Tarzan Zéró

Hogyan öltem meg Seherezádét?

Seherezádét Radírgumival öltem meg. De nem úgy, hogy letömködtem a torkán, hogy megfulladjon, áá, dehogy! Hanem kiradíroztam. Még a papír is fölszakadt alatta! De hogy megértsed, miért öltem meg Seherezádét, végig kell olvasnod ezt a történetet, melynek első szava igaz, a többi nem; tehát igaz a történet.

1.

-Halló..! - mondtam magamban, amikor a telefon megcsörrent az asztalomon. De csak magamban, valójában nem szóltam a kagylóba. Titkos ügynök vagyok, nem ismerhetik fel a hangomat. A kagylót a fülemhez tartottam. Éppen jókor, mert egy ismeretlen hang belerecsegett:

-Maga az..? - Én voltam, de se igennel, se nemmel nem válaszoltam. A hang folytatta: -Rendkívüli ügyben azonnal a Közel-Keletre utazik az Ötödik Ügyosztály megbízásából! A feladat annyira titkos, hogy még én sem mondhatom el! Járjon szerencsével! - Kattanás, a vonal megszakadt.

Mindent értettem. Az Ötödik Ügyosztály annyira titkos, hogy senki sem ismeri az előző négyet. És ez nem tréfa..! Nem vesztegettem az időt, hogy a telefonkagylót visszarakjam a helyére, hanem csomagoltam és azonnal a Közel-Keletre utaztam. Aznap délután még fél öt sem volt, én már Bagdadban baktattam a legtitkosabb megbízatással.

2.

Három hete Bagdadban időztem és még mindig sejtelmem sem volt a megbízatásról. Bejártam a bazárt, az árusok sátrait ismertem, hogy hol mit lehet kapni. Tudtam, milyen sorrendben követik egymást az aprócska cipészműhelyek, mészárszékek, teázók és fűszerárusok, valamint a szőnyegesek, a fémmívesek, a bőrösök és amulettárusok egymásra nyomott tarkaságban összerótt bódéi. Egy beugróban görbe pengéjű tőröket kínáltak. Mellette egy mocskos kávézó következett, mindig tömve volt szakállas férfiakkal. A hangzavar, mely körülöttem zsibongott, átható bűzzel és gyümölcsillattal vegyült. Úgy éreztem, mintha egy amerikai film forgatásába csöppentem volna és azonnal fölém ereszkedik egy darura szerelt kamera, hogy a hangtölcsérbe kiáltott vezényszóra az egész tömeg visszafelé hullámozzon a lábak közt somfordáló éhenkórász kutyákkal együtt. De nem hangzott el semmiféle vezényszó, filmkamerát sem láttam, és annak ellenére, hogy három hete sejtelmem sem volt, tulajdonképpen mit keresek én itt, a bazár tülekedése élő és valódi volt.

Egy őrjárat haladt néhány lépéssel mögöttem. A papírjaim rendben voltak. Bajuszt is növesztettem, hogy hasonlítsak a helybeliekhez. Mégis jobbnak láttam a pelotont elengedni mellettem. Megálltam egy teaárus előtt és rendeltem egy pohárkával a forró és túlédesített italból. Amíg az árus derékból mélyen előre hajolva töltött a hátán viselt hatalmas rézedényből, óvatosan visszapillantottam a tömegbe. A három fegyveres megállt. A járőrök úgy tettek, mintha érdekelné őket a kávézó, mely előtt álltak. A trükköm tehát nem sikerült! Felhajtottam az édes teát a gyűszűnyi pohárkából és továbbsétáltam. Az őrjárat szinte azonnal megindult mögöttem. A következő sikátornál jobbra fordultam. Ezt az utcát a mészárosok uralták az orrfacsaró bűzben, mely a bódék elé hajított csontokból és zsigerekből áradt. Koszlott kutyák szaladtak szét lépteim előtt. Pár méternyire jártam a görbe és szűk utcában, amikor visszalestem. A géppisztolyos katonák követtek.

Tudtam, hogy az utca szűkülete után egy keleti édességeket áruló apró boltocska következik. Döntöttem. Gyorsan félrelöktem a bejáraton lógó koszos függönyt és beléptem a boltba. Odabent légytömeg dongott.

A helységben három borotvált szakállú kopasz férfi állt. Mindhárman vakok voltak a bal szemükre. Az első a pult mögé mutatott: -Ide, ide..! - mondta arabul. Gyorsan bemásztam a pult alá és valami émelyítő szagú ragaccsal teli ládát máris fölém borítottak. Némán lapultam Perzsiában a törökméz alatt, hová arabok bújtattak. Fölöttem köröztek a legyek.

A katonák bejöttek a boltba. A három arab Allah nevére esküdözött, hogy semmiféle bajuszos fickó nem járt itt, és nőjön ki a hajuk, ha hazudnak. A katonák körbevizslattak, de nem volt kedvük a ragacsok közt turkálni. A pult alatt éreztem, hogy nyakamba csorog a méz.

Amikor a járőrök kiléptek a bolt ajtaján, már émelyítően édes szagom volt. A folyékony édesség rám ragadt és ezt a legyek is kiszúrták. Hangos zümmögéssel röpködött körülöttem az ezernyi légyhad. Az arabok nevetve rám mutogattak: -Bújj elő, miszter! Már vártunk téged régóta..! Jó üzletet kötünk teveled!

Kimásztam a pult alól. A három kopasz három szeme énrám szegeződött. A legöregebb folytatta: -Három hete várjuk jöttödet, fényességes nagyúr! Van neked küldetésed, mi kiolvastuk a csillagokból! Közeleg a perc, hogy a világ parancsolója legyél. Olcsó áron megszámítjuk neked!

Jobbra-balra csapkodtam a zümmögésben. Lassan világosodott bennem a felismerés: megmentőim valamiféle kapcsolatban állnak megbízatásommal, mely annyira titkos volt, hogy még én sem ismerem.

A legidősebb kopasz elővett a fiókból egy szamárbőrbe kötött régi pergament és kiterítette a pultra. Azonnal fölismertem az Ezeregyéjszaka meséit. ...Hogy honnan? Mint ezt később feletteseimnek, majd végül a Fehér Házban magának az Elnök úrnak is elmagyaráztam kihallgatásom alkalmával, a tekercsen rögtön láttam, hogy szamárbőrből készült, mert a szamarat fölismerem; a cím pedig kézírással rá volt festve. Arabul persze, de a szám: 1001, mindent megmagyarázott. A kopasz öreg pedig így folytatta: -Ezek az Ezeregyéjszaka meséi. - Kijelentéséből tehát világosan következtethettem, valójában mi is ez a tekercs. Okfejtésemet később az Elnök úr is elfogadta. Ott a bazárban pedig a beretvált szakállú öreg a pultra terített pergamenre tenyerelt és azt mondta:

-Sáhib, néhány mese eladó. Vegyél belőlük, olcsón megszámítjuk!

Fölocsúdtam a légyzümmögésből.

-...Mesét? De hiszen ti csurgós törökmézet és büdös datolyát árultok! - intettem körbe. A három kopasz felkacagott: -...Alibi! Mi a sósat szeretjük! Vegyél mesét mitőlünk! A te országodnak mesékre van szüksége! Csupán kétszáz éves a múltatok! A te dollárod nagyon jó, de múltad nincs, csak jelened! Vegyél mesét mitőlünk... Darabja csak öt dollár! Az összes jogot vele adjuk! A megfilmesítést is..! Kössél nagy üzletet Hollywood-ban!

Gondolkodóra fogtam a dolgot. Lehet, hogy ezért küldtek titkos megbízatással Bagdadba? Egy biztos: ezek itt össze-vissza hazudoznak.

-Hallottatok az Ötödik Ügyosztályról? - kérdeztem a szememet vékonyra összehunyorítva. -Feljuthatsz a hetedik mennyországba, ha mesét veszel tőlünk! Három hete várjuk, hogy megkössük veled az üzletet. Nem drága, nem drága! - bizonygatták az arabok.

Alaposan szemügyre vettem a régi pergament. -És melyiket adjátok..? - kérdeztem, hogy látszólag belemenjek az alkudozásba. A három férfi egymás szavába vágott: - Vigyed Ali babát és a 40 rablót! Öt dollár csupán!

-Drága - fintorogtam. -Sok lesz ennyi egyszerre.

-Darabja tizenkét centbe kerül! Including Ali baba! Minden jog a tiéd!

-Akkor inkább a Gólyakalifát. Azt mennyiért adjátok?

-Nyolc dollár. Négyet most, négyet holnap fizetsz!

-Elment az eszetek?! Nyolc amerikai dollárt fizessek azért a tökkelütött kalifáért, aki elfelejtette a varázsigét és alig tudott gólyából visszaváltozni?

-Nyolcért a nagyvezírt is vele adjuk! Nem drága - felelték az arabok.

-Tartsátok meg a meséteket! - feleltem dölyfösen.

-Na jó, a happy end-et levesszük róla és hatért odaadjuk. Csak neked, nagyúr!

-Akkor inkább egy Seherezádét! Mennyiért adjátok Seherezádét, ti lánykereskedők?

Az araboknak elállt a szavuk. Izgatott sugdolózásba fogtak. Végül az öreg felém fordult és villámló szemekkel kijelentette: -Tizenöt dollár! Alku nincs! Készpénzben!

...Éreztem, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt. Ha olcsóbb árat ajánlok, ezek megölnek és a szomszédos mészárszékben kimérik a húsomat. Szó nélkül kifizettem a tizenöt dollárt készpénzben és megvettem a mesét.

3.

Az arabok a pergament nem adták oda, mert - így mondták - bármely könyvtárban fellelhetem ezt a történetet; de adtak egy kék folyadékkal teli kis üvegcsét, melyről azt állították, hogy nem más, mint banánból erjesztett kölnivíz. Ha találkozni akarok Seherezádéval, aki mostantól az én jogos tulajdonom, csak locsoljam köldökömre a parfümöt napnyugtakor és kívánságom máris teljesül. Semmiféle varázsszóra nincs szükség a visszatéréshez, mert a szer hatása néhány óra elteltével gyengül, így a visszatérés reggelre garantált. Nincs mit elfelejtenem, mint a gólyakalifának. Megnyugodva visszamentem a szállodámba a tizenöt dolláros szerzeménnyel.

Türelmetlenül vártam a napnyugtát. Ruhástul heveredtem az ágyra és álmodoztam. Vajon milyen lehet Seherezádé..? Ez a mese legkevesebb ezer éves. Csak nem egy múmiát vásároltam?! Remélem, fiatal még. És hogyan köszöntsem, amikor megpillantom? Lefordították-e az én nyelvemre vagy arabul beszélgetünk..? Ilyen kérdések gyötörtek, miközben egyre növekvő izgalommal vártam a napnyugtát. Az üvegcse ágyam mellé készítve állt. Ekkor váratlanul felpattant az ajtó és Seherezádé rontott be szobámba fátyolöltözetben. -Piszkos disznó! -kiáltotta és beviharzott a fürdőszobába. Kattant a zár, ráfordította a kulcsot. A következő pillanatban megjelent az ajtóban egy feldúlt dragonyoskapitány egyenruhában. Kivont karddal kezében egyenesen a fürdőszoba ajtajához ugrott. -Kinyitni! - rángatta a kilincset. Odabentről Seherezádé hangja hallatszott: -Azt hiszed, hogy megvettél engem tíz koronáért és máris a tiéd vagyok?! Mocskos disznó! Takarodjál!

Döbbenten feküdtem az ágyon. A három kopasz ezek szerint alaposan becsapott engem..! Seherezádé meséjét másoknak is eladták! És olcsóbban! Hogyan érvényesítsem tulajdonosi jogaimat, beleértve a megfilmesítést is, ezzel a kackiás bajuszú, feldühödött kapitánnyal szemben..? Ráadásul kardja van... Kezem óvatosan az ágy melletti állólámpa nyelét kereste. A kapitány észrevette mozdulatomat és rám rivallt: -Megölöm! Be nem áll a szája, halálba kerget a fecsegésével! Felnyársalom a kardommal!! - Beledöfte az ajtóba. -Kinyitni! Kinyitni!! - Pengéje oly mélyen hatolt a fürdőszobaajtó közepébe, hogy beszorult és nem tudta kihúzni. A pillanat alkalmas volt; összeszedtem erőmet és hatalmas ütéssel lecsaptam a kapitányt az állólámpával. Szobámra alkonyati sötétség borult. Leszállt a napnyugta.

Nagy nehezen a hátára fordítottam az alélt testet. Kopogtam az ajtón.

-Madame..! Én vagyok az..! - súgtam vigyázva. -Kijöhet bátran, megmentettem az életét!

-Hazudsz! Meg akarsz ölni! Mindnyájan ezt akarják! -zokogta bentről Seherezádé.

Nem sejtettem, hogy igazat szólt. Abban a percben még tudatlanul álltam a kulcsra zárt fürdőszoba ajtaja előtt, mely elválasztott frissen szerzett tulajdonomtól. Szájamat az ajtóra tapasztottam, úgy mondtam: -Jöjjön ki! Ismerkedjünk össze! -és a kilincset rángattam.

Kattant a zár. Az ajtó villámgyorsan kinyílt és Seherezádé egy bokszolót megszégyenítő jobbegyenessel az arcomba vágott. És rácsapta az ajtót ismét.

Meglepődtem, majd elkábultam. Végül földühödtem: -...Hát így állunk!! Hát így állunk!! - ismételgettem dühösen, mert más nem jutott az eszembe. Körbepillantottam a szobán. Az alkonyat utolsó fénysugarában kékesen ragyogott az ágyam mellé készített üvegcse. -Hát így állunk! Akkor jó!! Ha te nem jössz énhozzám, majd én megyek hozzád! - sziszegtem az elixírrel kezemben és köldökömre löttyentettem a folyadékot. A szoba lassan úszni kezdett körülöttem. Azon gondolkoztam, hogyan hívták azt a pasast, akihez a hegy nem ment oda, ezért neki kellett... a hegyre... menni, amikor... amikor...

4.

Amikor magamhoz tértem, napfényes nappal volt a bazárban. Hanyagul támaszkodtam egy fonott vesszőkosárra, miközben a zsibongó forgatagot bámultam. Kisvártatva egy lefátyolozott nő állt meg előttem, aranypikkelyekkel hímzett fényes ruhában. Egy parányit fölemelte arcáról a fátylat és édes csengésű hangján így szólt: -Ó, teherhordó, hozd a kosaradat és kövess engem! Fizetséged egy arany lesz. - Vállamra kaptam a vesszőkosarat és elindultam a nő után. Az pedig hamarosan megállt egy gyümölcskereskedő boltja előtt és vett tőle oszmán birsalmát, szíriai almát, aleppói jázmint, barackot Ománból, nílusi uborkát, damaszkuszi sásliliomot, egyiptomi citromot, mirtuszbogyót, hennavirágot, gránátalmát, fügét, mézet, datolyát, muskotálydiót, babért, banánt, szegfűszeget, kókuszdiót, őrölt borsot és mandulát. Mikor mindezt sorban a kosaramba tette, bizony roskadoztam, amint vállamra emeltem a terhet. A nő így szólt hozzám:

-Fogd a kosarat és jöjj utánam!

Elhagytuk a bazárt. A nő egy pompás palota kapujához vezetett. A palotát márványkövekből építették. A tekintélyes külsejű magas kapunak két ébenfa szárnya volt, megpántolva rőt aranylemezekkel. Amikor odaértünk, a kapu kitárult.

Átléptük a palota küszöbét. A nő addig vezetett, míg egy tágas terembe értünk, mely a középső udvarra nyílt. Ezt a termet csupa drága brokát, selyem és aranyfüggöny ékesítette. A nő megállt és a terem távoli ajtajára mutatott: -Ott vigyed be a kosarat! Innentől én már nem mehetek veled.

Fölemeltem a bejárat nehéz bársonyfüggönyét és láttam, hogy az egész belső berendezés, a bútorok és minden tárgy csupa aranyból és ezüstből készült. És a teremben, mely az ajtó mögött nyílt, ott álltak az őrök kővé válva, de azért csak mintha éltek volna. Beléptem kosarammal a függöny mögé.

Teremről teremre cipeltem terhemet. Az utolsó teremben, amely telve volt őrökkel, hadnagyokkal és vezírekkel, láttam, hogy trónján ott ül a király, maga is kővé válva, olyan pompás és drága ruhákba öltöztetve, hogy azt hittem, mindez mese... De nem volt az, mert a királyt ötven mameluk vette körül némán és mozdulatlanul; mindegyik selyemruhában volt és meztelen kardot tartott kezében. A király trónusa gyöngyökkel és drágakövekkel volt kirakva. Én azonban folytattam utamat és eljutottam a hárem termébe, amelyet még csodálatosabbnak találtam, mert minden színaranyból volt és a falakat selyemkárpitok borították. És végül ott láttam a kővé vált nők között magát a királynét is, nemes gyöngyökkel rakott ruhába öltözve. De ő is kővé volt válva, mint a többiek.

Leraktam nehéz kosaramat. Egy nyitott ajtóra akadtam, mely mögött lépcső vezetett fölfelé. Elindultam a lépcsőn. Amikor a tetejére értem, hatalmas fehér márványteremben találtam magamat. Középen nagy arany kandeláberek között arany dobogót láttam, mely be volt szórva smaragdkövekkel és türkizkővel. A dobogón alabástrom ágy állott, behúzva drága szövetekkel. Azon ült Seherezádé.

Seherezádé egyetlen arcfátyolt viselt ruházatul. Kezében citromot és hennavirágot tartott, mellyel kebleit takarta. Lábainál birsalmák hevertek és barack Ománból; ölében aleppói jázmin illatozott. Az ágy szövete sűrűn be volt hintve sásliliommal és mirtuszbogyóval. Balján fügét, mézet, gránátalmát és datolyákat láttam; jobb felől muskotálydió és szegfűszeg roskadozott.

Seherezádé mandulát rágcsált. Amikor megpillantott, kiköpte szájából a mandulát, mégpedig oly ügyesen, hogy az éppen belepottyant egy oldalt elhelyezett színarany köpőcsészébe, pedig volt ott nyolc láb távolság is. A fátyol alól rám vetette tüzes tekintetét és édes hangon így szólt: -Ó, teherhordó, epedve vártam jöttödet! Vedd elő a nílusi uborkádat és hódoljunk együtt e hűvös alabástrom ágyon testünk forró parancsának!

-Ó, úrnő, te a király leggyönyörűbb rabnője vagy! Hogyan is érhetnék akárcsak egyetlen ujjal testedhez?!

-Kővé váltak mind. A rontás kétszáz évig tart. Van még időnk, hogy élvezzük kosarad gyümölcsét!

Karórámra pillantottam, mely csuklómat övezte. Fél négyre járt az idő. Bármily titkos e megbízatás, néhány illanó percecske édes mézét mégiscsak lecsurgathatom... Seherezádé fölállt és eldobta a hennát meg a citromot, mellyel kebleit rejtette; méghozzá oly ügyesen célozva, hogy azok éppen az aranyozott csészébe estek, pedig a távolság lehetett vagy nyolc láb. Két kerek és hófehér, szeplőtlen inda-dindája a szemem előtt táncolt.

-Szezám, tárulj! -kiáltottam és mohón szabadjára engedtem nílusi uborkámat.

Ebben a percben váratlanul fölpattant az ajtó és egy hatalmas szerecsen rontott a terembe. Vérben forgó szemmel kirántotta övéből széles handzsárját, mellyel egy csapásra akár egy teve nyakát is át lehetett volna nyisszantani és rám rivallt: -Jaj neked, te nyomorult! Hogy mertél betolakodni erre a helyre, te beste lélek?!

Azt sem tudtam, mit feleljek. Nyelvem megbénult, izmaim elernyedtek. Arcom sárgára változott és összeroppant egész testem. Seherezádé talán elnézte az órát és a rontásnak túl hamar vége lett, mert a palotában egy csapásra mindenki megéledt. Szörnyű futkosás támadt és újabb mamelukok rontottak a terembe, egytől egyig mind kivont pallossal kezükben. Láttam, hogy elérkezett életem utolsó perce és reszketve tűrtem, hogy három néger eunuch begyömöszöljön egy szűk láda belsejébe.

A tömlöcben ébredtem. Nyakamat súlyos vaspántok szorították, mellyel a falhoz láncoltak. A magasból egy szűk ablakocska rácsain át szűrődött be némi napfény. ...Vajon hány óra lehet? Karórámat elvették, csak találgatni tudtam. Milyen hülye helyzet..! Itt ülök Bagdadban tömlöcbe zárva egy mese közepén! És még fizettem is érte..! Visszakérem a pénzt, ha kiszabadulok! ...De hogyan? A vasláncok nem voltak mesebeliek, mert kegyetlenül szorították a nyakamat. ...Miért nem inkább a negyven rablót vásároltam meg, keseregtem. Most kiszabadíthatnának a tömlöcből..!

Fölülről neszezést hallottam. A tömlöcablak szűk rácsain át valaki egy rézből készült olajlámpást hajított be hozzám. A lámpa szerencsétlenül a túlsó sarokba gurult. -Dörzsöld meg! -súgta a hang fölülről. -A lámpa szelleme kiszabadít téged a fogságból!

Mindenáron meg akartam kaparintani a lámpát, mely itt hevert a lábaim előtt, mégis túl távol. Láncaim szorosan fogtak. A patinás rézlámpa, benne a dzsinnel, aki csak arra vár, hogy megdörzsöljem a lámpát és előbújhasson évszázados fogságából és kívánságaimat teljesítse, ott hevert tőlem elérhetetlen távolságra. -...A fenébe! Ez nem lehet igaz!! - dühöngtem és a láncaimat rángattam. A fal, melyhez a vasakkal kötözve voltam, erősen visszatartott. Egyre dühödtebben rángattam bilincseimet, míg erőm cserbenhagyott egészen. Kimerülten a földre rogytam. Eszméletemet veszítve mély sötétségbe zuhantam, pedig már rémlett, hogyan is hívták azt a pasast, aki elment... a hegyhez, mert a hegy... nem jött őhozzá... és...

5.

-Szóval vesztettél - mondta a dragonyoskapitány. Időközben magához tért az ütésemtől és ahelyett, hogy fölkoncolt volna, leült az ágyam szélére kockázni. A nyitott fürdőszobaajtó közepén vigasztalanul meredezett a beledöfött kard. Nem húzta ki, ezzel bizonyítván barátságos szándékát. Seherezádé nyomtalanul eltűnt.

Az igazat megvallva, ütésem akkora volt, hogy a lámpaernyő nagyobbik része ottragadt a kapitány fején. -Gyújtsuk meg a fényt! - indítványoztam az alkonyati sötétben.

-...És hogyan szabadultál ki a tömlöcből? -kérdezte a kapitány, mikor fölkattintotta saját fején a lámpát.

-Letelt a huszonnégy óra. Az arabok megmondták, hogy nem kell semmiféle varázsige, mert még elfelejteném. Az elixír hatása másnapra meggyengül.

A kapitány vetett a kockával. -Hat! Nyertem! -kiáltotta. Söröskupakokba játszottunk, de alul az üvegekben ott volt a sör. Már a huszadik kupakot nyerte a kapitány. A szobát elárasztották a kiürült üvegek.

-Jó kis pilseni..! - csettintett a kapitány, miután fenékig hajtotta újabb nyereményét. -Én is Pilsenből vagyok. Az apám a sörgyárban dolgozott.

A kapitány rám pillantott, figyelem-e beszédét. Kéretlenül folytatta:

-Kölyökkoromban az apám biciklivel vitt engem az iskolába. Fakerekű biciklivel. Hajnalban! Apám már reggel öt órakor munkába állt, de előtte elvitt az iskolába fakerekű biciklivel. Pedig a tanítás csak délután kezdődött. Attól lettem ilyen... Nehéz eszű ember. Hogy zötykölődött a bicikli. Na.

Azt hittem, hogy a kapitány viccel. De nem, mert eltökélten folytatta:

-Végül sehova máshová nem voltam jó, csak a dragonyosokhoz. Egy nappal korábban, hogy a dragonyosokhoz felvettek, elmentünk a biciklivel vándorcirkuszba, mely a falu határában vert tanyát. A bűvész kihívta a fatert a porondra, ahol a közönség szeme láttára majommá változtatta... Gondoltuk, az előadás után majd visszacsinálja emberré, de a bűvész elfelejtette a varázsigét; talán mert túl erősen megvertem. Így előadás után én ültem nyeregbe és vittem a vázon apámat, aki majommá változott; pedig reggel ötre munkába kellett mennie a sörgyárba. Ő volt az ülepítőmester.

-Elég!! Torkig vagyok a mesékkel! -kiáltottam. -Inkább kockázzunk!

...Már kockázni sem volt kedvem. Gondolataim Seherezádé körül forogtak. ...Találkoznunk kell valahogyan..! Találkoznunk...

-Attól kezdve majomként dolgozott a sörgyárban, mint ülepítőmester. Fölemelték a fizetését, mert igen fürgén szaladt föl a kondérok peremére, hogy megnézze, ülepszik-e már.

-Elegem van a mesebeszédből! -ugrottam föl türelmetlenül az ágyról. Az elixíres fiola után kutattam. Maradt néhány csepp az alján. -Jössz vagy maradsz? -kérdeztem a berúgott pilseni dragonyoskapitányt, lámpával a fején.

-Hová..? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel. -Az Ezeregyéjszaka közepébe..! Meg akarom találni Seherezádét!

A kapitány bizonytalanul bólintott. Elosztottuk a maradék cseppeket az üvegből. A bútorok körvonalai lassú hullámzásba fogtak. A szoba már úszott velünk, amikor a kapitány felhorkant: -Pilsenben van egy hegy... Nincsen lába... Ezért odament a Moha... Moha ment... Mohával fojtom meg azt a kurvát! - Azzal elvágódott a padlón. Többre én sem emlékszem.

6.

A sivatagban tértem magamhoz. A nagytestű dragonyoskapitány részegen horkolt lábaimnál. A távolban egy aranyozott kupolájú hatalmas palota ragyogott. A homokban hagytam a kapitányt és elindultam a palota felé. Félórás izzasztó gyaloglás után az ismerős kapunál álltam. A hatalmas ébenfa szárnyak ismét kitárultak előttem. Átléptem a küszöböt és gyors léptekkel a középső udvarra tartottam. A nehéz bársonyfüggönnyel takart bejárat ott volt a helyén. Fölemeltem a bársonyt.

A teremben a szokott rendben mozdulatlanul álltak az őrök. Egytől-egyig kővé váltan, ahogy illik. Teremről teremre haladtam. Végül az utolsóban, mely a hadnagyokkal és vezírekkel volt tele és a trón mellett ötven mameluk állt meztelen karddal moccanatlanul, ott ült a király, maga is kővé váltan.

Tervem készen állt fejemben. Odaléptem a trónhoz és a pompázatosan drága ruhákat levettem a király válláról. Magamra terítettem; a méret éppen megfelelt. Az egyik kővé vált kamarás álláról letéptem a szakállat és néhány csepp mézzel arcomra ragasztottam. Miután így hasonlatossá váltam a királyhoz, az eredeti őméltóságát nagy nyögésekkel fölnyaláboltam. Oly nehéz volt, mint egy súlyos kő... Nehezen az ablak peremére küszködtem és kidobtam a mélybe.

Torkomban dobogott a szívem. A gyöngyökkel és drágakövekkel kirakott üres trónszékhez léptem. Elfoglaltam az uralkodó helyét. "Most vagy soha" -gondoltam szememet egy pillanatra lehunyva. "Most viszontlátom Seherezádét, vagy sohasem látom újra a Napot." A trónszéken ülve lábammal hármat dobbantottam.

A palotában hirtelen megelevenedtek a szolgák. A mamelukok szemébe ismét vad szilajság költözött. A vezírek és tanácsosok felém fordultak, parancsomra várakozva. Hirtelen hangos kiáltozás támadt. Néhány szerecsen a terembe rontott, magukkal ráncigálva a megkötözött dragonyoskapitányt. A szerecsenek földre kényszerítették a nagytestű embert és maguk is a lábam elé borultak.

-Ó, fényességes nagyúr, hatalmasok hatalmasa! -kiáltották. -Ez a gazember behatolt legtitkosabb háremedbe és megbecstelenítette legféltettebb kincsedet, a meseszájú Seherezádét!

A csodálkozástól elakadt a lélegzetem. Ez a mocsadék gyorsabb volt nálam..! Azt hittem, részeg, oly mozdulatlanul feküdt a homokban.

-Ültessétek biciklire! - kiáltottam dühtől remegő hangon. A szerecsenek zavartan hajlongtak. Végül a legbátrabb megkérdezte: -Vágasd ki nyelvemet, ó, fényességes nagyúr, mert kérdezni merészelem: az mi fán terem..?

A nagyvezír a fülemhez hajolt: -Ha méltóztatnád kiheréltetni, úgy értékesebb volna... Eunuchként szolgálhatná örök hatalmadat!

-Vessétek tömlöcbe! -intettem kegyesen. A szerecsenek élvezettel elvezették a foglyot, aki ezt ordítozta: -Hát nem ismersz meg, te disznó?! Essen rád a söröshordó, te fakerék! Ne gyere Pilsenbe, mert belefojtalak a sörbe! Te... Te bagdadi bukta!!!

A kapitány kiabálása még sokáig visszhangzott a teremben. Szerencsémre az én nyelvemen kiáltozott, melyből a szerecsenek egy kis mukkot sem értettek; különben sem tudták, hol van az a Pilsen. Én pedig felugrottam a trónszékről, hogy megkeressem a márvány lépcsőt, mely a hárembe vezet.

A teremben az arany kandeláberek között, az alabástrom ágy közepén ott ült az én Seherezádém, talpig felöltözve. ...És sehol egyetlen gyümölcs! Kockás kiskosztümben és hódító szalmakalapban mosolyogva nekem szegezte a kérdést:

-...Na? Hogyan áll rajtam..? - Arcára biggyesztett egy divatos napszemüveget és azt mondta: -Ez Coco Chanel!

Világos volt, hogy a kapitánytól kapta. -Egészen... pompás -habogtam, mert tényleg jól állt rajta. Harisnyába bújtatott gyönyörűszép lábaival az alabástrom ágy alól előkotort egy hordozható kompjutert és bekapcsolta. -Ide nézz! Benne van az összes mese az Ezeregyéjszakából, meg még egy új is, amit eddig nem olvastam! Ha elfelejteném bármelyiket, egy gombnyomással előhívhatom!

-Ez... valóban... fantasztikus! -dadogtam, miközben Seherezádét néztem, aki napszemüvegben a kompjutert babrálta. -De én... Enyelegni jöttem! - nyögtem elfúló hangon.

-Ugyan már! Arra most nincs időm - legyintett Seherezádé. -És különben is: mindjárt kezdődik az aerobik-órám! Utána autóvezetői tanfolyamra megyek. Hátramenetben már tűrhetően parkolok!

Dermedten álltam. Ezek szerint távollétemben az én kultúrám valami fertőzés útján behatolt az Ezeregyéjszaka meséibe... A karórám! Amit elvettek a tömlöcben és itt maradt..! A karórám okozta a felfordulást! Hogyan csinálom ezt vissza? Agyamban kergetőztek a gondolatok. Hogyan teljesítsem az én titkos megbízatásomat?!

-Na, mi az? -kérdezte gúnyosan Seherezádé. Inkább hasonlított egy titkárnőre, mint a király rabnőjéhez. -Kővé váltál, mint a palota szolgái?!

Lentről motorzúgás szűrődött be a hárem ablakán. Odaléptem a kovácsoltvas rácshoz. A palota előtt a negyven rabló túráztatta a sportkocsik motorját a homokban. Hatalmas porfelhőt kavartak. Tevéknek vagy lovaknak nyomát sem láttam.

Hátulról valaki erős szorítással megragadta vállamat. A király volt, akit kővé váltan kihajítottam az ablakon. Életre kelt és most feljött a lépcsőn.

-Őrség!! - kiáltotta villámló szemekkel. Az ötven mameluk selyemruhában és meztelen pallossal kezében rontott a terembe. -Ültessétek biciklire! - A mamelukok letepertek és megláncolva elvezettek.

-Találkozunk a business school-ban! -integetett utánam Seherezádé.

A palotaőrség a tömlöcbe vetett. Nyakamon vaspántokkal az ismerős falhoz láncoltak. Alig fordították rá a lakatot a rácson, amikor a tömlöc szűk ablakán berepült a rézből készült olajmécses. Egyenesen a lábamhoz gurult. "Ez jókor jött! Most megdörzsölöm és a dzsinn kiszabadít!" -gondoltam. "Majd megkérem, csinálja vissza ezt a szörnyűséget."

Megdörzsöltem a lámpát. Akkora nagy dzsinn türemkedett elő, hogy a tömlöcben szűken fért el. Terebélyes testével a falhoz szorított; alig kaptam levegőt. Amikor elmondtam kérésemet, a dzsinn kacagott.

-Ó, tudd meg, fényességes nagyúr, hogy én Mizra, a gonosz varázsló fia vagyok. Én is gonosz vagyok, így ahelyett, hogy kiszabadítanálak, elvarázsollak téged tehénné! - Azzal meg is cselekedte.

Szégyen kimondani, de igaz: ott álltam a palota tömlöcében Bagdadban, tarka tehénként, súlyos vaspántokkal a kőfalhoz láncolva. Rémülten felbődültem. A dzsinn hahotázott: - Na jó, ebből elég; legyél most sündisznó! - És én sündisznóvá változtam, mert a dzsinn másodszor is elvarázsolt.

...Aztán voltam teknősbéka, adóellenőr, póniló és autókipufogó-dob; majd lett belőlem könnyűbúvár oxigénpalackkal, virágzó kókuszpálma a szélben, aztán pandamaci; végül gőzölgő, láncra vert mákostészta lettem. A dzsinn nagy kedvét lelte a varázslatokban. Valósággal tombolt gyönyörében. -Mi nem voltál még? - kérdezte hahotázva. -Nem voltál még... Miki egér!

Abban a szempillantásban falhoz láncolt Miki egérré változtam. Már nagyon untam a dolgot. ...És milyen fárasztó! Úgy tűnt, mintha nem is az Ezeregyéjszaka meséjében járnék, hanem egy vastag lexikonban, A-tól Z-ig.

A dzsinn pedig nagy kedvében volt.

-Hadd legyek most titkos ügynök! -javasoltam a gonosz dzsinnek.

-Nem, nem. Az túl egyszerű. Legyél inkább... Fakerekű bicikli!

Ezt durva célzásnak éreztem. Alig vártam, hogy mássá változzak és újra szájam legyen.

-Szájat akarsz? Legyél vízköpő szökőkút! - kiáltott rám a dzsinn. Olvasott a gondolataimban. Máris ott csobogtam a tömlöcben, tátott szájamból vízsugár szökött elő. Nem hagyott sok időt erre; tovább gyakorlatozott rajtam. Így lettem maláj evezős ágyékkötőben, aztán volt NDK-s úszónő, majd áruházi télapó. A varázslatok expozíciós ideje egyre rövidült. Szédült tempóban változtam egyik lényből a másikba. Alig kaptam levegőt, zúgott a fejem. Éreztem, hogy hamarosan összeroppanok.

-Végezetül sósropi leszel! - kiáltott a dzsinn. -Abrakadabra!!!

...Mielőtt eszméletemet vesztettem, éreztem, hogy átváltozom sósropinak. A dzsinn kezébe vett. Könnyedén kettéroppantotta testemet.

7.

Minden Tagom sajgott, mikor másnap a szállodai ágyon magamhoz tértem. Forrongott bennem a keserűség. Mit sem törődtem a fürdőszoba tárva-nyitva búslakodó ajtajával, melynek közepén csak a hatalmas lyuk tátongott, mert a kardot valaki elvitte... Nem érdekelt az sem, hová tűnt a csalfa Seherezádé és mi lett a cseh kapitánnyal... Torkig voltam a mesékkel!

Föltápászkodtam az ágyból. A kékesen ragyogó üvegcse utolsó cseppjeit a földre csurgattam. A fiolát a vécékagylóba hajítottam. ...Most megkeresem a három félszemű gazembert és visszaveszem a tizenöt dolláromat! Bár, ha meggondolom, ennyi kaland ezért a pénzért tényleg nem drága... A helyszínen fogom elbírálni, vajon nem túl sok-e az a három szem a csalóknak... Dugóhúzós svájci bicskámat a zsebembe süllyesztettem. Eh, elbánok én velük puszta kézzel is! Gyerünk!!

Kiléptem a szállodából. A bazár felé tartottam. Határozott léptekkel fúrtam magam a tömegbe. Valósággal törtettem előre az ismerős sikátorokban. Néhány perc múlva ott álltam a mészárosok utcájában, középen az utcaszűkületben megbújó édességkereskedéssel. Félrelöktem a bejáraton lógó mocskos függönyt.

A boltban nem volt senki. Hatalmas tűzvész elfeketedett nyomait láttam a kormos falakon. Szétégett banánosládák maradványai mindenfelé... Valami megpörkölődött édes massza a kövezetre sült középen. Sehol egy lélek! Ki adja vissza a pénzemet?! Hogyan bontom föl a szerződést?

Ekkor észrevettem valamit a sarokban. Hatalmas légyfelhő dongott körülötte. A legyek rám szálltak és én megpillantottam a szabaddá vált kéziratot.

...A vén manuscript átvészelte a pusztulást! Letérdeltem a földre és kigörgettem a tekercset. Nem kellett sokáig keresgélnem az idegen betűk között. Könnyen rátaláltam Seherezádé történetére, mert egy rajzolt képecske volt ott.

A kép engem ábrázolt és a cseh kapitányt, amint térdre borulunk az alabástrom trón előtt. A trónon ott ült Seherezádé és egy aranyozott kompjutert emelt a magasba.

Értetlenül kutattam zsebemben a bicska után. Ez a kép nem maradhat a kéziratban a többi mesék mellett! És akkor találtam egy radírgumit, amit megszokásból évek óta magammal hordok. Munkához láttam serényen. Nem törődtem a tarkómon köröző, zümmögő légyhaddal, hanem radíroztam serényen. Minden perc drágának tűnt, hiszen a repülőjegyem aznap délutánra szólt.

8.

-Elnök úr..! -zokogtam Amerika első emberének vállán. -Megöltem Seherezádét!

Az elnök sötéten nézett. -Ez bizony bűncselekmény. ...És hogyan ölte meg? Maradtak nyomok?

-Kiradíroztam! Még a papír is fölszakadt alatta!

Amerika elnöke zavartan köhécselt. Megkockáztatta a kérdést:

-Akkor most... Nincs mesénk?

-Nincs. Nincs! -zokogtam az elnök válltömésén. Velem zokogott a biztonsági főnök, a külpolitikai tanácsadó és a házvezetőnő, aki éppen ott a kihallgató szobában és éppen akkor a virágokat locsolta. A biztonsági őrök moccanatlanul, faarccal álltak, mintha kővé váltak volna.

-Ez egyszerűen nem lehet igaz! Ha a sajtó megtudja, hogy Amerikának nincs meséje, végünk van! - Az elnök elsápadt. -Senki nem tud egy jó sztorit?

A külpolitikai tanácsadó óvatosan jelentkezett: -Ha szabadna ajánlanom egy történetet...

Minden szem a tanácsadóra szegeződött. Most láttam csak, tekintete mennyire hasonlatos a nagyvezír pillantásához. A tanácsadó félénken belekezdett: -Egyszer álruhában a Fifth Avenue elején lévő hamburger étteremben vacsoráztam, amikor a közelben ülő fickót, aki egészben gyűrte szájába a Big"N"Fish-t, olyan köhögési roham fogta el, hogy a hamburgert egyenesen a pénztárgépbe köpte, pedig volt ott nyolc láb távolság is.

Mindenki fagyosan hallgatott. Az elnök döntését vártuk.

-Áá, ez nem jó sztori - legyintett az elnök. -Majd én mondok egyet!

Minden szem az elnökre szegeződött. A házvezetőnő kezében ferdén megállt a locsolókanna, pedig már régen kifogyott belőle a víz. Az elnök belekezdett:

-Két szegény fickó a Monte Carlo-i kaszinóban nyert a ruletten. Nyertek vagy százezer frankot. Örömükben kimentek a tengerpartra és pétanque-ot játszottak. Azt a francia golyógurítást. Ott fürdőzött a Mick Jagger. Odament hozzájuk és kihívta a fiúkat egy partira. "De ne tízfrankos alapon játsszunk", mondta Mick, "hanem ezerfrankos indulóval". Oké, belementek a fiúk, mert nem tudták, hogy az énekes szenvedélyes pétanque játékos; ráadásul bajnok. Vesztettek. Visszavágóra hívták a Jaggert, de tízezres alapon. És Jagger elnyerte tőlük a pénzt az utolsó centig. Zsebébe gyűrte a nyereményt és elment. Ezek ketten ott maradtak olyan szegényen, mint azelőtt. Fél óráig gazdagok voltak... Nem maradt más, mint az emlék. ...Na, ez milyen sztori volt?! - Az elnök diadalmasan körbetekintett.

Mindenki diplomatikusan hallgatott.

-Ez jó sztori volt. Ráadásul igaz is - mondta a házvezetőnő.

***