Tarzan Zéró

Alter Ego

(Nyomozásom mithomotorikus története: Hogyan oldódott meg a Hattyú-rejtély?)

Amikor ötödszörre ismertek fel az utcán (egyszer a metró mozgólépcsőjén, egyszer egy áruházban, kétszer buszon, de gyorsan leszálltam, és utoljára a szemorvosnál, várakozás közben), akkor elhatároztam, hogy megírom ezt a történetet és elmegyek a pszichiátriára, hogy a doktorral aláírassam a novellát. …Vajon egyetért-e vele?

Amikor először tévesztettek össze valakivel, csak mosolyogtam rajta. - „Jó napot, doktor úr! Hogy van?”- kérdezte tőlem egy ember a metróban, aki felfelé jött a mozgólépcsőn. Én lefelé suhantam, időm sem volt, hogy válaszoljak. …Én, doktor? Én színész vagyok. És író. Legalábbis ezt képzelem magamról. Márpedig a valóság azzá avat minket, amit beállítunk magunkról képzeletben.

Ez a doktorurazás néhány nappal később megismétlődött. Hogy vagyok, hogy szolgál az egészségem, stb., majd jött a megszólítás, a „doktor úr”. – Belementem a játékba az áruház polcai között. - „Köszönöm, jól vagyok. És maga?” – „Nem emlékszik rám, doktor úr? Magához járok konzultációra.” – „Most, hogy mondja,… Tényleg! De hová is?” – „Doktor úr, hát nem tudja? Hiszen én vagyok bolond és nem maga!” – „Nahát, nahát!” – mondtam szelíden, mert abból baj nem lehet. A férfi folytatta: – „A maga betege voltam a Lipótmezőn, az elmegyógyintézetben.” – „Jobbulást” – intettem a vásárlónak és a kutyatápszerek között kerestem a menekülést. Pedig nincs is kutyám.

Világos, hogy összetévesztenek engem valakivel. De ki lehet az? Ez a doktor úr, aki a diliházban a bolondokat injekciózza… Ez én lennék? Meg kell keresnem az embert! Elhatározásomhoz a végső lökést egy újabb eset adta meg. Lejárt a jogosítványom, és a szemorvosnál meg kellett ismételnem az alkalmassági vizsgálatot. Mihelyt a váróteremben helyet foglaltam, odajött hozzám egy középkorú nő. – „Doktor úr! Maga itt?” – „Miféle doktor?” – hebegtem zavarodottan, mert ez már kicsit sok volt. – „A Hattyú doktor úr… A pszichiátriáról… Nem maga?” – „Én színész vagyok! Nem vagyok doktor!” – „ Döbbenet! Teljes a hasonlóság! A hangja, a szeme… Olyan, mint a Hattyú doktor úré!” – „Ez a hang az én hangom. A szem pedig az enyém. Hoztam megvizsgálni, vajon lehet-e vele autót vezetnem.” – „Nahát, ez hihetetlen! Mintha az ikertestvérét látnám!” – Egészen felmérgesedtem a hasonlóságon. - „És író is vagyok, mert összevissza firkálok mindenféle hihetetlen történeteket, mint például ezt, itt!” – „Miféle történetet? Nem látok semmilyen sztorit. Ez egy szemorvosi váróterem! Ne viselkedjen úgy, mint egy bolond!” – felelt a nő mosolyogva. Megvetéssel ott hagyott.

*

Otthon, Google. „Doktor Hattyú”. Enter. Aha… A doki létezik és pont úgy néz ki, mint én. Nahát, ez döbbenet! Mennyire hasonlít rám! Mintha ikertestvérek lennénk! Aha… Újólag a Vágó Gyula kórházban dolgozik. Járóbeteg rendelési idők. Na, jó. Rendben! Megírom ezt a novellát és meglátogatom őt.

*

Már a folyosón bajba keveredtem a nővérekkel. Alá akarták velem íratni az ápolási naplót. Ez még jól ment, hiszen én, aki író vagyok, mindig hordok golyóstollat a zsebemben. De a pecsétet már nem találtam. Szerencsémre a vitatkozás hevében nyílt az ajtó és doktor Hattyú lépett ki a folyosóra. Végignézett rajtam és így szólt: - Állj, állj! Majd később pecsételünk. Most visszamegyünk a kezelőbe és beszélgetünk saját magunkkal! – Mondanom sem kell, a nővérek (akik szerencsére szintén ketten voltak, mint mi) ámultan elszédelegtek. Odabent a doktor alig titkolta a meglepetést. – Ki maga? – kérdezte és leült az asztal mögé. A fiókból előhúzta kedvenc pipáját, ami elég nagynak és nehéznek tűnt ahhoz, hogy bármikor fejbe sújthasson vele. De most inkább megtömte dohánnyal. Rágyújtott a pipára és a rácsozott ablakhoz lépett. Kinyitotta. – A pszichiátriai rendelők kivételt jelentenek a dohányzási tilalom alól. Én ezt kihasználom. – A rumozott bourbon-vanilla-keverék jó szaga megnyugtatóan terjengett a szobában. – Hallgatom. A betegeim jelezték, hogy több példányban létezem. Már vártam magát.

- Doktor úr! Én nem vagyok bolond! Író vagyok, aki képzeleg. Kérem, olvassa el ezt a novellát! – Az irományomat az asztalra tettem. - Nyolc oldal. Kevesebb, mint tizenöt percbe telik. Ha egyetért a szöveggel, írja alá!

A doktor visszaült az asztalhoz és illatos füstöt pöfékelve olvasni kezdett.

*

A doktor a történet végére ért. Kifújta a szortyogó pipát. – És akkor most mi van? – kérdezte a világ legtermészetesebb hangján, miután az utolsó lapot is végig olvasta.

- De hát mi egy légió vagyunk! Nem érti, doktor? Azzal, hogy több példányban létezünk, az Isten valamit akart! Valami célja van azzal, hogy több példányban gyártott le egy bizonyos embertípust! …Bennünket!

- De a különbségek is nagyok, nemcsak a hasonlóság. Maga például nem pipázik, ugye?

- Én csak pipáztam. Fiatalkoromban. És Amphorát szívtam, nem bourbon-vaníliát.

- Nekem kutyám van.

- Én pedig egy macska gazdája vagyok. Cinike most otthon alszik a kanapé sarkában.

- Én hatvanöt éves vagyok. A Jung-i értelemben vett archetípusom a bohóc.

- Én meg ötvennégy, és régebben bohócként szerepeltem. …Ez lenne a különbség? Doktor, nem látja, hogy azért hasonlítunk egymásra ilyen kísértetiesen, hogy ezt felismerjük? Mert ha felismerjük a köztünk lévő azonosságot, akkor egységben tudunk cselekedni! Lássa be, mi egy légió tagjai vagyunk! Több példányban létezünk, és a nekünk rendelt életcél is hasonló.

Ha ezt belátjuk, akkor nagyobb eséllyel tudjuk kifürkészni az Isten akaratát.

- Maga szerint az Isten teremtette a világot?

- De hiszen éppen erről van szó! Ha megtaláljuk az Istent, bizonyosságot nyerünk a létezésére. Ezért kell egységben cselekednünk! Mert akkor erősebbek vagyunk, mint egyedül.

- Elolvastam a novelláját. Tulajdonképpen egyet is értek vele. Aláírom a szöveget. Hol van egy toll? – A doktor keresgélni kezdett a fiókban. – A fenébe, nem találom a tollamat… - Van nálam! – mondtam és a zsebemben kotorásztam. De a toll, amit a zsebemben hordok, most nem volt ott. Biztosan a folyosói napló-aláíráskor veszítettem el… A doktor a keresés közben folytatta:

- Ha gondolja, bejárhat hozzám kezelésre.

- Nem gondolom. Ellenkezőleg, arra kérem, hogy maga jöjjön velem. Elmegyünk és megkeressük a Hasonló Légió többi tagját. A harmadikat, a negyediket, az ötödiket... Amennyit találunk. És együtt elmegyünk az Istenhez, aki már szintén vár minket!

A doktor megállt a toll keresésében. Hirtelen ezt mondta:

- Na jó, legyen. Kiveszek két hét szabadságot. Maga szerint két hét elég lesz, hogy megtaláljuk az Istent?

- Vegyen ki hármat! Legfeljebb a maradék időt otthon elpocsékolja. Főz, mos, takarít, tévét néz, alszik. Vagy elutazik egy hétre a Hawai-szigetre. Az se kutya, mi? – kacsintottam a doktorra, mintha bolond lennék.

*

Négy napja csatangoltunk a városban keresztül-kasul, de senki olyanra nem akadtunk, aki ránk hasonlított volna. A doktor elképzelése nyerésben volt, miszerint az identitások inkább különbözőek, mintsem hasonlóak. Mi ketten viszont egyre jobban hasonlítottunk. Önkéntelenül egyszerre léptünk, és ugyanazzal a kézzel dörzsölgettük a szakállunkat. Amikor átkeltünk az úttesten, egyszerre fordítottuk a fejünket balra, aztán jobbra. A zsebkendőt a jobb zsebünkben hordtunk, és ha lepihentünk egy padra, mindketten ásítozni kezdtünk. Éppen a Téli Cirkusz épülete előtt ültünk le. A plakátok Io-Kio, a híres illuzionista fellépését hirdették.

- Io Kio? Ki bitorolja most ezt a nevet? – kérdezte a doki ásítás közben. – Io istenség a maori kultúrában a szívbeli lényeget jelentette, akinek térbeli kiterjedése volt. A maorik legendája szerint az istenségnek nem voltak felmenői, magát hozta létre. Ezért ő a legfőbb és legrégibb ős-isten.

- Doktor, maga milyen tájékozott! Ezek szerint valaki visszaél a névvel – mondtam elálmosodva. – Nézzük meg a műsort!

Így történt, hogy fél órával később ott bóbiskoltunk a Cirque d’Hiver köralakú nézőterén, amikor felgördült a függöny. A porondon mindenféle dobozok álltak, és a bűvész, neve szerint bizonyos Io Kio, ezekből mászott elő, vagy tűnt el. Ebben még semmi különös nem volt, ám abban már igen, hogy szinte ugyanabban a pillanatban, mikor az egyik dobozban eltűnt, egy másikból már elő is került! A záró poén az volt, hogy az egyik hosszúkás alakú, tüllfátyollal letakart dobozról kiderült, ez egy koporsó. Abba is belement a bűvész. Amikor a jelenetszolgák kinyitották, a koporsó üres volt. Csak a segítők hajlongtak a zúgó tapsviharban, a művész nem jött elő.

- Hm… – ásítottam a doktor fülébe. – Ezek szerint nem lesz feltámadás!

Az előadás után kifelé sodródtunk a nézőtérről. Hirtelen valami törpe elénk furakodott a tömegben és egy papírt gyűrt a zsebembe. Gondoltam, bankjegy lehet. Helyette egy kézzel firkantott cédulát tartottam a kezemben. A művész úr vár minket az öltözőjében.

Meg sem lepődtünk, amikor az öltözőbe lépve három, egymásra megszólalásig hasonlító emberre akadtunk. A polinézen kívül nem beszéltek semmilyen más nyelvet. Kézjelekkel mutogatva megértettük, hogy Io Kio egyszerre három példányban létezik. Egypetéjű hármas ikrek voltak, nagyon ritka előfordulásban. A hasonlóságukat fokozta a felragasztott kackiás bajusz, melyet mindhárman viseltek. Amikor jelbeszéddel elmagyaráztuk nekik a küldetésünk lényegét, azonnal csomagolni kezdtek. Velünk akartak jönni az istenkeresésre.

Egy újabb fél órával később már öten ültünk a padon egy játszótér közelében. Mi ketten, az A-légió tagjai, a hármas ikrek között foglaltunk helyet. Az elhaladó járókelők úgy tettek, mintha fel sem tűnt volna nekik a különös hasonlóság. A háttérben a Copy Singular fénymásoló shopja üzemelt. Egyértelműen igazolódni látszott, mit keresünk mi ott a padon, többszörös mennyiségben.

A játszótér homokozójában egy óvodáskorú kislány valami várat építgetett. …Ilyen későn? Mit keres éjfél előtt egy gyermek, felügyelet nélkül az utcán? A kislány serényen kupacolta a homokot egyre nagyobbra. Már egy termeszhangya várnál is nagyobb volt az építmény, amikor bejáratot vájt az oldalába. Ledobta a lapátot a földre és ránk nézett. A kislány szokatlanul mély és dörgő hangon megszólalt:

- Itt a bejárat. Tessék bemenni! Ezt keresitek, vagy nem? – A gyermek parancsolóan intett, hogy befelé.

*

Négykézlábra ereszkedtünk. Egymás után, szép sorban valamennyien bebújtunk a homokvárba. Egy lefelé vezető lépcsőre találtunk. Érdekes, de nem volt ott bent sötétség, vagy a homokba hajított cigarettacsikk, amit úgy elvárna az ember egy ilyen homokvártól; nem volt semmi ilyen, csak az a kivilágított, lefelé vezető lépcső. Ahogy rátettük az első lépcsőfokra a lábunkat, a lépcső iránya megváltozott. Felfelé vezetett. Vagy egyszerre fel is, le is ment a lépcső? Ki tudja már megmondani, pontosan mi történt ott a sötétben? Annyira meg voltam lepődve, hogy az már nem is volt meglepő. Csak tapogattam a lépcsőfokokat a vaksötétben. És tényleg: sötét volt-e, vagy világos volt odabent? Vannak kérdések, melyekre még utólag sem adhatunk kielégítő választ. (Amikor később, a kihallgatásomkor a nyomozók azt kérték, rajzoljam le a lépcsőt, nevetve visszaadták a rajzomat. - „De hiszen ez Maurits Cornelis Escher rajza 1953-ból, címe „A relativitás”! A grafikát a hollandiai La Haye Városi Múzeumban őrzik. Tényleg így nézett ki az a lépcső?” – „Igen. Egyszerre felfelé is, lefelé is ment” – mondtam a nyomozóknak. De ez most nem érdekes. Még messze van; most arról szeretnék szólni, hová jutottunk a töksötét homokvár kivilágított belsejében.)

Rövid, mégis kiadós, így hosszúnak tűnő és fárasztó gyaloglásunk a lépcsőn, hipp-hopp, az első lépések után váratlanul véget ért. Az irányítóterembe jutottunk. Egy hatalmas terembe léptünk, ahol szárnyas angyalok ültek a végtelenbe futó monitorképernyők előtt. Úgy láttuk, felfelé olyan magasra fut a terem, hogy szinte nincs is mennyezete. A falon minden helyet elfoglaltak a sorba rakott képernyők. Nagyjából azonos képet mutattak… Hasonló emberek mosolyogtak vagy szomorkodtak a monitorok képén. Középtájban futott a mi genealógiánk a doktorral. Kiderült, hogy nem csupán ketten vagyunk, hanem végtelenül számosan! Az első képernyőn az én arcom volt, a másodikon a doktoré. A harmadikon egy bolíviai utcaseprőé, bizonyos Gonzales Ez-meg-az, a nevét nem sikerült leolvasnom. Következett egy tanár, aki pontosan úgy nézett ki, mint mi, és éppen órát tartott valami osztályteremben. A mellette lévő monitoron egy zöld köpenyes sebészdoktor képe futott operálás közben. Csak a szemét láttuk, de sejtettük , hogy arca a zöld maszk alatt olyan, mint a miénk. Aztán jött egy bohóc, még kifestve is hasonlított ránk. Masszőr, pap, riporter, drámaíró, színész… Sorunk a végtelenbe folytatódott. Mindenki tette a dolgát. …Igazam volt tehát! Jól sejtettem: az Alter Ego Légió létezik! Személyesen láthattam az irányítóteremben, hogy az isteni akarat a világ történéseit ellenőrzi. A mi sorunk alatt futott az Io Kio testvérek sora. Ők is léteztek egy végeláthatatlan láncban… És így tovább, soronként következett a világ összes élő embere. Egytől-egyig ott szerepelt mindenki az angyalok képernyőjén.

A terem közepén, masszív talapzaton egy embernagyságnál nagyobb, hatalmas műszer állt. Nem volt rá kiírva semmi, mégis felismertem. Az „Isteni Akarat Beteljesülési Mutatója” volt. Azt mutatta, hol áll most a világ. A mérőműszer nyelve éppen 63 % körül ingadozott. Erről eszembe jutott egy bizonyos csokoládéfajta kakaótartalma, amit mostanában kóstoltam. A hátunk mögött felcsendült egy tiszta és erős hang:

- Új-Zéland, Auckland város, Sky Tower, Sammy’s Place kávézó, Mr. Elliot Jones bármixer. A műszakból hazafelé menet előveszi a telefonját. A feleségét hívja és azt mondja neki, hogy „drágám, szeretlek!” – A hangra egy angyal azonnal válaszolt: - Igenis, Uram! – Sietve megnyomott egy gombot.

Hátrafordultunk a hang irányába, de nem láttunk senkit. Az egyik monitor máris Elliotra fókuszált. Közvetítette, amint a férfi a Federal Street és a Victoria Street sarkán a fagylaltos kordé mellett megáll. Előveszi telefonját és nyom rajta egyet. Mosolyogva beleszól:

- „Darling, I love you!” – A terem közepén álló műszeren a mutató zizegve előbbre lendült.

Még fel sem fogtuk, mi történt, a mutató visszazuhant több fokot. Lövöldözés tört ki valahol egy bevásárlóközpontban. Az angyalok máris egy hatalmas potenciaméter nagy húzókarját igazgatták. A mérőműszer mutatója reszketve libellázott ide-oda.

Olyan érzésem volt, mintha egy fémszegecsekkel gazdagon dekorált kulisszájú Verne-regényben lennénk, ahol a viharba került kormányos küzd az elemekkel és tekeri a kormánykereket. Pattogtak a parancsszavak a láthatatlan szájból: „megszületik”, „jól lakik”, „zuhanyoz”, „diplomát szerez”, „megépíti”, „elültet”, „felgyógyul”, „ajándékoz”, „megcsókolja”, „simogat”, „lassít a motorral”, „betakar”, „mosolyog”, „megeteti”, „megtanítja”, „integet”, „segít neki”, „zenét szerez”, „szeret”, „kiengesztel” és ehhez hasonlók. …De hol van a Száj, mely mindezt parancsolja?

A Hang azonnal felcsendült a teremben:

- Nem láthattok engem, mert nem testből vagyok. De mutatok egy képet, mely annyira tetszik nekem, hogy külalakomnak elfogadtam. Íme!

A terem összes monitorján abban a szempillantásban megjelent Michelangelo freskója a Sixtusi Kápolna mennyezetéről. Az „Ádám teremtése”-részlet. Az Úr rózsaszín ruhában egy felhőn lovagol az angyalok körében, miközben kinyújtott keze mutatóujjával megteremti az embert. A Hang folytatta: - Tetszik nekem a kis zöld fátyol ott a lábamnál, ezért elfogadtam rólam ezt a képet. – A monitorokról eltűnt a freskó képe. Ismét a hasonlósági sorok futottak a képernyőkön. Az angyalok beavatkozásra készen, buzgón figyelték a képeket.

- Mit csinálnak itt ezek a lények? – kérdeztük kórusban az Úr hangjától.

- Ügyelnek rá, hogy mindenkinek meglegyen a saját igazsága. A Jó elnyeri jutalmát, a Rossznak meg kell bűnhődni! Mindennek be kell teljesülnie, ami megírva vagyon.

Lelkemet eltöltötte a remény sugara. …Tehát az én novellámnak is! A doktor viszont bosszúsan csípőre tette a kezét. A Hang irányába fordult: - Mi van a Borghiákkal? Az egész dinasztia ölt, lopott, csalt, hazudott. Mégis mindegyik tagja természetes halállal halt meg. Miért nem büntette meg őket? Nem látta? Vagy akkor szabadságon volt?

- De láttam.

- Erre mi a válasz?

- Nem tudok mindenre egyértelmű választ adni. Én magam is azt feleltem Mózesnak, hogy „vagyok, aki vagyok”. Ha egyértelmű lenne a világ, mivé lenne az én hatalmam? Nem lenne szükség rám… De így?! Menjetek át a szomszéd terembe, ott a Sátán uralkodik. Az ördögök tologatják a műszerek gombjait. – Az Úr felemelte hangját az angyaloknak: - Gyorsabban! Erősebben! Hangosabban! – A szárnyas lények azonnal nagyobb fokozatra kapcsoltak. Az Úr hangja folytatta: - Nem is tudjátok elképzelni, mennyi energiámba kerül arra ügyelni, hogy meglegyen a vallási igazságosság. Hogy a jóság kifizetődjék, és a gonoszság megbosszulja magát. A postázóba minden pillanatban milliónyi átok érkezik az emberektől. Káromkodnak, szitkokat szórnak ahelyett, hogy magukat hibáztatnák. És mindenki a maga igazát erőlteti! Mint a futballban, amit egyetlen egy labdával játszanak… Én ügyelek arra, hogy az élők között mindenkinek legyen saját labdája. Mert ha nem, máris engem szidnak. Ezek az átokformulák fejezik ki a legjobban, hogy amit az ember tőlem elvár, az a kollektív igazságosság. Hogy a törvények ne merüljenek feledésbe, és a viszonosságot lábbal tiprók nehogy büntetlenül maradjanak. …A Borgiák! Nos, ők az én személyes tévedésem voltak. Adtam nekik egy sanszot, hogy javuljanak meg. De nem tették.

- És a többi diktátorral miért nem számolt le, valami rájuk adott istencsapással?

- Ááh, ebből a vitából elég! Tessék, itt egy tribád! Ajándékba adom.

Azt hittük, focilabdát ad; de nem. Az Úr hangjára felénk lebegett egy fából készült, furcsa háromszög. A hasábokból összeállított, háromszögű test oldalai olyan furcsán álltak, hogy ha innen néztük, kívülről láttuk, de ha meg onnan néztük, akkor belülről láttuk a háromszöget.

- Ezzel a tribáddal tudjátok igazolni az embereknek, hogy létezem. – Az Úr hangja így folytatta:

- Menjetek a dolgotokra és vessetek kontrasztot a jelennek! A világban nagy szükség van a hasonló emberekre, mint akiket itt a képernyőkön láttok. Ti csak egyetlen légió vagytok a számtalan sok közül. Összefűz benneteket az igazságosság. Így segítitek elő a társadalmi összetartást. Meg kell akadályoznotok az egyén önző ámokfutását a magánboldogságért! Csakis együtt, egy magasabb rendű kollektív boldogulásban érhetitek el a célotokat!

- Azt injekciózással is elérhetnénk – jegyezte meg a doktor. – Az oxitocin hormonnal kezelt emberek önzetlenek és empatikusak lesznek. Eredményképpen inkább csoportban gondolkodnak és érzékenyebbek lesznek, például az állatok szenvedése iránt. Vagy a klímaváltozással kapcsolatban!

Az Úr hangja megváltozott. Kissé nyersen csengett:

- Máris túl sokat tudtok rólam. Menjetek vissza és vigyétek a hírt! És hagyjátok abba a klónozgatást! Ez az én játékom! Szaladjatok, mielőtt a haragomat kitölteném rajtatok! Nem kellett kétszer mondani, hogy meneküljünk. Elkaptam a levegőben imbolygó háromszöget. A tribáddal a kezemben szinte eltiportak engem a többiek, miközben versenyt futottunk a kijárat felé. (A későbbi, részletes vallomástételkor ezt a részletet sem tudtam megmagyarázni. – „Hogyan jutottak el a kijárathoz? Hol volt a kijárat?” – kérdezte tőlem a kihallgatást vezető rendőrtiszt. – „Nem emlékszem, hol volt a kijárat. Talán ott mentünk ki, ahol bejöttünk.” – „És mi lett a tribáddal? Mint a rajzok alapján tudjuk, ez egy térben nem létező tárgy, amit Ön a kezében tartott. Igaz ez?” – „Igen, a kezemben tartottam. De később valahol elvesztettem, mert a kijáraton túl már nem volt meg.”)

Következett a „fel is út, le is út”-lépcső. Egyszerre csak varázsütésszerűen világos lett körülöttünk, úgymond nappali fény támadt. Éjfélre járt már az idő, és mi a sötétségben mind az öten arccal a játszótér homokjában feküdtünk. A mélyhangú kislány, a kapu őre sehol nem volt.

Nem időzhettünk hosszasan a homokban, mert jött a parkőr, hogy bezárja a játszóteret. Leporoltuk magunkat és tovább álltunk. A sötét fényben észre sem vettük, hogy az arcunk lenyomata, amit magunk után a homokban hagytunk, valami különös és megmagyarázhatatlan módon, csupán apró eltérésekben, ám mégis… Különbözött egymástól!

*

Hajnalig valami kocsmában piáltunk az Io Kio Légióval. A sok sörtől és pálinkától a doktor és én kívülről fújtuk a Hawai-szigeteken ismert maori imádságos éneket, amit a három testvér tanított meg nekünk.



Whakarongo mai e Tama!

Kotahi tonu te hiringa

I kake ai Tane ki

Tikitiki-o-Rangi

Ko te hiringa i te mahara

Ka kitea i reira ko

Io-matua-te-kore-anake,

Ia ia te Toi-ariki,

Te Toi-urutapu,

Te Toi-ururangi,

Te Toi uru-ora!



A szöveg lefordítva így hangzott:

„Hallgass ide, fiam! Az ember ösztönözte, hogy Tane leereszkedjen a legfelső égboltból. Ez volt a gondolat, hogy ott fent, íme, „Io-az Elődök-Nélküli” uralkodik, akinek eredete közös a királyi erővel. Övé a szent és isteni ellenőrzés, a hatalom az Élet felett.”

Elkornyikáltuk a szöveget tízszer. Hibátlanul! Minél többször ismételtük, annál kevésbé hasonlítottunk. A polinézek arcán szakáll nőtt, de nem ugyanolyan. Az egyiknek ritkás, a másiknak dús; az egyikük orra hegyes lett, a másik homloka viszont erősebben domborodott, mint korábban. A harmadik testvér éneklés közben hunyorgott a szemével. A másik az orrát piszkálta és szipogott. Már egyáltalán nem hasonlítottak egymásra… A változások bennünket sem kíméltek. A doktor pipázott és a fröccsöt szerette, én viszont köhögtem a füsttől, de berúgtam sörrel. És nem találtam zsebkendőt a zsebemben.

Vécére mentünk a kocsmában nyolcszor. Az italokat kifizettük kétszer. Kimentünk a kocsma ajtaján hatszor. A többiek négyszer, de én a forgóajtón két kört mentem a sok sörtől. Éppen egy tér közepén álltunk, ahol öt utca futott egybe. Ahányan mi voltunk. Hánytunk négyszer, majd elbúcsúztunk egymástól mind az öten. Öt különböző irányba mentünk. De előtte még egymás markába csaptunk. Kiosztottunk húsz pacsit. …Teljesen különbözőeket!

A történtekről írott novellám nyolc oldal lett. Elolvasása tizenöt percbe telik. …Ennyit a számokról! Csupán azért, hogy minden részletről, mely világosan ragyog előttem ebben a rejtélyes történetben, minden részletről gondosan és aprólékosan beszámoljak a hitelesség kedvéért.

*

A doktor a történet végére jutott. Ekkorra a pipája is kihunyt.

- Mi történik, ha nem adom a nevemet ehhez a zagyvasághoz? – kérdezte halkan.

- Akkor az egész hiteltelenné vélik. Ki hiszi el nekem, hogy mindez igaz? Doktor! Kérem szépen, hogy írja alá! A létével igazolja, hogy mindez nem kitaláció!

- Mi a maga neve? Tényleg, még meg sem kérdeztem a nevét!

- Tarzan Zéró.

- Tarzan? …Zéró? Vadember is, nulla is? Ha-ha-ha… Ez nagyon vicces! - A doktor nevetésben tört ki. – Maga nagyon ravasz fickó! Lehet, hogy bolond?

Kicsavartam a pipát doktor Hattyú Xavér fogai közül. Jól fejbe vertem a súlyos rózsafa gyökérrel.

Meglepetésemre a doktor nem védekezett. A lábával megnyomott egy pedált és csengetett.

Azonnal berontott a szobába két ápoló. A földre tepertek.

- Most választhat: rendőrség, vagy pszichiátria? …Nos? Inkább itt marad nálam?

- Inkább a rendőrség – feleltem zihálva.

*

A rendőrségen a kihallgatásomkor nevetve adták vissza rajzomat, amit a homokvár lépcsőjéről készítettem. – Ez Maurits Cornelis Escher rajza! Ilyen csak a képzeletben létezik! - A valóságban is létezik - állítottam meggyőződéssel. – Mint ahogy hasonlatosságom a doktor úrral szintén valóságos.

A rendőrtiszt elővette a pszichiáter fényképét és az arcom mellé tartotta. – Azt akarja mondani, hogy erre a személyre hasonlít? …Maga? De hiszen nincs semmi hasonlóság… Maga ezt csak képzeli! Két különböző arc… Két különböző lélek… Miféle Hattyú-rejtély? Nincs itt semmilyen rejtély! Na, elkészült a vallomása. Megúszhatja pár nap elzárással. Itt az alján írja alá. – Elém tolt egy papírt. „Alter Ego. Vallomásom mithomotorikus története.”

Igen, jól gondoljátok: ott helyben, szó nélkül, azonnal aláírtam. Pedig még tollam se volt.

* * *

(Budapest, 2012. június 6-7.)