Tarzan Zéró

A szekrénybe zárt zenekar

(THE FORGOTTEN VIRTUOSI)

Messze, nagyon messze vagyok attól, hogy elmondjam Önöknek: a szekrényből halk zene szűrődött elő és ajtaja barokkosan ragyogott; és egyáltalán nem illett ez a főúri aranyozás abba az ötvendolláros, mocskos szállodaszobába, ahová néhány mondat múlva rövidesen megérkezem. Egyáltalán, ezt a szekrényt kulcsra zárták, ami szintén szokatlan az ilyen szállodákban, ahol a szekrény azért van, hogy a vendég betegye a ruháját, miután a szobába lépve a lámpát fölkattintja, hogy körbenézzen, ágy, asztal rendben van-e, majd ruhástul végigheveredjen a matracon az utazástól elbódulva; a tévé gombját bepöckölje csak úgy, megszokásból, hiszen negyven adón ugyanaz megy, és tudomásul vegye, íme, a készülék az ágy mellett áll, ami egyáltalán nem szokatlan az ilyen szállodákban, sőt, teljesen szokott dolog, egyvalamit kivéve: hogy a szekrény kulcsra zárva legyen. Szívesen végighevertem volna már az ágyon, mely éppen szemben állt az oda nem illő, aranyozott szekrénykével; de mondom, elmondom Önöknek, hogy ott még nem tartunk, hiszen előbb taxiba kell szállnom az állomásról kijövet, mely épület éppen szemben fog állni a szállodával, bár erről nekem sejtésem ebben a percben még semmi nincsen. A szekrényke még távol van, aranyozott és bezárt ajtaja, mely mögül zene szűrődik elő, arrébb következik tehát. Önök most tegyenek úgy, mintha nem tudnának semmit. Gyerünk a történet elejére!

…Ó, ha tudtam volna, hogyan végződik ez a történet az aranyozott szekrénykével, talán bele sem kezdek! Egy ilyen szekrény sok mindenre alkalmas, felgyújtja a fantáziát a mindenféle eltűnésekkel, például a cirkuszban; vagy hirtelen felpattanó ajtaja mögül előugorhat néhány kaszabos rabló, hogy a tévénézéstől csak amúgy ruhástul álomba szenderült vendég torkát pengével átmesse; vagy ajtaja gyanútlan nyitásakor különböző varázsos tájak tűnhetnek elő: sivatag, vagy holdfelszín, vagy a nyílt óceán csapkodó vize, a horizont vonalán távoli luxushajókkal. Ez még nem baj, de ha történelmi csataképre nyit rá véletlenül a vendég, akkor a szekrény ajtaját meglehetősen nehéz a felénk induló lovasrohamra visszazárni. Mindez csupán a fantázia játéka, az ilyen szekrényekben általában semmi sincsen, néhány gyanútlan póktól eltekintve, csak a por, mely az ilyen ötvendolláros mocskos szobákra jellemző. Esetleg egy ottfelejtett ruhakefe. Vagy még az sem.

…Rácsuktam a szekrény ajtaját, vagyis nem a szekrény, hanem még a taxi ajtaját a kilógó biztonsági övre és a kezemben szorongatott gyűrött cédulát a hátsó ülésről a sofőrnek előre nyújtottam. A cédulán ez állt: "Hotel Palace". Bemondtam a sofőrnek a szálloda nevét is: -Hotel Palace. Kérem, vigyen a Hotel Palace-ba!

A sofőr, aki eddig berregtette a kocsi motorját, most lekapcsolta a gyújtást. A motor halkan megállt. Emlékszem a sofőr csodálkozó arckifejezésére, ahogy az ülésen hátrafordult: -De hiszen az a szálloda már három éve bezárt! Nem fogad vendégeket. Romos és lepusztult. Hamarosan lebontják.

Emlékszem arra is, hogy nem fogadott el pénzt. Már a szálloda papírral beragasztott üvegportálja előtt állok, bőröndöm a járdán. Fizetni akarok. A sofőr nem fogadja el a pénzt.

-Alig jöttünk néhány métert - mondja. - Az állomás éppen szemben van. Jöhetett volna gyalog.

-Most már mindegy.

-Ne vigyem vissza? Akkor átjöhet gyalog.

-Nem, nem. Itt vagyok.

-És máshová? Ne vigyem máshová? Még meggondolhatja!

-Itt foglaltak szobát.

A sofőr szomorúan néz rám, mint a halálraítéltre. Elővesz két dollárt és a kezembe nyomja. Valósággal beugrik a kocsiba és köszönés nélkül, robogva elhajt.

…Miért mondjam el, hogyan álltam a romos szálloda halljában az üres recepciós pult előtt? Oly vészjóslóan csüngött a mennyezetről a kiszakított csillár! Senki, de senki, csak romok és letépett tapéta és szemét mindenütt. Egyetlen kulcs a táblára kiakasztva. Az enyém.

A felvonó nem működött. Miért mondjam el, hogyan mentem föl az emeletre? Hogyan rogyott be lábam alatt a lépcső? Dohos szag áradt a falakból. Egy patkány előttem átfutott. Fölkapcsoltam a folyosó világítását. A lámpák működtek. És a kulcs nyitja az ajtót.

Hamarosan a kulcsot a zárba illesztem. Benyitok majd az ajtón és ruhástul az ágyra heverek. Ellenőrizni: ágy, asztal vajon rendben van-e? Talán a tévét is bekapcsolom nemsokára, bár negyven csatornán ugyanazt adják. Lefekszem majd a szekrénnyel szemben, szememet az ajtó dús aranyozására függesztem. Mit fogok hallani ekkor? Zenét? Muzsikát?

A szekrényből halk zene szűrődött elő. Fölkeltem az ágyról. Az aranyozott szekrénykéhez léptem. "Ez Vivaldi!" - gondoltam halkan, csak amúgy magamban, hogy ne zavarjak vele senkit. Antonio Vivaldi! Kezem a szekrényke fogóját kereste. Vajon hogyan nyílik? Vajon merre fordul ez a gombocska itten? Egy kiáltás harsant mögöttem:

-Ne nyissa ki a szekrényt, uram!

Csodálkozva megfordultam. A szobapincér állt a küszöbön, tálcával kezében. …Mégis van személyzet ebben az ócska szállodában?!

-Én csak… meg akartam nézni, honnan jön ez a zene. Ez a szép zene - dadogtam. -Ez Vivaldi..?

-A zene a szekrényből jön. Ez Antonio Vivaldi.

Zavartan biccentettem a szobapincér felé. Most mit kérdezzek tőle?! Hogy ő miként kerül ide hibátlan és vakítóan fehér szmokingjában? Hogyan lehet, hogy cipőjén fénylik a fekete lakk e szeméttenger közepén? Magyarázkodjak, én mit keresek itt? És miért van ez a szekrény bearanyozva.? Visszanyertem nyugalmamat. Arisztokratikusan köhintettem egyet és megkérdeztem: -Ön szerint ez ...Helyénvaló így?

-Az igazgatóság nevében elnézést kérek Öntől. Természetesen nem helyes, de ezt a szekrényt csak itt, az Ön szobájában tudtuk elhelyezni. Az összes többi szoba kiégett a tűzben. Ez az egyetlen épségben maradt lakosztályunk - mutatott a pincér a füstös falakra.

Körbetekintettem a lepusztult helységen. -Szép! Az asztal összerogyni készül, az ágyat szétfeküdték, a falon a képet valaki kilyukasztotta. Ebben a ...lakosztályban! És akkor itt ez a díszes szekrény! Ez mit keres itt?! - förmedtem a szobapincérre.

-Az asztal pontosan tizennyolc óra tíz perckor fog összerogyni - felelte a pincér. -Még van idő… Még leülhet az asztalhoz.

A szobapincérhez ugrottam és teljes erőmmel megragadtam a gallérját.

-Miért jön zene a szekrényből?! Magyarázatot kérek!

-A zenekar gyakorol odabent, uram.

-Miféle zenekar?

-Szállodánk büszkesége a szimfonikus zenekar. Esténként az étteremben muzsikálnak. Ebben a szekrényben gyakorolnak.

-Hogyan?! Hogyan fér el egy zenekar ebben a szekrényben?

-Nem tudom, uram - fulladozott a szobapincér az erős szorításban. - Még sohasem nyitottam ki a szekrényt… Javasolom, Ön se nyissa ki.

Ekkor az asztal a szoba túlsó sarkában nagy robajjal összerogyott.

-Lefogadom, hogy pontosan tizennyolc óra tíz van - hápogta a pincér. Tálcája billegett a tenyerén.

Elengedtem a gallérját. A karórámra néztem.

-Ég Önnel, uram! - kiáltott a szorításomból kiszabadult pincér és tálcával kezében fejjel előre kiugrott a csukott ablakon. Tizennyolc óra tíz volt ekkor és üvegcsörömpölés hallatszott.

Most, hogy ismét egyedül maradtam a szobában, éreztem, hogy hamarosan ki fogom nyitni azt a szekrényt. Néhány perc múlva ki fogom nyitni… A karórámra néztem. Este nyolc körül járt. Én döbbenten álltam, de kezemen a karórám járt. A szekrényből zene szűrődött ki. A fenébe! Az ajtaja zárva! Ujjaim az aranyozott fordítógombot feszegették, és segített nekik a csuklóm, melyre rászíjazva a karórám járt.

A gomb nem fordul és nem enged. A szekrény ajtaja súlyosan zárva. Dühömben kirontok a folyosóra. Kiszakítom helyéről a tűzoltófejszét. Majd ezzel adok neki! Nesze neked, aranyozás! A fejszével nehéz csapásokat mérek a barokk szekrénykére. Eltökélten, vállból lendítek. Az ütések zajával a zene erősödik. A szekrényajtó mégsem enged, az aranyozás nem pereg, nincs még faszilánk sem, semmi repedés nincsen. A hatalmas ütésektől erősen izzadok.

…Meg kell érteniük az elmondásomból, miért fogok úgy dönteni ott a szekrény előtt izzadtan, hogy a fejszét földre dobom és lefekszem az ágyra. Igen, az ágyon feküdtem volt, mikor a szekrényajtó egyszerűen felpattant. Kitárult magától, erőszak nélkül, csendesen.

Mohón a szekrény belsejébe néztem. A polcokon ott ültek a zenészek. Fekete frakkban és lakkcipőben, krómozott kottaállványokkal, ahogyan illik. Mindenkinek jutott hely. Az üstdobnak is. A csellóknak is. A hárfának is. Vonósok balról, fúvósok jobbról, a klasszikus rendben. Középen a karmesteri dobogó üres.

A zenészek kínaiak voltak. Beszédüket mégis értettem. A vonósok Vivaldit húzták, a fúvósok Vivaldit fújták, mégis általános volt a kakofónia. Miközben a kottából játszottak, kínai nyelven egymással beszélgettek. Ezt mondták:

-Csupa jó hírünk van, barátaink!

-Világhírű zenekar lettünk! Meghozta gyümölcsét a gyakorlás!

-Ó, mi szerencse fiai! A tápláléklánc csúcsán állunk.

-Helyzetünk arra kötelez, hogy gondolkozzunk. A muzsikának van-e értelme?

-Én hetente lottózom és mindig nyerek. Enyémek a főnyeremények!

-A pénz hatalma csupán az ember hatalma a másik ember felett. A szív hatalma nektek semmi?

-Szívünkben lötyög az orvostudomány! A doktorok örökéletűvé tesznek. Nekem például már két lábamat lecserélték. Ezekkel nyomom itt a hárfán a pedált.

-A szív hatalma az Isten hatalma az ember felett!

-A pusztításhoz elég egy perc, de az építéshez évek kellenek. Hatezer év nem volt elég, hogy ezt fölismerjük!

-Én például dohányzom a trombitálás közben. Sose tévesztem össze, melyiket fújjam, melyiket szívjam.

-Mert te művelt ember vagy! De mi, bunkók, mit tegyünk?!

-A művészet olyan, mintha a szomjas embernek mutatnál egy üveg sört, aztán kiinnád tenmagad. Nem old meg semmit.

-Ha nincs sörnyitóm, lecsapom az üveg nyakát.

-Tegnap is nyertem és ma is nyerek a jutalomsorsoláson egy televíziót. Mindkettőt a korábban nyert készülékek tetejére állítom. Kevesebb szemem van, mint amennyi televízióm!

-Én autót nyertem! Ezen a héten a másodikat!

-Ostobaság azt hinni, hogy az idő mindnyájunk fölött egyformán múlik. Rajtad áll, milyen gyorsan öregszel.

-Én például olyan egészséges vagyok, mint a makk. Vitaminokat szedek és egész nap püfölöm itt az üstdobot, még sincs semmi bajom. A vérnyomásom rendben van. Ha nem teszek ellene, százhúsz évig élek.

-Nekem frissiben fiam született.

-Én leánygyermeknek adtam életet.

-Én remekül bevacsoráztam, utána megfürödtem és még moziba is mentem.

-Amikor a klarinétomra ránézek, mindig a szex jut az eszembe. Öregkoromban is fickós vagyok!

-Én még mindig nem vagyok kopasz.

-Engem holnap az akadémia tagjának választanak.

-Csak ránézek a hegedűmre és máris zsonganak belőle a hangok. A zeneszerzés magától ment, kottáimat javítás nélkül adtam nyomdába.

-Komponistánkat decemberben temették. Olyan hóvihar támadt, hogy a plébános visszafordult a temető kapujából. A részeg kocsis nem emlékszik, a holttestet melyik tömegsírba dobta.

-Nekem abszolút hallásom van. Azt is hallom, amit mások csak gondolnak.

-Annyit alszom, amennyit csak akarok. Tavaly nyolc nap alatt átaludtam az Atlanti-óceánt, egyedül, a kispárnámon. Senki nem ver ki az ágyból, hogy munkába siessek.

-A múltkor bementem a templomba és hülyeségből azt kívántam, hogy otthon a hattyúknak legyen két feje. Mikor hazamentem, két fejük volt. Szív alakban fonódtak egybe.

-Ezek a szendvicsek tavalyról maradtak, mikor a Nobel-díjat átadták nekem. Egyetek belőle, barátaim!

-Az ember az egyetlen állat, aki vesz még a tálról, ha már jóllakott is.

-Az ember az egyetlen állat, mely döglött fajtársait elföldeli.

-Gyűlölni könnyebb, mint szeretni, mert a gyűlölet egyenes vonalú és síkidomként létezik; a szeretet viszont a térben körüllebegi alanyát és olyan, mint a gömb. Ez a gömb csak a szívvel látható. Vagy hattyúnyakkal.

-Amikor Gagarint rádión megkérdezték a világűrben, lát-e a felhőkön üldögélő angyalokat, határozott "nem"-mel felelt.

-Az Úr hat nap alatt teremtette a világot. Vasárnap túlórázni kellett volna, hogy a teremtmények jobban sikerüljenek!

-Ki mondta, hogy véglegesnek szánta? Ez a jelen világ csak próba-változat. A valódi, a végleges a távoli múlt időben következik!

-Fejezzük be a jelent, barátaim! Fejezzük be a napokat! Minden nyelvtankönyvben meg van írva: a befejezett múlt idő utat nyit a feltételes jövőnek!

-Igeidők, lábhoz!

-Elég a dalból!

-Vessünk véget a zenének!

-Legyen vége az életünknek!

-Halljátok? Haljunk meg mind! Hangszereinkkel ugorjunk a vízbe!

-Merüljünk a feledésbe!

-Ugorjunk ki az ablakon!

-Nyeljünk gyógyszert féktelenül!

-Lógassuk föl magunkat a húrokon!

-Vonósok, ne vonakodjatok! Rézfúvósok, köpjetek rezet!

-Hallgasson a muzsika, hogy a csöndben új harmónia születhessen!

-Mi, virtuózok, merüljünk a feledésbe! A cintányér csapódjon fejünk felett össze! Senki ne emlékezzen ránk! Senki ne hivatkozzon ránk! Egyikünk nevét se viselje emléktábla… Utcát se nevezzenek rólunk… Cukrászsüteményt se nevezzenek utánunk… Mértékegységül ne szolgáljunk… Újságok gyászrovatában hírünk meg ne jelenjen… Fektünkben fölöttünk hivatalos torok búcsúbeszédre ne fakadjon… Miattunk a sírásók markát egyetlen fillérke ne üsse… Pap velünk a temető távoli sarkába hóban ki ne gyalogoljon, inkább a hőségben múlassa szomját jégbe hűtött sörrel! A násznép perdüljön táncra és szaporán csókolózzék, bár a zenét nem mi adjuk..! Elhúztuk a nótánkat, barátaim! Ha meghalunk, hát meghalunk, de ne legyünk halhatatlanok! Ti pedig, akik utánunk maradtok kottaolvasónak: az Úr kegyelme legyen veletek. Ámen.

…Eddig a beszéd, ezt mondták a zenészek. Az utolsó szócskára a zene elhallgatott. A nagyzenekar síri csöndben ült a szekrényben. Az összes kínai énrám nézett.

-Akár el is mehet. A taxi visszaviszi az állomásra. Csak szép halkan csukja be az aranyozott ajtót! - szólt hozzám az első hegedűs.

Én, a zenekar minden titkainak tudója, ott álltam a szekrény előtt az elpusztított szobában. …Meneküljek? …Vagy másszak közéjük? A kínaiak kicsik voltak, kisebbek, mint én.

Óvatosan behelyeztem a bal lábamat a szekrénybe, hogy a fúvósokat össze ne nyomjam. Zúgolódás támadt a zenészek között, mégis szorítottak helyet. Aztán a jobb lábamat emeltem be a szekrénybe. Valóságos óriás voltam köztük, mint Gulliver a törpék országában. Aztán a felsőtestemet. Aztán a vállamat. A nyakamat. Végül a fejemet. Bent voltam a szekrényben!

A karmesteri emelvényre léptem. Az üres helyet nekem hagyták. Kézfogásra nyújtottam kezemet az első hegedűsnek és a zenekar fölállt. Ebben a pillanatban odakint a szekrény előtt váratlanul megjelent a taxisofőr. Az én sofőröm, aki az állomástól tette meg velem a hosszú utat. A sofőr bekiáltott az aranyozott szekrénykébe: -Uram, itt a kocsim, berreg a motorja! Visszaviszem az állomásra, ingyen! Vagy menjen gyalog, mert nincs messze… Mindenesetre meneküljön! - Ezt mondta a sofőr szája, miközben kezével azt mutogatta, hogy a két dollárt, amit adott, obulusként tegyem be a nyelvem alá a szájamba.

Szép halkan rácsuktam belülről a szekrényke ajtaját. Már késő volt. Szar íze volt a dollároknak. Önöknek most meg kell érteniük az elmondásomból, hogy akkor már késő volt. Önök meg fogják érteni ezt.

Fölemeltem a karmesteri pálcámat és beintettem a zenekarnak. Rázendítettünk. Vivaldit.

***