok. Ülni akarok és nézni a törött korsót.

Vologya újra két marokra kapta a vaslapátot és megint fejbe verte a szobrot. – Ébredj!

Kongott a bronz, mint a harang. Este hat órára járt az idő, nem tűnt fel senkinek, hogy harangoznak. A bronzleányka meg sem mozdult, kérlelhetetlenül a tenyerébe hajtotta a fejét.

-Pizgyec! – fújtatta Vologya mérgesen és lemászott a talapzatról. Dühében leköpte a szobrot.

Villámló szemekkel hozzám fordult: - Te most nem láttál semmit! Különben téged is fejbe kúrlak!

- Vologya... Bátyuska... Mi volt... mi volt e-e-e-ez?! – dadogtam tátott szájjal. Mit bánom, ha megfagy a lelkem a nyitott szájamon át! – Beszél a szobor?

- Képzelegsz, atyuska! A szervezeted nem tudja feldolgozni az alkohol hiányát és hallucinációid vannak. Hogyan tudna már egy szobor beszélni, he?!

- Há’ nem hallottad, mit mondott?! Vezekelni akar, nézni akarja a törött korsót!

Vologya nagy lendülettel felmarkolta a lapátot és rám szegezte feldúlt tekintetét.

- Jól van, jól van, nem hallottam semmit! Harangoztak, és kész. Kongott a bronz. Igyunk egy kupicával!

- De víz folyik a törött korsóból.

- És azt ki magyarázza meg, hogy ilyen hidegben miért nem fagy meg a víz?

Vologya a földre dobta a szerszámot és ingatta a fejét: - Csoda. Ez egy csoda! –

Igazat beszélt. Ez tényleg egy csoda.

*

A park kijáratánál találtunk egy „Sör, vodka” feliratú, tarkára mázolt konténert, mely zárni készült. Előtte behavazott vashordók rohadoztak. Haladéktalanul odasiettünk. - Söpörd le a havat a hordókról! Két vodkát kérünk! – intett az én kedves Vova barátom a bódé felé.

- Vodka nincs - válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött.

- Sör van? – tudakoltam tikkadtan.

- Estére hozzák.

- Akkor mi van?

- Kajszibarackszörp, de meleg.

- Azt idd meg te, Bulgakov-rajongó!

- És van rumos tea.

- ...Na! Kérünk két rumot, tea nélkül! – rendelt Vologya.

- Hármat – egészítettem ki a szavait.

Az eladónő ránk förmedt: - Kétszázötven rubel! - Vologya azon nyomban csuklani kezdett. Fizetett és felhajtottam az italokat. Ráültünk a letakarított vashordókra, pad helyett ezek szolgáltak ülőalkalmatosságul.

- Vologya... Vova.... akarom mondani, drága Vlagyimir Vlagyimirovics... Akartam már kérdezni, hogy... Na, hogyan is kezdjek bele... Nem forog eléggé a nyelvem, ugye, érted, továris, mit akarok tőled kérdezni, szóval arra lennék kíváncsi, hogy...

- Ráfagyok a vashordóra, ha nem mondod meg azonnal!

Összeszedtem egy nagy levegőt és őszintén feltettem a kérdést: - Mi a faszér’ csinálod ezt?

- Mit mi a faszér’ csinálok?

- Hát ezt! Ezt az egészet. Hogy lapáttal fejbe ütöd a szobrokat, akik ettől megtanulnak beszélni. Mi vagy te, logopédus? – Nahát, rögtön az elsőre milyen jól kimondtam ezt a nehéz szavat! ...Szót.

- A pénzért csinálom.

- Ki pénzel téged?

- A városi tanács. Annak van egy Galambszar Bizottsága.

- Most hazudsz, bátyuska. Te a KGB-nek dolgozol.

- Mert te az éles eszeddel rájöttél, hogy a szobrok valójában emigránsok, akik betelepültek hozzánk? Én meg a Schwarzenegger vagyok, aki bosszút áll rajtuk? Ez az elméleted? Ha ezt akarod hallani, akkor halljad ezt!

- Tudom, hogy ki akarsz baszni velem.

- Tudod?

- Tudom!

- Most mondok neked valamit, piás pajtás. Mindenki tud mindent, de senki nem tesz semmit.

Elgondolkoztam a mondat felett. Közben az italbódé bezárt. Nehéz szívvel gondoltam az elmaradt rumokra. – Most már biztos, hogy te a KGB-nek dolgozol. Azok tudnak mindent!

Vologya felállt a hordóról: - Menjünk, mert mindjárt besötétedik! Egy szobor még hátra van!

*

- Ide figyelj, Pelikánovics, nem akarsz te állandóra elszegődni mihozzánk? – kérdezte pár méter után Vologya. ...Hát mégis igazam volt: be akar szervezni engem a KGB-be!

- Hová tihozzátok? – adtam az ártatlant, mintha be lennék rúgva. Pedig az a három rumocska nekem óvodás adag.

- Hát a Galambszar Kommandóba. A neved jól passzol hozzá. Pelikán... Pelikán... – ízlelgette Vologya a nevemet.

- A feltámadás szimbóluluma. – Megbicsaklott a nyelvem. - Szim-bó-lum, na, mégegyszer helyesen: a feltámadás szimbóluluma a pelilikán.

- Honnan tudsz ilyeneket, te részeges disznó?

- Azelőtt művészettörténetet tanítottam egy cipészképző szakiskolában. Csak később jött a pia.

- Világos.

- A monda szerint a pelikán véghelyzetben feltépi a saját begyét, hogy a fiókáit önnön vérével itassa.

- Világos.

- A pelikán feltámad a tűzben, innen ered a főnixmadár legendája.

- Világos.

- A pelikán csőre alatt nagy a bőrzacskó, elfér benne a jó vodka.

- Világos!

- Engem is Pelikánnak hívnak. Mert iszom, mint a gödény.

- Világos.

- Meg sem lepődsz rajta, Vologya testvér?

- Tudod, Pelikán, azt tartják, hogy egy embert háromféle módon lehet rávenni valamire: zsarolással, gyilkos fenyegetéssel vagy vodkával. Te melyiket akarod?

- Világos – feleltem most én. – Akkor menjünk a következő szoborhoz!

*

Hová, hová nem, hát még aznap este elmentünk a Palota térre! A Dvorcovaján áll az Orosz Gárda Múzeuma. Tetején szoborcsoport: a vezérkar diadalíve. Egy lovak vontatta harci szekér, melyet római katonák kísérnek. A főalak az éhség istennőjét mintázta. Ha valami, akkor ez a város ismeri, hogy mit jelent az éhség. Nyolcszázhetvenkét napig tartották ostrom alatt a fasiszták.

Egy szűk és sötét feljárón jutottunk a tetőre. A lépcsősort Vologya szerint az öngyilkosok lépcsőjének hívták. A tetőről páran a mélybe vetették magukat. Kérdésemre Vologya így felelt: „mert nem bírták elviselni a rájuk nehezedő tudást”. – Mert vannak olyan emberek, mikor végre lovuk lenne, már nem tudnak felülni a nyeregbe - mondta.

- Rébuszokban beszélsz, Vologya? Mire gondolsz?

- A pénzre gondolok – vallotta be nyersen. - Itt vagy például te. Van cselekvőképességed, de nincs hozzá eszed. Mert vodkázol. Mire megjön az eszed, addigra már nem tudsz tenni semmit.

- Hogyne lennék cselekvőképes! Az is cselekvés, hogy felhajtom a vodkát. Meg akarom inni, hát felemelem a poharat és a szájamba döntöm a kortyocskát. Szabad akaratom szerint cselekszem.

Közben felértünk a feljárón. Vologya fújtatva kilakatolta a feljáró ajtaját. Kiléptünk a tetőre. Hó és szélfúvás vágott arcunkba.

*

Közelről egészen félelmetes volt a hatás. Hat, lentről lónak látszó, valójában széttárt szárnyú pelikán vontatott egy harci szekeret, melyen Limos állt. Az éhség istennője. Római katonák vezetőszáron kísérték a hatosfogatot, dárdával kezükben. Ércbe öntött aprólékos részletek, brutális méretek, havas bronztömegek..! Erejük a mozdulatlanságban rejlett. Goszpogyi, bozsemoj!

Némán takarítottam a fagyott galambszart a szobrokról. Vologya furcsa hókusz-pókuszba fogott, az ujjaival mindenféle jeleket mutatott az istennőnek. Magasnyomású gőzborotva kellene ide, nem egy vacak söprű! Takarítás közben úgy éreztem, hogy a két mellékalak mindig rám szegezi a tekintetét. Ha jobbra álltam, akkor balra fordították a fejüket, egyenesen énrám. Ha bal oldalon söprögettem, a katonák jobbra néztek, megint énrám. Szándékosan a hátukba kerültem. Na, most merre kukkoltok, barátocskák? Naná, hogy a válluk fölött ismét engem néztek! Élnek ezek, vagy mi az isten?!

- Ébresszük fel a főnöknőt! – vakkantotta Vologya a szélben.

- Lapát?

- Lapát!

Felmásztam az egyik madárra. Jól megvetettem a lábamat a széttárt szárnyakon. Két marokra fogtam a vaslapátot, és fejbe vertem a szekérhajtó nőalakot. Zúgott a bronz, jajongva kongott-bongott, bimm, bamm! Harangoztak? Pár kíváncsi turista máris felfelé tekergette a nyakát a magasba. Fényképeztek a majmok.

Meglepetésemre a szobor életre támadt. A gyeplőt a madarak közé dobta és teljes erőből állon vágott engem. ...Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll! Pöröly döntött le a villám erejével! Bumm, bumm! Nekem harangoztak!

Mexédültem az ütéstől. Lebucskáztam a pelikán hátáról. Kábultan fetrengtem a hóban a csúszós bádogtetőn, pár centire a peremétől. Alattam irdatlan mélység tátongott. Az utolsó pillanatban kapaszkodtam meg a szélső katona dárdájában, hogy ne zuhanjak a mélybe. Az istennő leugrott a szekérről, behúzott egy váratlan lengőütést Vologyának, és dübörögve eltűnt a lépcsőfeljáró mélyén.

- Elmenekült a geci! Hogyan fogok elszámolni a szoborral? Jaj, jaj nekem! – sipítozta Vologya a hátán fekve. Lehet, hogy a KGB-nek dolgozik, de nem egy Schwarzenegger, az biztos. Körülötte vörös cseppek a fehér havon, felrepedt bőréből spriccelt a vér. Még majd ezt is takaríthatom... A bajtársamat nem is érdekelte, hogy én majdnem a halálba zuhantam.

Hason kúszva oda erőlködtem Vologyához.

- Vova, Vova! Megtámadtak bennünket a szobrok! Meneküljünk! – kiáltottam zúgó fejjel. Igazam volt, mert a katonák is mozgolódtak, alig bírták tartani a madarakra kötött zablát. A pelikánok még jobban széttárták szárnyukat és felborzolták tollukat. Most látszott igazán, hogy nem lovak voltak, hanem félelmetes harci madarak.

Vova felült a hóban és rám kiáltott: - Adj egy pézsét! – Szerencsére volt nálam egy papírzsebkendő, letörölte arcáról a vért. – Ó, goszpogyi, bozsemoj! – kiáltotta őrült tekintettel. – Mindjárt meglátják odalent, hogy nincsen központi alak! – Vova suttogni kezdett a félelemtől: - Segítség! Azonnal pótolnunk kell a szobrot!

- De kivel? Nincs itt a tetőn más teremtett lélek, mint te meg én!

Vologya visszanyerte önuralmát. Lábra állt és engem is felráncigált a hóból.

- Veled, kivel mással? Pattanj a nyeregbe, bátyuska és fogd meg azt a gyeplőt! Mintha te lennél a kocsi utasa. Te vagy a névrokonuk. Szót értesz velük, nem igaz?

Belém vágott a felismerés, hogy én vagyok ez az utas. Megértettem a sorsomat. Talán ezért volt, hogy kábultan, de ellenkezés nélkül felmásztam a középső pelikán hátára. A bronz jéghidegen sütött. De olyan erősen, hogy az arcomra kapott ütés helyét már nem is éreztem. Kijózanodtam.

- Most te vagy a pelikán lovasa – mondta Vologya. - Kibírod ezt az egy szaros évet. Mi ez az örökléthez képest?

- Öröklét? Itt fogok állni örökké, vagy legalább egy évig?! Megfagyok a hidegben, basszad meg! Nem, Vologya, ezt nem teheted velem! Vologya, a jó kurva anyád! – Ültem a pelikán hátán és sírva szitkozódtam. - A jó büdös kurva anyádat basszad meg!

Vologya nevetett. Ujjaival megformázta az ördög jelét. Felém mutatta. A hangja megváltozott:

- Most minden légneműt legyőzöl, minden szilárdat áthatsz! Közreműködhetsz a planéták megváltásában!

Halkan elsuhant egy gondolat felettem. Tényleg én lennék az ördög..? Ki vagyok én?

Vologya teli pofával nevetett a jeges szélben.

- Te vagy a pelikán lovasa!

- A jó kurva anyádat basszad meg! Pizgyec! Ezt nem teheted velem! Pizgyec!– Próbáltam kiszabadítani kezemet a gyeplőből, de nem sikerült. Odaragadtak az ujjaim a fagyos bronzhoz.

- Itt aztán kiabálhatsz, senki nem hallja. Egy év múlva jövök. Addigra találok egy másik balfaszt, aki levált téged. – Becsapta a feljáró tetejét. Hallottam, hogy a kulcsot kétszer ráfordítja a zárban és leszalad a lépcsőn.

*

Nagyon fáztam, embertelenül fáztam. ...De ember voltam-e még? A hajnalt hóval borította a január. Metszően tiszta idő, mínusz 18 fok. A felkelő Napisten fénye ráesett a Admiralitás tornyára. A Hősök Oszlopa, mely aranyozott, vékony tűnek látszott a távolban, halványan szikrázni kezdett. Vologya, Vologya, rohadjál meg, mínusz tizennyolcban itt hagytál a tetőn! Rohadjál meg! A halálos hideg felkúszott a szívemig, elzsibbadt lábaimat már nem éreztem. Lábaim már bronzból voltak. Legalább az orromat törölhetném meg... Folyt a takony a feldagadt orromból és ráfagyott a szájamra. Nap-istenem szikrázó sugarai olyan lágyan köszöntöttek rám, mint anyácskám régen. Mintha még mindig a dácsán lennék, nyári szünet idején, lehet aludni délig a jószagú ágyban. Mintha felébrednék abban a régi, öreg, nyikorgó deszkákból összerótt falusi ágyban, a szénaszagú dunyhákban. Hallom a kecskénk mekegését, Anyácska fölém hajol és puszival felébreszt.

Így csillant meg a csók, a januári napsugár az én vascsizmás lábamon, bronzkarom zöldes rézoxidján. Szoborrá lettem, ó, anyácskám! Arcomra grimasz fagyott. Bronzkarom szilárdan tartotta a pelikánfogat gyeplőjét, a kísérő katonák vasból öntött tekintete rám irányult. Ezek a tagok nem veszik le a szemüket rólam, míg le nem telik a büntetésem... Egy teljes évig fogok itt állni, óh, istenem! Ó, goszpogyi, bozsemoj, bozsemoj, bocsásd meg vétkemet, többé egy korty sem szalad le a torkomon..! Mikor még cselekedhettem, nem láttam semmit. Most, hogy már semmit sem tehettem, mindent látok. Megmondta a hülye Vologya, mire lovam lett, nem tudok felülni rá.

Eddig eszemet sem tudtam, tudattalan voltam, de most mindent láttam. M-i-n-d-e-n-t lá-á-á-áttam! Láttam a galambokat, amint fázósan felborzolják tollazatukat, láttam a hóba húzott, kusza keréknyomokat. Lábnyomok, kitaposott csapások, számomra nyitott könyvként tündököltek. Tudtam, ki melyiket hagyta maga után. Este itt ment Tatjana Larina a zeneiskolából hazafelé, ahol zongoraleckét vett. Igen, igen, ő Anyegin szerelmese! Puskin írta a figurát. De mondjuk meg, néha a kitalált figurák igazabbak, mint az élők, nem igaz? Innen a tetőről nemcsak a teret, de az időt is látom. Azt a másik nyomot, amely átlósan szelte át a hatalmas, üres teret, egy örmény fakereskedő taposta a hóba, szélesen dülöngélve, nagyokat lépve, mert jó üzletet csinált errefelé, harminc éve. Láttam a Hősök Oszlopánál a távolban egy babakocsit toló anyát. Hajnalban, hidegben, babakocsival? Hallottam halk imáját, a háborúban vöröskatonaként meghalt apjáért. Láttam, hogy a babakocsi mélyén a bebugyolált gyerek mindent ért, most határozta el, hogy matróz lesz. Láttam a téren két bóbiskoló rendőrt egy kihűlt Zsiguliban, állt a motor, dagadoztak a sok molinóban; fel voltak öltözve, mégis fáztak. Láttam a közelgő trolibusz vezetőjét és a fejében a gondolatot is láttam, megint kölcsön akar kérni valakitől, hogy kihúzza a hónap végéig. Az utastérben egyetlen utas ült a hideg üléseken, egy újságárus, aki mindjárt leszáll. Gyalog megy tovább és kinyitja a sarkon álló standot. Láttam tőlem balra az Admiralitás sárga épületét a mélyben, innen a tetőről úgy tűnt, mintha a tekintélyes épület félig elsüllyedne, ablakai annyira alacsonyan ültek. Beláttam az ablakon az egyik irodába, e hajnali percben egy gondterhelt tábornok ült az asztalnál. Arcát az egyik kezébe temette, a másik kézzel az asztalon villogó piros gomb előtt dobolt. Megnyomja vagy ne nyomja? Nem tudja... Nem tudja.

...Én mindent tudok! ...Bozsemoj, bozsemoj! Most tudtam meg, hogy mindent látok. Már semmit sem tehettem. Eszméletre ébredtem a fagyban. Mozdulatlanul! Mikor végre lett lovam, nem tudok már felülni a nyeregbe. ...Pizgyec.

A felkelő napsugár sárgásra színezte mozdulatlan fogatom madarait. A pelikánok szárnya széttárva, bronzkarom szilárdan tartotta a harci szekér gyeplőjét. Lepillantottam az alattunk tátongó irdatlan mélységbe. Ha csak kicsit megrezzen a karom, belehajtom a szekeret a tetőről a szakadékba. A kísérő katonák vasból öntött tekintete rám irányult. Én vagyok a szoborcsoport központi alakja. Én vagyok a pelikán lovasa. Ezek a tagok nem veszik le a szemüket rólam, míg nem telik le egy év... Időtlen időkig fogok itt állni, óh, istenem! Megdermedve, megfagyva, bronzba öntve, oxidáltan, galambszarral, mozdulatlanul! Egészen kijózanodtam a gondolattól. Bíztam a feltámadásban, vagy legalább abban, hogy a Google térképén meglátszik a csere és kiszabadítanak innen. Összeszedtem minden erőmet és hangtalanul a mellékfigurák arcába ordítottam: - Rohamra, rohamra! Gyííí-a! Gyí-í-í-a!

* * *

(Berlin, den 28. Februar – 02. März 2017)



http://aleksandrpetrosyan.com/

https://www.instagram.com/petrosphotos/