Tarzan Zéró

A purifikátor

(The Purificator)

Voltatok ti már ötven évesek? Volt-e az életetekben olyan pillanat, amely születésetek után 50 évvel később érkezett el? Az én életemben volt már ilyen pillanat. És ha igaz a mondás, hogy az embernek ötven éves kora után olyan az arca, amilyet megérdemelt, nos, akkor én százhat évesen üldögéltem a nappal is befüggönyözött irodámban, hogy a kuncsaftok érkezését várjam.

Ajtóm fölött táblán állt a felirat: Purifikátor. Ez amolyan titokhordozó személy, aki kellő pénzdíjazásért cserébe magára veszi mások titkainak súlyát. Mindenképpen nehéz munka a léleknek, bár könnyű a testnek. Egész nap csak üldögéltem a hatalmas íróasztalomnál. Ujjammal csendben doboltam az asztal lapját borító zöld posztón, hogy gyorsabban teljenek a percek. Időre dolgoztam, a titokviselés meghatározott ideje szerint. Ha szerződésem lejárt, a titkot visszaadtam eredeti gazdájának. Testem az évek során egyre nehezebbnek találta a gyötrő feladatot, hogy mások titkát el ne fecsegjem. Arcvonásaimon mély barázdák tanúskodtak. Vastag ráncok, kefeszerű szemöldök, bőrhibák, néhol kelések, lelógó pofazacskók árulkodtak munkám gyötrelméről. Bárki 104 évesnek nézett volna, holott csak ötvenkettő voltam, és szolgáltató kisiparos.

Üzletem jól ment, rengeteg kliensem akadt. Valósággal roskadoztam a titkok megőrzése alatt. Hazug csalók és gyilkosok adták egymásnak a kilincset, hűtlen asszonyok, bigámisták, zugügyvédek, perverz doktorok. Egyszer egy pedofil érseket pokróccal letakarva csempésztek irodámba a járda túloldalán várakozó újságfirkászok kíváncsi tekintete elől. És volt egy különös esetem egy evő emberrel, aki válogatás nélkül mindent felfalt, amit meglátott. A szörnyű titok, hogy hová lett családja, nem tudódott ki, hála áldozatos hallgatásomnak. Megbízhattak bennem, én voltam a nagy név a szakmában.

A súlyt, mely rám nehezedett a szerződésben vállalt hallgatásért, miközben ők felszabadult lélekkel élhették napjaikat, nekem piálással kellett megkönnyítenem. Előfordult, hogy munkaidőm már lejárt, de én imbolygó fejjel még az íróasztalomba kapaszkodva ültem bőrrel bevont, puha karosszékemben. Mondjuk ki nyíltan: munkám a legnehezebből állt. Ültem egy kárpitozott székben és mások titkainak tudójaként tartottam a pofámat.

Üzletem azóta prosperált, hogy a katolikus egyház megszüntette a bűnbánó cédulák árusítását. Az emberek bűnös hajlama olyan hatalmas volt, hogy nagyra tárult az üzleti rés az igények és a kínált megoldások között. Gazdagra kerestem magamat a titkok súlyának ideiglenes hordozásából. Esténként lefüggönyözött, hatalmas luxusautó várt rám sofőrrel, hogy otthonomba vigyen. Kell-e mondanom, hogy a legelegánsabb villanegyedben állt úszómedencés, őrökkel védett rezidenciám? Volt jachtom, számtalan terepjáróm, saját versenyló-istállóm, és az olyan apróságokból, mint az ékszerrel díszített karórák, kilószámra állt a rendelkezésemre. De mindez már nem okozott túl nagy gyönyört. Szinte meguntam nézegetni a ragyogó briliánsok fényét. Mit ér az egész, ha az ember csak némán áll, fogadalomra szorított szájjal a szikrázó karátok felett? Olyankor szippantottam egy kortyot a mindig magammal hordott laposüvegből.

Egy nap az irodámban ültem a zöldposztós íróasztalomnál, amikor csilingelve nyílt az ajtó és egy új kliens lépett be. Azonnal láttam rajta, hogy kivételes ügyet hozott.

Bevallom, elbeszélése nyomán könnyekre fakadtam. Ez még nekem is sok volt, pedig kérges lelkem még a legdörzsöltebb rendőrnyomozók faggatózását is sziklaként verte vissza. De ilyen titkot, amilyet ez a sovány testalkatú, elegáns fekete felöltőt viselő idegen előadott, még nem őriztem. Röviden megfogalmazva az idegen azt állította, hogy ő megválthatná az embertársai szenvedését. De nem teszi. Akár az egész világot is megválthatná, de nem teszi! Inkább elutazik az Adriára, nyaralni. Pedig találmányával megszüntethetné az éhínséget, a fertőző betegségeket, például Afrikában. Mi több, a vegyülete alkalmazásával véget vethetne a vallási villongásoknak. Nem lenne terrorizmus, az emberek nem zsákmányolnák ki egymást, mert a tudatuk megtisztulna a génmódosító vegyület fogyasztásától. A receptje pedig olyan egyszerű, hogy elmondani is szégyen. Ez a feltaláló (mert én annak ítéltem a foglalkozását, bár ő ezt nem mondta) megszabadíthatná a világot a szenvedéstől, de valami ördögi sugallatra mégsem teszi, hanem inkább elutazik nyaralni az Adriára.

-Miért kívánja, hogy a titkát átvegyem?

-Csak bizonyos időre vegye át! Nem tudnék a mulasztás súlyával a lelkemben felhőtlenül nyaralni.

-Önnek van lelke?

Az idegen hosszabban elgondolkodott. A zöld posztó közepére meredt és nagyon komolyan felelt: -Igen.

Újabb pár perc hallgatás után, mely idő nekem semminek tűnt, hiszen én a hallgatás bajnoka vagyok, hozzáfűzte: -Ezek szerint van lelkem.

Szakmám lényege a diszkréció. Nem kérdeztem tovább. Nem faggatóztam. Kihúztam az íróasztal felső fiókját és elővettem a szerződésmintát.

-Az ügy hordereje miatt egyedi díjszabást alkalmazok. Az Ön titkának megőrzését csak a legrövidebb szerződési időre vállalhatom. Egy hét! – feleltem összehúzott szemhéjakkal.

Az idegen esedezni kezdett.

-Uram, legalább két hétre vállalja el az ügyet! Szeretném kipihenni a fáradtságomat. Egy turnus két hét. Nagyon kérem, vállalja el titkom megőrzését legalább két hétre!

Erre vártam, hogy az árat felpumpáljam. Szigorúan feleltem:

-Akkor a duplájába kerül!

-Minden pénzt megadok – felelte az idegen és átnyúlt az íróasztal felett, hogy karomat megragadja. A kabátomon át éreztem a jéghideg kezét.

-Én tehát kötelezem magam, hogy a szerződés időtartamára, mely holnaptól kezdve két hétig tart, megőrzöm az Ön által átruházott titkot. Harmadik személynek nem adom ki sem közvetlen, sem közvetett formában. Sejtetés. logikai rávezetés, ráutaló magatartás, álombeli kifecsegés kizárva. A garancia kiterjed arra is, hogy ha a titok az én hibámból mégis kitudódna, köteles vagyok Önnek a titokőrzés díjának háromszázszorosát visszafizetni. A szerződés ellenoldalán Ön pedig arra kötelezi magát, hogy a titokátruházási díjat azonnal megfizeti. A szerződés lejártakor visszaveszi a titkát. Így a titok kitudódás nélkül visszaszáll Önre, aki a titok tulajdonosa.

Csak az általános szerződési feltételeket soroltam hangosan. Oly sok lelki teher alatt görnyedő ember állt már az íróasztalom előtt, hogy teljesen biztos voltam a dolgomban. De ez most valami egészen más ügy volt… Itt arról van szó, hogy megőrizzem a Megnemváltó titkát. Sokba kerül ez neki!

-Nos, elfogadja a kétheti, teljes körű titokőrzés díját, melyet 10 kiló huszonnégy karátos aranyban állapítok meg?

Az idegen nyögve válaszolt: -Nagyon drága! Természetesen elfogadom.

Az orra alá toltam a szerződést.

-Itt írja alá!

-Vérrel?

-Tintával is megfelel.

Én ostoba! Nem jöttem rá, hogy intő jelként értelmezzem az égbolt váratlan és hatalmas villámlását, mikor az idegen aláírta a szerződést. Az ablakokat borító súlyos bársonyfüggönyök a fénytől egészen kivilágosodtak. Az idegen neve helyére három keresztet firkantott, amit én szóvá tettem. De megnyugtatott, hogy ez a fajta kereszt csak őt jellemzi. Senki nem ír ilyen keresztet, hogy a meghosszított függőleges szár egy bitófára hasonlítson. A szerződés mindenesetre megszületett.

-Akkor most kérem a díjat! Előre fizetik.

-Nem hordok magamnál tíz kiló aranyat. Ki kell mennem a kocsimhoz.

-Menjen. Én megbízok Önben, mint ahogy Ön is belém helyezte a bizalmát.

Az idegen kiment. Hidegvérrel a helyemen maradtam. Nem álltam fel székemből, hogy a bársonyfüggönyt félrehúzva kémkedjek, miféle kocsival érkezett. Öt percet sem töltöttem várakozással, az idegen visszatért irodámba egy súlyos csomaggal és az asztalomra állította.

-Tíz kiló. Két hét múlva visszajövök. Viszlát! – A férfi kilépett irodám ajtaján, mely fölött festett táblán hirdette foglalkozásomat a felirat: Purifikátor.

-Jó nyaralást! – kiáltottam utána. Egy nagyot a földre köptem. Pfúj! Micsoda piszkos ügy!

+

Rengeteg, rengeteg whiskybe került, hogy a két hét elteljen! Alig vártam, hogy a különös Megnemváltóval kötött szerződésem lejárjon. Whiskytől gőzösen markoltam az íróasztal szélét, miközben a naptáron járattam a tekintetem. Még három nap, még kettő! Na, még egy nap! Az utolsó! A percek vánszorogtak. Úgy éreztem, a világidő megváltozott az irodám felett, és nem akar múlni… Részegen azon gondolkodtam, milyen rosszindulatú ez az ember. Megszabadíthatná a világot nyomorúságától, de nem teszi! Hányan pusztulnak el éppen most, miközben ő az Adrián nyaral? Biztosan delfineken lovagol! Pedig pontosan tudja, hogyan segítsen embertársain. Nem teszi. …Szemét! Magamba szippantottam egy újabb kortyot. Mekkora súlyt vállaltam magamra! Ittam egy újabb kortyocskát. …Szemét! Ha-ha! Kiittam a fél üveget. A percek vánszorogtak. Milyen gyötrelmes egy ilyen titkot megőrizni! Túlvállaltam magamat, pedig ötven felett már vigyáznom kellene az egészségemre. Imbolyogva felálltam karosszékemből és a vécébe mentem. Nem hányni; azért, hogy arcomat megnézzem a tükörben.

Egy kétszáz éves arc nézett vissza rám. Vörösre duzzadt daganatok mindenfelé, a szempillámat behavazta a fehérség. Ráncok, ráncok, barázdák mindenhol. Az orrom feldagadt, a szájam vékony csíkká olvadva eltűnt. Homlokomon valami púp nőtt. Nem szívesen jöttem volna saját magamnak szembe az utcán. A „beretvás gyilkos”, vagy valami ilyenre emlékeztettem. Ma éjfélkor lejár a szerződésem! Addig csak kibírom valahogyan. Visszabillegtem az íróasztalom mögé és a karosszékbe dobtam erőtlen testemet. Hamarosan lejár a szerződés! Az ajtó nyílik, az idegen visszajön. A papírt összetépjük, a titok visszaszáll. Én hamarosan megkönnyebbülök! Addig tartsak ki… Csak teljen az idő! Miért vánszorognak ilyen lassan a percek?

Meg kell értenetek, ennyire nehéz titoksúllyal még nem volt dolgom. Őriztem már félrelépett férjek és szeretők titkát, sikkasztó hivatalnokok esetét, gyilkos tettek súlyát. De ilyet, hogy valaki elmulassza a világot jobbá tenni, amikor igenis megtehetné, ekkora súllyal működésem huszonöt éve alatt nem találkoztam. Ital ide vagy oda, ez nekem erősnek bizonyult. Tíz kiló arany? Milyen piti ár! Hová tettem az eszemet, hogy ilyen áron bele mentem? Teljen az idő és nyíljon a bejárati ajtó már!

Nem élek vissza a türelmetekkel, röviden írom le, mi történt, amikor a két hét lejárt. Az idegen nem jött vissza. Egyáltalán: senki sem nyitott be irodám ajtaján. Akkor már éjjel-nappal az íróasztalomnál ültem és az idegenre vártam. De nem jött senki. Se ő, se más. A gonosz szerződésszegő! Nincs kire visszaterhelnem a titok súlyát. Átvágott, gonoszul becsapott, szemétlerakónak nézett engem ez az idegen! Még a nevét sem tudom. Három kereszt? A szára hosszabb, a bitófára emlékeztet. …Szemét!

Szenvedésem elmondhatatlan volt. Állkapcsom reszketett, már alig tudtam whiskyt vedelni. Újabb két hét múlva már nem bírtam tovább és olyan tetthez folyamodtam, amilyet még soha, de soha nem cselekedtem. Soha!

Egy újság szerkesztőségében személyesen fecsegtem ki a titkot. A szerkesztő elnevette magát: -Maga részeg! Bűzlik az alkoholtól és badarságokat beszél! Miféle kémiai vegyülettel lehetne segíteni a világon? – Hívta az őrt és nyersen kivezettek.

Akkor az utcán szembejövőknek kiabáltam ki a titkot. De a járókelők kitértek utamból. Volt, aki rám se nézett és gyorsan átment az utca túloldalára. Egy-két mániákus, valami hittérítők egy darabig figyeltek rám, de hogy az Isten neve nem fordult elő szavaimban, ők is faképnél hagytak. A csavargók pár mondat után pénzt koldultak tőlem, de mert nem adtam, tovább álltak.

Tébolyultan tértem vissza az irodámba, ahol halmokban álltak a kiürült üvegek. Sofőrömért kiáltottam. -Hozzál whiskyt! – A sofőr sehol. Meglépett a Mercedesszel.

Berontottam a vécébe. A tükörbe néztem. Jól sejtettem, arcom lázpírban égett. Skarlátszerű kiütések borították arcomat. Valósággal hámlott a bőr a koponyámról. A hajam csomókban hullott, homlokomon a púp nedvezett. Álltam a tükör előtt több üveg whiskytől józanul, színjózanul. Halványan felsejlett a megoldás.

+

Most, hogy az irodámban az ablakfüggönyök gondosan behúzva mindent eltakarnak a külvilági tekintetek elől, a csillárról már lóg a kötél. Perceken belül a zöldposztós asztalon pontosan arra a helyre lépek, ahová egy hónappal korábban a szerződésszegő idegen helyezte az aranyat, és felakasztom magam. Most még azon meditálok, mivel érdemeltem ki ezt. Ki büntet engem és miért? Mert segédkeztem a Megnemváltónak? Egyáltalán: kell-e a világot megváltani? Vagy maradjon úgy, ahogyan van? Én miért filozofálok ezen? Miért kell mindenre magyarázat?

Elhelyezem ezt a búcsúlevelet az íróasztalon. A puha karosszékből könnyedén az asztal közepére lépek. Győztél, világ! A kötelet a nyakamra vetem. Innen már csak egy apró lépés… Egy finom egyensúlyvesztésre van az öröklét.

+ + +

(Budapest, 2010. március 10.)