Tarzan Zéró

Apokrino

Apollo P. Winter közömbösen támasztotta az intézet falát. Délután volt, a lebukó nap utolsó sugarai még szelíden reszkettek a fűszálakon. „Itt fogok hat hónapig élni”, gondolta Winter és elhagyott családja ugrott be emlékezetébe. Két gyerekére gondolt, akiket otthon hagyott. A nagyobbik fiú most fejezi be az egyetemet, ez nem semmi. Másik fia egy autószerelő műhelyben dolgozik, önállóan keres. Miért kellett elköltöznie tőlük? Felrémlettek régi családi botrányok, mikor a piától részegen összetört ezt-azt. Néhány tányér, két szék, kit érdekel, hiszen csak tárgyak, semmi több. És mégis, ami eltörött, az összeragaszthatatlan. Winter az angolkert közepén lévő díszkútra bámult. „Minek egy viselkedéskutató intézetbe díszkút? Nincs is benne víz!” – rágózott a kérdésen. Ekkor valaki megszólalt a közelben: - Üdvözlöm!

Apollo P. Winter levette tekintetét a díszkútról és körül nézett. Nem látott senkit. Talán rosszul hall, mert nem volt senki a közelben. „Már egy éve nem mondhatjuk, hogy sokat iszom!” – dünnyögte magának. – „Tényleg tiszta vagyok.” A leszokott alkoholista és jeles madárkutató várakozva fülelt, hátha megismétlődik a gazdátlan hang.



Amíg ő fülel, addig elmondom, hogy Mr. Winter a nemzetbiztonsági szolgálat megbízására tölt az intézetünkben pár hónapot. A varjak intelligenciáját kutatja, hogyan lehetne ezeket az okos madarakat katonai célokra alkalmazni. Hiszen vannak olyan fedett, vagy erdős területek, ahol a műholdas felderítés használhatatlan. És melyik célszemély sejti, hogy a faágon gubbasztó varjú valójában betanított madár, katonai ügynök? Magyarázatom világosan rámutat, miért támasztotta Apollo Phoenix Winter, e szép nevű madártani viselkedéskutató a mi intézetünk falát, ahol a kertben van egy díszkút, és ahol én vagyok az igazgató. Apollo P. Winter csodálkozva tekergette a nyakát minden irányba. Végül felnézett a magasba, és meglátott engem, aki egy negyedik emeleti ablak párkányán könyökölve az irodámból nézelődtem.



„Ez az igazgató! Furcsa fickó, mintha kicsit bolond lenne” – gondolta Winter, és hangosan felköszönt a magasba: - Üdvözlöm, igazgató úr! Ön köszönt nekem az imént? - Nem – felelte az igazgató. - Egyszerűen nézelődöm, de nem köszöntem önnek. Most köszönök: Jó estét, Mr. Winter! Hogy van?

Mr. Apollo P. Winter még tanácstalanabbul pislogott. Ebben a várakozásteljes pillanatban halkan megrezzent a lomb, szárnyak suhogtak. Egy fekete varjú elrepült a fáról.

- A madár volt! – csillant fel Mr. Winter arcán a megértés. – Utánozta az Ön hangját! A varjak kiváló hangutánzók. Figyelmes természetükkel kiismerik a gyakran hallott ingereket és képesek élethűen visszaidézni. Ha jól tudom, Ön telepített ide számtalan varjúfélét, hogy természetes életközegükben lehessen tanulmányozni őket.



- Jól tudja, Mr. Winter. – feleltem a negyedik emelet magasságából a mélybe. – De kár, nagy kár lenne elébe szaladni az eseményeknek – mondtam vészjóslóan megnyomva az á-á betűket, mintha magam is varjú lennék. – Minden jót!

Becsuktam az ablakot. Hm, Mr. Winter… Ha tudná, hogy ő a harmadik kutató az utóbbi két évben itt nálunk az intézetben… Előtte már ketten, megmagyarázhatatlan körülmények között belefulladtak a kert közepén álló díszkútba. Ezért nincs benne víz. Utasítottam a kertészt, zárja el a vizet. Nekem, az intézet igazgatójának kötelességem, hogy védjem az életet.

*

Másnap reggel nyolc órakor Mr. Winter a kutatólaboratórium közepén ült. Pontosabban azon a kis szigeten, amit szabadon hagytak a madárketrecek között. A varjak szempontjából, akik a ketrecekben fogolyként ugráltak, úgy tűnhetett, hogy az ember van a rácsokon belül, mert olyan kevés volt a hely, amit neki fenntartottak. De nem, sajnos nem úgy volt, ahogyan a varjak látták. Az ember volt szabad és a madarakat fosztották meg a szabadságtól.

Mr. Winter e reggeli órán már harmadszor ismételte meg a kísérletet. Az egyik ketrec vékony fehér rizspapírral volt bevonva, hogy a többi madár ne láthassa, mi folyik odabent. A kísérletben részt vevő madárnak hét lépésben kellett végighaladni egy logikai feladatsoron, annak érdekében, hogy megszerezhesse a vágyott élelmiszert. Mr. Winter a faggyús falatot egy szándékosan szűkre méretezett csőben helyezte el, ahonnan a madár nem tudta a csőrével kipiszkálni. Viszont a ketrec aljáról lelógó zsinóron egy rövid pálcika lógott. A madárnak fel kellett ismerni, hogy a csőrével felhúzza a zsineget, a lábával rálép és megtartja, miközben a felszabadult csőrrel leveheti a pálcikát a zsinórról. De a botocska túl rövid az élelem kipiszkálásához; viszont arra pont megfelel, hogy egy másik dobozból kipiszkálhasson vele egy követ – amit ha beledob egy újabb, átlátszó tartályba, a kő súlyától a tartály alja lenyílik és kigurul belőle egy másik, hosszabb pálca. Ez már sikerre vezet a szűk csőben, hogy a vágyott falatot megszerezze. A hét lépés megoldása komoly kognitív képességet igényel, körülbelül olyat, mint az ötéves gyereknek. …Mindezt egy varjútól!



Amikor beléptem a laboratóriumba, a ketrecekben mozgolódás támadt. A madarak tollborzolással és hangtalan tátogással fogadták közeledésemet. Mr. Winter felragyogó arccal fordult hátra a görgős széken:

- Igazgató úr, a legjobbkor jön! Az Ön jelenlétében ismétlem meg negyedszer a kísérletet. Nézze csak!

Egy új madarat helyezett a kísérleti ketrecbe. Amíg újra töltötte a faggyús madáreleséggel a szűk csövet, alkalmam nyílt a madár éjfekete, csillogóan okos szemébe néznem. Tudtam, hogy megerőltetés nélkül megoldja a feladatot. Mindenesetre úgy tettem, mintha igazgató lennék, nehogy idejekorán felfedjem mivoltomat. Hátrakulcsolt kézzel közelebb léptem a ketrechez: - Nos, lássuk csak!

A madár hosszasan vizsgálta a környezetet, és mikor felépítette tervét, akcióba lépett. Egy perc múlva elégedetten nyelte le a megszerzett jutalomfalatot.

Mr. Winter diadalmasan tekintett rám:

- Mindezt úgy tette, hogy nem látta az előző madár viselkedését. Tehát nem tudott tanulni a mintából. Ehhez mit szól?

- Mit szóljak, mit szóljak… - dünnyögtem kényszeredetten. – Kontrollcsoporttal igazolta már az eredményt?

- Miféle kontrollcsoporttal?

- Buta varjakkal. Mert ez itt okos.

- Igazgató úr, úgy tűnik, a varjak általában kitűnő intelligenciáról tesznek tanúságot. És mint idomításra megfelelő állatok, nagy jövő előtt állnak az emberrel való együttműködésben.

- Vagyis, hogy katonai célokra áldozzák fel őket. Így értette?

- Ön is tudja, milyen megbízással kerültem az intézetbe.

- Tudom – feleltem kedvetlenül. Mosolyt erőltettem arcomra: - Folytassa a kísérleteket! A minisztériumnak küldendő szokásos heti jelentésemben okvetlenül kitérek rá, hogy ígéretes kutatásba kezdett. Viszontlátásra!

Dühömben egy kicsit erősebben csuktam be magam mögött a laboratórium ajtaját. Ha visszatekintettem volna, láttam volna a megdöbbenést annak az ostoba Mr. Winternek az arcán… De nem néztem vissza. Minek is? Csupa múlt idő ez az …ember. Mindnek ugyanez a baja: azt hiszik magukról, hogy a tápláléklánc csúcsán állnak. …Ha-ha-ha!

*

Winter előtt úgy tárult fel a kis erdei út kanyarvonulatában a pad, mint valami hirtelen jött, hangtalan vonat. Egy pad állt az erdőben váratlanul, melynek jobb oldalán egy elegáns nő ült.

- Üljön ide mellém! – kérlelte Apollót a fátyollal díszített kalapot viselő nő itt az erdőben.

- Winter vagyok – mutatkozott be a kutató. Winter, aki nemcsak Apollo, de Phoenix is volt, leült az ismeretlen hölgy mellé a padra.

- Magának milyen szép neve van! Apollo, télen. És Phoenix! Télen az Apollo feltámad.

- Honnan tudja? A nevemet honnan tudja?

- Magára kell nézni, minden világos.

- De hogyan… Mit lát bennem? – kérdezte a szép nevű tudós, miközben igyekezett a fátyolos nő arcába kémlelni. De a nő arcvonásait halvány köd homályosította.

- A kíváncsiságot. Maga tudós, aki a világnak kérdéseket tesz fel a kísérletekkel.

- Én egyszerűen csak erre sétáltam, hogy a fejemet kiszellőztessem, amikor maga váratlanul itt ült ezen a padon. Az egyik oldalán, mintha várt volna valakire. Régóta vár?

- Magára vártam. Csak magának ülök itt, senki másnak. Ugyanakkor jöttem, amikor ideért a padhoz. Egy pillanattal sem előbb, vagy később. Mint egy váratlan lehetőség, abban a pillanatban tárultam fel, amikor meglátott.

- Kicsoda Ön?

- Ez most nem fontos. Azt tanácsolom, hagyjon fel a kísérletekkel. Megközelített egy olyan területet, melynek sötétségéről fogalma sincsen. Ne húzzon ujjat a szellemvilág uraival! Ne kérdezze, ki vagyok. …Ne kérdezzen! Maga a madárkísérletekkel azt firtatja, a varjak alkalmasak-e katonai bevetésre. Háborúba akarja állítani őket, pedig ártatlanok. A háború az emberek sajátja. Mert az emberek birtokolnak, azért van ez. De a madarak élni akarnak. Hagyja őket békén! Írjon egy jelentést, hogy használhatatlanok, és menjen haza!

- Apokrino. Görögül annyit jelent: válaszolok. Én igenis válaszolok a kísérletekben megfogalmazott kérdésekre. A tudós dolga, hogy homályosból világossá változtassa a világot.

- Ezt maga jobban tudja. De aki a kérdésre felel, az elindul a végleges, a véges felé. Süllyedni kezd, mintha a középpont felé gravitálna. Amit megválaszoltak, az bezárult, megmerevedett. Halott. Maga inkább maradjon életben!

Apollo P. Winter ennyi sok filozófiától fejbe sújtottan elgondolkozva ült az erdőben egy padon a fátyol mögé rejtett arcú nővel.

- Kér egy banánt? – kérdezte a nő váratlanul, és válaszra sem várva, nyújtotta a sárga gyümölcsöt. – Tudom, hogy szereti.

- Ezt meg honnan az ördögből tudja? – ütközött meg Winter.

- Ahonnan a nevét.

Hallgattak. Winter meghámozta a banánt és visszafogott, kis harapásokkal megette. A nő hallgatagon figyelt. Winter a csönd miatt igyekezett nem csámcsogni. A banán héját diszkréten letette a pad alá.

- Fogja meg a kezemet – ajánlotta a hölgy. Winter szórakozottan megérintette a nő kezét, de nem sikerült megfognia. A keze ködszerű volt, szétfoszlott az ujjai közt, és áthatolt rajta.

- Maga nem ember! – kiáltott fel Winter iszonyodva és fellebbentette a nő arcát takaró fátylat. De a hölgy arcvonásait nem sikerült megpillantania, mert egy fehér ködfolt eltakarta.

- Tudja meg a nevemet: Sophia vagyok. A bölcsesség istennője. Az ég legyen Önnel! – felelte a hölgy. Alakja csavarvonalba fonódott, mintha szélörvény lenne. Pár másodperc alatt mindenestül elfoszlott. Elpárolgott, eltűnt, elfújta a szél, felitta a levegő.

Apollo P. Winter felállt a padról. Még éppen jókor, mert egy pillanattal később a pad is eltűnt, mintha egy fekete lyuk magába szippantotta volna. Csak egy árva banánhéj maradt az erdei kanyarban, mely bizonyította, hogy az iménti jelenet tényleg lejátszódott a valóságban.

Winter lehajolt, hogy felvegye a szemetet. Erős ütést érzett a hátsóján. Valami a fenekébe döfött.

- Jaj… – nyögte fájdalmasan és megfordult.

Egy kerékpáros állt előtte, kezében egy biliárddákóval. A figyelmetlen biciklista felöklelte Winter hátsóját a hegyes bottal.

- Hülye maga?! – förmedt rá Winter. Tapogatta a fájó szúrás helyét. Szerencsére a nadrágja nem szakadt el.

- Bocsánat, nem akartam megsebezni. Csak ez a kanyar olyan hirtelen jön… Maga meg éppen itt áll az útszűkületben… Véletlen volt.

- Mit mondjak erre? – kereste Winter a szavakat. – Figyelhetne jobban is, bassza meg!

- Úgy fogok tenni – felelte a kerékpáros. Hóna alá szorította a fából esztergált hegyes pálcát, mintha további áldozatokra számítana. A pedálra taposott és köszönés nélkül elviharzott.

*

Apollo P. Winter bekopogott az igazgatói iroda ajtaján. – Tessék! – hangzott belülről. Mr. Winter lenyomta a kilincset és belépett az irodába. Kővé dermedt. Az igazgató egy aranytrónuson ült az asztal mögött és iratokat olvasgatott. Orrára csúszott szemüvege fölött rátekintett a jövevényre: - Miben segíthetek?

- Csak azért jöttem… - kereste Winter a szavakat, mert képtelen volt palástolni meglepetését – hogy a jövő heti feladatokat megbeszéljük. Kutatásaimban eljutottam arra a pontra, hogy felismertem, a varjak intelligens viselkedése egy magasabb gondolkodási modellt tükröz. Mintha valami felsőbb erőnek engedelmeskednének.

- Ez nagyon érdekes – mondta az igazgató, és letette a kezében tartott iratköteget. – Magasabb gondolkodási modell… Valami istenségre gondol?

- Ne vegye tolakodásnak, igazgató úr – nyögte ki Mr. Winter a szavakat – ha megkérdezem: honnan van ez az aranytrón?

- Az ócskapiacon vettem harminc fontért. Nem arany, még csak nem is aranyozott. Egyszerűen aranyszínűre van festve. Kényelmes, ezért beállítottam ide az irodámba.

- Itt a háttámla közepén ez a jel… Ezzel ábrázolták az óegyiptomi mitológiában Ba madáristent. A lélek egyik megszemélyesítőjét, aki repülni tudott élet és halál között.

- Ez nagyon érdekes – mondta az igazgató és felállt az aranytrónusról. – Ön járatos a mitológiában? Micsoda verzatil tudóst vezetett karjainkba a véletlen!

Apollo Winter azt érezte, az igazgató igyekezik úgy helyezkedni a trónus előtt, hogy a testével minél jobban takarja. A kezét éppen arra a helyre tette a támlán, ahol a madáristen jelét látta.

- Többször tanúja voltam, hogy a munkájukat színtiszta ráció alapján végző kutatók elméjén elhatalmasodnak bizonyos abszurd eszmék. Az emberi gondolkodás könnyen hajlik mitikus irányba. Ez még velünk, tudósokkal is előfordul. Amit nem tudunk megmagyarázni, azt hittel pótoljuk. Azt hisszük, hogy úgy van. Pedig nem úgy van.

- Arra céloz, hogy a germán mondakörben úgy tartják, a varjak nem mások, mint a meggyilkolt emberek szellemei, elkárhozott lelkek?

- Ezek buta mesék. A képzelődés és a félelem az alapjuk. Aki elhiszi, az a legbutább. Ezt az intézet igazgatójaként mondom Önnek.

- Igazgató úr, megengedi, hogy alaposabban megvizsgáljam a trónt? Szeretnék fényképeket készíteni az ábrákról tudományos összevetés céljából.

- Már így is túl hosszúra nyúlt ez a váratlan látogatás. Nekem pedig be kell fejeznem több sürgős munkát. Majd máskor megvizsgálhatja a széket. Most kikísérem Önt a folyosóra.

- De hiszen… itt van az ajtó mögöttem három lépésre.

- Nem baj – mondta az igazgató és erélyesen az ajtóra mutatott. – Szíveskedjék kimenni!

Doktor Apollo Winter madárviselkedéstan kutató lesújtva távozott az irodából. Meglepő, hogy az emberek hogyan viselkednek!

*

Szokásosan az irodámban üldögéltem az arany trónusomon és éppen a közelmúltban balesetet szenvedett ejtőernyős halottkémi jelentését olvasgattam, amikor váratlanul kopogtak az ajtón. – Tessék! – kiáltottam, erre bejön ez a tolakodó új fiú, ez a Winter… Nem számítottam rá, hogy itt szaglászik az irodámban. Amint megpillantotta a színaranyból készült trónt, nem tudta levenni róla a szemét, valósággal megdermedt.

- Miben segíthetek? – kérdeztem ettől az ügynöktől, hiszen nyilvánvalóan az. És nem is tudta letagadni a döbbenetet. Valamit makogott, aztán nyíltan rákérdezett, honnan van a trónus. Azt hazudtam neki is, amit korábban a többieknek, hogy az ócskapiacon vettem pár fontért. Anubisz trónját, mely színaranyból készült, ha-ha-ha! De ez az ember, ez a homo sapiens, felismerte a jelet a háttámlán… Nem gondoltam, hogy otthonosan mozog a mi kultúránkban, amit ez a modern kor már régen elfelejtett. Tehát akadnak még hozzáértők… Ezekkel vigyáznunk kell! Felálltam és igyekeztem eltakarni testemmel az áruló jeleket. Aki ért a hieroglifákhoz, leolvashatja a trónról a halottakat kísérő szellemek nevét. És ha megnevezi őket, a szellemek megjelennek. A néven nevezés az irányítás kulcsa. És ha megjelennek a szellemek, akkor lesznek halottak is. …Kinek lenne ez jó? Senkinek sem. Mindenesetre gyorsan kidobtam Mr. Wintert az irodámból. Ez a hülyegyerek nem is tudta, pár lépésre állt a pusztulástól!

*

Lementem az alagsorba. Ez a kertész titkos birodalma. Annyira titkos, hogy rajtam kívül senki nem tudja, a hosszú és sötét folyosó melyik csempéjét kell megnyomni, hogy az utat elzáró vasrács kinyíljon. Ezt még a kertész sem tudja. Ő mindig a jelenlétemben megy be, vagy ki az alagsori bunkerból. Jobb is, hogy fogva tartom. A kertész kellemetlen látvány. Gondosan ügyelek rá, hogy csak olyankor jöjjön elő, mikor nem látja senki. És legyen emberi alakban.

Valójában krokodilfeje van. Ő a halottzabáló. Csak a szívüket eszi meg a halottaknak, ha az a szív lehúzza a mérleg serpenyőjét. A mérleg másik tányérjába egy tollpihét teszünk. Ha az elhunyt szíve könnyű, mert igazul élt, a serpenyő felfelé billen a tollpihe ellenében. Akkor mi kimondjuk az ítéletet: „megmérettél és könnyűnek találtattál”, vagyis a lelke beléphet a halottak birodalmába. Szíve megmenekül a krokodil fogaitól. Ha az elhunyt szíve nehéz a bűnöktől, akkor a tollpihés tányér emelkedik a magasba. Ilyenkor a krokodil kitátja a pofáját és lenyeli a szívet. A lélekre pedig örök kárhozat vár.

A kertésznek most emberalakja volt. Egyedül biliárdozott itt lent a koszos kuckójában. Éppen egy sörösüveget bontogatott, mikor beléptem.

- Azonnal tegye le a hurkos keresztet! Nincs más sörnyitója? Megszentségteleníti az ősi ankh-jelet, az élet szimbólumát!

A kertész felállt és szégyenkezve brummogott: - Ne haragudj rám, fényességes nagyúr! Én csak egy szomjas szolgálód vagyok… Rendelkezz velem! – Szokás szerint szörnyű bűz és vérszag áradt a pofájából.

- Készítsen elő egy ejtőernyőt! – parancsoltam a parasztnak.

- Használni fogjuk, nagyuram?

- Ma éjjel utas érkezik a kútba. A maradványokra tegye rá az ejtőernyőt, mintha nem nyílt volna ki. Itt egy bicska. Ezzel nyisson.

Átadtam a tizenhét pengés svájci bicskámat. Sörnyitó is volt rajta.

*

Mialatt az igazgató az alagsorban időzött, Apollo P. Winter kutató a negyedik emeleten azt kutatta, hogyan juthatna be a lezárt igazgatói irodába, ahol az aranytrónus állt. Az intézet kihalt folyosóján csend honolt. „Tiszta a levegő!” – gondolta dr. Winter és egy tolvajkulcsot illesztett a zárba. A szerkezet nem engedett.

„Ha az ajtón nem megy, akkor az ablakon kell bejutnom” – jutott logikus következtetésre. „Az ötödikről leereszkedem.”

Két perccel később Winter az ötödik emeleti vécéablakból kémlelt kifelé egy lepedőből tekert fehér köteggel. „Senki. Gyerünk!” – biztatta magát halk suttogással. A lepedőköteg végét a radiátorra tekerte és óvatosan kimászott az ablakon. Nem volt túl nagy távolság az emeletek között, máris az igazgatói iroda becsukott ablakának párkányán állt. Testsúlyával benyomta az ablakszárnyakat. Az egyik ablaktábla nagyot reccsent, de nem törött el. Engedett és kinyílt. Winter beugrott az ablakon az igazgató irodájába. Kezében zseblámpa villant. A pásztázó fénysugár megállt a trónuson. Még vakítóbban csillogott az éles fényben, mint délután. Apollo P. Winter megbűvölten hajolt közelebb a hieroglifákkal telerajzolt trónushoz. Ujjait végigsimította rajta. „Tömör aranyból készült… Sejtettem! Ez itt Hórusz, az istenek sólyomfejű királyának rajza… Mellette jobbról Anubisz, a sakálfejű isten áll… Az ő feladata volt a halott lelkeket Maat istennő mérlegéhez vezetni. …Milyen pompás lelet! Lefényképezni mindent!” – gondolta izgatottan, és zsebéből egy digitális fényképezőgépet húzott elő. „- Itt középen Ba madáristen alakja áll… Ő volt az, aki repülni tudott az élők és holtak között… Csőrében bármely lelket visszahozhatott a túlvilágról.”

Doktor Winter annyira belefelejtkezett a kattintgatásba, hogy nem vette észre az ablakpárkányon halkan landoló varjút. A madár figyelmesen tekintgetett befelé a szobába. „Itt pedig hieroglifák…” – tapogatta Winter a trónus hátát. „Mit jelentenek?” – tépelődött magában, mert nem ez volt a fő szakterülete; egyiptológiából csak egy szemesztert hallgatott az egyetemen.

„Egy rajzot látok, két részből áll. Egy ember ül a széken. A rajz másik fele azt mutatja, hogy az ember szeméből vonalak jönnek. Az ember lát.” – Doktor Winter sietősen fényképezett, fel sem tűnt, hogy az ablakpárkányon már négy madár ült.

„Ül és lát” – suttogta maga elé. Hirtelen megértette, miről szól az üzenet. Majdnem felkiáltott. „Ez azt jelenti: ülj rá a trónra és meglátod a világot!”

Doktor Apollo P. Winter életében elérkezett a pillanat, hogy megvilágosodjon. Lekattintotta lámpája fényét és a sötétben óvatosan elhelyezkedett az aranyozott trónuson. Még sajgó fenekébe belemart a hirtelen jött fájdalom.

Valóban meglátta a világot: a szemben lévő nyitott ablak párkányán valóságos varjúhad ült. A madarak szokatlanul csendesen viselkedtek. Különben sem szoktak ilyen szorosan és egymáshoz közel elhelyezkedni.

Winter úgy érezte, hogy a meglepetéstől mozdulatlanná dermedt. Egyszerűen nem tudta megmozdítani a kezét. A trón fogságában tehetetlenül nézte az egyre sokasodó madarakat. Újabb és újabb madarak jelentek meg. Az ablakon túl a szabadban mindenféle varjak köröztek. Varjak és varjak, számtalan nagy sokaságban. Amilyen madarakkal ő kísérletezik.

- Gondolja az igét múlt időben! Kísérletezett. Már nem kell tovább kutatni, mert megtalálta. Választ kapott a kérdésére! – szólalt meg az igazgató hangja hátulról.

Doktor Winter hátra fordult. Azaz csak fordult volna, ha az izmok engedelmeskedtek volna agya parancsának. De Winter mozdulatlanul, valósággal kővé váltan ült a trónus fogságában. Az igazgató elősétált a háttérből. Gyufát vett elő és meggyújtott egy asztalon álló gyertyát. A pislákoló fényben Winter megpillantotta az igazgatót. Öltönye fölött varjúra emlékeztető madárfeje volt. Kissé hajlott, kúpszerű, de erős csőrt viselt. Szemei, mint két fekete gyöngy, fényesen csillogtak. Kitátott csőrrel, emberi hangon beszélt.

- Jól látja, Mr. Winter: én Ba madáristen vagyok. Az imént állapította meg a trón rajzáról a nevemet. Hívott, tehát megjelenek a valódi alakomban. Repülni tudok az élők és holtak között. Önt is repülésre hívom.

- Beleragadtam a trónusba… - hebegte Winter. – …Hogyan?

- Ők majd segítenek – mondta az igazgató, és a varjak, mintha csak erre vártak volna, beözönlöttek az ablakon át az irodába. Olyan szélvihart keltett a szárnycsapkodásuk, hogy feldőlt az állólámpa a sarokban. A madarak megragadták csőrükkel az arany trónt és a benne ülő emberrel kirepítették az ablakon.

A szél durván Apollo P. Winter arcába vágott. Olyan gyorsan repültek a levegőben, mint egy utasszállító repülőgép, csak itt most egyetlen utas ült, biztonsági öv nélkül a székben. Alul gyors tempóban kisebbedtek a tereptárgyak. A varjak erősen csapkodtak szárnyukkal. A súlyos aranyból készült trónus, mint egyszemélyes repülőgép egyre magasabbra emelkedett. A tiszta, csillagos ég mélyfeketén ragyogott felettük a végtelenben.

- Remélem, nem fél – mondta a madáristen és igazgató, akinek az öltönye alól erős madárszárnyak nőttek. Most dinamikusan dolgozott velük a levegőben. A repülő trónt követte körkörös vonalakban. Kicsit előre repült, kicsit lemaradt.

- Ne-e-em fél… - mekegte Winter. Annyira félt, hogy nem jött ki több hang a torkán.

- Magának úgyis Phoenix a második keresztneve. Ha meghal, újjáéled a porból, nemde?

- Ja-a-a… - dadogta Apollo P. Winter. A menetszél eltorzította az arcvonásait. Kapkodta a ritkásodó levegőt.

- De miért halna meg? – folytatta a madárfejű igazgató. Már ezer méteres magasságban jártak. - …Hacsak nem a tudományért? Most elmondhatná, melyik oldalon áll! Mr. Winter! Ön melyik oldalon áll? Az emberek vagy a madarak oldalán?

- A…a… mada.. madarak olda… - zihálta Winter, mert az oxigéntartalom egyre gyérebb volt.

- Ez az utolsó szava? Jól gondolja meg, később megbánhatja! Melyik oldalon áll?

- Mada.. madarak… oldalán… állok - suttogta Winter. Egy hajszálon múlt, hogy elveszítse az eszméletét.

- Biztosan így van? A törvény szerint háromszor kell megkérdeznem, mielőtt döntést hozok. Utoljára kérem, hogy mondja meg az igazságot! Melyik oldalon áll? A madarak mellett vagy az emberek oldalán?

Apollo Phoenix Winter szeme előtt piros karikák ugráltak.

- M… m… mmm…

- Hazudsz! Megmérettél, és bűnösnek találtattál! – csattant fel a Varjúkirály. – Dobjátok le! –

A madarak engedelmeskedtek a felsőbb erőnek, ezerkétszáz méteres magasságban fordítottak egyet az aranytrónuson. Apollo Phoenix Winter kicsúszott a trónból, mely eddig fogva tartotta. Süllyedt, zuhant, a Föld középpontja felé gravitált. Szabadesésben kapálódzva zuhant lefelé. Elvesztette eszméletét. Már a levegőben meghalt egy szívrohamtól. Nem érzett fájdalmat, mikor a teste nagy erővel becsapódott a kert közepén álló kiszáradt díszkútba.

*

A magasból láttam, hogy a becsapódás ereje darabokra szaggatta a testet. A fej azonnal leszakadt a törzsről, a lábak furcsán kifordítva lógtak. Az egyik keze eltűnt a vállról. Borzasztó látványt nyújtott, mintha egy gyorsvonat darabolta volna szét a hullát. A kút pereméből is letört egy jókora darab. És vér, vér, vérmocsok borította a kutat. A becsapódás utáni pillanatban a kút körül megmozdult az avar. Hangos ordítással a halottzabáló emelkedett ki a száraz levelek közül. Széttátotta hatalmas krokodilpofáját, sárga fogai hegyes karókra emlékeztettek. Üvöltött, hörgött, nyáladzott, valósággal lángolt torkából a gyűlölet. A krokodilfejű kertész egy biliárddákót szorongatott. Beledöfte a hullába és felszakította a mellét. Recsegtek a fehér bordacsontok. Feltárult a mellkasi üreg. A krokodilszörnyeteg kitépte a görcsösen rángatózó szívet a helyéről. Eltátotta büdös pofáját és egyben lenyelte a véres húsdarabot.

Leereszkedtem a magasból a krokodil hátára.

- Milyen íze volt? – kérdeztem a szörnyetegtől. Rám fordította dülledt szemét és az istenségnek kijáró tisztelettel felelte:

- A szíve keserű volt.

…Télen az Apollo feltámad. Ha újjáéled a porból, a lelkére örök kárhozat vár.

* * *

(Berlin, den 15-16. Februar und 24-25-29 Juni 2014)