Tarzan Zéró

Andersen pisztolya

(Andersen’s Armoury)

Átlendültem a kerítés felett és futottam tovább. Azaz futottam volna, de megbotlottam egy földön fekvő valamiben. Az a valami feljajdult – egy ember feküdt a járdán előttem! Egy zilált, mégis elegáns ruhájú, hosszú orrú ember hevert a járdán. Sétabottal! Mintha újságot olvasott volna az aszfalton, mert körülötte rengeteg újságlap hevert. …És cilinder volt a fején! Milyen furcsa viselet ez itt a brooklyni járdán! Az idejétmúltan elegáns fickó egy forgótáras revolvert nyújtott felém. –Tessék, vedd el! – nyögte hangosan. –Nagy szükséged van rá!

Igaza volt, mert üldözőim sebesen közeledtek. A sarkon túl, nem messze innen, torokból morogva közeledtek a rendőrkutyák.

-Csőre töltöttem! Benne hat golyó! Csak célozz feléjük, nem kell pontosan találnod!

Nem kérdeztem semmit. Üldözőim annyira közel jártak, hogy nem volt időm ilyesmire. Elvettem a revolvert. A kutyák befordultak a sarkon. Ezer hegyes foggal, harapásra nyitott pofával repültek felém a vérgőzös állatok.

–Mire vársz? Lőj már!

Vaktában elsütöttem a pisztolyt. A fegyver hatalmasat dörrent és nagyot rúgott a kezemen. Ahogy a torkolattűz kilövellt, valami varázslat történt. Üldözőim nyomtalanul eltűntek! Köddé lettek, mintha kiradírozták volna őket az utcaképből. Valami csodával határos módon nem voltak sehol a vicsorgó rendőrkutyák és a lihegve nyomukban törtető, gumibotos rendőrök. A boltjának redőnyét éppen lehúzó fűszeres csodálkozva megfordult és azt mondta: -Ha ki akarsz rabolni, sietned kell, mert zárok!

-Bocsánat, uram – hebegtem füstölgő stukkerral a kezemben. –Nem akartam megijeszteni!

-Akkor tedd el a mordályt és takarodj!

A járdán fekvő cilinderes emberhez fordultam. –Hová lettek? – A papírhalom alól nem jött válasz. Szétrugdaltam az újságpapírokat. A gyűrött lapok alatt nem volt senki! Eltűnt a cilinderes csavargó!

Szédülten álltam egy pisztollyal a kezemben este huszonhárom óra ötvenkor a brooklyni járdán, a Salpiro Street és a Moor’s Way kereszteződésénél, a Pimpy’s Bár bejáratától néhány lépésre. Fejemben kergetőztek a gondolatok. Ki volt ez a fickó? Hová tűntek üldözőim? Mi történik itt?

Kérdéseimre nem válaszolt senki. Az utca élte a szokott életét. A közlekedési lámpa éppen pirosra váltott. Egy rozoga Buick csikorogva lassított a kereszteződésnél. Az utasok összehúzott szemmel bámultak rám és azonnal felhúzták az üveget. Jobbnak láttam övembe tűzni a fegyvert. Maradt még öt golyóm? Hmm! Tíz perc múlva éjfél. Akkor most enyém az éjszaka?

Igen, az enyém volt. Amit viszont nem sejtettem: enyém volt Andersen pisztolya.

*

Gyerünk befelé a Pimpy’s Bárba! A pultnál gint kértem. Ott egy elázott fickó kötözködött velem. Azt állította, hogy ő dzsinn. Túl sok gint ivott volna? Olyan piszokul pimasz volt, hogy hátra hívtam a raktárba, ott rendezzük a vitát. Ha ez a hülye sejtené, hogy fegyver van nálam! A raktárban egy régi és kopott, valami cirkuszból maradt ócska láda állt. Oldalán felirat: The Flying Box.

–Vicsorgó rendőrkutya legyek, ha ez a láda repülni tud! – mondtam.

–Igenis tud! Add ide a pisztolyt!

–Miféle pisztolyt?

–Tudod te azt! Most kaptad a Mestertől!

–Miféle mester? – adtam az ostobát.

–Hans Christian Andersentől!

–Nem ismerek ilyet!

–Az a te bajod, öszvér!

Ez célzás volt a bőröm színére, hogy fekete apától születtem. Kezem lassan a derékszíjamhoz csúszott. Előrántottam a stukkert. A fickó résen volt, mert időben elkapta a csuklómat. Tusakodni kezdtünk. Karcsavar balra, karcsavar jobbra! A dzsinn nagyon erős volt és beletaszított engem a nyitott fedelű ládába. Én markoltam a pisztolyt keményen, amikor megnyomta a láda zárját és elkiáltotta magát az a szemét: -Repülj, ládám! Repülj! – És a láda felrepült mindkettőnkkel. Kitörte a Pimpy’s Bár raktárának amúgy is felújításra szoruló tetejét és ferdén megbillenve a magasba emelkedett. A ládából kilógó pisztolyos kezemen ott csüngött a gin-ivó dzsinn, miközben légvonalban már a Sturges Tower irodaház tizennegyedik emeletének magasságában jártunk! Ez a ki-tudja-kicsoda nem törődött az egyre szédítőbb magassággal, kapálózva egyre csak ordítozott: -Add ide a pisztolyt! Add ide nekem!

Nem vagyok gyilkos, csak egy szegény, munkanélküli fekete fiú vagyok, de akkor nem volt más választásom, mint meghúzni a fegyver ravaszát. Nem is céloztam, csak úgy, pusztán félelemből pofán lőttem a fickót. A stukker dörrent! My sweet Jesus, de nagy segg vagyok! A láda és a karomba kapaszkodó ember eltűnt. Én pedig a levegőben zuhanni kezdtem a tizennegyedik emelet magasságából.

Volt néhány másodpercem gondolkozni, mielőtt szétzúzom testemet a járdán. Miféle erő játszadozik velem? Ki ez az Andersen? Ha ezt most túlélem, mindenképpen beütöm a nevét a Google-ba!

Túléltem, mert a Hot Vanilla! Hotel mind a hat emeletén éjszakára is kinyitva hagyták a napellenzőket, és én szépen sorban átszakítottam valamennyit. Legalul, már földközelben, rázuhantam az éjjel-nappal nyitva tartó kínai GreenMarket zöldséges bolt frissen kirakott mandarinjaira. Csupa leárazott cuccra estem.

A kínai jól tudott futni, mégis megléptem előle. Irány a könyvtár! Mielőtt azt gondolják, hogy New York-ban nem lehet éjjel könyvtárba menni, azt mondom: igenis lehet! Az Art & Academic Library non-stop nyitva áll a látogatók előtt. Még éjjel is!

Beütöttem a nevet a keresőbe. Hans Christian Andersen. Na, lássuk csak, ki ez a muki!

-Engem keresel? – szólalt meg egy hang mögöttem.

Mint akit a darázs csípett, úgy fordultam meg a széken. A sétapálcás, cilinderes alak, akit a járdán feküdni láttam, most elegáns, de régimódi bársonygalléros kabátban állt előttem. Egy nagy ütéssel mindjárt beütöm a hosszú orrát a Google keresőbe! Mit játszadozik ez a bolond énvelem?!

-Te büdös nigger! – mondtam a nagy dán meseírónak. Csak eddig jutottam a Wikipédában, hogy „Andersen, a nagy dán meseíró…” –Mit szórakozik maga énvelem?

-Megmentettem az életedet! Széttéptek volna a rendőrkutyák!

-Éppen átugrottam a kerítésen, amikor maga elgáncsolt engem! És ki kérte ezt a stukkert? – Előrántottam a fegyvert és a régimódi bácsi mellének szegeztem.

-Rajtam ez nem fog – felelte nyugodtan. –Viszont a kamerák mindent rögzítenek. – A pillantása a pisztoly forgódobjára esett. –Már csak négy golyód van! Ne pazarold a lőszert!

-Lószart pazarolom! – feleltem mérgesen. -Maga szerint mire kellene lőnöm?

Hans Christian Andersen, a feltehetőleg nagy dán mesemondó, egy lépést hátrált és a mellembe szúrt a sétapálca hegyével: -Ide figyelj, te szagos, fekete fiú! A pisztolyt azért adtam, hogy jóvá tedd a bűneidet! Oly sok benzinkúti rablás után végre jót is tégy az emberekkel!

-Hee? – Csak álltam és mereven bámultam, pisztolyt szegezve. Honnan a pokolból tudja ez a múltamat? Nem ismerek be semmit!

-Nem kell beismerned semmit – folytatta a cilinderes tag. – Mi nem a megbánásra játszunk, mint a katolikus egyház, hanem az eredményre. Megparancsolom, hogy mostantól tegyél jót az emberekkel! Van rá négy golyód!

-Ho-ho-hogyan? …Tegyek jót az emberekkel?

-Lőj a gonoszokra!

-Azok…kik? Kicsodák a gonoszok? Hogyan látom meg őket?

-A megfelelő pillanatban fel fogod ismerni, kik viselkednek gonoszul. Mától fogva az a dolgod, hogy rájuk vadássz! És akkor puff!, egyenesen a szívükbe! Meglátod, nem halnak meg, csak éppen… Megváltoznak! Ha-ha-ha! – Úgy nevetett ez a dán Andersen, hogy zengett a csendbe borult könyvtár. –Kimegyek vécére – mondta váratlanul. – Ha visszajöttem, folytatjuk! – Hans Christian Andersen, a nagy dán mesemondó hátat fordított nekem és kiment az olvasóteremből.

*

Nem jött vissza, hiába vártam. Helyette beiratkoztam a könyvtárba és kikölcsönöztem a The Best of H. C. Andersen’s Fairy Tales című válogatást. Meg egy Selected Works of Brothers Grimm-et. És egy Charles Dickens nevű angoltól a Karácsonyi ének-et. Így felszerelkezve elvonultam Moosh bátyóhoz, akinél néhány napra meghúzódok. Hogy nyugodtan elolvassam a könyveket.

Moosh apó nemrég töltötte be a harmincadik évét, de a sok anyagozástól hatvannak is elment. Egy óriás arara papagájjal élt egy lepukkant lakásban a West Clo Street-en. Amikor nem volt fehérre bekábulva, akkor DJ-ként nyomta a zenét mindenféle meleg bárokban a Greenwich Village-ben. –Háj, Moosh! – rontottam be hozzá a könyvekkel a hónom alatt. –Te jó vagy? Mondd meg gyorsan, Moosh, te jó vagy? Vagy rohadt motherfucker vagy? – Moosh éppen piált. Kiköpte a sört, annyira meglepődött.

-Hát persze, hogy rohadt motherfucker vagyok! – hátra nyúlt és bepöccintett valami new style zenét.

-Mi ez a rettenet, Moosh?

-Ez a Black Niga Raggamuffin Porno Death. Állati, mi? – Adott egy tenyeres pacsit. –Hé, ember, csak nem olvasni fogod, ezeket a… izé… Könyveket?!

-De bizony, Moosh! Kiolvasom belőlük, ki a jó és ki nem az.

-Látom, nagyítód már van hozzá – bökött a derékszíjamra, ahová a stukkert tűztem.

Elmeséltem a velem történteket. Moosh hitetlenül ingatta a ráncos kis fejét.

-Azt hiszed, hogy beveszem ezt a baromságot? Repülő doboz, meg ilyenek?

-Akkor micsoda ez itt, a kezemben? – Előkaptam a revolvert és az orra alá tartottam. – Tárgyi bizonyíték! Hogy létezik ez az ember, ez az Andersen!

Moosh hunyorogva összehúzta magát a fegyver látványától. –Úgy beszélsz, mint egy zsaru! Pedig csak gyilkolni akarsz! Bumm! Bumm! Rábummolni a rosszakra!

-„Egyenesen a szívükbe”, ahogy a Dán mondta.

-Mert attól nem fekszenek a hátukra? Ez itt egy Samuel Colt-féle revolver, te hülyegyerek! Én nem megyek emiatt a börtönbe! Én csendben szivacsozok, de megölni nem akarok senkit! Érted?! – A mutatóujjával rám mutatott: -Te vagy a motherfucker!

-Jól van, Moosh! – Eltettem a pisztolyt. –Azzé’ azt lehet, hogy néhány napig nálad lakjak?

-Azt lehet. Itt egy sör. – Elém rakott egy dobozos Tuborgot. –Ez is dán.

*

Öt nap alatt kiolvastam a könyveket. Bevallom, némelyiket kétszer is, mert annyira tetszett. Miközben zengett a Black Niga, a képzeletemben a Hókirálynő háborúzott a Békakirállyal. A Grimm-ek azt hirdették sztorijaikban, hogy az ember természeténél fogva kíváncsi a horrorra. A borzongás szele süvített a baljóslatú mesékben. De a félelem az utcán is süvít! Minek akkor mesét olvasni? És a félelem érdekesebb, mint az Andersen-banda jó szíve! Mert az Andersen-gang csöpögött a könnyektől. Az összes gonoszból egytől-egyig jó ember lett. És ehhez jött még egy angol, bizonyos Dickens! Ő egyenesen himnikus hangot pengetett a „Karácsonyi ének” végén. Most, májusban olvasni mindezt, elég viccesen hangzott. Legyünk őszinték: ilyen valószínűtlenül kitalált alakok, mint ez a Mr. Scrooge, nem léteznek!

*

A hatodik napon elfogytak a mesék. Lementem az utcára kiszellőztetni a fejemet. Összevissza kószáltam, különösebb cél nélkül. Éjfél után néhány perccel az olasz negyedben, a gombaételekről hírhedt Trattoria del Borghia-tól nem messze találtam magamat. De az ilyenkor szokásos élénk vendéglőzés helyét feltűnő csend vette át.

A magam fajta utcai harcos tudja, hogy kétféle csend létezik. A jó csönd és a rossz csönd. Ez utóbbi vészterhesen félelmetes, és valami katasztrófának az előszele. Ez most az utóbbi volt!

Lépteim elbizonytalanodtak. Már késő volt, mert a következő pillanatban pattogott a golyózápor. Azonnal a földre vetettem magamat. Valahol a közelben felugatott egy ismétlőpuska. –Ti rohadt Andersenek! Tűnjetek az elfeledésbe! – Nem azt mondta, hogy „kinyírlak benneteket, anyabaszók”, hanem a feledést emlegette! A hang folytatta:

-Éljen a Grimm Birodalom! Senki sem versenyezhet a mi nagyságunkkal! Nekünk 254 mesénk van! – És megint leadott egy sorozatot.

Válaszul néhány gyufasercenés érkezett. Szóval itt lapul a közelben a kis gyufaárus lány! Ugyanakkor felülről megszólalt egy csattogó fülemüle. A fülemüle éneke mintha szőnyegbombázás lett volna, végigsöpört az utcán. A szemeteskukába rejtőzött orvlövészek kiugrottak a fedezékből és futásnak eredtek. Most látszott, kik tüzeltek: a három kismalac!

A hátam mögött lépés közeledett. Nem „léptek közeledtek”, hanem csak egy lépés. A rendíthetetlen ólomkatona szuronyt szegezve támadásba lendült. Csak fél lába volt, de azon ugrálva így is derekasan üldözte a menekülő hármat. De nem sokáig, mert a sarkon szembe támadta őt a két bors ökröcske. A szekér bakján ült személyesen a Békakirály! Félelmetes, szöges vasbunkót forgatott a feje felett. Míg az ökröket hajtotta, a bakon ülve kiabált: -Ki kell elégíteni az olvasók igényét! A félelemre kíváncsiak, mert az érdekes! Nem kell a jobbító moralizálás! Félre a kiszáradt szívvel!

A Békakirály akkorát rázúzott a bunkóval egy közelben parkoló autó tetejére, hogy összelapult. Még egy fenyő is recsegve kidőlt a park szélső fái közül. Keresztben az útra feküdt, és eltorlaszolta a két bors ökröcske szekerét. –Ha-ha-ha! – kuruttyolt a Békakirály. –Jól ismerjük ezt a vén fenyőfát Andersen meséjéből! – Leugrott a bakról és egy könnyed mozdulattal félre taszította a súlyos fatörzset. –Gyía! –kiáltott az ökröknek, akik megindultak, és áthúzták a szekeret a közeli újságos kioszk tetején. Recsegve összedőlt.

Amerre pillantottam, a két mesevilág szereplői egymással küzdöttek. Piroska a farkas hátán nyargalászott az utcán és kosarából mérges gombát dobált. Lusta Henrik nevét meghazudtolva kocsitól kocsiig szaladt és késsel kiszúrta a gumiabroncsokat. Az okos kis szabólegény pedig feldrótozta varrótűjét egy nyílvesszőre és fenékbe lőtte a kis hableányt, aki fájdalmában elmerült a lefolyócsatorna vizében. A brémai muzsikusok egymás hátán állva ordítottak, hogy elriasszák a kötelékben repülő tizenegy, hófehér vadhattyúk légitámadását. Tőlem karnyújtásra Hófehérke mostohája szkanderozott a Borsószem királykisasszonnyal, miközben a másik kezében a varázstükröt kérdezgette: -Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki erősebb a mesében? A Grimmek vagy az Andersenek?

Az Andersen-klán ebben a pillanatban vesztésre állt. Az agresszív Grimmek sokkal erősebbek voltak, mint ez a szívgyógyszeres, szelíd banda. De mondjuk meg őszintén: nem így van ez a valóságban? A Grimmek támadása engem sem kímélt. Az aszfalton pattogtak mellettem a kövek, melyeket a hét törpe hajigált. A földön lapulva eszembe jutott, hogy nálam van a mester pisztolya.

-Fegyve-e-er van nálam! Lövö-ö-ö-ök!- kiáltottam a csetepaté közepébe. Erre halálos csönd támadt. Abbamaradt a rombolás. A Békakirály belekiáltott a csöndbe: -Ne lőj, Csombe!

Ez célzás volt a bőröm színére! Mert én csak egy szegény fekete fiú vagyok, máris rám aggatják a Kongóból kisöpört diktátor nevét! Megállj, te nyálas béka, szétdurrantalak a mester pisztolyával!

Célzás nélkül a Békakirályra sütöttem a fegyvert. Arra nem számítottam, hogy dühömben kétszer húzom meg a fegyver ravaszát. Pisztolyomból kirepült két golyó. Hülye vagyok én, hogy pazarolom a drága lőszert?

Az olasz étteremből éppen akkor lépett ki egy aktatáskás, öltönyös üzletember. Mi ez a csetepaté?! Tekintetünk akaratlanul összetalálkozott. Arcát a detonáció előtti pillanatban mégiscsak megpillantottam. Csodálkozott a dörrenésen, és mintha kiradírozták volna, nyomtalanul eltűnt a képből, akárcsak a Békakirály és verekedő bandája.

*

Másnap láttam viszont ezt az arcot a tévében. A CNN késő esti híradójában megszólaltatták az árutőzsde elnökét, aki váratlanul lemondott a tisztségéről. –Oda nézz, Moosh! Ezt a pasast durrantottam le véletlenül! – Moosh apó lehalkította az üvöltő zenét, hogy a tévéből jobban halljuk a fickó nyilatkozatát: „-Korábban én voltam a cég legszemetebb, legrosszabb indulatú főnöke. Mindenkivel mérgesen beszéltem, ha adott rá okot, ha nem. Pöffeszkedésem nem ismert határokat. A hivatali sofőrömet rendszeresen két-három órával korábbra kérettem, hadd várakozzon, mialatt én a fürdőszobában borotválkoztam. Egyszer egy alkalmazottat elküldtem a cégtől csak azért, mert a mosdóban összetalálkoztunk. Egy másiknak büntetésből csökkentettem a fizetését, mert karácsonyra nem küldött nekem üdvözlő képeslapot. Kedvenc szórakozásom az volt, hogy hátulról az alkalmazottak mögé lopóztam. Kilestem, miféle weboldalakon szörfölnek a munkaidőben. És akkor váratlanul elkiáltottam magamat: „huh!” Ennyire gonosz voltam! De ennek most vége. Megváltoztam. Új életet kezdek, mint ételosztó és mosogatógyerek a Sang-gin-Ji Missziónál. Testvéreim! A mai menü: répaleves rizottóval. Szeretettel várlak benneteket a Gun Hill Road metrómegállónál, Bronxban!”

-Gun Hill Road? – Megütköztem a megálló nevén. –Miért ezt mondta?

-Így üzen neked, hogy bosszút akar állni – mondta Moosh és nekilátott, hogy bekeverjen egy adagot magának. –Most két napra elutazom, ugye érted? Amíg nem leszek, aggyá’ enni ennek a motherfucker papagájnak reggel és este! Hová szaladsz, te feketére festett hülyegyerek?

-Megyek a Gun Hill Road-ra! – és rácsaptam az ajtót erre a kokainfazékra. …Kokainfazék!

*

Ami ekkor következett, arról nem szívesen beszélek. Annyira feldühödtem ezen a hülyegyerekezésen, hogy visszamentem ahhoz a kokainfazékhoz. Megálltam az ágy mellett, ahol Moosh a kokainport fegyelmezett adagokra zsilettezte. A nyomaték kedvéért ráfogtam a pisztolyomat.

-Ide figyelj, te vén lemezbaszó! Te kövér kokainfazék! Ne hülyegyerekezzé’ nekem, mert szétlövöm azt a hatvanéves, beszáradt arcodat! – És amint ott hadonásztam az orra előtt a stukkerral, az véletlenül eldörrent.

…Apám, de nagy kokszdarab vagyok! Nemhogy fucking-motherfucker fekete fiú, de még a szénnél is feketébb! Szétlőttem a haverom fejét! Hanyatt-homlok menekültem a lakásból. Jaj, csak most ne jöjjön senki a lépcsőházban! Rohantam lefelé és akadálytalanul kiértem az utcára.

*

Félőrülten rohantam az utcán. Megöltem a haveromat! Mekkora barom állat vagyok! Szaladtam, futottam, fellöktem a járókelőket, rohantam. Moosh! …Moosh! Bocsáss meg! Már nem tud megbocsátani! Szegény pára alulról szagolja a kokaint!

Futás közben elém perdült egy régies göncökbe öltözött alak. Mintha már láttam volna valahol ezt a figurát… Igen, a fickó nagyon hasonlított ahhoz a Mr. Scrooge-hoz, ahogyan Dickens leírásából elképzeltem.

Ebenezer Scrooge a kockás felöltőjében odavonszolt engem a ház falához. Az ereszről hatalmas, fél méternél is hosszabb jégcsapok lógtak.

-Ugye, milyen szép májusunk van? – kérdezte. Vészjóslóan mosolygott, mint általában az angolok. –A globális felmelegedés teszi! – Letört egy méretes jégcsapot.

-Mint tudjuk, nem léteznek a hozzánk hasonló figurák! – sziszegte. –Talán ez a jégcsap sem létezik? – És a kezében tartott hosszú és hegyes jégcsapot nagy erővel a mellembe döfte.

A szúrás mélyen a testembe hatolt. A falnak tántorodtam. A mellkasomból kiállt egy hatalmas jégcsap! Segítsé-é-ég! Gyilkos! A tettes felszívódott az utca forgalmában. Fogják meg! Fogják meg! De a járókelők meg sem hallották, közömbösen jártak-keltek, mentek a maguk dolgára. Megpróbáltam a kezemmel kihúzni a jégcsapot. Nem ment. A jégcsap beszorult a mellkasomba, csak még az ujjaim is ráfagytak! Orvoshoz, azonnal! A szabad kezemmel leintettem egy sárga taxit. A yellow cab azonnal fékezett mellettem. Bezuhantam a hátsó ülésre. –Hajtson a Steinberg Klinikára! – mondtam a sofőrnek, mert ez volt a legközelebb.

Zihálva bámultam ki a kocsi ablakán. Jaj, rosszul vagyok! A jégcsap olvadt a mellemben. Egyre nagyobb hópelyhek kavarogtak a taxi körül. …Májusban! A globális felmelegedéstől felfordultak az évszakok! A volánnál ülő alak hátrafordult. Bundája, sapkája csupa hó volt; bent, a kocsi belsejében! Csak most láttam, hogy a sofőr egy asszony, csillogó fehér testű, karcsú, sudár teremtés volt: a Hókirálynő maga. …És tényleg, mert a szikrázó jégkoronát feltette a fejére!

-Fájó szívvel látom, hogy a te szíved fáj! - szólalt meg a Hókirálynő. Ajkam reszketett a hidegtől. Nem válaszoltam. –Fázol? Bújj bele a medvebundámba! – A Hókirálynő maga mellé húzott a kocsi első ülésére, pedig ott utas nem utazhat. Betakargatott a bundájába. Úgy éreztem, mintha nyakig süppednék a hóba.

-Fázol még? - kérdezte tőlem a Hókirálynő, és homlokon csókolt. Hideg volt a csókja, jégnél is hidegebb. A szívemre szaladt a jeges lehelet, s még keményebbre fagyasztotta lehűlt testemet. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy meghalok, de aztán jóleső érzés fogott el. Nem is éreztem a metsző hideget. -Ráadjam a fűtést? – kérdezte a Hókirálynő nevetve. –Nem, nem fázom – feleltem. –Meleg van! - A Hókirálynő újra megcsókolt, s az a csók egyszerre elfelejtetett velem mindent, amit eredetileg akartam. Mintha kiradírozták volna az agyamat.

-Most már nem csókollak meg többet! - mondta a Hókirálynő. -Még megfagynál!

Mindenféle ábrákat firkáltam a taxi jégtől párás ablakára. Azt a szót akartam kiírni, hogy Help!, csak fordítva, hogy kívülről a járókelők el tudják olvasni. A Hókirálynő vezetés közben azt mondta:

-Írd ki azt, hogy örökkévalóság! Ha ezt a szót ki tudod rakni, újra a magad ura leszel! Neked ajándékozom az egész világot! Meg még egy új korcsolyát, ráadásul – és rám kacsintott.

A párás ablaküvegen az örökkévaló-val kínlódtam, de nem tudtam kirakni. Fagyott ujjaim eltévesztették a betűket.

-Mert mi kell ehhez, hogy az ember egy ilyen szót kiírhasson? Mi kell ehhez, hogy örökkévalóság? – A Hókirálynő vezetés közben filozofált. –Na, mi kell? –Inkább az utat figyelné! – dadogtam kékre fagyott, merev szájjal. –A jóság kell, Csombe! Jót kell cselekedni az emberekkel!

Felderengett agyamban, hogy a pisztolyomban maradt még egy golyó. A stukker itt van hátul, a derékszíjamban. Most hirtelen előkapom és fejbe lövöm ezt a jéghegyet!

A Hókirálynő bekanyarodott a taxival egy mellékutcába. –Az a vörös épület az utca végén már a Steinberg Klinika! Kell az neked egyáltalán? – A járda mellé húzódott a kocsival és leállította a motort. –Befagyott a hűtővíz! – mondta. –Tényleg hideg van ebben a kocsiban!

Fagyott kezem utolsó erejével előkotortam a pisztolyt. Ernyedten a Hókirálynő homlokának szegeztem. Azaz csak szegeztem volna, de a fegyver súlya lejjebb és lejjebb húzta erőtlen kezemet.

-Ne pazarold a lószart! –mondta fitymálva a jegek ura. –Különben ez rajtam nem fog!

Utolsó erőmmel magam felé fordítottam a pisztolyt. Egyenesen a szívemre irányoztam a csövet. Nem maradt erőm semmire.

-Na, mire vársz? Húzd már meg a ravaszt! – mondta a Hókirálynő türelmetlenül. Odanyúlt az ujjamhoz és segített megnyomni az elsütő billentyűt.

*

Az első gondolat, mely átsuhant rajtam, az volt, hogy elfelejtettem magot szórni a papagájnak. Kinyitottam a szememet.

Ott feküdtem a járdán egy pocsolyában a Steinberg Klinika vöröstéglás épületétől nem messze. Se hóesés, se taxi! A Hókirálynő eltűnt! Hiába kutattam a pisztoly után, nem találtam sehol. Csak a szokásos szemét a járda szélén – széttaposott rágógumi, újságpapír, ilyesmi.

Megtapogattam a mellkasomat, vajon lyukas-e a lövéstől. Nem volt lyukas! Én most élek még, vagy már a túlvilágon vagyok?

Mintha egy kemény páncél pattant volna le a szívemről, gondolkozni kezdtem az eddigi életemen. Sorra idéztem fel minden cselekedetemet, és megindultak szememből a könnyek. Hirtelen egy fénysugár hatolt le hozzám a járdára. Vakító, erős fénysugár, erősebb magánál a Gonosznál is. Rátűzött a nap az arcomra.

-Na, mi van, Csombe? Ide szól a helyjegyed? – kérdezte tőlem egy köztisztasági alkalmazott, aki nem messze tőlem a járdát söpörte. Ez a hang… Ez a hang… A legnagyobb boldogságot okozta nekem, mert éreztem, hogy élek! És enyém a hátralevő idő, hogy megjavulhassak!

-Élni akarok a múltban, a jelenben és a jövőben! – nyöszörögtem az utcaseprőnek. -Yeah, yeah! – ingatta a fejét megértően. Felismertem a hang tulajdonosát. Ez Moosh hangja! De hiszen Moosh ez az utcaseprő!

-Nem haltál meg? – kérdeztem megkönnyebbülve.

-Csak megváltoztam. Mostanában a vasárnapi kórusban énekelek a templomban.

-Semmi anyagozás?

Moosh hamiskásan a karórájára nézett:

-Korán van még, testvér!

Nyújtóztam egyet a járdán fekve. –Fekszem még egy kicsit, jó? – Úgy feküdtem a járdán, mint egy héttel korábban feküdt Hans Christian Andersen.

Magamra húztam egy eldobott újságpapírt és betakaróztam. …Ha láttam volna a papír túloldalán a szalagcímet! „For The Better World – Charity concert by Andersen’s Rock Band” - a zenekar jótékonysági koncertet tart a jobb világért. De a papír széléről leszakadt, hogy hol és mikor.

* * *

(Budapest, 2010. május 15.-17.-18.)

Köszönöm ezeknek a szerzőknek, hogy néhány mondatot kilophattam a műveikből:
Hans Christian Andersen: „A lány, aki a kenyérre hágott”;”A Hókirálynő”
Charles Dickens: „Karácsonyi ének”