Tarzan Zéró

Gróf és róka

Azt suttogják, hogy a fiatal grófnő egy vadászat alkalmával került a házhoz. A mi grófunk, szintén fiatal, alig csak huszonhét éves, húsvét előtt rókavadászatra kocsizott. A lovászlegény látta, hogy a gróf a hintóból éppen csak kiszállt, a vadászok máris feléje hajtottak egy rókát. Az állat szokatlanul szelídnek mutatkozott, nem vicsorgott, ahogy a veszett állatok vicsorognak. Felemelt orral, mozdulatlanul megállt pár lépés távolságra a puskás gróftól. A vadászok körbe zárták az állatot, nem volt hova menekülnie. Váratlanul felfutott a puskáját már célra emelő fiatal gróf testére. A lovászlegény a közelben állt, hallotta, hogy az állat körmei a gróf sötétzöld dolmányán végigkapaszkodnak. A meglepett gróf elfelejtett lőni, de hová is durrantott volna, ha nem a vadászok közé, hiszen a róka már az ő mellén ült, vagyis az ő szívén ült, ahol... Ahol a róka hirtelen átváltozott meztelen, fiatal lánnyá! A lovászlegény hátrahőkölt, és vele együtt hátrahőköltek a meglepett vadászok, mikor látták, hogy a fiatal gróf dolmányába egy meztelen lány kapaszkodik. A gróf nem bírta a súlyt megtartani, ledőlt a lánnyal a földre. Eldörrent a puska, a golyó a földbe szántott, a testrészek egymásra estek. Nehéz lett volna kiválogatni, melyik láb kié, ha nem onnan különböztetni, hogy melyik a ruhába öltözött és melyik a meztelen. –Ruhát ide! Ruhát! – hörögte a meglepett gróf, éppen csak huszonhét esztendős férfi, aki régóta vágyott már asszonyra és most, a vadászat közben váratlanul megkapta a vágyát. De most fertelmesen hadakozott, valóságos kézitusát vívott a lány ellen a porban! A gróf térdével a földre szorította a teremtést. Kibontakozott a lány kapaszkodásából. Levette kabátját és a földön fekvő, ernyedt lány hófehér testére dobta. –Hátra! El a kezekkel! Enyém! – kiáltotta kivörösödve a bunkós hajtók felé, akik közül néhányan már emelték a botot, hogy az ördögfajzattal elbánjanak. –Enyém! – kiáltotta a gróf az utolsó erejével és a betakart lány testére védelmezően ráborult.

A lovászlegény állítja, hogy így történt az eset. A vadászok azt mondják, hogy a madame a bokrok közül lépett elő. Mi az igazság, hogyan történt? Nem tudjuk, mert a vadászok nem szívesen beszélnek. Féltik a jól fizető állásukat a grófnál. Ez a lovászlegény pedig többet iszik a kelleténél. Kinek higgyünk? Mindenesetre itt a kastélyban húsvét óta új úrnőnk van, aki nem beszél.

*

Nagyon furcsa és különös, hogy az úrnőnk ilyen hallgatag! Soha nem mond semmit. Amikor mi, szolgálók bevisszük ebédre a levest, az úrnő nem beszél a grófhoz. Az asztalnál ül pompázatos selyemruhában, hosszú, sovány karjait az asztalra teszi, és furcsán görbülő, vékony ujjaival a kanalat értetlenül piszkálja, mintha azt kérdezné, mi végre van ez a szerszám. Hallgat, nem szól semmit. Barna, fényes szemét a szemben ülő grófra függeszti, aki szerelemtől fűtve, vágyakozva tekint vissza. Az ebédlőben rókaszag terjeng. Érzitek, hogy büdös van? Hi-hi-hi! Jaj, csak nehogy hatalmába kerítsen bennünket a nevetés, mikor a grófnő hosszúkás orrát meglátjuk! Emma grófnő, mert a mi urunk így szólítja, magasra emelt orral ül az asztalnál, mint az arisztokraták, vagy mert a szorosra húzott halcsontfűző ilyen tartást kíván, és táguló orrlyukkal szaglássza a gőzölgő levest, amit mi, cselédek szolgálunk fel az asztalra. –Róka volt, róka volt! – kacarászunk odakint a konyhában, míg meg nem hallja a főszakács és megfenyeget bennünket. –Vigyétek a következő fogást! – Ami nyúlhús, természetesen. Sok sült van a menün mostanában, mert Emma grófnő a nyúlhúst nagyon szereti. Mind megeszi, nem hagy a tányéron semmit. A csontokat leszopogatja, miközben a szemben ülő gróf szerelmes ámulattal nézi kedvesét. De csak a gróf beszél, a grófnő hallgat.

Azt suttogják, hogy még az esküvőn is, a templomban, mikor a pap megkérdezte, hogy akar-e feleségül menni a grófhoz, csak némán, szégyenlősen bólintott. –Furcsa úrnőnk nem beszél, róka volt, míg fújt a szél! – kacarászunk a konyhában mi, cselédek, ha senki nem hallja. Hi-hi-hi!

*

-Ó, kedvesem, te vékony és kecses lány! Emma, kedves! Úgy szeretlek téged! Milyen gyönyörű csoda sodort bennünket össze! Vörös hajad lágyan omlik a kezemben, bőröd selymesen simul a tenyeremen! Kicsiny melled feszesen ugrál, ha rásimítok, izmos lábad igézően pompázik, a befogadás ígéretét kecsegteti előttem! Emma, te gyönyörű, izmos lány, nyújtóztasd ki testedet az ágyban! Karold át nyakamat, simulj a testemhez! Szerelmem, válaszolj szavaimra, mondj valamit! Nyisd ki ajkaidat akár csak résnyire! Csókkal forrjunk egybe! Emma, mondd, hogy szeretsz! Emma! Emma! Szépséges Emma, te rókából lett szerető, mondjad, hogy kicsi grófom, szeretlek! Emma, megőrülök a szavadért, egyetlen kicsi szavacskádért, mely elhagyná ajkadat! Látom a gyönyörű barna szemed, látom a selymes hajad, látom a kitakart, meztelen melled! De nem hallom a hangodat... Emma, beszélj nekem akármit! Bármit, csak halljam a hangodat, megtudhassam, milyen hangod van! Emma, kedvesem, mondd, hogy szeretsz! –

Így udvarolt a gróf az ágyban a szerelmének, estéről estére. De a grófnő nem felelt semmit. Csak a gyertyák sercegtek halkan az ágy körül. Aztán csókolóztak. Majd egymáséi lettek és egyesültek. Estéről estére, szavak nélkül, szerelmesen.

*

Amikor a kastély ablakai kitárva állnak, a zene kiszűrődik az udvarra. Minden délelőtt a grófnő csellón gyakorol. Olyankor mi, cselédek, lassabban lépkedünk az ablakok alatt, hogy hallgassuk a zenét. A grófnő jól halad a gyakorlásban, az olasz maestro elégedetten kiabál. Botjával veri a taktust. – Signora, allegrissimo! Tempo! Tempo! – Olyankor a vonó felgyorsul Emma grófnő kezében. A kastély ablakán nem tudunk belesni, csak sejtjük, hogyan szorítja a hangszer nyakát a mancsra emlékeztető, vékony kezével. Úgy fogja, mint a liba nyakát! Az ablakban csak a mi grófunk hátát látjuk, a testtartásán látszik, így elfordulva is, hogy minden fejmozdulatával figyelemmel kíséri csellózó asszonyát. Ó, a gróf teljesen szerelmes a találmányába! Utána az ablakokat a gróf személyesen, a saját kezével csukja be. Olyankor nekünk, cselédeknek tilos a bemenet. Mert a nyelvlecke következik. Még a csukott ablakok mögül is kihallatszik a maestro dühös ordítozása. Közben a gróf elégedetlenül fel-alá járkál az egyik ablaktól a másikig.

Amikor kikocsiznak az erdőbe, a grófnő mindig nagyon nyugtalan. Ha lejönnek a kastély főlépcsőjén, mi, cselédek már az udvaron állunk felsorakozva. Olyankor van igazi némaság! Mert a gróf megparancsolta, hogy senki ne mukkanjon. Állunk feszesen kihúzott felsőtesttel és szótlanul, csak fejbólintással köszönünk az előttünk elsuhanó úrnőnek.

A nyugtalanul ide-oda tekintgető úrnőt a gróf karja besegíti a hintóba. A kilincs kattan, a lovász megrántja a gyeplőt. A hintó kigördül a kapun. Olyankor a mi némaságunk felold, és valaki közülünk felcincog a nevetéstől: –Láttátok, a grófnő kis pocakot növesztett? Hányadik hónapban lehet? Készíthetjük a babakelengyét! Hi-hi-hi! – Ez a valaki, ez az álnok cseléd azon nyomban elhallgat, ha a kastély számtartója vagy a főszakács szigorral rátekint.

*

„A cs.kir. Fellebbviteli Orvosi Bizottság megállapítja, hogy a halvaszülés okául feltehetően az anya gyenge szervezete szolgált. A szülészorvos jelentése, mely dokumentumot a cs.kir. F. Orvosi Bizottságnak beterjesztett, leírja, hogy a grófnő hathónapos terhesség után elvetélt. A fiúnemű magzat életképtelenül jött a világra. Nem lélegzett, szívverése nem volt, teste kihűlt, véráramlása nem volt. A magzat fejletlen testét összefüggő dús szőrzet borította. Orra szokatlanul hosszú, fülei hegyesek és túlzottan nagyok a koponyához képest. Arca emberre emlékeztetett. A gerincoszlop alsó szakaszán farokszerű kinövést tapasztaltak.

Az orvosi konzílium megállapította a halvaszülést. A szükséges kötözés és sebellátás után az anya önkívületi állapotát enyhe dózisban adagolt ópiummal csillapították. A megszült magzat testét halott állapotában bemutatták az apának, majd a kórház égetőjében megsemmisítették.

A cs.kir. F. Orvosi Bizottság jelen határozatával megállapítja, hogy a szülészorvos a tőle várható gondossággal működött, tevékenysége orvosi szempontból nem kifogásolható; ilyenformán felelősség nem terheli. Aláírás: nemes Nagylássy Ármin, címzetes orvosi tanácsos, felügyelő. A jelentés kelt: 1899. november 16-ikán, Székesfőváros Budapesten, Tétény-Budafoki tagozat.”

*

...Mert nagyon meglepődtünk, amikor télen, karácsony előtt olyan nagy volt a hó, és a gróf úr, a mi iszákos, részeg grófunk egy reggel állatmódra üvöltött, hogy „kocsis, fogjad be a lovakat! Kocsikázni megyünk az erdőbe!” De akkor minek a puska, ha kocsikázni megyünk? Nem kérdezte a lovász, csak serénykedett a lovakkal, hogy minél gyorsabban felszerszámozza őket. A részeg gróf már dülöngélt lefelé a lépcsőn, csizmában. Hogyan húzta fel, de nem szólította egyik cselédet sem, csak tántorgott részegen a lépcsőfokokon lefelé. Az egyik kezében vadászpuska, a másikkal a póráz végét fogta. A szíj végén a gyémántokkal kirakott szikrázó nyakörv a grófnő nyakát szorította. Lépésről lépésre, kényszeredetten vonult le ő is a lépcsőn a hosszú szoknyájában, ahogy a gróf a szíjat rángatta. –Ledurrantalak, ha nem hozod a lovakat azonnal! – ordította a nagyságos gróf úr a kocsisnak, aki máris előkanyarodott a hintóval. A komornyik az ajtóhoz ugrott, de a részegen dülöngélő gróf keze már a kilincsen volt: –Befelé! – ordította a reszkető asszonynak.

Mi, cselédek, akkor láttuk az úrnőt utoljára. A szoknyáját láttuk utoljára, mert az kint maradt a hintó lépcsőjén. A gróf rácsapta az ajtót. Végighúzták a hosszú taftot a hóban. Kigördültek a kastély kapuján.

*

–Vetkőzz! – szólt a gróf Emmának a hóban. Egy bozótos erdőszegélynél álltak, a gróf és a grófné, puskával és pórázzal. –Hajtsál arrébb a hintóval, te paraszt! Várj, amíg szólítalak! – Igenis, méltóságos uram! – A kocsis a lovak közé csapott és eltűnt az erdőszegély mögött. Amikor a paták már a távolban dobogtak, a gróf Emmához fordult. –Na, mi lesz már? Vetkőzz! – A hangja megenyhült, részegsége tisztulni látszott.

A grófnő némán állt, nyakán a gyémántos pórázzal. A szíj vége a gróf kezében. Az erős szíj vége a férfi erős kezében végződött. –Vetkőzz! Mire vársz? Vetkőzz! – kiáltott a gróf a nőnek.

És Emma grófnő, ott a hóban, vonakodva és lassan, de levetkőzött. Pőrén állt a hideg hóban a férfi előtt, akit szeretett. Nyakán a gyémántkövektől szikrázó póráz, körülöttük selyemruhák, taftok szétdobálva a hóban.

A gróf szemébe könnyek gyűltek. Nézte a meztelen foglyot. A feleségét. Kezében megizzadt a puska markolata.

–Elengedlek. Menj utadra! Fuss, amerre... – Nem tudta befejezni, mert elsírta magát.

Közel lépett az asszonyhoz, hogy kioldja a gyémántos nyakörv zárját. Még egyszer magához szorította asszonyát. A távolban vadászkürt harsant. Emma finom teste a félelemtől húrként megremegett. Összerándult. Jönnek a vadászok!

És ott a hóban, a férfi ölelésében a meztelen asszony újra rókává változott. Kisurrantotta hosszúkás fejét a túl kövér nyakörvből és a férfi mellére felfutott.

-Szeretlek! – akarta kiáltani a gróf, de a róka a melléről egy hatalmas ugrással elrugaszkodott. Bevetette magát az erdőbe. Eltűnt a fák között. Szaggatta a bokrokat a futása.

A gróf ledobta kezéből a pórázt és a töltött puskát. A fegyver eldörrent, válaszolt a közeli lövésekre. A bokrok között puskalövések dörrentek. „Állj! Állj! Tüzet szüntess!” – akarta kiáltani a gróf, de a szája nem engedelmeskedett.

*

Hihetünk-e ennek a mesének? A kastély most üres, a gróf elutazott. Csak mi, a cselédek maradtunk. Ilyenkor jó élet folyik, kevesebb a munka, jobban ráérünk. Mi cselédek, esténként a konyhában hosszan eszegetünk. Megtárgyaljuk ezt a furcsa történetet. Hihetünk-e a mesének? Miért állítja a lovászfiú, hogy a gróf sírva térdelt a hóban? Amikor visszahajtott a hintóval, már csak a síró grófot és a szétdobált ruhákat látta a havon. Hová tűnt a grófné ilyen nyomtalanul? Csak nem lelőtték? Csak nem titkolnak valamit? És a teríték, melyet a vadászok megszemléltek, milyen volt? Egy vadkan, hat fácánkakas, tizenhat nyúl. Róka vajon feküdt-e a terítéken? Nem emlékszik, állítja a lovászfiú, csakhogy ez a legény a kelleténél mindig többet iszik. Hihetünk mi ennek?

* * *

(A motívumot, hogy vadászat közben a róka felfut a vadász testére és fiatal, gyönyörű lánnyá változik, egy könyvben olvastam. A Mesterkurzus sorozatában megjelent „Önként vállalt vakság” című kötetének egyik tanulmányában, melyet dr. Popper Péter írt „Ki az, aki fél bennünk és mit tehetünk vele?” címmel, a 143-dik oldalon találtam meg néhány mondatban Vercors (valódi nevén Jean Bruller) „Sylva” című regényének említését. A gondolat azonnal megragadott, és anélkül, hogy a regényt olvastam volna, a saját képzeletemből újra megírtam ezt a csodálatos motívumot. Miért ne hasonlítsa össze valamely olvasó a különböző megformálásokat? Az átváltozás minden írott fantázia-műalkotás alapvető támaszköve. Gondoljunk csak Franz Kafka „Az átváltozás” című elbeszélésére! Egész életünk a megújulás, az átváltozás jegyében telik - vagy kellene telnie - , akkor pedig miért hagynék ki egy ilyen gyönyörű szimbólumot, hogy az olvasóval olyan tartalmat érzékeltessek, melyet különben nem lehetne? – Tarzan Zéró, Budapesten, 2009. április 2.-3-án)