Tarzan Zéró

Az evő ember

A pályaudvaron állunk. Max és én ide-oda tipegünk a peronon. Vonatra várunk. Az idő lassan múlik. A vágány üres.

Megszólal a megafon. Max és én fölnézünk a megafonra. Mit mond a megafon? A vonat indul, ezt mondja.

A képmező, mely bennünket mutat a csomagokkal és az üres sínekkel, kitágul. A vonat a másik vágányon áll. Szíve zihálva lüktet, füstpamacsot tüsszent. A fekete vaskerekek lustán körbefordulnak. A vonat már indul!

Szaladunk a vonat után. Eldobáljuk csomagjainkat és egy utolsó lendülettel mégiscsak felugrunk a vonatra. Ekkor a szerelvény megáll. Max és én ostobán bámulunk. Szívünk zihál.

Leszáll a kalauz. Elindul visszafelé a sínek mellett. Már messze jár, alakja kis pont a távolban. A kalauz az órájára néz. A messzeségben a sípjába fúj. Itt a vonat elindul. A kalauz megfordul és fut a vonat után. A távolság miatt a kalauznak futnia kell a vonat után. A kalauz utoléri a vonatot és fölugrik az utolsó lépcsőre. Szíve zihál.

*

A vonaton minden hely foglalt. Az utasok néma csendben ülnek. Kibámulnak az ablakon, vagy egymást fürkészik, a kezükkel szöszmötölnek. Néhányan olvasnak. Szótlanság honol.

Amikor elindul a vonat, mindenki beszélgetni kezd. Egymás szavába vágnak és egyszerre beszélnek. A hangzavarból nem értünk semmit, csak azt, hogy a történetekben szerelem és pénz szerepel.

Alagút jön. A kép, melyet Max-szal látunk, elsötétül. Mindenki sikít a sötétben.

Napfény jön. Éles vágással kiérünk a vakító napfényre. Hirtelen csend lesz, mély és süket csend. Az utasok némán ülnek a helyükön. Kibámulnak az ablakon. Kétoldalt a sínek mellett szaladnak a fák.

*

A mi vagonunkban utazik az evő ember. Az ablaknál ül és eszik. A nagy csöndben jobbra-balra forgatja tekintetét és gyorsan a szájába töm valamit. Egy falatot. Aztán megint egyet. És még egyet. Meg se rágja, csak lenyeli. Ez így megy hosszan, míg elölről nem kezdi. Egy falat. Megint egy. És még egy!

Az evő ember jobbra-balra forgatja a szemeit és eszik. Látjuk, mit eszik. Egy puncstortát, aztán sült krumplit héjastul, hat hamburgert, sörrel és műanyag tálcával. A szomszéd öngyújtóját, egy káposztát, egy félig forró vasalót. Csirkecombot uborkával, egy darabka sajtot disznóbőr pénztárcával, és a sapkarózsát a kalauz fejéről. Elnyeli az ablak tekerőjét és a „kihajolni tilos” –táblát. A betűket leszopogatja és kipöki az ablakon. Hogyan tekeri le ezután az ablakot, ez rejtély marad.

A szerelvény robog. Max és én kibámulunk az ablakon. A tájat látjuk, a sínek mellett szaladnak a fák. A szerelvény ütemesen ringatózik. Érezzük, hogy alattunk a fekete vaskerekek serényen körbefordulnak.

Az evő ember forgatja a tekintetét és eszik. Fölhasítja az üléshuzatot és a szájába tömi az afrikot. Eltökélten rág. Látszik rajta, hogy mindenre elszánta magát. Max nyugalmat színlel. Szíve, mint a vasfekete mozdony, úgy kalapál.

*

A kalauz megáll mellettünk. – Kérem a jegyeket!

-Nem adom – feleli Max és megsértődik.

-Én vagyok a kalauz. Az utasok nekem adják a jegyeket, ellenőrzésre. Kezdjük újra! – mondja a kalauz. –Kérem a jegyeket!

Amikor Max sértődötten odanyújtja a jegyeket, az evő ember kikapja a kezéből és egy harapással lenyeli.

-Fussunk! – kiáltom.

Max és én felpattanunk a helyünkről. Futunk. Felrántjuk az ajtókat, egyiket a másik után. Az ajtók önműködően becsukódnak mögöttünk, abban a sorrendben, ahogyan felrántjuk őket. Elöl fut Max, mögötte futok én. Max fölrántja az ajtót, átfut rajta, aztán következem én. Én is átfutok az ajtón és az önműködően becsukódik mögöttem. Így futunk kocsiról kocsira, rengeteg ajtón keresztül.

Az utolsó ajtóhoz érünk. Max hirtelen megáll. A hátának ütközöm. Kinézünk a sínpárra, mely a vonat alól szélesen indul és kis csúcsban fut össze a távolban.

A vonat lassít és megáll. A fekete vaskerekek nem forognak már, csak lustálkodnak alattunk a síneken. A vonat megáll.

Visszanézünk, jön-e a kalauz. Várunk, ahogyan a vonat is vár. Zihálva várakozunk mindhárman a síneken. Max, a vonat, és én.

A vaskerekek lassan megindulnak. A szerelvény elindul. A sínek távolodnak. Lehet, hogy csak mi látjuk úgy, és a sínek egyszerűen ott maradnak a helyükön. Ki tudja, mi az igazság?

Kinézünk az ablakon. Mit látunk az ablakon át? A sínek mellett az evő ember áll megbilincselve, két fegyveres őr között. Az egyik sapka nélkül, mert az evő ember azt már megzabálta. Ők is távolodnak.

Max és én sejtjük, hogy hamarosan eljön az utolsó kép. Úgy is van: fejünk felett egy gyalogos híd úszik keresztbe. A közepén egy ember áll és integet. Az integető alak egyre kisebb, végül eltűnik a távolban.

* * *