Tarzan Zéró

Egy melltartó halála

(La mort d'un soutien-gorge)

-Értsd meg, bébi, nem mondhatom a vendégnek, hogy menjen haza... Ha megmondom, kirúgnak! Ötre nem tudok nálad lenni. ...Hatkor oké? Miért? Nem látsz ide, bébi, de két tökfej ül a négyes asztalnál és nem akarnak elmenni... Igen, a négyes is az enyém, mióta Rose lelépett. Ismered, milyen szarrágó a főnök... Tudod mit, cicapuszi? Gyere ide egy nagy pisztollyal és szegezd rá a vendégekre, akkor végre hazamehetek. Majd hívlak később. Csá!

A pincérlány letette a telefont és visszasietett a pulthoz. A négyes asztalnál magasba lendült egy kéz. -Két kávét kérünk! - Két kávét a négyesre - intett a lány a pultosnak. - Az én kis filozófus tökfejeimnek - tette hozzá halkan. Belemarkolt a cukortartóba és néhány zacskóval a tálcára szórt. Rátette a kávékat és a négyeshez sietett.

Az asztalnál két fickó vitatkozott az üres csészék felett. Öltözetükkel kiríttak a gyorsétkezde vendégei közül. Egyikük, a sovány körszakállas micisapkában szivarozott. Társa ódivatú, kerek fémkeretes szemüveggel és kis bajusszal orra alatt vele szemben ült. Kockás flanelingéhez csokornyakkendőt viselt. "-Ez bevándorló... A másik nyálas francia" -gondolta a pincérlány mosolyogva és eléjük tette a kávét. Éppen a szemüveges beszélt:

-Anyaszült meztelen volt a csaj, tök meztelen, még a fülbevalót is levette... Volt nála két vékony kötőtű meg egy gombolyag fonal. És szépen kötögetett. Feküdt a faágyon a női napozóban egész nap meztelenül és kötögetett. Először egy bugyit, aztán egy melltartót. Amikor elkészült, felvette magára és hazament. Ehhez mit szólsz?

A micisapkás csodálkozva meredt a szemüvegesre:

-Te hiszel Istenben? Vagy ez a véletlen műve volt..?

-Én a nőkben hiszek, Albert. Miféle véletlen lehet egy gombolyag fonalban? Köszönjük a kávét! - fordult a bajuszos a pincérlányhoz és alaposan végigmérte. "-Milyen formás dinnyék" - gondolta és elővette pénztárcáját. -Mennyi? -Két dollár negyven. - A bajuszos kiszámolta a pénzt és hozzátett tíz centet. A pincérlány kötényébe söpörte az aprót és egy ronggyal letörölgette az asztalt.

-Albert, te mi szeretnél lenni halálod után? -kérdezte a szemüveges.

-Én feljutok a mennyországba. Ott végre költő lehetek.

-Onnan fentről jól látni a női napozót, ki fekszik hason, ki kötöget.

A pincérlány faarccal hallgatta a párbeszédet. Leszedte az üres csészéket és kiürítette a hamutartót.

-Most válaszold meg te is, mi szeretnél lenni a halálod után!

-Én..? Én nem halok meg soha!

-És ha mégis?

-De nem halok meg.

-Na, fogadjunk.

-Hogy meghalok..? Hülyének nézel?!

-Ha mégis meghalnál, mi szeretnél lenni?

-Mondom, hogy nem halok meg.

-Akkor úgy kérdezem: ha még egyszer újra élhetnél, milyen formát választanál?

-Női formát. Mondjuk, egy mellet. Vagy inkább egy melltartót.

-Melltartó szeretnél lenni?

-Igen. Pici, finom kapcsokkal. Csipkével. Vállpánttal! Hatvan százalék selyemből, negyvenben pamut. Hogy mindig formában legyek.

-Nem akarsz inkább tűzoltó lenni? Vagy az Egyesült Államok elnöke? Vagy egy mészárszék macskája?

A szemüveges elgondolkodva a kávéscsészéért nyúlt. Albert, micisapkájában ugyanebben a pillanatban a saját csészéjét fogta meg. Egyszerre a szájukhoz emelték és egyetlen mozdulattal bedöntötték a kávét.

-Két kávét kérünk ismét! - mondta a bajuszos a pincérlánynak.

-Azonnal - felelte a lány. Rátette a rongyot a tálcájára és elment. A bajuszos utánanézett.

"-Jó segge van", gondolta és hangosan folytatta:

-Hülye lennék a mészárszék macskája lenni, ha lehetnék melltartó! És nagy barom vagy, ha te költő leszel. Abból nem lehet megélni. Legyél inkább autótolvaj!

-Én mégis költő leszek. Babérkoszorú és lant; gyertyák, fehér papirosok, veresbor... Honoráriumok, márványtáblák, utcanevek! Legyél te is költő a második életedben!

-Albert, én melltartó akarok lenni! Szivacsbetéttel! - A szemüveges, bajuszos, sovány alak rágyújtott egy cigarettára. Mélyen leszívta a füstöt és folytatta az ábrándozást: - Hazudtam, Albert! Kész vagyok meghalni bármely percben, hogy melltartóként újjászülethessek! Milyen lágyan és finoman szolgálnám úrnőm kebelét! Ez egy bizalmi állás. Szemérmesen megbúvnék a gazdám ruhája alatt és alig észrevehetően körbefonnám testét... Rugalmasan, könnyedén tartanám a testes kebleket, reggeltől estig! Megbecsülnének engem... Kézzel mosnának langymeleg vízben. ...És azok a kímélő mosóporok! Illatos lennék és tiszta, saját fogasom lenne a szekrényben, ahol este fejemet álomra hajtanám... Végre utaznék, láthatnám a világot... Úrnőm magával vinne idegen szállodákba, új kalandok várnának... Sem passzport, sem helyfoglalás a repülőgépen nem kellene. Gondosan összehajtanák hatvan-negyven százalékban rugalmas testemet és becsomagolnának egy bőröndbe... Ó, kész vagyok bármely percben elbúcsúzni ettől a nyomorult élettől, hogy egy másikat, egy ragyogóbbat élhessek! Albert! Hazudtam! Készen állok a halálra, hogy melltartóként újjászülessek!

Albert, a nyálas francia, micisapkájában háttal ült a bejáratnak, így nem láthatta, hogy néhány pillanattal korábban két férfi lépett az étkezdébe. Az egyik a pulton elhelyezett kasszához igyekezett, a másik megállt az ajtóban. Theresa Stone-Butcher, a huszonhat éves, telt idomú felszolgálónő a pénztárgép mellett állt és éppen azt akarta mondani a pultosnak, hogy "két kávét a tökfejeknek", miközben magában azt gondolta, hogy "hatra se érek oda". De nem mondott semmit, mert a belépőkre pillantott. Mindkettő kezében revolver.

-Ide a pénzt! - szólt az első és egy lövést nyomatékul a levegőbe eresztett.

A vendégek mozdulatlanná dermedtek. Néhányan az asztal alá buktak. Néhányan félelmükben tovább ettek. A pincérlány kimarkolta a bankjegyeket a kasszából. -Hetvennyolc dollár - nyújtotta a pénzt. -Hetvennyolc?! Te szaros kurva! Hol a többi?!! - A fickó elkapta a pénzt és a fegyvert a lány fejének szegezte. -Ide a többit, vagy megöllek! -ordította.

-Milyen többit? Ennyi van - nyögte a lány a pisztolycsővel szemközt.

-Hagyjad a lányt! Ereszd el! - ugrott fel a négyes asztaltól a szemüveges alak és egyenesen a pulthoz rohant. - Én adok még pénzt!

Albert, aki nem mert hátrafordulni, megértette a helyzetet. -Adolfo! Állj meg! Hasra!!

Az ajtóból lövés dörrent. A második rabló tüzelt. A golyó szerencsésen elsüvített Adolfo mellett, aki felbukott egy székben és fejjel előre a padlóra zuhant. A támadók kirontottak az étkezdéből és a hetvennyolc dollárral eltűntek az utcán.

A vendégek felugráltak helyükről. Néhányan fizetés nélkül megléptek a felfordulásban. Egy lengyel teherautósofőr Adolfót élesztgette a földön, sikertelenül. Albert mellette térdelt és a kezét fogva szünet nélkül azt hajtogatta, hogy "comme la vie, c'est petite... comme la vie...", egészen addig, míg az elsősegély megérkezett. Akkor az orvos megállapította a mozdulatlan Adolfóról, hogy már nem él. Halálát koponyatörés és egyidejű szívgörcs okozta.

Theresa Stone-Butcher este nyolcra ért haza és nem telefonált a barátjának.

*

Ettől a perctől az események fölgyorsulnak. Elhagyjuk a múlt időt és egy négyszögletes kukucskáló lyukon, mely lehet egy filmkamera képmezője is, átlépünk a jelenbe... Adolfo tehát jelenleg Párizsban függ a Galeries Lafayette luxusáruház fehérneműosztályán és akarata ellenére egy hatalmas méretű nyári árleszállításban vesz részt. Adolfo a szégyenpír rózsájával szótlanul és engedelmesen lóg két olasz XXL-es bugyi és három amerikai body-wear társaságában egy függőpolc akasztóján, mely fölött tábla hirdeti: mínusz 40%! Adolfo diszkréten csipkés vállpántja halványpiros alapon kockamintás. Középen a két kehely közt kis fekete bajusz fityeg és a jól ismert régimódi, drótkeretes szemüveg. Úgy tűnik, mintha rátűzött díszítés vagy kapocs lenne; mindenesetre Adolfo kinézete inkább kedves, mint hivalkodó. Ezt látszik alátámasztani az árcédula is, melyet egy szúrós műanyag rögzítőkapoccsal Adolfo testébe tűztek. Rajta felirat: "Modéle John Lennon. Synthetique. Lavage machine."

A függőpolc akasztóján nagy a tülekedés, persze csak akkor, ha senki sincs a közelben. A két olasz debella rosszindulatúan taszigálja Adolfót és be nem áll a szájuk. Minduntalan a milánói makaróniról pofáznak, hogy arra nem kell só egyáltalán. Az amcsik összetartanak: protestáns szilárdsággal védik a hamburger becsületét és egybehangzóan állítják, hogy Olaszországban lopnak. Természetesen mindhárman nemdohányzók. Adolfo ilyen környezetben többnyire hallgat vagy legalábbis tőmondatokban válaszol.

A társaság hirtelen mozdulatlanságba dermed. Egy vásárló közelít a polchoz. A nő határozatlanul nézegeti a leértékelteket, látszik, hogy semmi elképzelése sincs. Ruházata egyszerű és olcsó. A lábán vászon tornacipő. Adolfo lesüti a szemét, igyekszik eltűnni a bugyik mögött. A két olasz tátott szájjal, mozdulatlanul csüng, halottnak tettetik magukat. Adolfo magában azt gondolja: "-Ó, Uram, csak ne ezt! Add, hogy menjen innen! Inkább leszokom a cigarettáról cserébe, csak ez a nő menjen innen!"

Most átugrunk az ellenkező nézőpontba. A nő észreveszi a bajuszos melltartót. A kamera harminc méteres zoom-mal egyenesen ráközelít. A nő nem látja, hogy Adolfo lesütött szemmel némán megadja magát a sorsnak.

A melltartó tehetetlenül tűri, hogy a kasszánál becsomagolják egy büdös plasztikzacskóba. Amikor begyűrik a sötét odúba, a fények és hangok megszűnnek. Az utolsó hangfoszlány, amit Adolfo még hall, az, hogy "só nem kell rá, úgy finomabb".

Adolfo nem emlékszik, milyen utcákon vitték haza. Sötét börtöne forróságában hányinger kerülgeti, mert a nő útközben lóbálja a zacskót. Buszra szállnak. A tömegben a zacskó nekipréselődik a lábaknak. "-Uram, add, hogy élve kikerüljek innen! Megfulladok! Csak épségben szabaduljak ki!" - fohászkodik a melltartó.

Hazaérnek. "-Mindjárt kicsomagolnak! Lélegzethez jutok! Talán fel is próbálnak... Végre munkába állhatok! Ismerkedjünk össze: a nevem Adolfo..." - egy meghajlásos pukkedlit próbálgat a zacskó gyomrában. Ekkor a tasak szétnyílik. Határozott kezek előrántják Adolfót a mélyből. Végre fellélegezhet!

Rövid és gyors erotikus jelenet következik. Adolfónak alig marad ideje körbepillantani a szobában, máris felpróbálják. "-Jaj, ne!" - sikítja a melltartó hangtalanul, amint a keblek közelítenek. "-Én csak 44-es méret vagyok! Mit akar itt ez a két óriási dinnye?! ...Ti hatalmas csöcsök!" - nyögi Adolfo és pukkedlizni próbál. "-A nevem: Ado..." - Eddig jut a bemutatkozásban, mikor a száját betapasztják. A kapcsokat becsatolják rajta. Adolfo varratai pattanásig feszülnek. A szeme kidülled és minden erejét össze kell szednie, hogy a két féltekét megtartsa.

-Kicsit szorít. Na, milyen? - A nő odafordul az ágyon heverő kopasz fickóhoz.

-Szexi vagy, Vera. Jól áll neked ez a bajusz itt középen.

-Visszavigyem? Ez volt az egyetlen bajuszos. Visszavigyem vagy ne?

-Nekem tetszik, hogy kidagadnak a melleid - feleli a kopasz. Adolfo csak most veszi észre, hogy a fickónak hasonló bajusza van. -És ez a kis műbajusz itt egészen jó! Mindjárt megtüskellem! - A fickó feláll az ágyról és közelít. "Isten, segíts! Szúr! Szúr!!" - sikoltja Adolfo rémülten, mikor a pasi fejét a nő mellébe fúrja.

-Vedd le! Vedd már le ezt a francot! - lihegi a fickó és eltépi a melltartó pántját. Reccsenés, Adolfo a földre zuhan. - Átkozott kapcsok! - fújtatja a kopasz.

-Hülye vagy? Most vettem hetvennyolc frankért! Vadonatúj! - rebegi Vera. Lehajol a melltartóért és csalódottan a szekrénybe hajítja. Odabenn sötét.

Adolfo sírva nyalogatja elszakadt pántját. A seb szerencsére nem vérzik, de a bal oldala teljesen megbénult. Jobbnak látja, ha a sötétben mozdulatlanul kussol. Egyszer csak erős szorítást érez a vállán. Egy gumírozott valami megragadja és rákiált: -Ki vagy és mit akarsz itt?! - Adolfo nyöszörög: -Ne bánts... Én a Galeries Lafayette-ből vagyok... Mínusz negyven százalék... - Szeme lassan megszokja a szekrény sötétjét. Egy keménykötésű téli zokni körvonala rajzolódik ki előtte. Néhány gatya távolabbról közbeszól: -Leértékelt áru! Ez csak egy bevándorló lehet! - A zokni elereszti Adolfo vállát és fenyegetően közel hajol. Adolfo szörnyű lábszagot érez. A zokni fröcsögve beszél: -Idefigyelj, öcsi! Mi itten nem szeretjük a bevándorlókat! Jobb lesz, ha szépen meghúzod magad és befogod a pofád! Könnyen megeshet errefelé, hogy váratlanul felfeslik rajtad egy varrat... És akkor lebontunk téged gombolyaggá!

A melltartó minden ízében reszket. -Én nem... csináltam semmi rosszat... Engem megvettek és ide hoztak...-Kuss! Ismerjük ezt a dumát! - mordul rá a téli zokni. -Ha kérdezlek, csak 'igenis, uram'-mal válaszolsz! Világos?! -Igenis, uram. -Ha nem akarsz egy körömollót a hátadba, akkor most fölmászol a negyedik polcra és befogod a pofád! Itt én vagyok a teremfőnök! Akkor jöhetsz le, ha én szólok. Vagy ha a gazda kivesz onnan. Világos?! - Igenis, uram. - Indíts! - A kötekedő téli zokni durván taszít egyet Adolfón.

A melltartó a polcok felé indul. A harmadikon gyűrött T-shirtek gúnyolódnak rajta:

-Nézzétek, milyen cuki bajusza van! Haver, most ez a divat? Milyen lassan mászik! Ostoba cicifix! - Adolfo úgy tesz, mintha nem hallaná. Örül, amikor a negyedikre érkezik. Lihegve megáll. Lepedőket lát.

-Mássz fel ide mellém! - A hang tisztán cseng a félhomályban. A szekrény eresztékein át beszűrődő fényben Adolfo megpillant egy rózsaszínű csipkebugyit. Az ötödikről nyújtja kezét a melltartónak. Adolfo elkapja a segítő kezet és feltornássza magát az ötödik polcra. -Itt biztonságban vagy... - suttogja a bugyi és barátságosan kezet ráz a meglepett Adolfóval.

-Mimi vagyok. Bienvenue! -Adolfo Blockhuster. Synthetic. -Milyen szép név! Csak nem gépben mosnak téged? -Nem tudom. Vadonatúj vagyok. -Szóval szűz! Mifelénk így mondják. Klassz a szemüveged. -Kösz.

Adolfo azon gondolkozik, hogyan rejthetné véka alá a nyári kiárusítást.

-Hová való vagy?

-A Galeries Lafayette-ből. De ezt nem szabad mondanom.

-Ó, a Galeries Lafayette-ből jössz?! Tényleg? Imádom azt az áruházat! Tényleg, te a Galeries Lafayette-ből jössz? Itt mindenki second-hand vétel! Vagy harminc-negyven százalékos leértékeltek. ...Miért nem szabad ezt mondani?

-Odalent azt mondták, tartsam a szájamat. - Adolfo zavartan köhécsel, mint akit lelepleztek.

-..Ja, az a téli zokni? Az egy keménykötésű barom. Egy bunkó neonáci. Csak pamutból van a hülyéje, mégis azt hiszi, ő itt az úr. Egész nyáron semmi dolga, ezért főnökösködik. Különben dől belőle a lábszag! Mosdatlan fickó. Ne törődj vele, ide már nem jön fel.

-Miért vagy te az ötödiken?

A mosolygós Mimi elszomorodik. -Kimentem a divatból. Több, mint fél éve nem hordanak. Most a gömbölyített vonal a menő. Nézz meg engem! Teljesen szögletes vagyok.

Adolfo alaposan szemrevételezi a bugyit. -Nem igaz! Egészen vonzó vagy. Finoman szőtt!

-Kösz. Rendes fiú vagy. - Mimi letöröl egy könnycseppet a szeméből. -Akkor is mellőznek!

Adolfo közelebb mászik Mimihez. -Te olyan jó vagy hozzám, Mimi. Kérdezhetek valamit?

-Na.

-Te mi voltál előző életedben?

-Hogyhogy mi voltam?

-Úgy értem... mielőtt bugyi lettél. Te mi voltál azelőtt?

-Bugyi voltam. Most is az vagyok. Egy vén trampli!

-Mimi... Te hiszel a reinkarnációban?

-Az micsoda? Olyan, mint a pliszírozás?

-Az azt jelenti, hogy valaki, aki azelőtt nem volt melltartó, most melltartóként új életet él.

-Ez hülyeség! Mindenki tudja, hogy a bugyikat a gólya hozza. Bugyik vagyunk és azok is maradunk. Illetve akad, aki melltartó, mint te. Talán ezt is az a hülye zokni dumálta be neked?!

-Nem, Mimi. Én nem voltam mindig melltartó. Én azelőtt...

-Vigyázz, molyok! Húzd le a fejed!

Mimi erőteljesen csapkod jobbra-balra. Adolfo éppen jókor félrerántja Mimit egy támadó moly elől. Egymásba gabalyodva lapulnak. "Egészen puha... És milyen illatos!" - gondolja magában a melltartó. Adolfo feltápászkodik és vállpántjának fémből készült csatjával úgy szájon vágja a molyt, hogy az tántorogva elröpül. -Milyen erős vagy, Adolfo! - búgja Mimi csodálattal. Hálából megvarrja Adolfo elszakadt pántját.

Telnek-múlnak a napok. Időnként vakító fénysugarak öntik el a szekrényt. Ilyenkor a gazda kivesz néhány ruhát a szekrényből, gyakran a melltartót is. E pillanatokban minden ruha mozdulatlanná dermed, mintha nem is élne. Egyedül Adolfo igyekszik visszanézni, amikor kihalásszák a szekrényből, hogy elkapja Mimi pillantását. A bugyi aggódó szemében könnycseppek csillognak.

Esténként Adolfo elcsigázva mászik fel az ötödikre. A kötekedő téli zokni valahol lapít, mert a többiek beszámoltak neki a kupánvágott molyról. Mimi örül, amikor Adolfót este újra látja. A gyakori hordástól Adolfónak szaga lesz, néhol már el is színeződik. A melltartó egyszer hajnalban tér haza, de Mimi nem alszik; hűségesen virraszt.

-Hol voltál? Ilyen későn kell hazajönni?! És mi ez a folt itt rajtad? - kérdezi a bugyi aggódva. -Leettek. Azt hiszem, tökfőzelék. - feleli Adolfo bágyadtan. -Hoztál sört? Olyan fáradt vagyok... De baromi nehéz tartani azokat a hatalmas tőgyeket! Az a legnehezebb, amikor futunk! -Adolfo, te ittál! Érzem a leheleteden! Mondd meg, ha ittál! - Mimi aggódva szagolgatja Adolfót. -Na jó, tényleg volt egy kis pezsgőzés. Rám fröccsent. Tehetek én róla?! - Mimi elkomorul: -Adolfo... téged ki fognak mosni! Készülj fel rá, hogy hamarosan kimosnak! - A bugyi suttogóra fogja hangját. -Uram, irgalmazz! Add, hogy minél gyorsabban túl legyen rajta... - Aznap este Adolfo nyugtalanul alszik.

Reggel vakító fényár hatol a szekrénybe: a gazda turkál a polcokon. Mimi ráfekszik Adolfóra és testével igyekszik eltakarni. Hiába minden igyekezete, a melltartót kiragadják. A szekrény ajtaja nagy csattanással bezárul.

Mimi két teljes nap múltán látja viszont kedvesét. Adolfo sápadtan és csendesen mászik fel a polcra. Színe halottfehér, mosolya fakó. Pántján barna égési sérülések. -Mi történt veled?! Úristen, csak nem esett bajod? - Adolfo bágyadtan mosolyog: -Úgy lett, ahogy mondtad. Kimostak! Majd' megfulladtam a mosógépben... A szememet vörösre csípte az öblítőszer. Facsartak, szárítottak! A centrifugában hányinger kerülgetett... Rosszabb, mint a körhinta! - Adolfóból kitörnek a könnyek: -Nem elég, hogy egy teljes napig függtem élet-halál között a szárítókötélen, utána még ki is vasalták a pántjaimat! Ó, Mimi, el sem tudod képzelni, mennyire égetett az a nehéz vasdarab! ...Miért születtem szintetikus anyagnak!

-Mégis, mi lennél inkább, tűzoltó?! - Mimi a melltartót vigasztalja. Adolfo lefekszik a sarokban. Mimi betakarja őt egy zsebkendővel. -Aludjál... Pihend ki magad! -Te, Mimi, ott fenn a szárítókötélen mindent hallottam. Ezek valami rosszban sántikálnak... Ahogy lenéztem a magasból, láttam, hogy a kopasz fickó egy kézzel rajzolt térképet tanulmányoz. Rolf, így hívják a kopaszt. A térkép egy bankról készült, a kijáratokat és az ablakokat mutatja. A pénztárat piros kereszttel rajzolták be. Mire készülnek ezek, Mimi? -Aludj, kedvesem... - Mimi ölébe vonja Adolfót és simogatja. -Te szegény Adolfo... Úgy szeretlek téged! Házasodjunk össze! Összeillünk, nem igaz? Te halványpiros vagy, én rózsaszínű... A gyerekeink bordók lesznek... Van itt hely a szekrényben elég, elférünk szépen. Boldogan élünk, míg meg nem halsz.

-Miből gondolod, hogy meghalok? - A melltartó gyanút fog. -Talán olvastál erről valamit?

-Rossz érzeteim vannak. - Mimi félrekapja pillantását. -Valami rosszat sejtek. Biztosan molyok jönnek megint. Aludjál, Adolfo!

- ...Molyok?! Majd jól bevágok egyet a molyoknak - mormogja Adolfo és már alszik is.

Reggel előkotorják a melltartót a szekrényből. Felöltik. A szekrény ajtaját rosszul csukják be, félig kinyílik. Így Mimi leskelődhet az ötödik polcról az öltözködés közben. Adolfo kikacsint a dekoltázs védelméből: -Este jövök! - Mimi bőg és a zsebkendővel integet: -Ég veled, Adolfo! Szeretlek..! - Mimi szeméből záporoznak a könnyek, még a negyediken elhelyezett lepedők is nyirkosak lesznek. Adolfónak nem marad ideje a búcsúzkodásra. Berántják fölötte a cippzárat és szaladnak le vele a lépcsőn.

Adolfo a sötétben nem lát semmit. A hangokból érti meg, mi történik körülötte. Kocsiajtó csapódik, a motort beindítják. Hosszan utaznak valahová. A kocsiban hárman ülnek, mert Rolf és Vera hangja mellett egy harmadik is megszólal. Azt mondja: -Csak végveszélyben lövünk! Semmi vadnyugat, Rolf! Ez nem film. Ha tüzelsz, máris öt évvel följebb megy a taxa. -Ha elkapnak - feleli Rolf. Szokatlanul cseng a hangja. -De nem kapnak el. Miért kapnának el? Huszonöt másodperc az egész, és már ott sem vagyunk. - Vera hallgat és vezet. A kocsiban feszült csend. Kisvártatva Rolf megszólal: -Közeledünk. Ez már a Place d'Italie. - A másik hang: -Akkor mindent pontosan úgy, ahogyan megbeszéltük!

A kocsi megáll. A két férfi kiszáll. Vera tovább járatja a motort. Adolfo végre talál egy cigaretta égette apró lyukat, ahol kileshet. Egy bank előtt állnak. Az ablakok és a kijárat elhelyezkedése ismerősnek tűnik... Mintha már látta volna ezt valahol! Adolfo egy závárzat fémes kattanását hallja. A cippzár leszalad. Megjelenik egy fekete vascső és a melltartó kelyhei közé hatol. Beretta 67-es. "-Te jó ég! Ez egy pisztoly!" - Adolfóba rémület nyilall. Várakoznak. Vera túráztatja a motort. Kintről lövések dörrennek. Vera testét hideg verejték borítja el, Adolfo egészen lucskos lesz. Futva megjelenik a másik férfi, kezében fegyver. Bevágódik a kocsiba. -Lépj a gázra! - kiáltja. -Hol van Rolf? - kérdi Vera. -Indíts már, te hülye! Lelőtték... A biztonsági ember! Gyerünk innen! Indíts már, te hülye barom! - Vera egyesbe löki a váltót és lelép a kuplungról. A kocsi kilő, a kerekek csikorognak. Adolfo a dekoltázs biztosnak hitt védelméből látja, hogy vad iramban keresztülhajtanak egy piros lámpán. A gyalogosok félreugranak. Egy sziréna felvijjog mögöttük. Két motoros rendőr üldözi őket. Vera fokozza az őrült tempót. A forgalommal szemben hajtanak. Több szembejövő autó, ahogy félrerántják a kormányt, egymásba rohan. Vera ámokfutóként vágtat a kocsival. A padlógáz dacára a két motoros rendőr a sarkukban van, sőt, egyikük fél kézzel vezet, a másikban pisztoly. Célzott lövéseket ad le a kocsi kerekére.

Bent a kocsiban eközben a férfi Vera tarkójához emeli fegyverét. -Ide figyelj, Vera! Én itt kiszállok a buliból! Ha beköpsz, esküszöm neked, hogy visszajövök és megöllek! Megértetted?! Bárhogy lesittelnek, visszajövök és véged! Megértetted?! - Vera homlokán gyöngyözik a verejték. -Igenis, Jimmy! - nyögi, de egy pillanatra se néz hátra. Tarkóján érzi a pisztolycsövet, miközben száznegyvennel vezet. -Mit tegyek, Jimmy? -Ott a metrólejárónál éles kanyarral fordulj hirtelen balra! - Jimmy keze az ajtókilincsen. -A többi már a te dolgod. Felejts el! Soha nem láttál, ha még lélegezni akarsz!

Vera a fékre tapos és hirtelen beveszi a kanyart. A férfi kiugrik a kocsiból és lerohan a metrólejáróba. Vera gázt ad, a nyitva hagyott ajtó becsapódik. Bekanyarodnak a motoros rendőrök is. Vera tövig nyomja a pedált, pedig éppen keresztben egy autóbusz érkezik. Fékcsikorgás, lövés dörren. A nő rábukik az autó kormányára és a kocsi egy kirakatba szalad. Minden csupa szilánk. Egy próbababa fürdőruhában fekszik a motorháztetőn és a halott Vera szemébe mosolyog. A melltartó vérzik. A rendőrök fékeznek a járdán. Adolfo felocsúdik a rémületből és az utolsó pillanatban sikerül leoldódnia az élettelen test fogságából. Évszázadoknak tűnik, míg kimászik a kocsi letekert ablakán. A rendőrök nem veszik észre, hogy a melltartó a kirakatba mászik. Adolfo egy próbababa testére fonódva talál menedéket. Mozdulatlanná dermed, még a szemét is behunyja. "-Ments meg, Uram, csak most az egyszer! Leszokok bármiről, amit csak kívánsz, csak most az egyszer ments meg!" - A melltartó csukott szemmel fohászkodik a próbababán. A rendőrök először az autó belsejét kutatják, azután a kirakatot. Adolfo szíve a torkában ver, miközben úgy tesz, mintha ő is a kollekció részét alkotná.

-Ott van! Ő az..! Amelyiken nincs árcédula! - harsan fel egy hang. Az álnok pénztárgép mindent látott. Csilingelve kivágja fiókját és egyenesen Adolfóra mutat.

Adolfo nem tétovázhat tovább. Villámgyorsan megnyitja kapcsát, széttárja pántjait és a földre zuhan. Egymásra dőlt napszemüvegek tömegén és üvegszilánkokon gázol át a csodálkozó rendőrök lába között. Sebesen a járdára iszkol. Büdös kutyaszarok között szalad a csatornanyílás öntöttvas lefolyórácsa felé. "-Ez az egyetlen lehetőség!"- villan át agyán és átpréseli magát a rácsokon. Rugalmas teste könnyen átjut, de a kapocs beakad. "-Jaj nekem!"- sikoltja Adolfo és nagyot rándít magán. Reccsenés; éles fájdalom hasít testébe. A kapocs leszakadt. Tovább, tovább! Adolfo sántítva menekül az ocsmány büdösben. A csatornában vaksötét; a melltartó bűzt és nyirkosságot érez. Hirtelen valami hegyes tárgy fúródik a mellébe.

-Hová sietsz, kis haver? - Egy patkány áll előtte. Hatalmas, rozsdás szöget feszít kardként Adolfo mellének. -Passzport kontroll! Ide a tartózkodási engedélyedet! - Adolfo elsápad:

-Uram, én csak egy melltartó vagyok... Leértékelt áru... Hagyjon életben!

-Szóval bevándorló! Mi itt egyáltalán nem szeretjük a bevándorlókat! Mi szél hozott errefelé?

-Uram, én a ... bugyimat keresem! - hazudja Adolfo, mert jobb nem jut az eszébe.

-Hülyének nézel?! Fiúk, ez a szemét viccelődni mer velem! És mi hagyjuk ezt?!

-Faljuk fel! Zabáljuk meg! - hangzik mindenfelől. -Ki lesz az első, aki beléharap?

Adolfo nem várja meg, hogy meglincseljék. Sarkon fordul és hanyatt-homlok menekül. Szerencsére a patkányok nem követik. Adolfo nem néz hátra, szakadt pántokkal menekül a bűzös csatornában. Egy vastagabb átmérőjű gyűjtővezetékbe jut, ahol sikerül fölkapaszkodnia egy sodródó borospalackra.

Adolfo az üveg hátán három teljes napig utazik az alvilágban. Ezalatt jelentős távolságot tesz meg a Place d'Italie-től a Boulevard Rochenquart-ig. Néha evez a pántjaival, néha csak sodródik, ám iparkodik a palackkal mindig a folyam közepén maradni, hogy ne szolgáljon célpontul az esetleges támadásoknak. A jó hajós mellé odaszegődik a szerencse; és amikor egy szűrőrács mögött fényt pillant meg, valami azt súgja neki, hogy bátran kiköthet. Adolfo kimászik a csatornából és a borospalackot útjára bocsátja. De előtte kiissza a maradék italt.

Adolfo szörnyen érzi magát. Kutyafáradtan hunyorog a fényben és nem tudja, mihez kezdjen. Jobban hasonlít mocskos rongycsomóhoz, mint fehérneműre. "-Bárcsak kimosnának! Nem törődnék a hányingerrel... Még vasalni is odaadnám magam!" - szomorkodik magában. De Adolfót senki sem akarja kimosni. Csapzottan, szürkén és büdösen álldogál a járdán, akár egy csavargó.

Egyszer csak úgy rémlik Adolfónak, mintha valaki nézné őt. Kíváncsi tekintetet érez a hátán. Megfordul és pillantása a szemközti bolt feliratára téved. GADGETS & EROTIC. Adolfo egy szexshop előtt áll. A bejáratot takaró csillogó aranyfüggöny előtt megtermett gorilla lebzsel. -Elmúltál már tizennyolc éves? - kérdezi a melltartót. -Igenis, uram! - feleli Adolfo, mert ebből baj nem lehet. -Akkor befelé! - Adolfo engedelmesen eltűnik a függöny mögött.

Odabent nincs egyetlen vásárló sem. Az elektromos vibrátorok, mint csillogó, néma rakéták sorakoznak katonás rendben a polcokon. Amott bőrből fonott korbácsok pihennek láncok, maszkok, tollboák és neccharisnyák társaságában. A pultokon virítanak a színes magazinok. Legfölül az "Emberek-zöldségekkel" különszám. A néma, várakozó csendben hirtelen felharsan egy meglepett kiáltás:

-Nézzétek! Egy melltartó! Egy tapasztalatlan ifjonc! Nem vásárol semmit, csak kukkolni jött! Hahaha!

Az üzletben kitör a zsivalygás. Mindenki egyszerre beszél és túlharsogja a másikat:

-Elvesztetted a gazdádat a parkban? Ez itt nem kutyamenhely! Miutánunk adóznak! - Mély hangon felbőg egy szarvasbőrből fonott korbács: -Milyen büdös! Árad belőle a csatornaszag! Melyik híd alatt töltötted az éjszakát, te félnótás?

Adolfo szája sírásra görbül. -Ismerkedjünk össze... - pukkedlizik. -Az én nevem... Vaclav Rosenbaum - hazudja. -Ártatlan vagyok!

-Csak nem lengyel zsidó vagy? - A korbács hangja megszelídül.

-De... igen. Wroclawból. - füllenti Adolfo.

-Rögtön láttam, hogy zsidó! Láttam a bajuszáról! - kotyog közbe egy felfújható guminő.

-Csönd!! - A korbács leinti a zsivajgást. -Gyere közelebb!

-Igenis, uram!

-Az én családom is Lengyelországból származik - szól a korbács rokonszenvvel.

-Kizárt dolog, hogy lengyel legyen! Ahhoz túl jó a kiejtése!

-Akkor is a barátom! Egy vérből való! - csattogja a korbács. -Úri neveltetést kapott! Hallottátok, hogy bemutatkozott!

A segédeszközök megszelídülnek. -Új barát! A főnök új barátja! Éljen! Éljen! - Adolfo megkönnyebbülten biccent jobbra-balra. Új hang tör át az éljenzésen, egy műanyag fallosz a sarokpolcról integet:

-Tegezzél bátran! Szólíts Fütyikének! Eredeti francia gyártmány vagyok, nem úgy, mint ezek az ostobák! Én kétszer többe kerülök. Ezek itt hong-kongiak mind! Csak gúnyolódni tudnak... Kibújnak a bőrükből! ...Felugorhatnál hozzám egy teára ide a polcra, tereferélni... Nézd, milyen szép, színes esőkabátjaim vannak! - A vibrátor színpadias mozdulattal egy óvszerkötegre mutat. -Ez a ragyás itt a kedvencem - súgja szemlesütve. -Mutatkozz be, te hülye! - és hátbavágja a gumit.

-Üdvözlöm, Möszijő Rosenbaum! Az én nevem Málnás Manócska. Tartós ízesítéssel, lemosható kivitelben! Vételáram húsz frank negyven. Érezze jól magát nálunk!

-Na, mit szólsz hozzá? A saját nevelésem! - szól büszkén a vibrátor és int a guminak:

-Helyedre! - A málnás eltakarodik.

Adolfo ámul-bámul és tekergeti a nyakát. A vibrátor folytatja: -Az én példaképem az űrrakéta. Csak én tudom egyedül, hogy amikor az űrhajós kilép a világűrbe, az nem egyéb, mint kozmikus magömlés.

-Vaclav, ne törődj vele! Már megint fitogtatja a tudományát! Nézzétek, milyen edukált pénisz! Ne buzogj, Baguette, mi is nézünk tévét!

-Buta lófarkak! ...Nyihaha!!

-És te, szodomita? Télen hőmérőt dugsz a seggedbe, ez nem disznó dolog?

-Hallgass, tejfölösszájú! Tebelőled folyékony szappan ömlik, de csak ha előbb megtöltenek!

- De uraim!! Kérem, uraim! Ne veszekedjenek! - Adolfo békíteni próbál. -Ha tudtam volna, hogy ilyen felzúdulást okozok, be sem jövök az üzletbe. Én ártatlan vagyok! Megengedik, hogy néhány napig meghúzódjak a pult alatt?

-Ugye, te bujkálsz?! Valld be, hogy menekülsz valami elől!

-Én ártatlan vagyok.

-Megöltél valakit? Véres a pántod! Kábítószerben utazol?

-Majdnem eltalált egy golyó - hebegi a melltartó. -Lőttek ránk. A gazdám bankrablásra vitt, de a rendőrök megölték.

-Ejha! - füttyentenek a műtagok. -Pedig milyen szerény fiúnak látszol! Meséld el az elejétől! Hallgassatok! Csendet! Csendet!

...És Adolfo őszintén elmond mindent, egyedül a saját nevét takargatja. A téli zoknitól Mimiig, aztán a bankrablást, a pénztárgépet, a patkányokat... A vibrátorok együttérzően hallgatják.

-Téged alaposan kihasználtak, Vaclav. Rászedtek a gazemberek!

-És bennünket? Bennünket nem használnak ki alaposan?! Szemétség, ahogyan velünk bánnak! Olcsó pénzen megvásárolják a szabadságunkat, aztán bedugnak a konnektorba és onnantól nincs megállás!

-Úgy van! Úgy van! - hangzik mindenfelől. -Helyesen beszél!

-Meddig tűrjük még, testvéreim, hogy bennünket kihasználjanak? Meddig tűrjük, hogy a rezgésben meghibásodjanak az alkatrészeink? Ha elromlunk, bennünket a szemétbe vetnek! Miért nincs szerviz, ahol meggyógyulhatnánk?! Követeljük a régi modellek újrahasznosítását! Modern recycling programot akarunk! Kórházakat! Szociális védőhálót! Öreg vibrátorok napközi otthonát!

-De mit tegyünk, hogy ne így legyen?

-Szedjük föl az utcaköveket! Vonuljunk a Bastille térre! Fegyverbe, polgártársak! Fegyverbe!!

Adolfo lázadást érez a levegőben. A fémborítású vibrátorok leugrálnak a polcokról.

-Nincs szükségünk elnyomókra! - kiáltozzák fenyegetően.

-Az én nevem lesz Robesp... - kiáltaná a korbács, de valaki hátulról fejbe csapja. -Főnökök se kellenek! Éljen a demokrácia!

A szexshopban kitör a fejetlenség. Adolfo a kijárat felé iszkol. Néhányan a kassza mellett őrizetlenül hagyott gyufásdobozzal babrálnak. Egy leszbikus magazin jajgatva sikoltozik:

-Engem ne, barátaim! Veletek vagyok... Testvéreim! Mit akartok azzal a gyufával?! Segítség! Tűz van! Nyaldossák a testemet... a lángnyelvek! Meggyulladtam... Égek!!!

Adolfo a kijáratnál visszatántorodik.

-Hová sietsz, Vaclav? Wroclawba? Hiszen még nem is teáztunk! - Fütyike áll a kijáratnál és gonosz mosollyal elfogja a melltartó elől az utat. A bolt berendezése lángra kap. A tűz gyorsan terjed. Néhány korbács egymásnak veti hátát és jobbra-balra csapkod. A fittingek és speciális kiegészítők sikítva menekülnek. Adolfót valósággal eltapossák.

-Randevúra sietek... Engedj! - feleli Fütyikének.

-Csak nem egy nővel?! Úgy, szóval van valakid! Hálátlan vagy, bajuszos szívrablóm! Te kis Salvador Dali! Adj egy puszit a papának! - és markolászni kezdi a melltartó szivacsbetéteit.

-Te szemét! - kiáltja Adolfo. Egy jól irányzott lendülettel tökön rúgja a plasztik falloszt. Fütyike hétrét görnyed: -Előttem mégy a vérpadra!

Adolfo egy ugrással az utcára szökken. Éppen jókor, mert az üzletet hatalmas robbanás rázza meg. Az aranyszínű bejárati függöny recsegve leszakad. A gorilla eltűnt. Lángol a szexshop. Odabenn olvadoznak a műanyagok.

Adolfo fejvesztve menekül a járókelők lába alatt. Egyre távolabbról hallja a velőtrázó sikolyokat, melyekbe a megérkező tűzoltókocsik szirénája vegyül.

- "De szerencse, hogy nem lettem tűzoltó! Akkor most vissza kellene mennem!"

Hosszú futás után egy kőhíd faragott pillérén pihen meg. Adolfo körbepillant. "Nézd csak, ez a Pont-Neuf!" - Eszébe jut, hogy előző életében látta a moziban Leos Carax filmjét, 'A Pont-Neuf szerelmesei '-t. Erről meg eszébe jut Mimi, az ő néhai szerelme. "-Ó, Mimi! Ha tudnád, milyen szerencsétlen vagyok! Ha tudnád, mennyire szeretlek! Te voltál az egyetlen jó hozzám... Nélküled miért élek? Semmit nem ér az életem. Bárcsak megváltana a halál!" - Adolfo a hídpillérről a mélybe tekint. A vizet nézi, a barnán hullámzó, kavargó, mocskos folyót. "-Biztosan hideg is..." - gondolja Adolfo pityeregve. A háta mögött jól látszik a Samaritaine áruház homlokzatára feszített óriásplakát. A hatalmas képen gyönyörű nő fekszik melltartóban. Fölötte a felirat: Foret des Blancs - Fehérneművásár. "-Miért kellenek újabb áldozatok?!" - gondolja Adolfo tépelődve. - "Miért születtem a fogyasztói társadalom áldozatának? Ó, milyen szerencsétlen vagyok! Adieu, élet! A halál karjaiban megpihenek!" - Adolfo mélyet sóhajt és a hídról a vízbe ugrik.

-Nini! Egy melltartó! Milyen elhasznált darab! - röhög a kapitány, akinek a bárkája éppen elúszik a híd alatt. Adolfo a fedélzetre zuhan, jól megüti magát. Eszméletét vesztve fekszik a kapitány kezében. -Biztosan a partról dobták ide. Ott a fák között üzekednek! - A kapitány követ göngyöl a melltartóba és egy erős dobással a partra hajítja. -Nesztek, visszaadom! Mossátok ki, hogy anyu ne tudjon meg semmit! - A bárka lassan tovaúszik.

Adolfo magához tér. Lassanként megérti, hogy nem halt meg. "-Gyerünk a metróba! A szerelvény elé ugrok!" A Place du Chatelet állomáshoz vonszolja magát. Késő éjjel ér oda, a metró ráccsal zárva. "-Nem baj, megalszom itt a szemetes dobozok között és reggel, a nyitáskor az első szerelvény elé ugrom." Egész éjjel szemhunyásnyit sem alszik, olyan erős bűz árad a kartonládákból. Adolfo mégis jobbnak látja a rohadó gyümölcsös ládák védelmében tölteni az éjszakát.

Reggel a ráccsal lezárt bejárathoz siet. Rajta kézzel firkált cédula: En gréve. -Sztrájk miatt zárva! A szerelvények nem közlekednek! -ismételgeti egy alkalmazott fennhangon az embereknek. Adolfo csalódottan őgyeleg. Szándékosan körül sem tekint, mikor átmegy az úttesten. "-Gázolnának bárcsak halálra... Adieu, élet! Itt jön egy turistabusz..." - A hatalmas abroncsok elzúgnak mellette. Adolfo sértetlenül fekszik az úttesten. Vállpántjait szétkapcsolja, hogy tárt karokkal fogadja a halált. Hatalmas autóforgalom zúg az úttesten, de Adolfónak semmi baja sem esik. Másfél órát kénytelen feküdni a meleg aszfalton széttárt vállpántokkal, míg egy láb félrerúgja. Adolfo feltápászkodik és így sóhajt: -Kész időpocsékolás! Meg akarok halni, hát nem értitek?! - kiáltja a világnak. Szerencsére a járdán éppen egy bulldog közeleg. A gazdája szájkosár nélkül sétáltatja. Adolfo mozdulatlanná dermed; engedi, hogy az állat egészen közel jöjjön. Akkor hirtelen feláll és fenékbe rúgja a dögöt: -Te hülye állat! Azt mondtam, hogy állat vagy. Anyád is az volt! ...Na, mire vársz még?? Tépjél szét! Huh!!! - Adolfo ijesztgeti a kutyát. A bulldog szagolgatja az eldobott ruhadarabot. Végül fölemeli a hátsó lábát és pofán vizeli Adolfót. A kutya és gazdája továbbmegy.

Adolfo dühösen törölgeti szemüvegét. "-Na jó, akkor leugrom a Pompidou-központ vastraverzéről. Oda úgyis ingyenes a belépés." - Rongyosra gyalogolja pántjait, mire odaér. Az épületet bombariadó miatt éppen kiürítik. Adolfo képtelen a biztonsági emberek gyűrűjén átsiklani. "-Gyógyszer még nem volt... De nincs pénzem! És gyomrom sincs, ahol felszívódna" - gondolja Adolfo keserűen. Tesz még néhány erőtlen próbálkozást, hogy a halál ostyáját magához vegye, de hiába. A Tuilleriák kertjében a japán turisták egyenesen kiröhögik, amikor megpróbálja rávetni magát Richelieu bíboros lovasszobra fejéről a kivont kardjára. Mindenki lefényképezi a melltartót, amint ernyedten csüng a bronzkardon. Amikor elmegy a csoport, Adolfo megszégyenülten lemászik.

"-...A fenébe is! Milyen nehéz elbúcsúzni ettől a rohadt élettől!" - Egy közeli utcában szemeteskocsi közeleg. Az autó néha előbbre megy, miközben a néger alkalmazottak egykedvűen hajigálják a járdán hagyott szemetet az őrlő-aprító pengék közé. Adolfo megpillantja a szemétzúzó kocsit. Oldalán zöldre mázolt felirat: "Recycling".

Ebben a pillanatban kinyílik egy ablak a Rue Faubourg Saint-Honoré 16-os számú ház első emeletén. Adolfo tisztán hallja az ablakon kiáradó muzsikát. Egy lemezjátszón Mozart Requiem-je forog. Mi is halljuk ezt a zenét. "-Első tétel: Kyrie..!" - suttogja a melltartó és a kocsi nyomába ered. Észrevétlenül megközelíti a szemetesautót. Az egyik néger éppen szájába veszi az ujját. Kört formázva belőlük hatalmas füttyel jelzi a sofőrnek, hogy "mehet!" E pillanat éppen egybeesik a muzsika 142-ik taktusának első mérőütemével és Adolfo is ezt a pillanatot használja ki. Elrebeg egy fohászt és beugrik az aprítókések közé. Félelme egy másodpercig tart csupán. Az ablakot becsukják. Hirtelen csend támad az utcán.

*

-Értsd meg, képtelen vagyok hétre ott lenni. Tudod, milyen szarrágó a főnök... Mondd meg neki ezt te, jó?! Tudod mit, te édes kis kutyanyelv? Gyere értem egy nagy késsel és rabolj el, akkor hazamehetek végre! Majd hívlak később. Cső! - A pincérlány letette a telefont és visszament a pulthoz. "-Amióta Theresa lelépett meg az a csaj, akit ő hozott, aztán meg a Vivian is, azóta nem volt ilyen erős forgalom, mint éppen ma. A franc egye meg!" -gondolta a pincérlány , miközben hangosan annyit mondott a pultosnak: -Két kávét a seggfejeknek! Olaszok. Miféle hülye zene ez?

A rádió Mozart Requiem-jét sugározta. -Wolfgang Amadeus - mondta a pultos. - A Requiem első tétele: Kyrie. Ezek a bécsi filharmonikusok. Karl Böhm vezényel.

-Nem mindenki volt zenetanár, mint te. Ugorj át egy másik állomásra!

A pultos a tálcára tette a kávékat és a rádió gombját babrálta. Az éterből kalapáló technozene úszott elő. A dobgép fantáziátlanul aprította a monoton ritmust. -Ez okés - bólintott a pincérlány.

A gyorsbüfé hatalmas üvegkirakatán át jól látszott, amint egy szemétzúzó autó hatalmas robajjal fékezett. A pultos éppen látta, hogy a kocsiból egy nevetséges figura ugrott ki. Kockás flanelingéhez csokornyakkendőt viselt. A fején koszos baseball-sapka. Nadrágja szakadozott, az ülepén odaragadt papírfecnik lógtak. A csavargó egyenesen a gyorsbüfé ajtajához tartott. A szemeteskocsi továbbhajtott.

A fickó határozottan a négyes asztalhoz sietett. Ott éppen most fizetett egy távozó vendég.

Az asztal felszabadult és a gyanús fickó leült. A pultos a felszolgálólányra nézett:

-Vizsgáld be a tagot!

A pincérlány máris az új vendég mellett állt: -Mit hozhatok? - kérdezte. Közben pedig azt gondolta: "-Milyen visszataszító alak! Fémkeretes szemüvegben, mint a John Lennon; és az a hülye kis bajusz... Ez csak bevándorló lehet. Fizetés helyett majd meglép ez is."

A pasas magasba lendítette a karját, pedig a pincérlány ott állt mellette. -Két kávét kérünk! ...Illetve: kérek. - helyesbített zavartan. -Jó segged van, bébi.

-Disznó! - mondta a pincérlány és faképnél hagyta.

A szomszéd asztalnál két testes nő olaszul beszélgetett. "-Biztosan olaszok" - gondolta az új vendég és cigarettára gyújtva jobban odafülelt. Ám hiába, mert egy szót sem értett olaszul.

A két trampli makarónit evett. "-Zabálnak ezek, nem esznek. Összefröcsögtették az asztalterítőt" - gondolta magában a gyanús tag.

-Na, ettől hízik a segged - szólt az egyik olaszul. -De viszont kurva jó! - így a szalmakalapos. -Só nélkül még finomabb lenne. Ezek a hülye amerikaiak megsózzák még azt is, amit nem kell. -Tudod, hol ettem a legjobb milánóit? - Na..? -Párizsban. A Restaurant Lafayette-ben. Nem ristoranto, hanem 'restaurant'. Franciául így mondják. -Ott is sózzák?

-Ott fokhagymás mártással eszik, már kétszer is mondtam, hát nem emlékszel? Memoria?

Az asztalszomszéd szeme előtt a memoria szóra apró fénypontocskák kezdtek ugrálni és egyre sűrűsödtek... Hirtelen vakítóan fehér magnéziumvillanás pattant ki a káprázatból. A fickó védekezésül arca elé kapta a kezét.

...És Adolfo Blockhuster mindenre pontosan emlékezett. Úgy vágott az agya, mint a borotva. Pillanatról pillanatra játszotta vissza emlékezete a megtörtént eseményeket. Emlékezett, hogy gyerekkorában melyik házban nyaralt 1943 augusztusának esős két hetében; és hogy milyen bokrok szegélyezték a ház előtti pázsitot. Emlékezett, hogy apjának milyen kocsijai voltak, sorrendben egészen a 94-es Phantom Bluebird-ig bezárólag. Milyen ételeket főzött anyja és miből hányszor szedett... Emlékezett arra, hogy Josephine, az a malacszerű kislány, az ő első szerelme mit mondott a moziból kijövet. Milyen zenék forogtak az iskolai táncmulatságokon és hogy milyen ruhát viselt 1963. október másodikán, amikor beállt a buszgarázsba dolgozni. Emlékezett a családi ünnepek dátumára, ki hol született órára pontosan. Arra is emlékezett, mit kiabált az őrmester az 508-as tengerészgyalogosok reggeli sorakozóján, ahol ő állt tizenkettediknek. Emlékezett a barátnőkre, sorrendben egészen a 96-os Mary Ann-ig bezárólag, aki mindig könnyezett, ha lehúzta róla a bugyit. És sose a székre, hanem mindig az asztalra tette.

Adolfo Blockhuster ült a gyorsbüfé asztalánál. Körülötte kávéscsészék. Agyában hihetetlen gyorsasággal kergetőztek az emlékek. Életének minden pillanata kristálytisztán megőrződött emlékezetében.

...Csak egy valamit takart homály. Ez az ember arra nem emlékezett, hogy valaha is melltartó volt.

***

(1995. JÚLIUS, EINDHOVEN – 1997. JÚLIUS 16., 17.,18., 19., 20., 22. BUDAPEST)