Tarzan Zéró

A színész munkája

-Művész úr! ...Művész úr!

Valahonnan suttogó hangot hallottam. Az elsötétített színpad közepén álltam. Egyedül. Honnan jött ez a hang? ...Pszt! Hallgatóztam. ...He?

-Művész úr! Tessék engem megbaszni!

Innen a színpadról nehéz volt megállapítanom, honnan jött a hang. Vajon honnan jön ez a cérnavékony suttogás, mely a sötét színpadon egyedül nekem szól?

-Művész úr! Művész úr! – ismétlődött a suttogás.

Összeszedtem összes hangrezonátoromat és terpeszállásban, ahogyan a színésziskolában tanultam, szétvetett lábakkal hangosan elkiáltottam magam:

-Hoooool vagy?

Megszeppent csend volt a válasz. Ezt elrontottam! A hang megijedt és nem válaszolt.

-Ki vaaagy te? – kiáltottam szelídebben.

-Én egy egérke vagyok. Itt lakom a színpad alatt. Művész úr, tudja, hányszor láttam magát a deszkák résén át?! Maga olyan szép! Maga olyan tehetséges! Művész úr, kérem szépen, basszon meg engem! Minden vágyam, hogy mi ketten egy egérdinasztiát alapítsunk és felkerüljünk a színház plakátjára! Mi játsszuk majd a főszerepeket, a mellékszerepeket, a karaktereket! A statisztéria is mi leszünk! Mi leszünk a színház vezetői, a jegyszedők és a ruhatárosok! A büfések is mi leszünk, a portások is, a műszakiak is, mi leszünk a tűzoltók és mi leszünk az a sokfajta népség, aki a színházban dolgozik! És a végén.... Ó, még elképzelni is gyönyörű, nemhogy kimondani: mi leszünk a nézők is! Gyönyörű egérfülek ülnek majd a bársonnyal borított fotelsorokban! Művész úr, tessék engem megbaszni!

-Nem tudlak, mert én egy ember vagyok!

-A művész úr változzon egérré! ...Tetszik a terv? Akkor rajta! Változzon egérré!

Hallgattam. Kicsit váratlanul ért ez az ügy, éppen a díjátadás előtti percekben. Kintről gyengén beszűrődtek a zajok. A büfében már terítették az ünnepi asztalt, csörögtek a porcelántányérok. Az ünnepség hamarosan kezdődik. Engem fognak kitüntetni, két másik kollégámmal. A vékonyka egérhang suttogva folytatta:

-Tudom, hogy arra vár, hogy kitüntessék. Művész úr, ne fogadja el a díjat! Maga olyan tehetséges, hogy nincs szüksége elismerésre! Maga... csak úgy van! A díjjal ki akarják szúrni a szemét, a pénzjutalommal a maguk oldalára állítják! Ne fogadja el a díjat! Inkább változzon egérré! Jöjjön le a színpad alá! A súgólyukon talál egy nagyobb hasadékot, ott még egy ember is átfér! Még jobb lenne, ha most helyben átváltozna egérré, mert a teste megkisebbedne és könnyebben lemászhatna hozzám! Tárt karokkal várom magát idelent! Már készítettem egy jó forró egérteát, hogy valamivel megkínálhassam. Ne habozzon, művész úr! Jöjjön!

-Egérteát?! A egerek isznak teát?

-Hajaj, de mennyit! Ezt majd itt a színpad alatt énnálam megbeszéljük. Most másszon le! Egy olyan tehetséges színésznek, mint maga, gyerekjáték az átváltozás! Maga, művész úr, minden este átváltozik itt a színpadon mozdonyvezetővé, pedig nincs is mozdonya! A fejébe húz egy szénporos sapkát, amit a kellékes rendszeresen befeketít egy ehetetlen ízű széndarabbal, és fennhangon azt szavalja: „Köhögj füstfelhőt, fekete lokomotív! Tüsszögj, ébredj, szaladjál a fényes síneken!” Erre legördül a függöny és a nézők tapsolnak. Én ezt minden este innen alulról, a résen át lesem. Magának semmi egy átváltozás! Szépen kérem, változzon át egérré és jöjjön le!

-Hogy megbasszalak?

-Ó, igen, azért! De ne beszéljen durván! Ez méltatlan egy dinasztia fejéhez. Na, jöjjön már! Mindjárt bejön a színpadra az a hülye tűzoltó, hogy ezredszerre is körbeszaglásszon, van-e itt tűz, holott nincsen itt tűz, mert ha lenne, azt mindenki azonnal megérezné, csak ő nem, mert ő hülye, és ha magát itt találja, megkérdezi, hogy mit csinál itt. Kell magának egy hazugság, hogy azt felelje: „semmit”?

A hang váratlanul elhallgatott, mert súlyos léptek közeledtek. Csizmában jöttek a lépések. A sötét színpad közepére belépdelt a tűzoltó. Kezében egy zseblámpából fénycsóvát tolt maga előtt. Rám világított:

-Mit csinál itt a művész úr?

-Én? Semmit. Semmi tilosat. Csak... átváltozom.

-Aha.

-A színész dolga... az átváltozás.

-Rendben. Viszontlátás.

A súlyos csizmák kimentek a színpadról. A fénycsóva eltűnt. Egyedül maradtam a sötétben. Most végre nekiláthatok az átváltozásnak! Arra összpontosítottam, hogy milyen egy egér. Megpróbáltam elképzelni a színpadot egy egér szemszögéből. Igen, ez segít a hasonulásban. Átváltozás? Mi az nekem?! A színész munkája az átváltozás. Az egérhangnak igaza volt. Akkor? Mire várok még? Munkára fel! Belekezdtem a trükkbe. Koncentráltam.

Váratlan módon először a farkam nőtt ki. Megőriztem emberformámat, de egy hatalmas farok lógott ki belőlem. Úgy rám tört a szívdobogás, hogy izgalmamban jobbra-balra csapkodtam a farkammal... Milyen érdekes érzés volt, mikor felfedeztem, hogy rátámaszkodhatok! Néhány rövid pillanatig még egyensúlyban is maradhattam, miközben mindkét lábamat felemeltem! Azon nyomban ki is próbáltam a két lábbal való rúgást. A kellékes benézett a függöny mögül a színpadra. Én csak megtámaszkodtam a hirtelen nőtt farkamon, és mindkét lábbal úgy pofán rúgtam, hogy hanyatt repült, még a függönyt is leszakította. Elájult, nem volt rá gondom. Nyugodtam folytathattam a munkát.

Testem összement és megkisebbedett. Szép bajuszt viseltem a hegyes orrom alatt, amikor a színpadra bejött színházunk szubrettje, Cseppkövesy Adél. ...A mellkirálynő! A félhomályban engem keresett.

-Művész úr! Művész úr, hol van? Az ünnepség a büfében már elkezdődött! Hamarosan átadják a díjat! – Még a félhomályban is jól látszott, hogy Cseppkövesy művésznő milyen hatalmas kebleket éltet. Ezt az adottságát a férfi rendezők ki is használták. Bevallom, egyszer én is túljátszottam a szerepemet, amikor abban a régi mozdonyos darabban a dúsidomú, szívlapáttal elvakultan szenet lapátoló, túlfűtött fűtőnőnek hátulról adogattam a kokszot... A művésznő nem esett ki a szerepéből, hanem észrevétlenül fogadta a nyilvános közeledésemet. Adél, te mellkirálynő! Most egérként felfutok a kebledbe! Befészkelek a puha halmok közé, bajuszommal csiklandozom csecsed csodás bimbóját és cincogok! Adél! Adél! Elmúlt a dél!

Cseppkövesy rám nézett és felsikoltott: -Egy egér! Segítség! Egééééér!

...És máris szaladtak a súlyos csizmák a tűzoltó lábán, megszólalt a csengő, mely delet jelzett és döngtek a deszkák! Jaj, hol az a rés, hol tudnék gyorsan a színpad alá bújni, hogy sebtében megteázzak új hitvesemmel, mielőtt nekilátnék a dinasztiaalapításnak? Fussunk gyorsan, meneküljünk, mert a csizmák döngenek, dobognak a deszkán, hol a rés, melyen átbújhatok a másik világba, hogy megízleljem a forró egérteát? A fenébe, hol illeszkednek rosszul a deszkák, hol botlottam én itt a színpadon estéről estére valami egyenetlen összeillesztésbe? Nekem ismernem kell ezt a színpadot, hiszen harminc évig itt alakulgattam mozdonyvezetővé és mássá, erről a díj is tanúskodik, melyet a büfében éppen most adnak át nekem! Hallom a nevemet, a büfében az én nevemet kiáltják, miközben Adél, a keblek királynője, helytartója és magán viselője itt a színpadon sikoltozza, hogy „egér, egér!”, és hisztérikusan rám mutogat, holott én nem ővele, hanem mással készülök dinasztiát alapítani, miközben a hülye tűzoltó döngő és gyors léptekkel közeledik, nemcsak hülye, de büdös is, ezt már közelről érzem, mikor a talpát fenyegetően felemeli és lendülettel rám tapos, éppen oda, ahol a deszkán egy résecske után kutatok. A csizmatalp csattan a deszkán, minő baj, hogy éppen ott, ahol én állok! Éppen rajtam csattan a csizma talpa, mikor azt kiáltanám, hogy „Uraim, én a díjazott vagyok!”, ha volna időm valami magyarázatra. Uraim, én az vagyok, aki...

-El kell taposni! – üvölti a tűzoltó, holott nincsen tűz, és a csizmában néptáncot jár, beledöngöli testemet a deszka hasadékaiba; én, íme, csontomat törötten, véres maszattá zúzva az utolsó pillantásommal még látom, hogy Adél a tűzoltó vállára borul, sír, reszket, zokog, és erősen a férfi melléhez szorítja a hatalmas kebelét.

* * *