Tarzan Zéró

Dobozba bújt mosolygó nők

-Nő kell! Unom a banánt! – bökte ki Maksz a harmadik fagyi után. A „Lermontov ősszel” étteremben ültünk. Nyár volt, de már fél éve csak banánfagylaltot adtak. –Unom a banánt! – ismételte Maksz. – Legalább egy nő kellene már!

Maksz balszerencséjére gondoltam. Kollégiumi szobatársak voltunk az egyetemen. Régi, szép idők! Délig aludtunk, este kocsma és a lányok. Maksz külföldi cuccokkal üzletelt. Egy évvel később valutával lebukott és kizárták az egyetemről. Megúszta a börtönt, de a nők sorban leléptek. Maksz állás után nézett a CSESURA-ban. („Csepegtető, Súroló, Ragasztó”.) Ami lecsepegett, ő súrolta fel. Nem volt jó állás.

-Művész leszek! – mondta Maksz. – Kell hozzá egy telefonfülke.

Nem értettem, hogyan jön össze a kettő, de éreztem, nagyon fontos, amit mond. – Mi kell még? – kérdeztem, hátha mond még valamit. Ezt mondta:

-Kell egy fűrész. Meg sok-sok nő!

Beindult a fantáziám. Rekedten kérdeztem:

-...Minek?

-A nő a lényeg! A többi csak kellék. – Maksz átszellemült. – És az lesz a szám címe, hogy „A szívcsaló kokain”!

Bólintottam, mintha mindent értenék. – Jó cím. Regényes! – Semmit sem értettem.

-Rendelj fagyit – mondta Maksz. – Elmagyarázom.

*

A Vecsernaja Gazetánál nem akarták fölvenni a hirdetést. Maksz magyarázott, erősködött, fenyegetőzött, hogy a főnökhöz megy, végül barátságos hangon fölajánlott egy olasz gyártmányú műanyag szandált. -Negyvenkettes méret – tette hozzá. A felvevő nő megenyhült: -Nagy, de nem bánom. Kérem a szöveget!

Föladtuk a hirdetést. A szöveg így szólt: „ILLUZIONISTA BŰVÉSZ KÜLFÖLDI SZERZŐDÉSRE ASSZISZTENSNŐT KERES.” És a telefonszám.

-Ez igen! –csettintettem kint az utcán.

-Tömegesen fognak tolongani a nők! – felelte Maksz. – megjelenés bikiniben! Te leszel a menedzserem. Megkéred a jelentkezőt, fáradjon be a fülkébe, hogy kipróbáljuk a számot. Tudod, amikor mosolyogva kettéfűrészelik a dobozba bújt nőt. Mi ezt telefonfülkével csináljuk. A nő bemegy. És akkor beférkőzünk!

-Hová? – kérdeztem ámulva, mert éreztem, hogy ez okos terv.

-A fülkébe! – felelte Maksz.

-És ott bent... Mit csinálunk?

Maksz mosolygott. –Te semmit. Kint maradsz és fűrészelsz. A többit bízd rám!

*

Két nap múlva szünet nélkül csörgött a telefon. Szépséges hangok közölték búgva, hogy őket a nagy Io Kio nyilvánosan Poljot típusú karórává változtatta. Egyvalaki még azt is mondta, hogy ő évekig úgy maradt és viselték. Csak mostanában lett ismét nő. – „De most nő, ugye?” – kérdezte Maksz és közölte, hogy a nyilvánossághoz nem ragaszkodik, de próbát mindenképpen kell tennünk. Megjelenés bikiniben! Tessék, itt a cím, tizedikétől lehet jönni délután.

Maksz lerakta a kagylót.

-Egy karórával beszéltem – fordult hozzám. – De most nő. Akkor pedig jöhet! Tizedikéig szereznünk kell egy telefonfülkét!

-Mit szólnál a hűtőszekrény dobozához? – vetettem föl..

-Komolytalan. Kevés benne a hely – torkollt le. – Telefonfülke kell! Beragasztjuk az üvegét aranypapírral. Tök romantikus lesz!

-Honnan szerzünk telefonfülkét?

-Lopunk! – felelte Maksz. – Mi sem könnyebb ennél!

*

Maksz otthagyta munkahelyét. Egész nap otthon ült és nőkkel trafikált a telefonon. Én meg az utcákat róttam, hogy kinézzek egy alkalmas fülkét valami félreeső helyen. Találtam is a Kijevi pályaudvar mellett, egy szódavíz-automata hátánál.

Maksznak nem tetszett az ötlet.

-Pályaudvar? Nagy a nyüzsgés! És éppen egy szódavíz-automatánál, ahol sorban állnak az emberek! Nem jó! Keress más helyet! – és felkapta a telefonkagylót a készülékről, mely megállás nélkül csörgött. – Halló?

Újabb két napig jártam a várost. Minden fülke rossz helyen állt. Egy trolimegálló vagy az üzletek ajtaja mindig akadályozott.

-Ide hallgass, ebben a városban nincs néptelen hely – mondtam Maksznak. Még mindig a telefonon csüngött.

-Menj a Forradalmi Múzeumhoz! Ott sosincs senki.

-Már voltam. Akkor ment be egy száztagú külföldi csoport.

Maksz gondolkozott.

-Taktikát változtatunk. Melyik a legforgalmasabb hely?

-A Gorkij utca. Vagy a Vörös tér. Vagy a KGB előtt a Dzserzsinszkij téren.

Maksz lecsapott.

-Onnan fogjuk ellopni a fülkét! Fényes nappal! A KGB elől!

Elhűltem. Milyen vakmerő terv!

-Mit izgulsz? Szerelőknek öltözünk és szépen, nyugisan leemeljük a fülkét. Korszerűsítjük a berendezést!

-Maksz, menjünk inkább a Gorkij utcára, vagy mit bánom én, a Vörös térre!

-Beszartál, mi?! – nevetett Maksz. Elgondolkozott és azt mondta: -Akkor a Kijevi pályaudvarhoz megyünk. A szódavíz-automata legalább takar.

*

Tervünkbe beszerveztük Alojzijt is. Maksz a csepegtetőktől ismerte a sofőrt, aki hosszas puhítás után ráállt, hogy hazaszállítja a fülkét húsz üveg vodkáért. Maksz dühöngött a piszokul magas ár miatt, de beleegyezett. Egy telefonfülkét mégsem vihetünk haza a metrón.

Kilencedikén reggel munkásruhában, feszítővasakkal odavonultunk a Kijevi pályaudvarhoz. Éppen megcéloztuk a fülkét, amikor észrevettük, hogy két szerelő matat a készülékkel. Hidegvérrel elmentünk mellettük és befordultunk a következő sarkon.

-Most mi lesz? – kérdeztem. –Befuccsol a szám! – „A szívcsaló kokain”-ra gondoltam.

-Más fülkét keresünk! – felelte Maksz eltökélten.

-Már kilencedike van! – suttogtam izgatottan Maksz fülébe. -Szólni kell Alojzijnak, hogy gáz van!

-Pontban tizenkettőkor érkezik – ráncolta Maksz a homlokát.

-Várjunk addig! – javasoltam.

A sarokról lestük, mit csinálnak azok ketten. Lassan, ráérősen leszerelték a telefonfülkét. Ezalatt mi feltűnés nélkül, lassan és ráérősen cigarettáztunk. Dél felé járt. A munkások szerszámjaikat rakosgatták. Mikor újra kilestünk, már nem voltak sehol. A telefonfülke roggyantan árválkodott a sarkon.

Ekkor fordult be Alojzij a teherautóval. Fölismertük a helyzetet. Tíz perc múlva a fülke a mi hálónkban vergődött. Pontosabban Alojzij teherautóján, mely szélsebesen robogott Maksz lakása felé.

*

A telefonfülkét a nagyobbik szobában állítottuk fel. Az üvegeket beragasztottuk aranypapírral. Tényleg tök romantikus lett.

Maksz valósággal simogatta tekintetével a fülkét.

-Csak fűrész kell, és jöhetnek a nők! Te oda állsz jobbra. Könnyedén meghajolsz. Kinyitod az ajtót. A nő bemegy. Én is. Becsukod az ajtót. Aztán igyekezz minél nagyobb zajt csapni a fűrésszel!

-És mit fogtok odabent csinálni?

Maksz gúnyosan rám nézett és azt mondta:

-Csak nem képzeled, hogy leszek olyan hülye és Poljot karórává változtatom a nőt?!

-Te szívcsaló! – feleltem.

*

Elérkezett a tizedike. Maksz kicsípte magát. Könyékig felgyűrt ujjú szvettert és kölcsön-nadrágot viselt. Egy zsokésapkát csapott féloldalasan a fejére. Festői látványt nyújtott, de még mindig jobb volt, mint szalmakalapban, amit eredetileg akart.

Délután jöttek a nők..! A művész hűvös volt és szertartásos. Én, mint a művész menedzsere könnyedén meghajoltam. Lekaptam fejemről a szalmakalapot, melyet végül én viseltem és franciásan legyintettem egy finomat. Kinyitottam az ajtót. A nők egyenként bementek. Maksz is. Becsuktam az ajtót és fűrészeltem az odakészített széket. ...Legyen teljes az illúzió!

Tizenkettedikén már tapostuk a fűrészport. A nők elragadtatva léptek ki a varázsfülkéből. Maksz szerény bólintással, de öntudatosan köszöngette a bókokat: -...Művész vagyok! – Lehunyt szemmel sóhajtott és megrándította a vállát, mintha azt mondaná: „Mit tehetnék mást, hiszen egyszerűen művész vagyok!”

Ilyenkor a nők két kézzel megragadták Maksz csuklóját és szenvedéllyel suttogták: -Igen, igen! Ön nagy művész!

És jött a következő jelölt.

*

Vajon mit csinálnak odabent Maksz és a nők..? Fűrészelés közben ezen tűnődtem, amikor belépett a következő jelölt.

-Szvetlana vagyok. A karóra. – A kezét nyújtotta. Rajta egy Poljot. Húsz évnél fiatalabb és nagyon csinos lány volt. ...És milyen feszes húsú!

Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Meghajoltam, legyintettem, kinyitottam, bementek. Fűrészeltem.

Ez a Szvetlana abban különbözött a többitől, hogy amikor kijött a fülkéből és begombolkozott, azt mondta:

-A mutatvány jó! De merre van a „külföld”? Ahová a szerződés szól.

-Megmondjam? – főzte Maksz a lányt. – Ha megmondom, belesápadsz.

-Na.

-Abu-Dhabi.

A lány elnémult. Szemében tisztelet csillant mestere iránt.

-Az jó messze van.

-Csak innen.

-És mennyit kell várni a vízumra?

Most Makszon volt a sor.

-Jó sokat. Talán egy évet is. Lesz alkalmunk gyakorolni a számot! – felelte.

*

Ezzel a Szvetlanával alaposan befürödtünk. A csaj elunta a vízumra várakozást és beköpte Makszot a hekusoknak.

Maksz elmondott a rendőrségen engem is. Kijöttek értem. Cserébe én is elmondtam mindent. A műanyag olasz szandált, az Alojzijt, a Szvetlanát. Ki hitte volna, hogy a lány csak tizenöt éves? Hiszen akkora dudái vannak, hogy na! Kábé ekkorák, mutattam a kezemmel a kihallgató tisztnek. Furcsa pasas volt. Mindent szótlanul meghallgatott. Csak egyszer kérdezett: mi volt az a kokain? Mondtam, hogy a szám címe. Miért? Mert az olyan regényes. De ezt is Maksz mondta.

-Írja alá a jegyzőkönyvet a lap alján – szólt a tiszt. – Nem felejtett ki semmit?

Gondolkoztam, miről nem beszéltem még.

-Évekkel ezelőtt Maksznak volt egy nyula. Éjjel mindig lelegelte a zöld szőnyeg rojtjait. Azt hitte, fű.

A vizsgálótiszt megütközve bámult. Nem kérdezett, de én mégis folytattam:

-Ez a fehér nyúl néhány hónap múlva zöldesre színeződött! ...Ezt is beleírjam?

-Írja bele – bólintott a tiszt.

***

(1989. JÚLIUS 1., BUDAPEST)