Tarzan Zéró

A szerződött

(The Contracted)

Az angyal. Vele a vécében találkoztunk, amikor kikísértem apámat a klotyóba. Ki tudja, mikor billen meg menetközben, olyan bizonytalanok a léptei, elvégre ma lett nyolcvan éves, amit családilag itt ünnepelünk ebben az „annyit zabál, amennyit akar, ha befizet egy összeget”- típusú étteremben. Most rosszul kezdtem el a történetet, mert a végén kellett volna, a lényeggel, amikor az angyal kirepült az ablakon és én felkiáltottam a magasba:

- Mondja… Mi lesz velünk egy év múlva? Akkor is… akkor is ünnepelni fogunk? – Nem akartam azt mondani, hogy „élünk”, mert az apám megértette volna, hogy az egészségi állapota felől kérdezek. Vajon élni fog-e az apám egy év múlva? Helyette kérdeztem ezt az „ünnepelni”-témát. Ez a kérdés mindenkit érdekel, vajon mi lesz vele egy év múlva. Kicsit olyan ez, mint a lottó. Eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha mi nyernénk meg azt a bődületes összeget… Vagy mi történik velünk egy év múlva? Alig csúszott ki a szájamon az angyalhoz kiáltott kérdés, máris megbántam. Mi lesz, ha most azt feleli, „nem, nem fogunk egy év múlva ünnepelni”? Az angyal arcán egy fájdalmas mosoly suhant át: - Maga jövőre ilyenkor, ugyanebben a percben, Berlinben gyúrja a kenyértésztát. – Kenyértésztát? Berlinben? – döbbentem meg a válaszon. Honnan tudja ez a szárnyas fajzat, akit először valami jelmezes bolondnak néztem ott a vécéajtóban, amikor lehúzta az öblítővizet és ki akart jönni a fülkéből, de a szárnya beakadt az ajtó nyílásába, mely nem volt elég széles, hogy a hófehér tollrengeteget átengedje, honnan tudja ez az angyalnak öltözött bolond, esetleg színész, hogy én játszom a gondolattal, hogy Berlinbe menjek munkát keresni? Mert részemre munka Pesten nem akadt. Magyarul mondva, plasztikusan: nem volt itt már semmi keresnivalóm. Már egy éve ültem dologtalanul az otthoni színészkanapémon, és várakoztam. Valami jóra, ami nem akart elérkezni. Talán megszólal a telefonom és szerződést kínál nekem valami pénzgazdag impresszárió… De nem, a telefonom hallgatott. - Maga nem a különtermes jelmezbálozókhoz tartozik? – Az angyal hamiskásan rám nézett: - Nem. Én egy szerződött vagyok. – Kiszabadította tollait az ajtóból és a kézmosóhoz lépett. Folyékony szappant nyomott a kezére, mely egészen olyan volt, mint a mi kezünk. - Kihez szerződött? – erőltettem a beszédet az extravagáns alakkal. Hát ez a muki, ez tényleg olyan volt, mintha a bolondok házából szalajtották volna! Gondosan megszárította a kezét. - Ahhoz, akihez. Nem lehet megnevezni. Még ő maga sem mondja ki a nevét. – Elcsodálkoztam a szavain, miközben apámat besegítettem a fülkébe. Mintha ő nem is látott volna rajtam kívül senkit a klotyóban… Az angyal a vécé ablakához lépett. Kinyitotta és fellépett a párkányra.

- El akar repülni, mi? – gúnyolódtam a szerződötten. - Válasz helyett egyszerűbb elrepülni, ugye?! – Két szárnycsapással már a levegőben volt. Ekkor kérdeztem tőle, hogy vajon egy év múlva is ünnepelni fogunk-e. A lebegő ember lenézett rám és nagy komolyan azt mondta:

- Szerződésem szerint csak jó híreket hozhatok. Jó hír, hogy maga megtanul kenyeret sütni. – És már ott sem volt, huss! Hangtalanul elrepült, mint egy UFO. Vagy mint egy csészealj, amiből egy vendéglőben amúgy is sok van.

Apám kikecmergett a szűk fülkéből. Perdítettünk egy rezet a vécés néni tányérjára, és lassú, mégis diadalmas léptekkel visszamentünk a családi asztaltársasághoz. Elvégre apám ma lett kereken nyolcvan éves! És saját léptekkel kimegy a vécére. Na, tessék!

*

Akiért a rézharang szólt. Apám hétéves kisfiú volt, amikor kitört a második világháború. Dunaszentbenedeken született, egy Kalocsához közel eső, Duna-parti kis faluban. Nagyanyám otthon szülte meg az egyetlen gyerekét. A falu legszélső házában, ahol petróleumlámpákkal világítottak és még orvos sem volt. A bábaasszony 1932. május 17-én kedden este világra segítette a fiú újszülöttet, és megfürdette fateknyőben. A gyermek nevet kapott, mégpedig a saját apja nevét, a Mihályt, mely név leghíresebb viselője maga Mihály arkangyal volt, aztán bepólyálták és mondtak rá egy imát. De a születéskor valami nem úgy történt, ahogy kellett volna, mert később a gyermek szemén látáshibák mutatkoztak. Apám bal és jobb szeme között hatalmas dioptriakülönbség lépett fel, amihez az agya egészen hozzászokott. Valahogy feldolgozta a két szemen át beérkező, nagyon is különböző képet. Így vezetett motort, autót egész életében.

Apám 1939. szeptember 1-jén lépett az elemi iskola első osztályába Dunaszentbenedeken. Pénteken. Aznap kezdődött a Második Világháború, de erről ők még nem tudtak. Csak a rádió mondott egy szűkszavú híradást. A falusiaknak ez a nap éppen olyan volt, mintha csupán szeptember elseje lett volna. Különben sem hallgattak rádiót. Először is, mert nem volt nekik, aztán menni kellett a földekre, dolgozni. …Ki hallgat itt rádiót? A kis falusi elemi iskolában, ahol egyetlen tanítótól okosodtak a gyerekek, ugyanolyan tanítás volt a háborús években, mint máskor.

Apám apját bevonultatták katonának a biciklis hadosztályba. Még mielőtt a Don-kanyarba értek, ő megszökött és hazabujkált. A helyzet csak 1945-ben fordult komolyra, amikor Keletről jöttek az oroszok. És minden élelmiszert, takarmányt, állatot, mindent, amit a faluban találtak, elvittek. A tanítás abbamaradt, később újra kellett járni azt a tanévet. A háború után nagyapám, a falusi kocsmáros a fiát már a fővárosba íratta tanulni. Egy bentlakásos intézetbe a papokhoz, az Istenhegyi útra. Ezt az iskolát apám nem szerette a szigorúság miatt, nem beszélt róla szívesen.

Apám apja, idősebb Rókás Mihály, foglalkozása kocsmáros, 1947-ben a fia után ment a fővárosba. A fiatalabb Mihály már úgyis ott járt a papokhoz. „- Rozikám” (így hívták nagyanyámat), „költözzünk fel Pestre mi is!” Nagyapám eladta a benedeki kocsmát és az összegazdálkodott pénzén vett egy italkimérést a Vajdahunyad utcában.

Apám befejezte a papoknál töltött negyedik polgárit, ahogy akkoriban az általános iskola felső tagozatát hívták. Az érettségihez vezető következő négy osztályt már a Vas utcai Kereskedelmi Iskolában járta.

A szomszédos Kőfaragó utcában 1949-ben éppen volt egy kocsma eladó, hát a nagyapám megvette a hozzá tartozó emeleti lakással együtt. „Fülemüle”, már akkor is az volt a neve, nemcsak most. Eljöttek a Vajdahunyad utcából, és a Kőfaragó utcába költöztek. Ott lakott a család, nagyszüleim és apám az üzlethelység fölött az első emeleten, egy udvari lakásban. A fiatal Mihálynak reggelente nem kellett túl messzire menni, hogy beérjen az iskolába, néhány lépést csupán. Ráért fél nyolckor kimászni az ágyból.

„- Hej, az a későn kelő, aranyfülű Mihály gyerek vajon beért-e már az iskolába? Mindig ő érkezik utoljára!” – Ezt leste a borbarát pedellus bácsi az iskola kapujában. Munka után gyakorta vendégeskedett a közeli Fülemüle kocsmában, és ilyenkor egy-két fröccsért még fizetnie sem kellett. Nem illik, hogy elkéssen az a gyerek! Szóval, ha már nyolc óra is elmúlt és a Mihályka is beugrott az iskola kapuján, akkor a pedellus meghúzta a tanítás kezdetét jelző rézharangot. Nem is késett el az apám az iskolából!

*

A történelem kereke. Jól ment a kocsma. Annyira jól, hogy két év alatt a nagyapám – és itt az apám életéből most egy kicsit átgázolok a nagyapám életébe – összegyűjtött annyi vagyont, hogy a budai várban egy komplett bérházat vegyen. Mai címe: Tóth Árpád sétány 3. Bárki odaállhat és megnézheti, milyen gyönyörű házat vásárolt az én nagyapám pár kiló aranyért egy öreg zsidóasszonytól (aki azonnal le is lécelt a csomaggal Bécsbe). Nagyapám valahogy nem feltételezte a kommunistákról, hogy lesznek olyan aljasok és elveszik az emberek vagyonát. Megvette azt a házat 1950-ben.

Nem kellett volna ilyet tennie. Mert egy évvel később jött az államosítás, és tőle, mint osztályidegen kuláktól, 1951-ben mindent elvettek. Úszott a vári ház, úszott a benedeki erdő, a környékbeli hat hektár szántóföld, és ami a legfájóbb volt: elvették tőle a Fülemüle kocsmát. Az emeleti lakásban megmaradhattak, de végig kellett nézniük, hogy a lehúzott redőnyt egy napon valaki más felhúzta, és helyettük üzemeltette az állami italboltot. Nem bírták elviselni, ezért a lakást elcserélték a Rudas László utca (régen és ma ismét: Podmaniczky utca) 71-be. Apám pedig, mint kulákgyerek, akinek a bőre alatt is pénz van, az utolsó évet már ebből a lakásból járta ki a Vas utcai Kereskedelmi Iskolában.

Apámat sehová nem vették fel továbbtanulni. Iskolai barátai, akiknek nem volt ilyen megbélyegzett származása, könnyen felvételiztek a munkásegyetemekre, főiskolákra. De apámnak nem lehetett továbbtanulni, mert ő osztályidegen kulákgyerek volt. Végül baráti segítséggel jutott egy beosztott könyvelői állásba a Fóti Állami Gazdaságban. Egy kis Csepel 125-ös motorkerékpárral járt a munkába. Mihály bácsi és Rozika néni pedig, mint a Rákosi-féle kommunista rendszer által leleplezett osztályellenségek, mind a ketten munkások lettek. Nagyanyámnak sikerült a Kőbányai Sörgyár kocsmájában az Éles-saroknál elhelyezkedni, mint pultos lány. A nagyapám meg mehetett a vízszerelők mellé segédmunkásnak. Ő cipelte a szerelvényes ládát, benne a súlyos ólomcsövekkel. Mert a mester csak a szerszámosládát vitte (és zsebében a párttagsági könyvet). És ha az ötödik emeleten javították a vízcsöveket, akkor oda kellett az ólomcsövekkel megrakott ládát a nagyapámnak felcipelni.

Apámat 1952-ben behívták katonai szolgálatra. A sorozáson hiába bizonygatta, hogy rossz a látása. Nem baj, ez nem akadály! Lőni így is tud, legföljebb nem talál. Berántották a hadseregbe.

A sors fintoraként a kalocsai laktanyába került (ahová később majd én is, 1976-77-ben), mely település mindössze 12 kilométerre van Dunaszentbenedektől. A körülmények olyan elviselhetetlenek voltak, hogy apámból előtört a színész (ami majd később énbelőlem). Előadta a magánszámot (ugyanott és ugyanazt, amit 1976-ban én fogok előadni), hogy neki fáj a lába. Nem tud rálépni, nem tudja behajlítani. Ilyen lábbal nem tud részt venni a kiképzésen! Olyan komolyan szimulált, hogy a végén tényleg sántított, mert valóban megfájdult a lába. Négy hónap után leszerelték a seregből.

Ekkortájt ismerkedett meg anyámmal, 1950. november 7-én, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére szervezett iskolai bálon. Gabriella, ez is egy angyali név. Hol voltak az angyalok azokban a gyalázatos időkben, miért nem állták el a gonoszság útját kivont karddal a kezükben? Ma már a történészek sem tudnák ezt megmondani.

*

A néphadsereg hős katonája. Hát persze, hogy ez az én apám volt! Amikor 1953 novemberében, nyolc évvel a háború után másodszor is behívták honvédnak, bevonult a nagytarcsai laktanyába. A rideg folyosón az első sorakozónál megkérdezték a legényektől, kinek van valami különleges tudása. Lépjen elő, aki szabó! Apám szétnézett. Látta, hogy nem jelentkezik senki. Rögtön kilépett a sorból. - Maga mihez ért? – Jelentem, én szabó vagyok! – Az igazsághoz tartozott, hogy soha varrótűt nem fogott a kezében, pedig már huszonegy éves volt. Annak reményében hazudta, hogy ő szabó, mert akkor a műhelybe kerülhet, ami mégiscsak kényelmesebb hely, mint a gyakorlótér.

- Na, akkor futólépésben irány a szabóműhely! Ott fog dolgozni. – Így került apám, a néphadsereg kicsit hazudós katonája a télen barátságos melegre fűtött szabóműhelybe, ahol rajta kívül dolgoztak még ketten, mint honvédségi szabók: egyik, az eredeti szakmája szerint cipész, a Karcsi, és egy másik öregkatona, a Veres Jancsi, aki tanult szakmája szerint igazi szabó volt.

Amikor ezek ketten megtudták, hogy az újonc lódított, és sejtelme sincs semmiféle szabásról, netán a cafatok egybefoltozásáról, de még tűbe fűzni sem tud, nemhogy a varrógépet hajtani, hát úgy legorombították apámat, hogy nem állt meg a lábán. Pár perc gyalázkodás után megkegyelmeztek neki. - Ha neked halvány dunsztod sincs a szabászatról, akkor megtanítunk rá! - Úgyhogy apám a műhelyben maradt, és szorgalmasan megtanulta a másik kettőtől a szabóságot. Jó cimborákká melegedtek.

Apám itt ismerte meg, milyen nagy hatalma van egy szabólegénynek. A jó szabókkal mindenki haverságban akart lenni. Ezt foltozd meg, azt javítsd meg, rövid a gatya szára, amit nekem adtak, tágítsd ki a csizmám, és hasonló kívánságokat teljesítettek – nem ingyen. Egy darab sajtért, szalonnáért, pakli cigarettáért, mikor miért – gyűlt az áru fizetség gyanánt a szabóműhely raktárában. Ők pedig, az extra menü fejében néha átpasszoltak valami fölösleges gyarmatárut a szakácsoknak.

Történt egyszer, hogy apámat fogdába csukták. Valami stiklit csinált, amiről nem beszélt, még később, odahaza énnekem sem, aki gyerekként szájtátva hallgattam a hős katonatörténeteket. Apám két hétre a zárkába került. A fogdát naponta cserélődő őrség őrizte. És az egyik napon beosztották őrségbe a műhelybeli cimboráját, a Karcsit. A cipész Karesz már akkor is kövérkés fiatalember volt, csak úgy billegett a hasán a komoly géppisztoly, amivel a foglyokat őrizte. Feltépte a zárkaajtót és bekiáltott apámnak, aki a priccsen döglött:

- Fogoly, felkelni! Sorakozó! – Apám nem tudta kitalálni, mi ütött a saját cimborájába, de haptákba ugrott. Az őr szigorú hangon folytatta: - Előre! Irány a konyha! Lépés i-i-i-ndulj! – vezényelt az őr. Apám nagyon utálta a konyhai mosogatást meg az ilyen undorító dolgokat, de most lélekben felkészült a zsírban való tocsogásra.

Ment elöl a fogoly, mögötte a morcos őr a géppisztollyal. Az egyik épület árnyékában, ahol senki sem látta a fogolykísérést, apám megkérdezte:

- Te Karcsi… Mi történt veled? Megbolondultál? Csak nem belém lőnél, ha most elfutnék?

- De bizony! Beléd lőnék, édes cimborám! Kuss legyen! Irány a konyha, ne pofázz!

Megérkeztek a konyha leghátsó, eldugott helységébe. Karcsi őr levette a hasáról a dobtáras Kalasnyikovot és vezényelt a fogolynak: - Fogoly, leülni! Adjatok egy tányért nekem is! - Az egyik szakács máris egy nagy tál pacalpörköltet emelt az asztalra: - Parancsba adták, hogy enni kell. Ne ellenkezz, Mihálykám! Ami parancs, az parancs!

Az én apám pedig nem ellenkezett. Leültek az asztalhoz és azt a hatalmas tál pacalt ketten megették a Karcsival. Ami parancs, az parancs!

Ekkor nyitott be a konyhára Tótfalusi hadnagy, a hírhedt alkoholista. Ő azért lett katonatiszt, mert félt attól, ha honvédként hívják be a seregbe, akkor a sovány termete miatt az idősebb öregkatonák jól megcsicskáztatják. Ezért inkább jelentkezett a Tiszti Akadémiára. Alkoholizmusa nem ismert határokat. A legutóbbi lőgyakorlaton pálinkásüveget találtak a felügyelete alá tartozó lőszerdobozban. És akkor ez a piás hadnagy, aki csak éjjel nem volt részeg, mert akkor aludt, ez a rosszindulatú, sovány hadnagy, aki a konyhában engedély nélküli pörköltevésen rajtakapott két szabót, ahelyett, hogy szokása szerint mindenkit megcsicskáztatott volna, csak állt mereven és bámulta az asztalt. Állítása szerint nem ketten, hanem hárman ettek a pörköltből. Amikor rákérdeztek, ki volt a harmadik, a hadnagy azt felelte: - Egy fehér szárnyú angyal. Ott ült a két honvéd mellett az asztalnál és velük evett!

– Pörköltet kanalazott egy angyal?! Elvtárs, józan maga?! – Jelentem: pörköltet! – Vallomástétele nagyban hozzájárult, hogy később lefokozták.

*

Az elmulasztott pillanat. Ha ott lehettem volna a konyhában, én megkérdeztem volna az angyalt: - Mondd, te angyal… Hány évig fognak ők élni? Ugye, jó sokáig élnek ezek a katonák? – Az angyal pedig ezt felelte volna: - Addig élnek, amíg élni akarnak. Mindenki saját maga dönt a haláláról. Vannak kivételek, de azok nem jellemzők. Még egy világháborúban sem. De nem lesz világháború, mert mostanában ért véget.

Biztos vagyok benne, hogy ezt felelte volna az angyal, ha ott lettem volna és felteszem a kérdést. De nem voltam ott, sőt: én akkor még sehol sem voltam, meg sem születtem. Az én történetem csak 1958-ban kezdődik el.

A többiek ott voltak, de nem kérdeztek semmit. A részeg hadnagy mereven nézte, ezek hogyan zabálják a pörköltet. Apám és barátja átadták magukat az evés gyönyörének. Észre sem vették, ki ült mellettük.

*

Bika és oroszlán. Ez a két csillagjegy, melyben az én szüleim születtek. Sok bika van a mi családunkban. A selymes május, az édes levegő és a friss lombok gyengéd suhogása szinte szólít minket a születésre. Apám bikának született május 17-én. Felesége anyjának, az én Teri nagymamámnak egy nappal később, május 18-án volt a születésnapja, míg az ő kisebbik lánytestvére, a Duncsi néni, aki férjével ötvenhatban Kanadába emigrált, május 6-án született.

Évtizedekkel később én is májusban fogok megszületni, május 7-én. Még később az én lányom május 4-én jön a világra. Rengeteg bika dübörög, toporog a mi családunkban.

A bika pedig jó harmóniában él az oroszlánnal. Anyám jegye az oroszlán (augusztus 14.), és lám, évtizedekkel később én is egy oroszlán nőt választok magamnak. Olgát, aki augusztus 11-én született. A két erős állat harmonikus szövetségre lép, mert a bika szálláscsináló típus, az oroszlán pedig bölcsen irányít. Az ehhez hasonló asztrológikus maszlagról életem első ötven évében egyáltalán nem hallottam. A szocializmusban nemcsak a dzsessz-zenét tiltották, mint a kapitalizmus mákonyát (ez volt Hruscsov terminusa), hanem a transzcendens világmagyarázatokat is el akarták takarni a szemek elől. Horoszkóp, csillagjegy, karma, sorselemzés – ezek a fogalmak a kommunizmus éveiben oly titokban rejtőzködtek, mint a középkorban az elektromosság. Léteztek, de nem tudtak róla.

Apám sejtette, hogy ezzel a lánnyal milyen jól kijön majd az életük hátralévő részében. Hat évig udvarolt az anyámnak. Amikor felment a lakásra, és a szülők az asztalra tettek egy tál süteményt, nem fogadta el. Hat éven át nem fogadott el még egy darab süteményt sem. Ő nem azért jött, hogy egyen! Közben behívták katonának. Akkor meg az anyám gyalogolt be hozzá vasárnapi látogatásra. Öt kilométert kellett menni a nagytarcsai HÉV-megállótól a laktanyáig, és 1953 telén sok hó esett, így az oroszlán a hóban gázolva tette meg a távolságot. Apám az első sütikét csak az eljegyzéskor vette ki a tálból. Mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy ő tényleg nem enni jött.

*

A napszemüveg. Amikor bejöttél a honlapomra, ott elöl, a nyitó lapon, a bejáratnál ült egy figura, tarka zakóban. Az én vagyok. Az alak a szívéhez szorít egy pávatollat. A szív is az enyém (de más tollával ékeskedek). A foncsorozott napszemüveg az apámé. Illetve anyámé, mert neki készült ajándékba. A hatvanas években, a nagy jampikorszak felvirágzásakor, amikor egy-egy Buddy-Holly-nótát csak elvétve lehetett hallani a rádióban, vagy inkább valami magánkorongról felharsanva egy jól becsukott ablakú magán-házibuliban, ahová a csillogó, fekete bakelitlemez a vámőrség durva kezei által gondosan felforgatott küldeménycsomagból került oda, melyet a tengerentúlra disszidált rokonok küldtek a hazaiaknak, szóval a hatvanas években nem lehetett ilyen jampeces napszemüveget kapni. Így aztán az apám készített egyet az anyámnak, saját kezűleg. Szerzett valahonnan egy vastag plexidarabot, és munka után, esténként addig fúrt-faragott, amíg kivágta ezt a formát. A foncsorozott lencséket hogyan ragasztotta bele, arról fogalmam sincsen. Csak hallomásból ismerem a korabeli ragasztóviszonyokat, hogy Poldi bácsi, családunk kicsit részeges és ezért olyanformán kezelt barátja a lakás festésekor viccből felragasztotta a macskát enyvvel a falra. Persze nem állandó mintaként, csak ideiglenesen röhögni egyet. Amikor apám és anyám a hatvanas években motorkerékpárral leruccantak a Balatonra sátorozni, az én anyám, a gépesített motortyúk, a kis Csepel 125-ös hátsó ülésén ezt a napszemüveget viselte, míg a biliforma bukósisak alól kibukó haját lengette a menetszél. Most szívesen megkérdezném apámat, hány munkaórát töltött ezzel a kifűrészelt napszemüveggel, és azt is, milyen ragasztót használt. Istenuccse, milyen szívesen megkérdezném őt, ha nem lenne halott!

*

A tehén bosszúja. Motoron ült a család a hatvanas években. Gyakran pöfögtünk az 51-es főúton, mentünk Pestről Dunaszentbenedekre meglátogatni a nagyszüleimet. Ahogy megjelentünk mi, gyerekek a családban, apám kicserélte a 125-ös Csepel szólómotort. Vett egy oldalkocsis Pannóniát. Anyám ült a nyeregben hátul, a szokott helyén. Apám, mint szerelvényfőnök, vezette a családi motorkerékpárt. A még fiatal, és fekete, dús hajú apám… Az oldalkocsiban szorongtunk mi, gyerekek. Én, a kis Lacika, aki már tízévesen hetven kiló voltam, lábam között egy házilag méretre barkácsolt sámlit szorítottam. Ezen ült az én kishúgom, az Ágika. (Ő később Igá lett, így írta alá a nevét – lévén balkezes, de mindenáron jobb kézre akarták szoktatni.) Mindketten állig érő bukósisak alól pislogtunk ki az oldalkocsi szélvédő üvegén. És mit láttunk mi ott, a kanyargós főúton, valahol Kiskunlacháza és Solt között? Azt, hogy egy teherautó haladt előttünk lassú tempóban. A platóján tehenek bőgtek kikötözve. Egyik állat a fejétől, a mellette lévő állat a farától volt kikötözve. Nem gondoltunk rá, miféle lélektelenség kell az ilyenfajta munkához, teheneket kötözni a teherautó platójára. Egy sima, egy fordított, hogy ne akadjon össze a szarvuk, épségben odaérjenek a vágóhídra, ahol odaadják épségüket a tagló erejének… Nem gondoltunk mi ilyenekbe bele. Csak ültünk kiszolgáltatottan a büdösen pöfögő, lassú teherautó mögött, és hallgattuk a néha fel-felbőgő állatok panaszkodását.

Aki ismeri az 51-es utat, az tudja, milyen kanyargósan halad. Előzni szinte lehetetlen. Ilyenkor nagy szükség van a vezető türelmére. Éppen ez a türelem fogyott el apámból, aki huzamosabb idő után úgy döntött, egy hosszú, egyenes szakaszon nekilendülünk és megelőzzük a tehénszállító kocsit. Apám alaposan körülnézett. Nem jött senki. Villogó kitesz, gázkar tövig húz, és „mindent-bele”-alapon előzésbe kezdtünk. Apám később zavartan hozta szóba, hogy ő belenézett a visszapillantó tükörbe és mintha azt látta volna, hogy valami szárnyas lény hátulról tolja a motorkerékpárt, merthogy a gép olyan jól szaladt… Mikor a szeretett családi batárunk, a 250 köbcentis fekete Pannónia oldalkocsis kerékpár minden erejét összeszedve a teherautó mellé ért, mi gyerekek azt láttuk a szélterelőn kikukkantva, hogy az egyik tehén, aki farral a korlát felé volt kikötve, félrecsapja farkát és potyogtatja a tehénlepényt.

A kor tempójának és az akkori útviszonyoknak megfelelő hetven kilométeres utazósebességünket nem lehetett szédítőnek nevezni; ám ha az oldalkocsit egy tehén beteríti ennél a tempónál, az mégis fájni tud. Mi, gyerekek sírva ültünk a meleg tehéntrágyában egészen a következő benzinkútig, ahol anyám egy kölcsönkért vödör vízzel megtörölgetett bennünket. De még így is bűzlöttünk, egészen az otthoni fürdőszobáig. Beismerem, ez a történet elég szarul ért véget.

Most, negyvenöt évvel később visszanézve, annak a tehénnek igaza volt. Legalább bosszút állt a húsevőkön! És itt következhetne egy újabb történet, mely arról szól, hogy mi, homo sapiensek, akik a tápláléklánc csúcsán állunk, milyen sok húst ettünk a hatvanas-hetvenes években. Minden vasárnap, kivétel nélkül, minden áldott vasárnap bécsi szeletet készített az anyám a család asztalára. Jó, az disznóhúsból készül, tudom. De akkoriban az ilyenfajta dolgokra simán tellett a munkásosztály nem túl nagy fizetéséből. És még sör is volt hozzá a felnőtteknek! Nem is egy üveggel.

*

A Náthás. Apámnak volt egy szalagos Tesla magnetofonja, kitűnő csehszlovák gyártmány. A hetvenes években erre vette át a kanadai rokonságunktól csomagban kapott csillogó, fekete lemezeket (amelyeken nem a Little Richard énekelt, ahogy a dalszöveg mondta, hanem Ella Fitzgerald és Louis Armstrong). A bakelitkorongok maradjanak megkímélt állapotban! Mondanom sem kell, hogy a magnószalagra átvett felvételek minden este megszólaltak minálunk. Akkoriban a televíziónak sokkal kisebb jelentősége volt, például a hétfői napon adásszünet volt. Tessék inkább beszélgetni, vagy olvasgatni, korán lefeküdni az ágyba és pihenni; nem kell mindig a tévét nézni! Hogy ezen kívül még mit lehetne csinálni az ágyban, arról nekem, a tizenkét éves fiúgyermeknek még fogalmam sem volt. Ilyen idők jártak.

Nálunk pedig gyakran szólt a dzsessz. Ronggyá hallgattuk az NDK-s gyártmányú ORWO magnetofonszalagokat. Minden este énekelt a Náthás, ahogyan az én falusi nagyapám, aki egy időben velünk lakott, a rekedt hangú Satchmo-t nevezte. (Ez volt Louis Armstrong nickname-je.) Harsogott a „Hello, Dolly!”, mindig megismételtük a „Jeepers Creepers”-et, sőt: anyám belekapaszkodott apámba, és a szoba közepén táncoltak néhány lépést, ha jött a „Give me a kiss to build a dream on”. Egyértelműen Louis volt a sztár, Ella a második helyre szorult, amikor vele énekelt duettet. Mondhatom, a dzsessz árnyékában nőttünk fel, mi gyerekek.

Amikor délután kettőkor hazajöttem az iskolából, nem volt otthon senki. A kishúgomat napközibe adták, én voltam a lakás királya. Már korábban megtanultam, hogyan kell a magnót bekapcsolni. Ügyelve az apró részletek megfigyelésére, leszedtem a nippeket a készülékről. Befűztem a szalagot. És amikor a hangszóróból felharsant a Náthás hangja, önfeledten ráztam a már nem is olyan kicsi seggemet. Valósággal belebújtam a hangszóróba, hogy ne zavarjam a szomszédokat a hangerővel, de mégis ott legyek a zenekar közepén. Táncoltam a készülék előtt és tele torokból utánoztam Louis Armstrong rekedt hangját.

Amikor a dal véget ért, kibontakoztam a hangszóróból és színpadiasan meghajoltam. Köszönöm! Köszönöm a tapsot! Szinte hallottam a közönség ovációját a fejem felett, mintha a zsúfolt nézőtéren angyalok suhogtatnák a szárnyukat. …Köszönöm! Thank you!

Így telt az egész délután, fél háromtól fél ötig. Tanulás helyett ezerszer végighallgattam a felvételeket. Fél ötkor szépen lekapcsoltam a készüléket. A nippeket, valamint a porcelándíszeket aprólékos gondossággal visszatettem a helyükre. Leültem a leckéhez és vártam anyámat, aki pontosan háromnegyed ötkor ért haza a húgommal. Elégedetten látta, hogy én milyen rendesen tanulok a könyvek felett.

Pár hónap múlva mégiscsak lebuktam. Amikor a magnetofon hivatalosan már hetek óta hallgatott, apám rájött, hogy valaki mégiscsak babrálja a készüléket. Mert nem volt por a magnó tetején.

*

Az ítélet. „Első osztályú lélek, ötödosztályú testben”. Ezt mondta az öreg doktor bácsi az iskolai vizsgálaton énrám a hatvanas években. Nem nekem mondta, mert nem énhozzám, hanem a szemben ülő asszisztenséhez intézte a szavakat, hanem rólam mondta. Sorban álltunk a tornateremhez vezető folyosón, ahol az Állami Tisztiorvosi Szolgálat valami gyerek-egészségügyi alkalmazottja, egy idős és szemüveges doktor bácsi, rajtunk ellenőrizte a nép egészségét. Először külön a lányokat, aztán külön a fiúkat. Tízévesen ott álldogáltam a folyosón a lógó tornagatyámban, hasamon hájtömeggel, melyet a nagyanyai gondoskodás és a zsíros parasztkonyha növesztett rám. „- Egyél, Lacikám, nekünk nősz nagyra!” – Én pedig jó fiú voltam, be akartam kerülni a szeretetükbe. Megtettem, amire kértek. Ettem. Faltam! …Zabáltam! Egy szép augusztusi vasárnapon, amikor a falusi búcsút tartották Dunaszentbenedeken, ahol a húgommal minden évben a nagyszüleinknél nyaraltunk, még alig töltöttem be a tízedik életévemet, a vasárnapi ebédre megettem két tányér húslevest, öt szelet rántott húst és három szelet tortát.

Ott a tornaterem előtt álltam a folyosón és néztem a többi fiút, akik büszkén mutogatták a bicepszüket. Nekem csak hájas pacnik lógtak a rózsaszínű karomon.

Amikor sorra kerültem, a doktor bácsi alaposan kikérdezett. Milyen tanuló vagyok, mi az én kedvenc tantárgyam („- Nahát, az irodalom!”), mit szoktam olvasni, mi a kedvenc ételem, hogyan töltöm a szabadidőt („- Magnóról utánozom a Náthást!”), és ehhez hasonlókat kérdezett tőlem, miközben megvizsgált. Ez a gyermek tizenegy éves, kilencven kiló. Testmagassága 170 cm. Túltáplált, mozgásszegény életmód. Pulzus ennyi, tüdeje tiszta, fogsor rendben. Ekkor jelentette ki ezt az ítéletszerű valamit.

Amikor elmeséltem odahaza, mit mondott a doktor bácsi, a szüleim azt mondták, ne törődjek vele. Így aztán nem gondoltam rá, sőt: az évek során teljesen el is felejtettem az ítéletet. Húsz évvel később lefogytam és ezzel az ötödosztályú testtel leszerződtettek táncosnak. Tehát hasonlítok egy olyan utashoz, akinek megmondják, hogy nincs benzin a gépben, de mégis arra vált jegyet. …Miért volt ez? Én is szerződött vagyok, vagy csak olyan, akit szerződtettek?

*

Az építő bika. Apám két házépítésben is részt vett. Az egyik házat Dunaszentbenedeken, a nagyapámmal együtt építették. A régi parasztház vályogból készült, és egy hatalmas esőzés után beomlott az oldala. Le kellett bontani.

Az új házat a hatvanas évek közepén húzták fel, egyetlen nyár alatt. A teljes rokonság, falusi szokás szerint kalákában, egytől-egyig eljött betonozni, téglát rakni. Az épület az akkori sablontervnek megfelelően négyszög alaprajzú fantáziátlan kockaház volt, de legalább égetett téglákból készült, konyhával és fürdőszobával. Ez utóbbi helység falun, a hatvanas évek derekán luxusnak számított. A parasztoknál csak hétvégén volt fürdés, akkor is az udvaron, lavórból. Különben esténként elég volt egy lábmosás, és máris lehetett az ágyba bújni. Férfiak, nők, gyerekek, mindenki mezítláb járt, vagy papucsban. Tavasztól őszig. Télen pedig facipőt hordtak, mert nem koptatták feleslegesen a csizmát. Azt csak a templomba húzták fel.

Az izzasztó nyárban, az egész napos házépítés után mégiscsak kellett valahol fürdeni. Mivel a falu tele volt kisebb-nagyobb, természetes úton keletkezett kacsaúsztató tavakkal (a talajvíz miatt törtek fel ezek a tavacskák a Duna közelsége miatt), kézenfekvő volt megmártózni valamelyik közeli „gödör” vizében. Így apámék esténként gyakran fürödtek a Téglás-gödörben (hogy miért ez volt a neve, nem tudom; talán sok tégla volt az alján, vagy így hívták a szomszédot, aki a víz mellett lakott). Nem volt veszélytelen dolog, mert a tavakat senki nem gondozta, és a környékbeli cigányok mindenféle szemetet belehajigáltak a vízbe – vigyázni kellett, nehogy megvágják a talpukat. De fürdőszobának, lemosni a téglaport, megfelelt.

Apám a második házat magának és a családjának építette a főváros harmadik kerületében, a Táborhegyen. Itt volt az anyám szüleitől örökölt telek, amin állt egy faház. Az építkezés alatt abban laktunk. Én is segítettem apámnak, különösen a földmunkában. Hegyoldalban, kőkemény, sziklás talajon – de én is kőkemény fickó voltam. Addigra már lefogytam a pantomim miatt, és izmos, sovány óriássá nőttem. Két hét alatt vájtam ki csákánnyal a sávalapot.

Miután évek kitartó és szorgalmas munkájával apám felépítette a családi házat, jött egy levél a kerületi hatóságoktól. Tessék használatbavételi díjat fizetni! Hát nem aranyos, hogy az állam ilyen szépen tartja a markát valami olyan után, amihez nem volt semmi köze?! Nem ő csákányozott, nem ő hajlítgatta a betonvasat, nem ő húzta fel a gerendákat kötéllel a falra! Illetve mégis volt köze, hiszen az építőanyag után, amit apám a Tüzép-telepeken vásárolt, már egyszer kellett ÁFÁ-t fizetnünk az államnak. Nem igazságtalan ez? Amikor ezt a gondolatmenetet a jogi egyetem másodéves hallgatójaként egy politikai-gazdaságtan órán kifejtettem az oktatónak, rám bélyegezte, hogy gondolkodásom jogidegen, változtassak rajta – vagy változtassak az egyetemen, elvégre nem kötelező ide járni.

Eddig még soha, egyetlen történelmi korban sem volt ilyen erős az állam szorítása az alattvalók torkán, mint a mi évszázadunkban. Holott az állam csupán egy eszme. Nem jelentkezne senki, ha megkérdeznénk, hogy akkor tulajdonképpen kicsoda is az állam? Mindenki a másikra mutogatna. „Parancsra tettem”, „engem erre utasítottak”, és hasonló hárításokkal védekeznének azok az emberek, akik egy eszme nevében uralják a többieket. Az utolsó zsarnok, aki még vállalta a felelősséget és (állítólag) kimondta a száján, hogy „az állam én vagyok”, háromszáz évvel ezelőtt XIV. Lajos francia király volt. Azóta senki nem mert ilyet kijelenteni! A politikusok inkább magasra emelik a zászlót, rajta az állam eszméjével – és a maszk mögül megcselekszik azt, ami az ő érdekük.

Ezért hagytam abba 1983-ban a jogi egyetemet, miután végighallgattam mind a kilenc szemesztert. Átláttam ezen a hazugságon, és úgy döntöttem: inkább művész leszek. A szabadság hatalmába szerződtem.

…Ó, bárcsak lettem volna olyan híres és nagy művész, hogy tudtam volna egy saját szigetet venni a Csendes-óceánon! Ott van például a festő Paul Gauguin esete. Ő tőzsdei alkuszként dolgozott Párizsban, amíg a festészet el nem vette az eszét. A Tahiti szigetekre vetődött, ahol a szabadság, a kötelmek levetése magával ragadta őt. És akkor nem is utazott vissza a saját anyaországába, hanem haláláig ott festegetett. Az ő igazi országában, ahová lényegileg tartozott, ahol az élete végén megtalálta a helyét.

*

Piros templom, fehér templom. Benedeken, ahol a nagyszülői házban mi gyerekek, a nyári szünidőket töltöttük, két templom volt. A katolikus templom falát rózsaszínűre festették, ez volt a „piros templom”. A szomszéd faluból, Géderlakról Benedekre befutó országút kanyarjában pedig ma is ott áll a fehérre meszelt református templom. A piros kétszer nagyobb, mint a fehér, ez kifejezi a hívők megoszlását a faluban. Délben mind a két templomtoronyban harangoztak. A szél messzire hordta a haragok szavát. Bármerre bicikliztem a faluban, mindenhonnan meghallottam. Ez volt a jel, hogy hazafelé fordítsam a kormányt.

Odahaza is harangoztak – a Kossuth rádióból szólt a hangos zúgás-búgás. Ebédre harangoztak. Leültünk a konyhaasztal köré Ágikával és a nagyszüleimmel. Rozika néni, a „Mama” egy hatalmas tál cupákos-zsíros levest tett az asztalra, nagyapám hadd szopogassa kedvére a levesbe főzött csontokat. Nagyapám közvetlenül a tányérja mellett tartotta a tejgumival, laposelemekkel megspécizett Szokol típusú szovjet zsebrádiót, így hallgatta a Déli Krónikát. A hírek akkoriban a gondos szerkesztői gereblyézés után csakis és kizárólag arról szóltak, hogy pártunk és államunk vezetői hol tettek baráti látogatást, az ipari termelés hány százalékkal javult a tavalyihoz képest, miközben a gaz imperialisták már megint milyen stikliket csináltak. A szovjet hírek mindig megelőzték a magyarokat, aztán jött a Kádár-blokk, majd a gyakori híradás a hős Fidel Castróról, aki meglátogatta a dohánygyárat Kubában. Az első emberi szó csak 12:20-kor hangzott fel a „Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben” című komolyzenei találd-ki műsorban a budapesti Astoria Szálló halljából közvetítve. A művelt zsidók pár zenei taktus után valóban felismerték, melyik operából szerepelt ez vagy az a részlet.

Nekünk ilyenfajta tudás nem jutott. Mi szedtünk a tányérunkra a kalocsai paprikával készített krumplistésztából másodszorra is, és a rádióban következő vízállás-jelentést már a szörpözéssel töltöttük.

A falun megélt nyár, a verőfényes napok, a közeli Duna-part, ahol minden délután fürödtünk az akkor tiszta vizű folyóban, melynek túlpartján még nem épült fel a Paksi Atomerőmű, a vadul zöldellő növényzet, az édes illatú, tiszta levegő, a falut körülölelő végtelen kukoricatáblák, a naphosszat való pedáltekerés szabadsága, az állatok társasága, a közvetlen közelről hallott disznóröfögés, tehénbőgés, a földúton hátulról megzavart libacsapat, mely széttárt szárnyakkal menekült gágogva előre, ahelyett, hogy oldalra tértek volna, kitörölhetetlen emlékekkel ajándékozott meg engem, a fővárosi, kövér fiút. Amikor augusztus végén jött a benedeki búcsú, tudtuk, hogy elröppent a nyár, oda a szabadság, kezdődik a tanítás.

A következő hétvégén apám és anyám a családi Trabanttal lejöttek Benedekre. Felcsatoltam a szünidő végét az asztalon váró Poljot karórámat, melyre itt falun nem volt szükség, hiszen megállt az idő. Zoknit húztam, első alkalommal három hónap után. Beleerőltettem a lábamat az időközben kicsit kinőtt szandálomba. Hát persze, itt papucsot hordtunk naphosszat! Nagyszüleimtől puszi-özönnel vettünk búcsút. „- Aztán vigyázzatok magatokra! Ne hajtsatok gyorsan az úton!” – Apám megígérte. „- Gabikám, aztán írhatnátok sűrűbben valami levelet!” – Anyám megígérte. „- Aztán Lacikám és Ágikám, rendesen figyeljetek oda az iskolában!” – Megígértük. A szüleim részéről is zuhogtak a tanácsok: „- Apám, kímélhetné magát egy kicsit az állatokkal! Minek ide négy disznó? Kettő is ad munkát, eleget!” – Ilyen intelmek röpködtek az utcán az indulás előtt, mintha nem lett volna elég idő mindezt a házban megbeszélni.

Indultunk Pestre. Ott lüktet egy másik világ… Amikor a mi köhögős Trabantunk a fehér templomnál a kanyarba fordult, ahol az országút most éppen ellenkező irányba, tehát Dunaszentbenedekről Géderlakra, majd tovább, egészen tovább Budapestre vezetett, anyám halkan odaszólt az apámhoz: „- Misikém, lassan menjünk!” – Amilyen lassan kanyarodtunk, annál lassabban már nem is lehetett hajtani a kocsit. Mi a könnyeinkkel küszködve integettünk vissza az országút közepén bennünket búcsúztató nagyszüleinknek. A Papának, aki hajlott háttal, kopasz, kerek fejjel állt a betonút közepén és nekünk integetett, és a mellette álló Mamának, annak a bizonyos Rozika néninek, aki apámat a falu szélső házában akkor régen megszülte, és most az elmaradhatatlan kötényébe félénken törölte bele a kezét. Az út közepén állva nekünk integettek. Otthagyva aggódtak. …Vajon még sötétedés előtt rendben hazaérünk-e?

Apám olyan gyöngéden, ahogyan csak tudott, gázt adott. A Trabant füstölve fordult ki a kanyarból.

Nagyszüleim még mindig ott állnak, hiába haltak meg. Ott állnak az út közepén, és aggódva integetnek utánunk. A kocsik ugyan jönnek-mennek, mert megnőtt ott a forgalom, de őket ez nem zavarja. Integetnek. Hogyan is zavarhatná a szeretetüket egy ilyen apróság, mint a közúti közlekedés?

*

Disznóvágás. Nagyapám Dunaszentbenedeken a hetvenes években disznót tartott a hátsó udvarban. Ám a disznót nem elég felnevelni, ha meghízott, le is kellett vágni. Januárban, a téli iskolai szünetben ezért utaztunk Benedekre. A fagyos reggelen, a még csak hajnali öt óra süket sötétségében nagyapám kihúzott engem az ágyból.

- Lacikám, gyere tartani a lábast! – Úgy értette, a malac torkához, hogy döféskor abba ömöljék a vér. Dehogy megyek, én gyilkoljak?! Hagyjanak aludni! Még jobban a párnába temetkeztem. - Nem megyek! – Nagyapám megkérdezte: - Hát a kolbászt szereted-e?

- Szeretem.

- Hát a hurkát mögöszöd-e, Lacikám?

- Igen.

- Akkó’ gyere a véres lábast tartani!

Igaz logika volt nagyapám szavában. Kelletlenül kiszálltam az ágyból. Kabátot húztam a pizsamára. A konyhában már égett a villany. Hatalmas testű, szagos, dagadék férfiak töltötték be a konyhát. Rokonok. Imre bátya, meg a fia, a kis Imre és a pálinka. Kések. Teknők. Lábasok. Egyet megfogtam és mentünk az ólhó’. Útközben látom ám, hogy csak én sírok, csak az én szememből ömlik a könny, a többiek nem sírnak. A disznó már nyüszített, honnan tudta, hogy miért jövünk, ez rejtély. De tudta. Alig lehetett ötünknek kihúzni őt onnan. Rúgott, harapott, üvöltött, míg leszorították a földre. - A húsodért gyöttünk, add ide a húsodat!

A mi kis malackánk, aki tegnap még oly barátságosan röfögött, amikor a deszkák fölött átnyúlva megvakartam a fülét… A bepálinkázott, szarszagú férfiak leszorították a malacot a földre. Öten mentek egy ellen, nem szép dolog!

- Tartsad ide a lábast! – kiáltottak rám. Én a könnyfüggönytől semmit sem látva, odaszorítottam a malac torkához a kékzománcos lábast, mely egy pillanat alatt vérvörös tengerré változott a kezemben, bugyborékos, gőzölgő, mélypiros vérrel lett tele, miközben az a hang… Az a hang, annak a lénynek a halálsikolya, aki éppen akkor, véletlenül malac volt és egyedül az öt ellen, az a hang a trágyaudvar felett az egekbe hatolt, egy felhőbe egyenesen, hogy annak belsejében senki által nem láthatóan, de mindenkinek jól hallhatóan egy cérnavékony hörgéssel a létére emlékezzen; a megzabált kukoricamoslékra, a favályúra, melyben derékig benne állt, a sárra, melybe beledagonyázott, a vízszintesen rakott óldeszkák réseire, melyen kileselkedve láthatta a tyúkokat és a kakast, akik bezzeg most nem voltak sehol, mert ők is tudták, mi folyik itt: vér folyik, a disznó vére folyt a torkából kifelé, miközben öt és fél homo sapiens lihegve körbeállta, hogy szabad utat engedjen a felszálló léleknek, mely egy darabig a meleg hústömeg fölött időzött, majd hirtelen elszállt, huss! Volt malac, nincs malac. Százhúsz kilós dögtömeggé, százhúsz kiló hússá változott.

A disznógyilkosság után következett az estébe hajló kemény munka, hogy az addig körültekintően gondozott állatot mindenféle kolbászok, sonkák, frissen főzött töpörtyűk és zsíros bödönök formájában elraktározzák a kamrában. Ami üzlet, az üzlet, főleg a parasztoknál. Egy disznóból fél évet kiettek.

*

Mulatozás. Ezen a linken meghallgathatod apám kedvenc nótáját, az édesbús sírva-vigadót. „Piros rózsák beszélgetnek”: http://www.youtube.com/watch?v=8I8xkjFNlVQ Valahányszor felhangzott a rezgő cimbalomhúr a lakodalomban, apám szeme könnyes lett. Persze kellett némi ital hozzá, hogy magasra emelt pohárral mindenkit a keblére öleljen. A falusi lakodalomról szavakkal írni majdnem lehetetlen, mert sem én nem piáltam szövegírás közben, sem te, miközben ezt olvasod. Fogadjunk egy vérbe fagyott, faggyús, félbevágott malacba, hogy józanul olvasod! Ital nélkül pedig nehéz megérteni, miért nyílnak meg a szívek, mikor a dalszöveg odáig ér, hogy aszongya: „Piros rózsák beszélgetnek, bólintgatnak, úgy felelnek egymásnak / Találgatják, hová jutnak, mely sarkába ennek a nagy világnak.” Apám erre a dalra beszerette a fél világot.

Akkoriban minden rendes embernek volt egy kedvenc nótája, amit a cigányzenészek csípőből lőttek, vagy másik szakkifejezéssel: blattoltak, rövid két-három szó kimondása után. És mindenki fejből tudta a dalszöveget végig! Nem volt kottaolvasás, papírból puskázás, esetleg a Google nyitogatása; semmi ilyen nem volt, még Google sem volt, csak boldog együtt vonyítás, alkoholmámor és könnypára. Minden baj megszűnt, mikor a prímás fülig érő vigyorral elhúzta a nótádat, a cimbalmos könnyed kézzel rezegtetett a bódító húrokon, a brácsás pedig úgy bazsalyogott, ahogy a szemén kifért a sugár. Így hárman voltak ők egy cigányzenekar a falusi lakodalomban és bizony, mondom néktek, minden dalt hasból eljátszottak, még a „Volt egyszer egy vadnyugat” kovbojfilm főcím-dalát is (külön kérésre, persze).

A falusi lakodalomról írni én nem akarok. A téma meghaladja ennek az írásnak a kereteit, nagyon messze vezetne. Mert a lakodalom nemcsak mulatság volt, szórakozás, tánc, zabálás, piálás, hányás, hanem vagyongyűjtő alkalom is, amellyel a fiatal pár elindult a gyarapodás útján. A csúcsponton, vagyis az éjfélkor következő menyasszonytánc alkalmával az örömanya pontos listát vezetett, név szerint ki, mennyi pénzt dobott a lábasba. Mert azt alkalomadtán, az ő lakodalmukon illett nekik visszaadni. Ugyanannyit. Ez a motívum, az „azt kapod vissza, amit te adtál” motívuma az egyik legerősebb törvény a parasztbecsület világában. (Vajon most mennyi, a banki hitelezés hálójában vergődő olvasó sóhajt fel e szavakon?) Az én nagyanyám, a Rozika néni nem egyszer volt „tortás lány” a lakodalmakban. Az ő feladata volt, hogy számon tartsa, ki, milyen tortát hozott, és garantáltan az a darab legyen a megfelelő pillanatban ő elé, az asztalra téve. Mert az nem állja, hogy olcsót hozott, drágát eszik! A sajátjából kínálgatni a többieket, azt lehet.

- Ögyetök, Lacikám! Ezt kóstoljátok meg! Csak egy kis szeletet ögyé’ mög belűle!

- Aj, nénje, én mindjárt hányok!

- Ez nagyon finom!

- Akkó’ az enyémöt is kóstód mög!

- Hej, ez is finom!

- És az enyémbű nem esztök?

- De eszünk. Egy szeletet csak.

- Ezt próbáld mög, Lacikám, ilyet még nem öttél, ez igön finom!

- Csak egy vékonyka szeletet kérek!

Így történt, hogy egy lakodalomban megettem tizenhat szelet tortát. Megsérteni senkit nem lehetett, ugye. Aztán szépen eltűntem a kultúrház hátulján a rötyibe, hogy kipakoljam az egészet. Hasmenés igen, de sértődés nem lett belőle. Béldiplomata voltam.

*

Morituri te salutant. Nahát, ez a történet teljesen valószínűtlenül hangzik, pedig igaz! Azt ugye, könnyen elképzeljük, hogy apámnak a Trabant után volt egy lerobbant, járásképtelen Wartburgja. Az ilyet könnyebben elhisszük, mintha azt mondanám: „és ez a roncs kocsi még szült nekünk egy új kisautót. Egy Mini Morrist”. A szegénységet és a lerobbanást könnyebben elhisszük, mint a csodát, ugye? Pedig erről szól ez a történet.

1991 szilveszterén a Magyar Televízió egy környezetvédelmi sorsolást hirdetett. Aki leadja a működőképes kétütemű kocsiját a Kunigunda utcai telepen, kap egy sorsjegyet. Levegőmérgező Trabantok, Wartburgok, várunk benneteket szétbontásra, szeretettel! A résztvevők között nyilvános televízióadásban értékes nyereményautókat sorsolnak ki. Ezek már katalizátorral vannak felszerelve, kevésbé szennyezik a levegőt.

Apám addig mesterkedett, amíg járóképessé varázsolta a kertben rohadó, évek óta nem használt, öreg Wartburg-batárunkat. Napokig töltötte az akkumulátort, valamit bütykölt és szegecselt az olajos motortérben. A szétszerelésre ítélt kocsi életre kelt és a saját lábán pöfögött be a Magyar Televízió telepére. Ave Caesar, morituri te salutant! Apám pedig kapott a fémből készült kocsiért egy papír sorsjegyet. Hát nem hülye, aki ilyet tesz?!

Nem hülye, hanem szerencsés. Geszti Péter, a műsorvezető, éppen az apám nevét húzta ki a kupacból.

Apám nyert egy méregzöld Mini Morris Mayfairt! Amikor a tündibündi kisautót januárban átvette a Jagelló úti Bentley Autókereskedésben, napok mentek el a család tagjainak furikáztatására, olyan nagy volt az öröm… Emlegettük a régi Wartburgot, nahát, milyen rendes és jószívű autó volt, mielőtt elpusztult, még szült nekünk egy pompás, új kocsit! Akkoriban utána fordultak az emberek az utcai forgalomban egy ilyen ritkaságnak. Emlékeim nyári polcán ezt a képet őrzöm a szüleimről: bőröndökkel telepakolták a hátsó ülést, ablak leteker, napszemüveg feltesz, apám egyik kezével búcsút int a zöld autó volánja mögül nekünk, az otthon maradottaknak - így utaztak nyaralni Hajdúszoboszlóra.

Majdnem két évig vezethette apám boldogan a nyereményautót. Mikor agyvérzést kapott és lebénult a jobb keze, attól kezdve anyám vezette a kocsit. És a férjét is, tizenkilenc éven át.

*

Rossz hírek hozója. Amikor 1993. november 4-én, csütörtök este a második előadásunk véget ért („A csokoládé legendája” című darabunkat játszotta az én együttesem, a Sofa Trio) a Mu Színházban, az egyik barátom erőszakkal benyomult hozzám a függöny mögé, és szabadkozva kezembe nyomott egy cédulát. Ő nem is akart engem zavarni, de az anyám megkért rá, hogy adja át nekem ezt a cédulát. De szigorúan csak az előadás után. Tessék, itt van.

A cédulán anyám kézírásával ez állt: „Apád a Margit kórházban fekszik. Agyvérzést kapott. Nem akartuk neked az előadás előtt megmondani. Menj be a kórházba!” Izzadtan, még jelmezben álltam a függöny mögött. Alig akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Ugye, hogy ez is csupán egy illúzió, mint amilyen az előadás volt? Ugye, ez is a játék része? A cédula igaz volt. Átöltöztem és színházi felfordulást, ledobált jelmezeket, gratuláló tömeget, csapot-papot magam után hagyva rohantam a kórházba.

Hétvége volt. Az „A” épület negyedik emeleti, hatszemélyes kórtermében az apám egyedül feküdt. A többieket a hétvégére hazaengedték. Ketten voltunk a kórteremben. Apám, aki az élet legkisebb jele nélkül alig lélegzett a fehér ágy mélyén, és én, az illuzionista, aki a képzeletbe, vagy a levegőbe kapaszkodott. - Apám! Édesapám! Gyógyulj meg! Szeretünk! Gyönyörű unokáid vannak, ne haljál itt meg! Kell nekik a nagyapa! Nem halhatsz meg, mert te vagy az ő nagyapjuk! Nem jött el az utolsó perced, ez még nem az utolsó perc! Az még messze van, ne haljál meg! Ne haljál meg!

A füléhez hajoltam és eláztattam könnyeimmel az arcát. Akkor az apám lassan, nagyon lassan, csupán résnyire kinyitotta a szemét. Megértette, amit mondtam.

A nővérek rendesek voltak, megengedték, hogy éjszakára a kórteremben maradhassak. Kinyitottam az ablakot, beengedni a friss levegőt, vagy inkább beengedni a jó angyalokat. Gyertek már, most mit bámészkodtok, gyertek gyorsan, segíteni! Kinéztem a negyedik emeletről. A parkolóban egyedül az én kocsim állt, de már nem sárga volt, hanem fehér – akkor éjszaka leesett az első hó, még novemberben.

*

Mese egy galambról. Volt egy feleség, aki annyira szerette a férjét, hogy házasodásuk után ötvenkét évvel sem felejtette el, mit ígért a férjének. „Összetartunk jóban-rosszban…”, ennyi volt a mondat, melyet a pap előtt a férjének ígért.

Most, harminchat évvel később az a rész futott, hogy a „rosszban”. Amióta a férfi lebénult a jobb kezére és bal kézzel kényszerült enni, gyakran kilötyögtette a levest a tányérból. És azon az egyetlen kezén is egyre jobban erőt vett a Parkinson-kór. Az állandó reszketés lehetetlenné tette az evést. Pedig a férfi mennyire szerette a levest! Mindenféle levest nagyon szeretett. Mindegy, miből készült, csak leves legyen. Valahogyan ezt szokta meg gyermekkorából, ez volt a kedvenc étele.

De az egyre jobban elhatalmasodó kézreszketés nagyon megnehezítette a leves-evést. Annyira, hogy már egy korty levest sem tudott a férfi az épen maradt bal kezével megkanalazni. Ekkor az asszony átállt a darabos ételre, mert az nem lötyög ki.

Éveken át nem volt leves az asztalon, helyette csirkecomb és sült krumpli. Egész paradicsom, kifli, zöldségek és gyümölcsök, meg az áruházban vett leértékelt torta. Ezeket meg lehet markolni a nehezen engedelmeskedő kézben.

Eljött a reggel, amikor a férfi bal keze is lebénult. Reggel felébredt és nem érezte a kezét. Nem tudta mozgatni sem. Nem fájt semmi, nem érzett semmit, éjszaka nem csinált semmit. Aludt. Most reggel, ezen az új reggelen, már nem mozgott az utolsó keze sem.

Akkor az asszony azt mondta a férjének: „Kettőnknek van négy keze. Ebből kettő nem működik. De kettő még igen.” – És ettől a naptól ő etette a férjét. Minden egyes falatot egyenként a szájába dugott. A férfi pedig megrágta és lenyelte. Így telt el tizenkilenc hosszú év.

Tizenkilenc, hosszú év.

Az asszony keze egyre jobban fájt. Valami nehéz, mélyről fakadó merev fájdalom szaggatta az ujjait. És végül elkövetkezett az a nap, amikor az asszony nem tudta mozgatni többé az ujjait. Volt keze, azt tudta mozgatni, de az ujjai megmerevedtek. Nem engedelmeskedtek többé az akaratának. Mint a répák, úgy csüngtek ujjai a kezén.

A doktorok tanácstalanok voltak. Csak saccolgatták, mi lehet az oka. Kivizsgálás, aztán ilyen gyógyszer, olyan gyógyszer… Egyik sem segített. Az asszony pedig úgy gondolta, hazamegy a kórházból, mert meg kell etesse a tehetetlen férjét. Különben hogyan eszik? Magától nem tud enni! Úgyhogy az asszony a saját felelősségére hazament a kórházból.

Otthon a férjével leültek az asztalhoz enni. Az asszony a fogával tépett egy falatot a kenyérből és a férje szájába dugta. Sima kis kenyérfalat, alig van íze. De most mégis finom. A férfi lenyelte a kenyeret. Az asszony adta a következő falatot: újra tépett a fogával a kenyérből és a férje szájába dugta. Aztán egy falatot ő is lenyelt. Egészen olyanok voltak az asztalnál, mintha csókolóztak volna. Mintha két galamb ült volna az asztalnál, és csókolózna… Aki látta ezt, mindenki azt mondta, hogy ők nem is ettek, hanem csókolóztak. Azt is mondták, hogy ők nem is emberek, hanem galambok. Szanaszét mindenfelé morzsák hevertek a terítőn… A két galamb egymást etette az asztalnál, jóban-rosszban. Ahogyan megígérték egymásnak a templomban.

Aki azt hitte, ők olyanok, mint két galamb, az tévedett. Ők ketten egy galamb voltak.

*

Az elveszett csomag. A vonaton a csomagunk elveszett, mert… Mert el akart veszni. Ha már úgyis fölösleges… Nincs rá szükség, haszontalan, nehéz; cipelni kell, vinni kell, ügyelni rá, nehogy ellopják. Kiadást okoz, ha bezárjuk a csomagmegőrzőbe, így nem kell senkinek. Nekünk se kell. És hova tegyük? Csak elfoglalja a helyet! Hát akkor miért legyen nálunk, nem igaz? És abban a pillanatban, amikor ez a helyzet előállt a vonaton, de csak akkor, nem hamarabb és nem később, hanem pontosan akkor, amikor ennek eljött az ideje, a csomagunk nyomtalanul elveszett. Volt, nincs. Azóta sem találjuk. De csak azért, mert már nem is keressük.

*

A kórházi ágyon. Nem tudok nem visszaemlékezni arra az ötven napra, amit az apám élete végén a kórházban töltött. Bármennyire szeretném őt emlékemben megőrizni fiatal apaként, fürdőgatyában, Balatonszéplakon egy üveg Balatoni Világossal a kezében (valami korlátnak támaszkodva pózolt az anyám fényképezőgépének), bármennyire szeretném őt még mindig ilyennek látni, dús hajúnak, erősnek, mosolygósnak, mindig eszembe jut, milyen volt a kórházi ágyon az ő betegségektől megviselt tekintete. Ötven napot töltött a kórházban, az utolsó hetet egy különszobában, ahol saját hűtőszekrény és televíziókészülék is volt. De eszünkbe sem jutott bekapcsolni a készüléket. Egész nap felváltva ápoltuk őt anyámmal és a húgommal. Néha éjszakára is mellette maradtam.

Amikor az apám olyan nagyon, olyan végzetesen legyengült, az angyal megjelent a kórterem ablakpárkányán. Ugyanaz volt, akivel a vécében találkoztunk fél évvel korábban, az étteremben. Én úgy tettem, mintha szundikálnék a széken a kórházi ágy mellett, nehogy elriasszam. Talán mégiscsak ki kellene nyitnom az ablakot, hogy a „Szerződött”, ahogyan önmagát azon a vidám estén nevezte, bejöhessen… De erre nem volt szükség, mert a lény, aki most sokkal párásabb és ködszerűbb jelenség volt, mint az éttermi klotyóban, egyszerűen átszűrődött az ablaküvegen. Leült az ágy szélére és megfogta az apám kezét.

- Ide hallgasson, Mihály bácsi! Látom, szarul van. De van egy jó hírem magának. Genetikusan gyakran előfordul, hogy az egyenes ági rokonok azonos vércsoportba tartoznak. A fia holnap elmegy vért adni az Országos Vérellátó Szolgálathoz a Karolina útra, és maga másnap megkapja a négy decilitert. És akkor maga jobban lesz. Mert a vér az élet! Tartson ki, Mihály bácsi! Szedje össze magát! Nem kell mindjárt olyan nagyon beszarni! –

Körülbelül ezt mondhatta neki az angyal. Csak sejtettem, nem hallottam tisztán a szavait. A szomszéd ágyon valaki hangosan szenvedett, a gépek zúgtak körülöttünk az intenzíven, a város zaja tompán beszüremlett. Ki tudja, pontosan mit mondhatott neki? És amikor a mondókáját befejezte, már nem ült ott az ágy szélén. Apám zihált a fájdalomtól. Nem tudtam mást tenni, mint kicseréltem homlokán a vizes borogatást.

A vér segített. Apám állapota néhány rövid napra jobbra fordult. Aztán négy héttel később egy vasárnapi hajnalon, tüdőgyulladásban mégis meghalt.

*

Kenyérsütés Berlinben. A temetés után egy hónappal kijöttem Berlinbe. Talán itt valami munkára akadok. Van egy cukrász végzettségem, amit két évvel korábban szereztem, amikor a színészet körülöttem összeomlani látszott. Most, a romok alól kitekintve, mondhatom, jól tettem, hogy szereztem egy új képességet. Azelőtt sohasem sütögettem, de a cukrásziskolában tanultak elevenen felizzottak ebben a havas, hideg, rideg, porosz városban. És ebben a lakásban, amit kibéreltem, szerencsére van egy remek sütő. Négy hónap után milyen jó barátok lettünk! Sokat segít a sütő, nem kell kenyeret vennem. Csak lisztet veszek és élesztőt, meggyúrom a tésztát. Melegre teszem, nézem, hogyan dagad. Ilyenkor az élesztőgombák azt gondolják:

„- Milyen jó nekünk itt a meleg és nedves lisztben! Jó életünk van, sokasodunk, gyarapodunk! Hurrá, hurrá!” – Berakom a megkelesztett tésztát a forró sütőbe. Most az élesztőgombák azt gondolják: „- De kurva meleg van itt, pfűűű! Nem jó ez így, bárcsak lenne hidegebb!” – De a hőmérséklet egyre emelkedik a sütőben. Az élesztőgombák már nem gondolnak semmit. A tésztában van a hazájuk, elmenekülni onnan nem tudnak, így aztán egytől-egyig elpusztulnak.

Kisült a kenyerem. Milyen pompás illat terjeng a konyhában! Van, akinek ez az élet szaga, és van, akinek a halál bűze. Itt, Berlinben.

*

A válasz. Ma levelet hozott a posta. „Az Ön édesapja, halála után egy évvel engedélyt kapott, hogy fává változzon és újjászülessen. Ha találkozni kíván vele, menjen ki a …… - parkba. A szökőkúttól balra eső fasorban a nyolcadik helyen az Ön apja egy hársfa formájában tovább él. Dátum: május 17-én, ebben az évben. Tisztelettel: Gábriel arkangyal, a Szerződött.” – Ennyi állt a levélben.

Azonnal rohantam a parkba. A szökőkút… Ott van! …Valóban… Hársfasor balra… Apám! Hol vagy?! Egy… Kettő… Három… Négy… Öt… Hat… Hét… Apám! Nyolc… Édesapám!

Odaszaladtam a nyolcadik hársfához és átöleltem a törzsét, éppúgy, mint kisgyermekkoromban, amikor járni tanultam és az apám lábához szaladtam, átkarolva térdét, a végállomást. – Apám! Te vagy az? Te vagy ez a hársfa? Válaszolj! – Nekifeküdtem a fának, mint egy szopni készülő kisborjú. A parkban szellő kelt, a fa megrázta ágait. Néhány levele a hajamra hullott. „- Megjöttél, fiam?” – véltem hallani valami susogást a magasból. Apám így válaszolt.

*

A haszontalan szómolnár. Látod, apám, te taníttattál engem, legyek én már okosabb, mint a családunkban előttem voltak! Nagyapám kocsmáros volt falun, te már a fővárosban tanultál. Én pedig még okosabb, egyetemre járatott ember… De minek? Hiszen ez lett a vége! Csak szavak maradtak a kezemben. Azokkal pedig nem lehet jól lakni. A szavakkal nem lehet gabonát csépelni, hogy abból liszt legyen, hogy abból kenyér legyen, amivel jól lakik, amivel él, él, él az ember. A szavakkal csak szót lehet csépelni. Én haszontalan szómolnár vagyok. Apám, köszönöm, hogy taníttattál! Hiába, mert ez lett a vége.

* * *

(Berlin, den 17. Mai 2013 - zum 81. Geburtstag meines Vaters, wer hatte 80 Jahre gelebt)