Tarzan Zéró

Elmondatlan történetek

(Hommage á Bohumil Hrabal)

Egészségére, Hrabal úr! Egy húzásra öntsük le a pintet! Ennyit is kár volt mondanom, mert kicsordul a sör a szájamon. Nyeljünk és hallgassunk, ne mondjuk el a sok történetet, melyek felgyűltek mostanra, hogy megöregedtünk. Az elmondatlan történet jobb minden elmondottnál, mert abból még bármi lehet, abból még csírázik a jövő. Az én történeteimből már csak a múlt füstölög. Apám mindig mondta, hogy hallgatni arany, hallgattam is egészen négyéves koromig. A szüleim már azt hitték, valami bajom van, torkomon akadt a szó, vagy nem ismerem fel a hallott nyelv szabályait, holott körbe beszéltek engem. „Tag und Nacht”, ahogyan a művelt bohém mondja. Sok csudálatos dolgot beszéltek körülöttem, és én csak hallgattam. Jól megjegyeztem mindent. Amikor négyéves lettem, megkaptam a születésnapi tortámat a Frantisek-cukrászatból, rajta négy gyertyával, amelyből az egyik állandóan kialudt, mintha nem is lennék négy éves, és akkor hirtelen megindult belőlem a szó, egyszerre több nyelven, latinul, csehül, németül. Jött az este, véget ért a szülinapi zsúr és én még mindig beszéltem. Mintha pótolni akartam volna az elveszett éveket, be nem állt a szájam a folyamatos fecsegéstől. Ekkor már sejtették, hogy irodalmár lesz belőlem. Mert miről ismerik meg a jó irodalmárt? Arról, hogy nagy a szája, jól tud sört vedelni. És a nagy szájon kifér a sok történet. Ezzel szemben Mark Twain egyszer azt mondta, hogy „ha egy történetet ötszáz szóval mesélünk el, holott ötvennel is elmondhatjuk, az ugyanolyan tolvajlás, mintha valakinek ellopják a pénztárcáját a villamoson”. Nem tudom, tisztelt Hrabal úr, van-e pénztárcája, és azzal szokott-e villamoson utazni, de nekem hiába van, mert állandóan üres. Pénz helyett mindenféle cédulákat tartok benne, rajta listákkal, mit kellene venni. Naná, hogy gyalog járok, gyalogolni egészséges, lapos pénztárcával könnyű. Ha pénztől dagadna, máris izgulnék, el akarják lopni tőlem, vagy marad-e még egy korsó sörre. Hrabal úr, köszönöm, hogy meghívott egy italra, ígérem, hogy viszonozom, ha mással nem, szavakkal. Különben én böfögök a sörtől, és sokat kell pisilnem, de ez nem baj, mert én mindenhol vécét látok. Ha rám tör a szükség, oda állok egy fa törzséhez, mert tudom, hogy a fák szeretik, ha lepisálják őket, kitüntetés ez nekik. Nem sokkal a negyedik születésnapom után történt, hogy éjszaka, álomból felriadva ki akartam menni a vécére pisilni, helyette felmásztam egy székre és a selymes hangú Pacsirta rádiónk hangszórójába pisiltem. Hogy miért oda, arra nincs magyarázat, hacsak az nem, hogy a rádiónak olyan szép, zöldesen izzó macskaszeme volt. Ha bekapcsoltuk, felizzottak benne a lámpák és a csövek. Tény, hogy reggelre megszáradt a hangszóró selyem és a rádiónak még zengőbb hangja lett. Élmény volt hallgatni.

*

Tisztelt Hrabal úr, itt ez a papír, megmutatom önnek a tanúvallomásomat, amit a bíróságon írtam. „Beismerem, hogy kővel megdobtam a Napot, mert nem akkor sütött, mikor az időjárás jelzés előre jelezte.” Ma kedd van, este három óra, a prognózis szerint mindjárt havazik, az égen felhőknek kell gyülekezni, balról erős szél süvölt, jobbról gyenge szél lengedez, a nap elbújt a felhők mögé. Ezt jelzi nekem az időjárás előjelzés. Felnézek az égre és látom, nem így van. A nap süt, ezer ágra ragyog a napfény, kacéran játszik az árnyék a fák lombjai alatt. Süt a nap, mikor elbújnia kellene? Hallotta azt, tisztelt Hrabal úr, hogy Torinóban bíróság elé állítottak előrejelző tudósokat, mert nem jelezték előre az ottani földrengést és halálos áldozatok is voltak? Felháborító, hogy prognózis és valóság nem ugyanaz! Bújjál már el, napocska-barát! Fogtam egy kavicsot, feldobtam a magasba, el akartam találni a Napot, hogy sértődötten elbújjon egy felhőbe. De az a kavics olyan messzire repült, hogy nem esett vissza, hanem kirepült a világűrbe. Nem tudok elszámolni azzal a kaviccsal. A kavicsom jelenleg száguld a Nap felé, hogy jól megválasztott elliptikus pályán belepoccsanjon a Nap közepébe, mint tortába a légy. Ide tartozik, hogy a mi utcánkban lakott egy cukrászmester, a Frantisek bácsi, aki egy unalmas pillanatában megfigyelte, hogy a légy mindig a habostorta közepébe poccsan, nem a szélére, hogy a sérült darabot ki lehessen vágni és az ép részeket mégis eladni a vevőknek. Nem lehet a tortát eladni, kesergett a Frantisek bácsi, „látja, Lacikám, a hülye legyek mindig a torta közepébe ragadnak bele, hogy az egészet tönkre tegyék. Hát érdemes az embernek cukrásszá lenni? Nem érdemes, Lacikám.” Frantisek mester levonta a tanulságot és visszaadta a mesterlevelét. Személyesen vitte vissza, de akkor már kutyakiképző telep működött az egykori cukrásziskolában. Nem baj, a megsárgult oklevelet a kutyák széttépték. Parancsszóra tették-e, vagy csak úgy játékból, szabadidejükben, ezt már senki nem tudja megmondani. Frantisek bácsi pedig átszokott a sósra, és megutálta az édeset. Amikor a „cukrász” szóból a cé betűnél tartott a szókimondásban, rátört az öklendezés és inkább nem mondott semmit. Jobb tehát hallgatni, mert aki így hazudik, az csak író lehet. „Tisztelt bíróság, elismerem, hazudtam. Vallomásom minden szava színtiszta igazság.” Erre Frantisek mester a tanúm, mégpedig azzal, hogy nem létezik, tehát nem is lakott a mi utcánkban sohasem. De ha mégis ott lakott, akkor nem fizetett lakbért. A kitalált figurák miért fizetnének? Végül az fog megfizetni, aki kitalálta őket.

*

Kedves Hrabal úr, ha már megállt a standom előtt nézelődni, kérem, válasszon, melyik kolbászt adjam. Adhatom ezt a nagy görbét? Karcosra sült és az általános vélekedés szerint hasonlít a rendőrfőnök botjára. Nem arra, amit az oldalán visel, hanem amit a nadrágjában rejteget. De kitudódott, mert a ravasz Ondricek, aki a fürdőben kabinos, beszerelte a szekrénybe a karácsonyra kapott fényképezőgépet és titokban felvételeket készít az öltözködő vendégekről. A hasonlóságot elsőként a gyógyszerész felesége erősítette meg személyesen, a bálon, tánc közben. „- Karel... maga egy kampó!” – vihorászta az asszony nem a férje vállára borulva, mert azt hitte, nem hallja senki. A zenekar ráhúzott, a táncolók felkavarták a levegőt, a csillárok lengedeztek, a bálterem szédülten forgott, a szerelmes asszony ráhajtotta a fejét Karel vállára. Két nappal később már mindenki tudta, hogy a rendőrfőnök görbe kurblit visel, komplett elefántormányt, mint egy harmadik kéz. Ám fogni nem tud vele. Feketére pörkölődött görbe kolbászocskát adhatok önnek, tisztelt Hrabal úr, aki egyébként író, de most éhes vásárlóként áll a standom előtt, vagy inkább egy világosra sültet, hasonlót a többihez, melyek itt hevernek a forró grillrácson? Ha megmondja, mustárral vagy ketchuppel kéri, még azt is döntök rá. Ára kettő-hatvan, kicsit drága, de ebben a zsömle benne van, a szalvétát ingyen adom.

*

Látja, Lacikám, nem érdemes borongani a letűnt világok felett. Hol van már a Stanisek pék, aki költői szavakkal korholta az inasait? A pék olyan változatosan tudott káromkodni, mint senki más. A műhely ajtaja előtt a hazamenő iskolásgyerekek kisebb csoportokban füleltek, milyen szitkokat hallanak. Ha belülről felharsant egy-egy káromkodás, hogy „a csokibaszó rőt pampa verje ki a hátát”, vagy „a büdösbelű rozsdás virradat adjon rád disznószarból fonott sarut, te tetűbaszó, vázra rajzolt pépes répa, te Pepek”, olyankor a műhelyajtó előtt kitört a nyihogás. És azon is röhögni lehetett, ahogyan a pék vakarta a seggét. Terpeszbe állt, bal kezével hátulról belemarkolt a gatyájába és jól megkurkászta magát. - „Stanisek bácsi, mosakodni kell!” – „Mit ugatsz bele az életembe, te büdöslelkű sihedék senki? Takarodj a raktárba és hozzál három zsákot!” - Ezen is röhögtek a gyerekek a műhelyajtó mögött. Mondanom sem kell, hogy seggvakarás után a mester nem mosott kezet, úgy gyúrta a kalácsot. Ezért is volt olyan nagy keletje a finomárunak, miközben a zsömléből lassan fogyott.

*

Tudja, Hrabal úr, velem az a baj, hogy még mindig a jövőmre gondolok. Már elmúltam ötvennyolc éves, leéltem az életem felét, úgymond kifelé megyek ebből a szobából, de még mindig a jövőmmel foglalkozom. Mások ilyenkor a múlttal foglalkoznak, végiggondolják a hibákat, amelyet elkövettek, hol javítanának, ha lehetne ilyet visszamenőleg tenni egy nagy életradírral. Végiggondolják a nőket, akiket az ágyba fektettek, miközben egy ápolónő fekteti őket az ágyba. Hát igen, én még mindig azzal foglalkozom, mi vár még rám. Javíthatatlan álmodozó vagyok. Egy tanárom még a gimnáziumban egyszer azt mondta, hogy az igazi tehetségeknek idő kell, hogy kiforrják magukat. Talán ezért történt, hogy amikor a Görbe Ferike a szünetben engem jól pofán vágott, más szóval: bemosott egyet, pedig nem voltam koszos, a Ferike bevert az öklével a szemem alá egy lila foltos „kácsát”, ahogyan a mi falunkban tájszólásban mondták, az akkora nagy kácsa volt, hogy még hápogni sem tudtam. Csak álltam megdöbbenve, miközben ellepte szememet a könny, a lelkemet a szégyen, arcomat a zsibbadás. Hát ezt most miért kaptam? Csak úgy, szórakozásból kaptam, hogy a Ferike megmutassa a többieknek, ő az úr, az otthoni minták szerint. Ha már az ő Apucija veri az Anyucit, akkor ennek a suliban is így kell lenni, nem igaz? Az erős üsse a gyengét! Álltam bárgyún, szemem feldagadt, most mit kéne tennem? Ökölharc, ökölharc, ezen járt az eszem, de nem tettem semmit, mert a többiek röhögtek. És akkor becsengettek a következő órára, elmúlt a bosszúállás ideje.

Otthon apukám észrevette a szemem alatti foltot. Amikor elmondtam, hogy mi történt, rosszallóan megszidott. „Vissza kellett volna ütnöd. Meg kell védened magad.” Jó, és akkor mi lesz? Feldagad az arcom? Kapok egy intőt? Vagy összeverekszünk a folyosón, ahol az elnevezés szerint folyni fog a vér? Lefolyik az orromból kivert sok vér a lépcsőn, lefolyik a tanári szobába, mindent ellep a vérözön és iszapossá dagaszt, befolyik az osztálynaplóba, az én nevemnél eltakarja a matek kettes alát, nem látják, hogy bukásra állok. Bezzeg irodalomból, ahol fosni kell a szavakat, abból ötösre állok, de hogy mennyi pénz gyűlik fel a ládafiában, azt sosem fogom tudni megszámolni, ha ez így megy tovább. Én, a szegénységre kódolt bárgyú irodalmár, előre beismerem, hogy elbánik velem a nagybetűs ÉLET, amelyre most élesítjük karmainkat ebben a belvárosi iskolában. „Ha még egyszer megvernek téged az iskolában, akkor eltángállak itthon a nadrágszíjjal!” – fenyegetett meg édesapám, nekem pedig fel sem tűnt, hogy nincsenek nadrágszíjai, hiszen nadrágtartót használ. Édesapám, mit tegyek, hogy a Görbe Ferike ne vágjon szájba?

Azt tettem, hogy másnap, a rajzórán szerényen odaültem Ferike mellé a padba. És amikor senki nem figyelt, mert a cerkákkal voltak elfoglalva, egy nagy lendülettel kilöktem őt a padból. Ferike olyan szerencsétlenül esett, hogy beverte a fejét a másik pad szélébe. Felszakadt a bőre, folyt a vér, elsősegély doboz, fehér kötés, megállt az óra. Ferikét elkísérték saját lábán a közeli kórházba, a szirénák bekapcsoltak, a villamos leállt a nyílt utcán, a királyi család elhatárolta magát a történtektől, a lányok felnéztek rám, „te milyen erős vagy!” Én pedig kaptam egy igazgatói intőt. „Tájékoztatom, hogy a fia verekedett az iskolában.” Amikor apám elé tettem a könyvecskét, felsóhajtott: „Mégsem vagy te olyan málészájú gyerek. Büszke vagyok rád!” Onnantól kezdve tiszteltek a többiek, vér tapadt a kezemhez, senki nem kötött belém.

Miért is meséltem el mindezt, kedves Hrabal úr? Ja, igen, hogy a tehetségeknek idő kell az éréshez, és a jövő engem még mindig foglalkoztat, ezért mondtam el mindezt. Ez igaz is, mert még ötvennyolc évesen is körbe tekintgetek, kit kell kilöknöm a padból.

*

Mondták már magának, Lacikám, hogy a szövegből meglátszik az ember lelke? Tehát ha leírja egy papírra, hogy kétszáz koronával tartozik a Fialka úrnak, és tíz nap múlva kétszázötvenet fizet neki vissza, abból mindenki látja, hogy maga egy elveszett lélek. A Fialka meg egy kifordult lélek, mert mind a kétszázötvenet felteszi egyetlen lóra az ügetőn, és elúszik a pénz. Neki is egy megírt papír marad a zsebében az elveszett futamról. Hát ezért van az irodalomnak világhatalma, a leírt szövegek mindent megmutatnak.

*

És mit szól ehhez, kedves Bohumil, ha megengedi, hogy ilyen bizalmasan szólítsam, mit szól ehhez a fotóhoz? Ez a fénykép engem ábrázol 1968-ban, karácsonykor. Szép ruhában a nagyszoba szőnyegén térdelek, a frissen kapott kisvonat sínei fölött. Arcomon boldogság ragyog, a Jézuska meghozta nekem a régen áhított vonatot! Zöldre festett mozdony három kék kocsival, váltóelágazás, indító trafó! Kedves Hrabal úr, nézze, ezen a régi fényképen milyen szépen fel vagyok öltöztetve! Nyakkendőben, mellénykében, szépen vasalt térdnadrágban és fehér ingben játszom a szőnyegen. Anyukám gondosan elvitt a fodrászhoz a karácsonyi ünnepek előtt, tudták, hogy jó formát kell a fényképezésre mutatnom. Igen, akkor még jó formában voltam, reményteljes tízéves fiúcska, jó tanuló, ugyan a matek nehezen megy, de fogalmazásból hordja haza az ötösöket. Még élt a remény, hogy híres író, esetleg bankvezér lesz belőlem, de mindenképpen sofőr vár a kijáratnál, nem pedig gyalog járok. Akkor még senki nem sejtette, hogy idővel ez lesz belőlem, borotválatlan, gyűrött arcú borzas irodalmár, aki átlézengi a napot pizsamában, és itt a jelzőt, hogy borzas, nem a fejemre kell érteni, hanem a szövegekre, melyek az ember lelkét mutatják. Akkor még méltó volt a karácsony, az emberek felöltöztek a családi ünnepre. Ma pedig már ünnep sincs, mindenki befizet valami nyaralásra, távoli pálmafák alá hasalnak valami nudista strandon, nemhogy mellénykében, de csupasz fenékkel, pőrén. Küldenek egy sms-t egymásnak karácsonyra vagy egy szelfit a meztelen seggükről, ma ez a korszellem. Ez a Zeitgeist, nem igaz, Hrabal úr?

*

Ravasz gyerek maga, Lacikám, mert leírja a sok marhaságot, amit nekem beszél, ráragaszt egy blikkfangos címet, fölékanyarítja a nevét és közzéteszi a honlapján, mintha maga találta volna ki ezt az egészet. Lacikám, maga egy feledékeny, hülye fasz, mert elfelejtette a novelláiba beleírni az életet. Mert mi történik a maga novelláiban? Valami csodálatos esemény. A hősei unalmukban golyóstollá, esetleg melltartóvá változnak, vagy léggömb módján elrepülnek a felvonulás közben. Kit érdekel ez? Azt a javára írom, hogy őszintén hazudik. De maga azért ír ilyen hülyeségeket, mert nem látott háborút. Szerencséje van, mert egy olyan korban élhet, amikor nem halnak meg milliók. Igen, tudom, természeti katasztrófák, terrorizmus, globális felmelegedés. De mégsem pusztulnak el milliók egyszerre. Maga nem látott háborút, nem látott közelről halott embert, nem látott tömegsírt, ezért kell mindenféle marhaságokat kitalálnia. Lacikám, mondták már magának, hogy nincs témája? Akkor meg minek ír? A csodálatért? Tudom, a kritikát nem szívesen hallja, mint a rossz híreket a rádióban. A Kazimir órásmester ezért csapta agyon baltával a rádiót, mert rossz híreket mondott. A rádió darabokra törött, de még akkor is szólt tovább. Az órásmester úgy felmérgesedett, hogy dühében szétverte az asztalt is, ahol a rádió állt. Szilánkokban hevert minden, de a hírek továbbra is hallatszottak. Ez húsz éve történt, azóta az órásmester házát lebontották, de a szomszédok éjjel, mikor csönd van, hallják a híreket. Megmagyarázhatatlan, honnan jön az adás. Már az Uri Zeller is itt járt, bemérte a hullámokat, de a titkot felderíteni ő sem tudta. Azt mondta, ez egy csoda, Isten létének bizonyítéka. Felvette a tiszteletdíjat és elutazott.

*

Nem tudom, Önnel vajon megtörtént-e már, tisztelt Hrabal úr, hogy mezítláb belelépett az eldobott söröskupakba. Olyankor elmegy az ember kedve a téveszméktől, hogy milyen egészséges mezítláb járni. Én másba is beleléptem, nemcsak söröskupakba, és az még jobban fájt. Beleléptem rossz házasságba, jelentős hitelfelvételbe, gyerektartási díjba, és mostanában beléptem a pártba. A pártba, amely megmondja nekem, hogy miért küzdjek. Szokott Ön küzdeni, Hrabal úr? A mesterek azt vallják, csak a tanítványok küzdenek. A mester úgy hatol bele a problémába, mint kés a vajba. Én személy szerint nem szeretem a vajat, mert olyan tehéníze van. Tudom, ez egy nehezen definiálható falusi fogalom, hogy tehéníz, mert milyen íze lehet egy tehénnek, ha nem édes? Büdös, szarszagú és édes. Mint egykori falusi legényke, aki gyerekként naponta átjárt a szomszédba tejet inni, amit élő tehénből fejtek, én aztán kijelenthetem, hogy a tehénnek kombinált szaga van. A tehén anya-szagú. Vagy az anyák árasztanak tehénszagot, ki tudja.

Van egy történetem a tejről, de ez már a fővárosból való, ahová iskolába jártam. Anyám minden reggel elém tett az asztalra egy bögre melegített tejet, mely a sarki közértből származott, nemhogy tehénből. Én ezt olyan szörnyűnek találtam, hogy egy hajtásra kiittam, csak legyek túl rajta hamar. Anyám úgy értékelte ezt, hogy én nagyon szeretem a tejet. Másnap is elém tett egy bögrével. Egy hajtásra leküzdöttem ezt is, aztán jött a következő reggel, jött a következő bögre tej ugyanolyan szörnyű ízzel, na, gyorsan essünk túl ezen is, ezt is felhajtottam. Évek teltek el, és én minden reggel megittam egy bögre műanyag ízű, vizezett tejet, szó nélkül, hallgatagon. Csak gyorsan legyek túl rajta, mint Jancsi gyerek a palánkon, mikor libát lop, csak halkan, szorítsd a torkát, ne gágogjon, csak folyjon le gyorsan az a meleg, fehér tej a gyerek néma torkán, aztán futás az iskolába, el ne késsek, mint kés a vajba elkésik. Egy reggel, mikor már túlteljesítettem az összes mértéket, betelt nálam a bögre és keserűen kifakadtam anyámnak, mikor lesz ennek vége. Mert én nem szeretem a tejet!

- Nahát, kisfiam, csodálkozom rajtad. Olyan gyorsan megittad, hogy azt hittem, szereted.

- Én nem szeretem a tejet, anyukám!

- Akkor mondjad el! Néma gyereknek anyja sem érti a szavát – idézte anyám a közmondást, amit a saját bőrömön tapasztaltam, ezért jól megtanultam. Gyerekként nem tudtam anyámnak visszavágni egy másik közmondással, miszerint „a templomban kell hinni”, és nem a konyhában, ahogyan azt ő tette. Már mindegy is, a tejivás nehéz kötelessége azon a napon megszakadt. Mostanában kezdek megint rászokni a tejre, felnőtt fejjel, miközben a többiek sört isznak. Erről Ön tudna többet mondani, tisztelt Hrabal úr, sokkal többet, mint én, mert én csak azt tudom a sörről mondani, hogy keserű, böfögtet és sokat kell pisilnem tőle. „Akkor minek jöttél ide Németországba, ha nem szereted a sört?” – kérdezték már többször is tőlem. Ilyenkor csak hallgatok, mert nem találom a választ. Talán a pénzért jöttem ide, de ez szintén falsch, sch-val írott tévedés, hiszen pénz nemcsak Németországban, hanem mindenhol van. Nem is szólva e három betűről, es, cé, há, mely minden nyelvben megtalálható.

*

Abban igaza van, Lacikám, hogy a halálról olyankor kell írni, amikor még életben vagyunk. Mert ha egyszer maga oda kerül, akkor már az lesz a gondolata, ha egyáltalán lesz még gondolat magában, hogy aznap vajon tud-e szarni. Slussz. Egész életében nem gondolt a szarra, bezzeg a végén majd áhítattal fog rágondolni. A szar az szar, megmondják a bölcsek is, de maga annak nevezi, aminek akarja. A doktorok székletnek definiálják, az állatgondozók ürüléknek hívják, anyuka kakit emleget, a kéményseprők bélsarat mondanak. Miért azt? Mert részegek azok a kéményseprők, kérem szépen. Ha józanok lennének, ők sem cifráznák. De be vannak rúgva, nem a füstös por miatt, hanem mert félnek a haláltól. A haldoklásban az a legrosszabb, hogy az alany, akinek a bőrére megy a játék, fokozatosan határolódik el a többiektől, akik élnek. Szétválik a világ. Maga, Lacikám, egyedül marad, a többiektől külön válik, és a láthatatlan elválasztó vonal minden nap erősebb lesz. Az élők hiába nyújtják a kezüket, már nem tudják marasztalni. Mintha a folyónál átnézne a túlsó partra és meglepődve látná, hogy egyedül maga áll ezen az oldalon, mindenki más odaát van. A többiek maradnak, de magának, Lacikám, egyedül magának indulni kell. Tényleg így van-e, azt nem tudom, mert még nem haldokoltam. Én csak kihajoltam a galambokat megetetni a párkányon, és kizuhantam az ablakon. Ezért ne vegye készpénznek, amit mondtam, Lacikám, mert én csak egy vagyok a közönségből, az én véleményem nem számít.

*

Szokott maga alvó embert nézni, Lacikám? Olyankor az élő ember hasonlít a halotthoz. De mégsem az, mert kering benne a vér, az agya lüktet, a szemgolyók rezegnek, a szájával nyammog, szuszog és nyög, vagy halkan fingadozik, egyszóval: életben van, de üzemtakarékos módban, elsötétült fényekkel sodródik a máslét tengerén. Mint egy kikapcsolt táskarádió, amelyben benne van az elem, veszi az adást, csak éppen hallgat, nem mondja el, mennyi minden érkezett beléje. Szokott maga alvó embert nézni? Ha még nem, akkor kezdje el sürgősen. Akkor megérti, hogy van egy másik lenyomatunk, egy halovány ikertestvérünk, aki hasonlít ránk a megszólalásig, mégis annyira más. A szabadság teszi azt a formát olyan különössé. Nem ismeri az órát, nem ismer időt, nincs kötelessége, nincsenek vágyai, hanem csak fekszik, lüktet, lélegzik, pihen, és elvan a jelenben, nem gondol a múltra, nem fél a jövőtől. Csak van; éppen úgy, mint mi voltunk, azért, hogy ti lehessetek.

* * *

(Berlin, den 25. Juli 2016)