Tarzan Zéró

A tevés szőnyeg

Ha sejtenék, hogyan végződött az én különös és szomorú történetem azzal a szőnyeggel, rögtön azt kérdeznék: „Hogyan került magához az a szőnyeg?” Én is ezt kérdezném, hogy nyomban felkeressem másodszor is azt a bizalmatlan és gyanús alakot, akitől a szőnyeget vettem. De a történet, ez a különös és szomorú történet még korábban kezdődik. Karácsony előtt kezdődik, mikor a feleségemmel karonfogva sétáltunk a londoni city csillogó forgatagában és ő váratlanul odahúzott engem egy fényárban úszó kirakathoz. Az üveg mögött műanyagból készült hópelyhek és kicsi, mosolygó papírangyalkák nyüzsögtek az egymásra terített szőnyegeken. A látvány teljesen hatalmába kerítette feleségemet. Még erősebben szorította karomat és a fülembe súgta:

-Úgy szeretnék egy szép szőnyeget! Nézd azt a madármintásat! Éppen illenek a színei az ebédlő falához. Szép, ugye?

Bevallom, nekem eszembe sem jutott, hogy az ebédlő falára szőnyeget tegyek. Különben is, az ajándékok már mind megvoltak, titokban sorakoztak a lakás rejtett helyein. Én például a feleségemnek vett szőrtelenítő készüléket a mosógépben tartottam, míg ő a nekem vásárolt nyakkendőket a konyhaszekrény fölső polcán. Alig néhány nappal voltunk karácsony előtt. Mégis ez a három, esetleg négy nap éppen elegendő volt ahhoz, hogy a nyakkendőim tartósan magukba szívják a vanília átható illatát.

Még kora tavasszal is érződött némi vaníliaszag az ebédlőben, mikor a feleségem váratlanul megjegyezte:

-Olyan jól mutatna itt egy szőnyeg! Te sokat utazol. Nem akarsz meglepni egy szép szőnyeggel? Csak arra kérlek, ne legyen erős árnyalatú. A mintája mindegy, csak ne legyen túlzottan keleties. Mondjuk, legyen madaras. Csak tájkép ne legyen, mert elnyomná a szalon finom hangulatát. És ne legyen piros!

Másnap elutaztam Marokkóba. Ki tudja miért, a meleg Marokkóban az utóbbi években élénkülő kereslet mutatkozott cégünk pulóverei iránt. Jól ment az üzlet. Én, a hálózat európai igazgatója, évről-évre visszatérő menetrend szerint ingáztam Párizs, Róma és a Közel-Kelet, illetve Indonézia között. A mintadarabokat a legjobb nevű francia és olasz divatházak adták, de a szériát az olcsó indonézekkel gyártattuk le.

Marokkóban simán ment a tárgyalás és maradt egy délutánom az esti repülőjáratig. Eszembe jutott a feleségem, és a nem piros szőnyeg. Gyalog elindultam a bazárba és fél óra múltán már egy piszkos kinézetű, sovány arabbal vitatkoztam egy düledező bódé előtt.

-Azt vigye! Azt! – erősködött az arab. Néhány szót értett angolul és megfogta a kabátom szélét. A szőnyeg, amit ajánlgatott, nem volt élénk színű, de annál rondább. Egy tevét ábrázolt, a háttérben piramisokkal. Leginkább egy Camel cigarettásdobozhoz hasonlított. A kalyibában hemzsegtek a legyek, én pedig jobbnak láttam minél előbb megszabadulni ettől az erőszakos fickótól. Megvettem a szőnyeget és mihamarabb visszamentem a szállodába.

-Mit szólsz hozzá? Ugye, szép? – kérdeztem meleg, nyugodt és nagyon kedves hangon a feleségemet, mikor otthon a bőröndömből elővettem a szőnyeget. -Nem piros!

A feleségem hosszan hallgatott. Amikor megszólalt, ezt mondta:

-De hiszen ez egy teve!

-És azok ott a háttérben a piramisok – válaszoltam vidáman. Hiába, mert a feleségem fagyosan hallgatott. Amikor ismét megszólalt, ezt mondta:

-Ezt komolyan gondoltad?! Ide, az ebédlő falára? Ezt az ízléstelen vacakot?

A szőnyeget végül a hátsó gardróbhoz vezető kis folyosón helyeztem el, mert ott volt a legkevésbé feltűnő. Nem volt szem előtt, és ezzel a történet, ez az én különös és szomorú történetem lezárulni látszott.

Napokkal később jöttem rá, hogy alaposan tévedtem. Feleségem váratlanul nekem szegezte a kérdést:

-Miért hoztad a szőnyeget az ebédlőbe?

-Melyiket?

-Tudod te azt. A tevéset.

-Én? Én nem hoztam az ebédlőbe.

-Akkor a takarítónő volt – zárta le a kérdést a feleségem.

A takarítónő erősen tagadta, hogy ő hozta a szőnyeget a gardrób folyosójáról az ebédlőbe. De akkor ki? Kettőnkön kívül csak a takarítónő jár a lakásban. A képtelen helyzetet végül én oldottam fel: -Ugyan, drágám! A teve a sivatag hajója. Magától jött át.

A feleségemnek nincs humorérzéke, nem vártam meg, hogy bármit is válaszoljon. Lehajoltam a szőnyegért és visszavittem a gardrób elé. Kétéves foxterrierünk azonnal ráfeküdt.

-Látod, a kutyánk örül a szőnyegnek! – mondtam a feleségemnek.

-Még inkább annak a hatalmas húsnak, amit nekiadtál – válaszolta feleségem két perc múlva a konyhából. Meghűlt bennem a vér. Miféle húsnak? Visszamentem a gardrób elé. Kutyánk a szőnyegen hasalt egy hatalmas, vagy három font súlyú minőségi combhús előtt.

-Nem túlzás ez? – nézett rám a feleségem.

-De igen. Legközelebb nem adok neki ennyit – válaszoltam halkan.

Egész éjjel nyitott szemmel forgolódtam ágyamban. Hogyan került a szőnyeg a szalonba? És az a hús? Én nem adtam a kutyának semmiféle húst, csak visszavittem a szőnyeget és kész! Túl sok volt a talány. Valami rosszat sejtettem. Mit jelent ez a hatalmas combhús a mi kétéves foxterrier kutyánknak? Neszezést hallottam kintről és halk vinnyogást. Fölkeltem és halkan kilopóztam. A gardrób előtt kővé dermedtem. Nem egy, hanem két kutyát láttam a szőnyegen! Az egyik a mi kétéves, kan foxterrierünk, ám a másik csakis egy nőstény lehetett, mert a két kutya ügyet sem vetve rám, párzott. Néztem a kutyákat és lassan gyanú sejlett bennem. Volt időm alaposan átgondolni a dolgot, mert a dögök másodszor is újra kezdték. Az idegen állatot csöndben kidobtam a fürdőszoba ablakán. Nagyot puffant a füvön, én pedig visszafeküdtem ágyamba azzal az elhatározással, hogy másnap bizonyosságot szerzek gyanúmnak.

-Fogadd el azt az ebédmeghívást! Itt az ideje, hogy végre egyszer ti, nők is jól kibeszélgessétek magatokat az unalmas férjek nélkül! – szóltam a reggelinél a feleségemnek. A rábeszélés hatott. Délben, amikor üres lett a lakás, ráfeküdtem a tevés szőnyegre. Erősen behunytam a szemem és koncentráltam. Hová menjek? A nővérem jutott eszembe, aki a családjával Észak-Londonban lakik. Nincs is túl messze innen, mégis évente egyszer találkozunk, karácsony második napján. Egész évben semmi hír róluk. „Gyerünk a nővéremhez!” – gondoltam és eszembe ötlött, mennyire csodálkozni fog, hogy soron kívül a tavasz közepén és éppen ebédidőben lát.

Nővéremék már teáztak és valójában meg sem lepődtek, hogy én csak úgy hipp-hopp!, megjelentem a kanapén. Vártam, vajon mit szólnak látogatásomhoz.

-Elhozhatnád a nagy disznóbőr bőröndöt! – szólalt meg a nővérem. – Második éve, hogy nálatok maradt. Mindig elfelejted.

-Elhoztam – szaladt ki teljesen önkéntelenül a szájamon. Te jóságos ég! Miért kellett ezt mondanom? Mi lesz, ha visszafelé csődöt mond a szőnyeg? Én még csak haza jutok vonattal, de mit mondok, miért nincs itt a bőrönd? Szidtam magam a meggondolatlanságért. És egyáltalán: hol tudom kiteríteni a szőnyeget az induláshoz?

-Hol a bőrönd? – kérdezte nővérem férje.

-A... a vécében. – Éreztem, hogy ez jó válasz volt. – Mindjárt behozom.

Nővéremék vécéje szerencsére elég nagy volt. Villámgyorsan kigöngyöltem a szőnyeget és rákuporodtam. Reménykedve néztem a tevére. Alighogy kigondoltam, hogy „haza”, ráismertem az ismerős vécékagylóra. De hiszen ez a mi vécénk! Ezek szerint a szőnyeg szélsebesen jár, mire gondolatban éppen csak végigfutom, hová is tartok, már meg is érkeztem. Izgatottan ráncigáltam ki gardróbunk polcáról a disznóbőr koffert. Rohantam vissza a szőnyeghez. A nehéz bőröndöt rátettem a tevére, felnyitottam a fedelét és beleültem. Vajon így is működik? Működött! „A kanapéra! Jaj, neeem!” – sikoltottam. „A nővérem vécéjére!” – És már ott is voltam Londontól hat mérföldre északra, a nővéremék budiján. Köhintettem egyet-kettőt, megszokásból lehúztam a vizet és kezemben a disznóbőr kofferrel kiléptem a fülkéből.

-Itt a koffer – nyújtottam a nővéremnek.

-Egy darabig most nálunk marad – felelte nővérem kimérten.

Úgy emlékszem, pontos koordinátákat sosem kellett megadnom. A szőnyeg kizárólag érzelmi alapon tájékozódott, és szinte olvasott gondolataimban. Óvatosságból valami félreeső helyet, vécét, fürdőszobát, liftet vagy ilyesmit választottam a megérkezés színhelyéül. Gyakran gondoltam magam parkok bokraiba, mert a padokon való nyilvános megjelenést túl feltűnőnek találtam. Innen aztán – milyen nevetséges! – taxival utaztam az üzleti tárgyalásra. Idővel még kisebb-nagyobb tárgyak szállítására is vállalkoztam. A legemlékezetesebb az volt, mikor Hong Kong-ba utaztam, természetesen üzleti ügyben. Mondanom sem kell, mennyire fárasztónak és lassúnak tartottam a repülőgépet! Este vacsora a kínaiakkal, és ezek a ferde szemű, hájas kereskedők persze megint bambuszasztalkára terítettek. A bambuszasztal negyven centi magas, általában a földön ülve, keresztbe hajlított lábakkal görnyedtem mellette. Ekkor eszembe jutott, hogy európai létemre mennyire utálok guggolva enni. „-Pardon, toalett!” – mondtam a kínaiaknak és eltűntem a mosdóban.

A mosdóban egyetlen mozdulattal előrántottam ingem alól a testemre csavart szőnyeget. Kiterítettem. Irány haza! Londonban akkor éjszaka volt. Nesztelenül kiléptem a vécéből és egy szempillantás alatt felmarkoltam a szalonban álló könnyű és kecses asztalkát. Négy lába éppen elfért a szőnyegen. Száguldottam vissza és alig egy perc múlva mosolyogva ültem vissza a kínaiak közé, kezemben a tizennyolcadik századi, faberakásos asztalkával. Nem magyarázkodtam, honnan van a bútor. Mintha mi sem volna természetesebb, asztalkámat az alacsony bambuszalkotmányhoz toltam. Ülőtámláját lehajtottam, kinyújtott lábakkal, kényelmesen rátelepedtem és folytattam a vacsorát. A kínaiak pedig nem kérdezősködtek, mert nekik is fontos volt az üzlet.

Kezdett részletesebben is érdekelni a szőnyeg. Ki szőhette? Honnan a varázserő? Utána néztem minden lehetséges szakirodalomnak. Az egyik könyvben ezt találtam: „Iszfahánban egy udvari manufaktúra csodás szőnyegeket állított elő. Képes szőnyegeket gyártott, melyek többek között az arab költészet boldogtalan szerelmespárját, Leilát és Medzsnunt is ábrázolták. Az ardebili mecset hatalmas szőnyege (mely ma Londonban látható) több, mint százhúsz négyzetméteres. Egy négyzetméter 1,2 millió csomót és 20 színt foglal magában. Az udvari szövészet képes szőnyegei gyakran ábrázoltak tájképeket vagy a szegélyeken verssorokkal ékesített paradicsomi jeleneteket. A finom rajzolatú szőnyegek többnyire selyemből készültek ezüst és aranyfonalakkal...”

Ez bizony nem volt túl sok, és persze tevékről, csodákról, varázslatokról vagy más effélékről még csak szó sem esett.

Otthon csomóról csomóra végigtapogattam az én szőnyegemet. Anyaga kicsit selymes tapintású, néhol foszladozó, de finom kézimunka volt. És hol van az a... Iszfahán? Kétéves foxterrier kutyánk, akit eltiltottam a szőnyegre fekvéstől, kicsit távolabbról irigykedve nézett engem, amint a gardróbfolyosón négykézlábra ereszkedve simogattam a szőnyeget.

Hátra sem kellett fordulnom, hogy magamon érezzem feleségem pillantását.

-Mit csinálsz itt négykézláb? – Tornázom. Túlettem magam. – szabadkoztam a feleségemnek, aki olyan furcsa és delejes tekintettel nézett engem, mint huszonhárom évvel ezelőtt, amikor megismerkedtünk.

Még ott a szőnyegen, négykézláb jeleztem feleségemnek, hogy este későn jövök, mert üzleti ügyeim Észak-Londonba szólítanak.

-Egyúttal visszavihetnéd a nővéred disznóbőr kofferjét! Mindig elfelejtkezel róla. Pedig ők ott vannak Londontól alig hat mérföldre – felelte a feleségem.

-Nem hiányzik nekik az a bőrönd – mondtam elgondolkodva.

-Dehogynem, nagyon hiányzik! Hol is van az a bőrönd? Megyek és előkeresem.

A feleségem máris a gardrób felé indult. Ha benyit és fölnéz a polcra, felfedezi, hogy a hatalmas bőrönd nincs a helyén! Hirtelen nem támadt más ötletem, minthogy köhögni, fulladozni és harákolni kezdjek. A földre vetettem magam és a szőnyegen fetrengtem. A hatás érdekében felrúgtam az állólámpát. Üvegernyője hatalmas csörömpöléssel hasadt ezernyi szilánkra. Feleségem visszafordult: -Úristen, mi történt veled?!

Ezalatt sikerült a szőnyeget magamra tekerve a vécébe gördülnöm. Rátoltam a reteszt, szőnyeg, London, koffer, vissza. Kinyitottam a reteszt. Köhintettem egyet-kettőt, megszokásból lehúztam a vizet és kezemben a disznóbőr bőrönddel kiléptem a fülkéből.

-Itt a koffer – nyújtottam a feleségemnek. – Úgy látszik, itt volt. – Köhintettem egy utolsót.

-Úgy látszik! – mondta feleségem kissé fenyegetően.

-Visszaviszem a bőröndöt a nővéremnek. Mindig elfelejtkezem róla. De most aztán tényleg visszaviszem nekik! – feleltem tettetett vidámsággal.

-Helyes! – felelte a feleségem és összehúzott szemmel gyanúsan méregetett, mintha ő lenne a teremőr a British Museum Észak-Londonba helyezett orientalisztikai részlegén.

A teremőr, sajnos, túl éber bácsika volt a hajlott kora ellenére. A tárlókat már kétszer körbejártam, pedig nem azok érdekeltek, hanem a terem hosszanti falára függesztett, lenyűgöző méretű csodálatos szőnyeg. Csak legalább kézzel megérinthetném! Valahányszor túlzottan megközelítettem a piros kötélkordont, a bácsika feszülten figyelt.

Lecövekeltem a korlát elé. A teremőr mellém sétált, ugyanakkor korábbi helyén, az ajtónál egy másik szigorú tekintetű öregúr jelent meg paszományos egyenruhában. Mindkét teremőr engem nézett.

-Ez itt az ardebili mecset szőnyege – biccentettem barátságosan az öregurak felé.

-Több, mint százhúsz négyzetméteres. Egy négyzetméter 1,2 millió csomót foglal magában. Egyetlen asszony egy teljes év alatt csomóz ennyit – válaszolta az első teremőr, a barátságosabb.

-Sajnos, lejárt a látogatási idő – toldotta meg távolabbról a második, a zordabb.

Nem volt mit tennem, távoztam a múzeumból. A disznóbőr koffert csendesen behajítottam nővéremék kertjébe, és dolgom végezetlenül utaztam el Észak-Londonból.

Ismét a könyvtárban ültem. ...Ardebil hát nem! De hol van az Iszfahán? A térképen nem találtam. Eszembe jutott egy mentő ötlet. A levéltár!

Ott a kutatói igazolványomat kérték annak fejében, hogy bejussak a muzeális anyagok raktárába. Méregbe gurultam. ...Miféle kutatói engedély?!

-Eljutok én Iszfahánba igazolvány nélkül is! – sziszegtem a levéltári szemüveges liba képébe, azzal irány a vécé! Kétszer ráfordítottam az ajtózárat és előrántottam a testemre tekert szőnyeget. Kiterítettem, rákuporodtam a teve púpjára. Erősen megmarkoltam a szőnyeg szélét és behunytam a szemem.

-Jövök, fenséges kalifa! Irány Iszfahán! – suttogtam elszántan és a szőnyeg fölrepült velem.

A nagyvezír a palota előcsarnokában fogadott. Egy kapun vezettek által, melynek tetejét vastag ezüstlánc díszítette háromszög alakban. A kapu küszöbe fehér márványból volt. Tilos lábbal illetni, által kellett lépnem rajta, mégpedig jobb lábbal. A kapun túl egy hosszú és mázas kövekkel kirakott, kétoldalt árkádokkal díszített udvarba jutottunk. A jobb oldali falon egy szép, tiszta, rézcsapos kútból csobogott a víz. Az udvar végében kerek, boltozatos helység nyílott, kívülről zöld és kék mázas kövekkel kirakva. Belül szőnyegek borították. ...Szőnyegek! Középen két rézkandeláber állott. Fehér ruhás férfiak ültek a falak mentén és kórusban énekeltek hajladozások közepette. Egy öregember járt nyomunkban és aranyozott füstölőből szórta a tömjént mögöttünk.

A kalifa ebbe a terembe vonult vissza a böjtre minden évben egyszer. Most itt ült a terem közepén.

Megálltunk a kalifa előtt tízlépésnyi távolságban. A nagyvezír tarkón ragadott engem és a földre kényszerített. A kalifa ekkor fölállt és felém fordult. Az ének abbamaradt. Térdelésben láttam, hogy milyen szép és fiatal arcvonásai vannak a kalifának. A burnusz alatt a haja copfba volt fonva, mint régen a nővéremnek, mikor még kislány volt és a mama sütivel jött hozzánk látogatóba.

-Hasztalanra használod a szőnyegemet! – A kalifa szeme villámot vetett.

-Uram, irgalmazz! – kiáltottam, mint karácsonykor otthon a templomban, mikor másnap Észak-Londonba látogatunk a nővéremhez. De most másképpen, egészen másképpen csengett a hangom! Térdelésből hasra vetettem magam. A szőnyeg alattam volt. Haza, csak haza! Szívem rémülten kalapált. Csak most az egyszer, most az egyetlen egyszer, utoljára jussak innen haza!

Belekapaszkodtam a selymes csomókba. Szőnyegem megrándult és a levegőbe emelkedett. Ezernyi nyílvessző szállt nyomomban. A kalifa átka a fejemre hullt!

A fürdőszobánkba érkeztem. A mosdócsapokba kapaszkodva hosszan csorgattam a vizet és mélyeket lélegeztem. Óvatosan körülnéztem. Igen, ez itt a mi fürdőszobánk, semmi kétség. Nincs itt a kalifa, nincsenek nyílvesszők! Csak az én hűséges szőnyegem hevert a lábam alatt. Hosszú idő eltelt, hogy visszanyertem arcszínemet. Nyugalmat erőltettem magamra és kiléptem a szalonba.

-Nevetséges dolog, hogy azt a szőnyeget a fürdőszobában tartod! – csattant fel a feleségem indulatosan. Hallgattam és mélyeket lélegeztem. Nem figyeltem rá, pedig valami olyat mondott, hogy ő rögtön rendet csinál.

-Hová tetted a szőnyeget? – kérdeztem tőle pár perccel később. – Nem látom a gardrób előtt.

-Én? Én nem tettem sehova – válaszolta, miközben a hangjában sértődöttség bujkált. –Tudod, hogy a teve a sivatag hajója? Biztosan magától ment el az az ízléstelen rongydarab!

-Igazad van – feleltem halkan. –Magától ment el.

...Tudtam, hogy a varázsszőnyeg visszaszállt a kalifához. Micsoda kincs volt a kezemben! Már tudtam, hogy a szőnyeget én rosszra használtam. Ha visszajönne hozzám az a szőnyeg! Csak egyszer, még egyetlen egyszer, ha visszaszállna hozzám! Most már tudom, hová repülnék vele. Vissza az én édesapám karjára, az én édesanyám mellére csecsszopónak... Repülnék a gyermekkorba, egy vasárnap délután, mikor a mama madártejes süteménnyel látogatóba érkezik. A nővérem haja kettős copfba szépen befonva, és a szoba, a mi szobánk úgy van berendezve, mint régen. ...Mint akkor régen.

*

(A dőlt betűs idézetet Burchard Brentjes: „Kánok, szultánok, emírek” című könyvének 95-dik oldaláról vettem. Idézet kihagyásokkal. – Kossuth Könyvkiadó, 1985. Budapest)