Tarzan Zéró

Hogyan találkozott Klee és Einstein a Zytgloggénél

Talán 1906 telén történt, vagy 1907-ben, nem emlékszem pontosan, mert egy városi szürke galamb, mint én, csak didereg a télben, és nem is emlékezhet ilyen dolgokra, mint az idő. Azon a télen a Zytglogge mellett turkáltam csőrömmel valami elszórt mag után a hóban. Nem tudtam, miért is tudhattam volna, hogy a berni óratornyot 1218-ban építették eredetileg börtönnek, és a rajta 1527-ben elhelyezett asztrológus óra, egy bizonyos Caspar Brunner mester alkotása. Az óra minden negyedórában és órában pontosan ütötte az időt. …Idő! Az emberi elme hiú találmánya… Idő! …Sietség! Hah! Nekünk, galamboknak nincs ilyen teher. Csak nyár, ősz, tél és a tavasz létezik. Meg nappal és éjszaka.

Mondom, tél volt és kevés mag, pedig a Kornhausplatz sarkán, a későbbi csillogó Bucherer ékszer- és óraüzlet helyén akkor még egy szerény bolt, mezőgazdasági veteményeket és szerszámokat árusító kereskedés működött. Gyakran csipegettem errefelé, mert mindig akadt valami elszórt mag, veteménycsíra, őrölt lisztmorzsa. De most mindent befedett a hó. Csak a szántalpakra szerelt lovas kocsik tudtak haladni az úton. A gyalogosok a házak árkádjai alatt közlekedtek.

És akkor keresgélés közben látom az egyik szememmel, hogy az árkádok alatt egy huszonhat éves fiatalember közeleg, fekete szakállal és hegedűtokkal a hóna alatt a Zytglogge tornyánál, tovább a Kramgasse felé. Eltökélten, céltudattal siet. Kezeit zsebébe süllyeszti a hidegben. Azonnal tudtam, hogy ő Paul Klee! Egy Bern környéki zenészcsalád gyermeke, aki most még csak rajzolgat, de később híres festő lesz belőle. Láttam a gondolatot a fejében, éppen a szeretőjére, Lilyre gondolt, egy fiatal zongoraművésznőre, akit feleségül akar venni, hogy együtt Münchenbe telepedjenek. Őhozzá sietett a városi zenekar próbája előtt. Ott Klee a hegedűszólam tagja volt.

Kérdezhetnék, honnan tudtam én ezt? Galambok mindig, mindenhol vannak. A háztetőn is vannak, amely alatt a városi zenekar gyakorol. Mi, galambok az idő kivételével tudunk mindent. Finom látásunkkal meglátjuk az emberek gondolatát a fejük körül. Ki, mire gondol? Ha valamit Önök nem tudnak pontosan, kérdezzék meg a galambokat! De az emberek félnek attól, hogy a fejükre piszkítunk, ezért kerülnek minket.

Amint a festőnek készülő, ám művészileg még bizonytalan Paul Klee az árkádok alatt közeledett a Kramgasse sarkához, egy másik ember jött vele szemben, és szintén hegedűtokot vitt. Egy bajuszos, 26 év körüli férfi, pucolatlan cipőben és fekete felöltőben, keménykalappal, ami mostanában nagyon divatos. Lógott a sál a nyaka körül. Ejnye, Albert, elhanyagolod a megjelenésedet! Einstein volt az, kinek nevét hamarosan az egész világ megismeri, pedig csak nemrég publikálta a mozgó testek elektrodinamikájáról írt elméletét, ráadásul az első, speciális formájában. A második, általános relativitáselméletet majd 1916-ban fogja kiadni, és az meghozza neki az elismerést.

Akkor már mindegy lesz, hogyan öltözködik, lóg-e a sál a nyakában. A világ később még azt is elnézi a problémákba mélyült professzornak, ha Amerikában az egyetemen nyitott nadrágsliccel tart előadást a világ új megközelítéséről kétezer hallgató előtt. Senki sem mer fölkiabálni a katedrára, hogy a professzor úr gombolja be a nyitva felejtett sliccét. Albert Einstein most nem gondolt másra, mint reggel nyolc órás munkakezdését le ne késse a berni Szabadalmi Hivatalban. Mostanában léptették elő másodosztályú technikai vizsgálónak. Ilyen ember nem késhet, akinek munkáján a nagyszerű ötletek múlnak! Hegedűt azért kell vinni, mert utána kamarazenélésre megy a barátaihoz.

Láttam, mindketten olyan gyorsan közelednek, hogy elkerülhetetlen az ütközés. És amikor Paul Klee bekanyarodott az árkádok alá a Kramgassén, belebotlott az ellenkező irányba siető Albert Einsteinbe. Klee hangszere a földre esett. A hegedűtok kinyílt. A barna testű, finom hangszer fájdalmasan pendült és a járda nedves kövére esett. Ez a hang mintha jelet adott volna a közeli toronyórának. A Zytglogge harangozni kezdett.

- Bocsánat… Nagyon sajnálom – hebegte a figyelmetlen Einstein, pedig ő volt az idősebb kilenc hónappal és négy nappal.

Klee lehajolt. Felvette a hegedűt. A hangszernek nem történt baja. A két ember egymásra nézett. Mélyen belenéztek a másik szemébe. Ez a vonal, ez a vékonyka, de élénk sugárzású és feszes vonal, melyen e két tehetséges ember tekintete egyesült, máig ott lebeg a levegőben az árkádok alatt. Egyesek azt mondják, a sugárzás fényereje a veteménybolt helyén létesült óra- és ékszerüzlet kirakatából tükröződik vissza, mert a gyémántkarátok ragyognak. Ez nem igaz! Mi, galambok tudjuk, hogyan történt valójában.

A Zytglogge toronyórája ütötte a félórás harangokat. Reggel fél nyolc volt. De melyik évben, arra nem emlékezem.

- Ne haragudjon, igazán sajnálom! Nincs semmi baj? – hebegte a bajuszos Einstein a szakállas Klee-nek, aki szótlanul, kidülledő szemmel vizsgálta a hangszerét. – Munkába sietek. Ugye, megbocsát?

A harangok csilingelése véget ért. Csak az árkádok alatt siető járókelők fecsegése verte fel a hó csendjét. A majdani fizikaprofesszor, most még szabadalmi hivatalnok, tovább ment, ott hagyta a járdán a hegedűjét vizsgáló leendő festőt, aki ekkor még zenész volt. Egyikük sem sejtette, kicsoda a másik. Azt sem, hogy mindketten ugyanabban az évben születtek. Csak azt tudták, hogy mindketten hegedülnek.

– Kérem – ennyit szólt Paul Klee az elsiető Einstein után.

Csak mi, galambok tudjuk, hogy pontosan így történt az eset. Különösen én tudom, hiszen arrafelé keresgéltem a magok után. Csipegetés közben gyakran elmondom a többi galambnak is, hadd vigyék a hírt, hogyan találkozott Klee és Einstein a Zytgloggénél.

* * *

(Budapest, 2010, január 23.)