Tarzan Zéró

Az aranyszívű ékszerész

Volt egyszer egy nagyon gazdag ékszerész, akinek tömör aranyból volt a szíve. A szó szoros értelmében, mert a szívét a ruháján kívül viselte egy aranyozott tojásra hasonlító keretben. A szíve ebben dobogott. Ott pumpálta és szívta a vért ebben a gyémántoktól szikrázó, aranydrótból fonott foglalatban. Aki az üzletbe betért, az aranyszívről azonnal látta, milyen gazdag ez az ékszerész.

Az ékszerész úgy gondolta, ezzel a szívvel kétfelé méri az embereket. Balra azokat, akik bejönnek a boltba, ránéznek a szívre és a mesterien munkált aranydíszítést csodálják. Jobbra pedig azokat, akik a dús aranyozásban a szívet látják, mely emberi vérrel dobog. Ezzel a gondolattal állt ez a nagyon gazdag ékszerész mosolyogva a pult mögött és várta a vevőket a nyitvatartási időben, miközben a szíve az aranyfoglalatban a mellén dobogott.

Néhány nap alatt híre ment, hogy van itt egy ékszerész, aki olyan gazdag, hogy aranyfoglalatban hordja szívét a kabátja fölött. Az emberek kézről kézre adták a kilincset a bolt ajtaján, amit minden este meg kellett olajozni a sok nyitogatás miatt.

Nem sorolom, milyen sokan várakoztak a járdán és hányan voltak bent a boltban, ki jobbról, ki balról. Az ékszerész kénytelen volt meghosszabbítani a nyitva tartást. De akkor a kőművesek nem tudtak dolgozni – hiszen új ajtót, megfelelő kijáratokat kellett nyitni a sok embernek, hogy jobbról-balról kimehessenek; és ezt bizony éjszaka kellett csinálni. Mert nappal akkora volt a tolongás, hogy ez a munka lehetetlen volt.

Már a tévében is leadták a riportot az ékszerészről, amikor a boltban megjelent egy szegény ember. Az ékszerész, aki a pult mögött összehúzott szemekkel ránézett az emberekre és máris tudta, mifélék, rögtön látta, hogy ez az ember szegény, és kérni fog. Azt is sejtette, hogy mit. Gyémántot! Hát persze, hogy gyémántot! Mert ebből volt az ékszerésznek a legtöbb. Ez adta az ő gazdagságát, ami valójában a mások szegénységéből fakadt.

Az ékszerész, aki gazdagnak elég gazdag volt, de nem volt jószívű, nem adott gyémántot a szegénynek. De a szegény ember nem ment se jobbra, se balra. Nem akart kimenni a boltból. A pultba kapaszkodott és kért, esedezett, könyörgött egy falat karátért.

A szegény pára még az ebédidőben sem ment ki az üzletből. Minden más látogató kiment, de ő továbbra is hangos szóval kért, esedezett és könyörgött egy kis darab gyémántért. Az ékszerész nem tudott tőle nyugodtan ebédelni! Végül megelégelte a kiáltozást és csak azért, hogy nyugodtan tudjon enni, adott a szegény embernek egy aprócska karátot. Az boldogan a szájába vette a gyémántot, és kiszaladt a boltból. Az ékszerész csak ekkor tudta az ebédjét megenni.

Egy-két nappal később a látogatók tömegéből egy fiatalember kiáltott az ékszerésznek, hogy szívesen tanítványnak szegődne. A munkájáért még pénzt se kér! Csak úgy, ingyen. Megtanulná ő is a szép mesterséget! Beállna tanítványnak az aranyszívű mesterhez.

Az ékszerész, aki gazdagnak elég gazdag volt, de nem volt jószívű, elutasította a tettre kész fiatalembert. Hogyisne! Eltanulná őelőle az ékszerkészítést? Még mit nem! Úgy elutasította a fiatalembert a pulton keresztül, hogy szégyenében nem győzött takarodni a boltból. Az ékszerész pedig büszkén állt a pult mögött, kitüntetve a kabátja fölött a csillogó aranyszívvel. Mit képzelnek ezek a népek?! Tegnap még egy darabkát kértek a gazdagságából, ma pedig ez a szemtelen már az egész mesterségét kéri. Nahát!

De nem így tett azzal a fiatal és szép nővel, aki a tömegben a pulton áthajolt és valamit súgott az ékszerész fülébe. Hiába pisszegtek és hallgatóztak a körülöttük állók, nem hallották, mit súgott a szép nő az ékszerész fülébe. De az ékszerész a nő csókjáért megengedte cserébe, hogy az aranyfoglalatos szívéhez nyúljon és végigsimítsa.

Az aranyszívű ékszerész egy-két nap alatt egészen megszerette a simogatást. Éjjelenként, mikor a bolt bezárt, viszonzásul ékszereket készített a nőnek. Fülbevalót, gyűrűt, igazgyöngyökből nyakláncot – különösen ez utóbbit szerette a fiatal nő csodálatosan puha és fehér keblére helyezni. – „Téged akarlak! Téged, téged, téged!” – suttogták egymás fülébe. Ilyenkor az ékszerész fokozhatatlan testi gyönyört érzett – nem csoda, hogy szépen gyarapodott, egyre súlyosabb lett a nő ékszeres doboza. Egyszer még gesztenyével töltött vajaskiflit is csinált a nőnek, ami nem csillogott, mint az ékszerek, de nagyon finom volt. Ez volt az ékszerész kedvenc süteménye, ezért úgy gondolta, a nőnek is ízleni fog. Ízlett is, nagyon!

Egy reggelen, az üzletnyitás előtt alig egy-két órával, mikor a közönség már sorban állt a járdán a nemsokára nyitó bolt előtt, nagy baj történt. A nő nem volt sehol. Meglépett az aranyszívvel! Éjjel, mikor az ékszerész aludt, addig simogatta a szívét, míg óvatosan kifejtette az aranykeretből. És csendben meglépett a gyémántokkal. Amikor az ékszerész felébredt és ránézett az otthagyott szívére, nem hitt a szemének. A gyémántos remekmű, a színaranyból készített foglalat, melynek nincsen párja, mely egyetlen a világon, nem volt sehol! Ekkora szégyent! De az ékszerész pár órával később mégiscsak kinyitotta a boltot.

A kisemmizett szív gyéren dobogott. Védtelenül, ernyedten csüngött az ékszerész kabátján. Ráncos és csúnya volt, nem illett a bordóvörös színe az ékszerész kabátjához. Márpedig az ilyet hamar észreveszi a kifinomult pillantás! Az ékszerész szíve vigasztalanul vágyódott az ellopott díszes keret után. –„De jó lenne, ha egy tanítvány készítene nekem egy másik szív-foglalatot! De nincsen tanítvány. Önző voltam, nem bíztam senkiben” – gondolta keserűen az ékszerész. –„Nincs kire hagynom az üzletemet! Összegyűjtött gazdagságomat szétfújja az idő! Mindenemet széthordják az emberek!”- De az ékszerész hiába kesergett, nem volt, aki meghallgassa panaszát. Így aztán nem volt mást tenni a kesergő ékszerésznek, mint gyorsan meghalni.

Az ékszerész, aki gazdagnak elég gazdag volt, de nem volt jószívű, egyik percről a másikra meg is halt. De nem úgy, hogy összeesett és végigvágódott a padlón, nem úgy. Hanem állva maradt a pult mögött és megmerevedett. Olyan erősen kapaszkodott a pénzzel teli kasszába, hogy állva maradt a pult mögött. Megmerevedett és meghalt! De ezt a vevők észre sem vették, mert ahogyan minden nap, most is ott állt az ékszerész a boltjában a pult mögött. Csak éppen nem mozdult. Néha pislogott egyet-egyet, de amúgy teljesen merev, szótlan és mozdulatlan volt. Ám bárhogyan tetette az aranyszívű ékszerész, hogy még él, bármennyire gazdag volt, alapvetően és súlyosan, mereven és mozdulatlanul, vér nélkül és levegő nélkül, véglegesen halott volt.

* * *

(Budapest, 2010. május 6.)