Tarzan Zéró

Jutalomutazás a Halottak Birodalmába

Amikor a fogadópultnál megmutattam a nyertes szelvényemet, azt mondták, hogy a kolléga mindjárt jön és körbe vezet engem a Halottak Birodalmában. Addig várakozzak türelmesen ezen a széken.

Leültem a székre. Nem gondoltam semmire, miféle helyen vagyok, hogyan kerültem ide. Ültem a széken és léteztem. Voltam, mindenféle gondolatok nélkül. Örültem, hogy legalább levegőhöz jutok.

A szék kényelmetlen volt. Egy idő után jobbnak láttam lecsúszni a földre. Így legalább kinyújtózhatok.

Feküdtem a földön és vártam a kollégát, aki mindjárt jön és körbe vezet engem a Halottak Birodalmában. Kihúzták a számaimat, nyertem a szelvénnyel. ...Jutalomutazást!

Igyekeztem hasra fordulni a földön. Talán, mert így szoktam elaludni, vagy nem is tudom, miért... Mint egy bogár, úgy kapálóztam a karjaimmal, amíg sikerült hasra fordulnom. A póz kényelmes volt, de légzésem nehezült. Kapkodtam a levegőt.

Kulcscsörgést hallottam hátulról. Egy tiszta és erős hang harsant mögöttem.

-Jöjjön, kérem! Most körbe vezetem Önt a Halottak Birodalmában, és a látottak alapján eldöntheti, hogyan kíván meghalni. Misztikus specialistáink bármilyen kérést teljesítenek. Rendben?

-Rendben – egyeztem bele. Mi mást tehettem volna?

-Kérem, álljon fel és ne forduljon hátra! Ön megy elöl.

Engedelmeskedtem. Felálltam a földről. Meglepődtem, hogy milyen fiatalos vagyok... Mintha nem is lett volna rajtam mély fáradtság. Mintha jól tudtam volna lélegezni... Ne forduljak hátra? Ezek szerint nem pillanthatom meg a vezetőm arcát.

-Teljesen mindegy, hogyan nézek ki.

...Tehát ő gondolatolvasó! Tényleg az volt, mert válaszolt, kimondta helyettem, amit én gondoltam:

-Igaz, ez teljesen mindegy.

Lementünk egy kanyargós folyosón a mélybe. Én mentem elöl, vezetőm követett. Én a túlvilágot mindig is lent képzeltem el, de most éreztem, hogy egészen magasan járunk. A fények megváltoztak, mert nem egy irányból jöttek, hanem mindenfelől. Lépteim egyre könnyebbé váltak. De nem is léptem, hanem szinte suhantam a levegőben. Éreztem, hogy kísérőm valósággal tol maga előtt, de csak a lélegzetével, mert semmiféle kezet nem éreztem magamon. Nem arra mentem, amerre én akartam, hanem amerre ő irányított engem. Mint tollpihe a szélben, kiszolgáltatva sodródtam egy láthatatlan erőtérben. Nem akarat nélküli volt ez a suhanás, csakhogy nem az én akaratom szabott irányt. Kiszolgáltatva keveregtem a furcsa közegben, mint a tömény, piros málnaszörp a szódavízben, vagy mint a fuldokló a víz alatt; de hogy az milyen érzés, nem tudom, mert még nem fulladtam meg soha.

-Éppen ehhez hasonló érzés – mondta hátulról a kísérőm. Közben odaértünk egy hangárhoz, vagy valami hasonló csarnokhoz, melynek nem volt oldala, csak egy hatalmas teteje, az is felhőkből. Borongósan szürke és szorosan záró felhőtakaró fedte a hatalmas hangárt, melynek csak oszlopai voltak. A tető alatt emberi formák gabalyodtak egybe. Láthatatlan kísérőm, mint egy kéretlenül felfogadott kalauz, magyarázott:

-Ezek itt a szívbénulás áldozatai. Semmire nem volt idejük, olyan gyorsan érkezett a vég. Hirtelen átkerültek ide, nem tudtak elbúcsúzni senkitől. Ezért tartják olyan mereven a kezüket, mert nem volt idejük befejezni a mozdulatot. Így feküdtek otthon a szőnyegen, vagy a fürdőszobában, ahol a szívük megállt. Nézze, ott van közöttük Maria Callas! Halálában is milyen elegáns... A híres díva egy párizsi luxuslakásból költözött ide. De ez már mindegy, hány fürdőszobája volt. – Kísérőm tovább taszított, anélkül, hogy megérintett volna. Felrepültem a levegőbe, mint valami asztronauta, mintha egy láncszakadás miatt a körhintáról kirepülő falusi hülyegyerek lennék.

Egy másik csarnokhoz bukfenceztem. Kísérőm odatapasztott engem egy tartóoszlophoz, mint egy felragasztott plakátot. -Ne hunyja be a szemét! – parancsolt erélyesen. -Szemlélődjön! Nem szép látvány, de ez a valóság. Ilyen állapotban gyűjtik össze őket.

A hangárt zsúfolásig megtöltötték az emberi testrészek. Leszakadt karok, roncsolt lábak, deformált felsőtestek, összezúzott fejek tornyosultak egymáson.

-Ezek itt a balesetesek. Szét kell válogatnunk, melyik végtag kihez tartozik. A kollégák rendkívül ügyesek az összeillesztésben. Ettől van ilyen büdös, de ez nem a vér szaga, hanem a ragasztóé. Nem lehet csak úgy, zacskóban kiadni az áldozatokat, mert a hátramaradottak szeretnék eltemetni őket.

Legyőztem hányingeremet, éppen időben, mert tovább sodródtam. Lefonódtam az oszlopról, ahová kiragasztottak és felkapott az örvény. Néhány gyors kanyar és hullámvasútra emlékeztető átfordulás után egy barlangszerű, sötét helységhez érkeztünk. Mintha csak a Földanya köldökénél jártunk volna, a bejárat fenyegetően hullámzott.

-Pillantson be, legalább futólag! – mondta kísérőm. – Kötelessége megtudni, mi van bent. –

Benéztem a lyukon. A hatalmas helységben világosság támadt. Letakart, mozdulatlan embertömeget láttam. Ezek legalább egészben voltak.

-Ők azok, akik leugrottak a magasból. Csúnya látványt nyújtanak, ezért terítünk kendőt a fejükre. Az ütés erejétől ilyen laposak. Olyan sokan vannak, hogy a helyhiány miatt kénytelenek vagyunk a falhoz támasztani őket. Így jobban elférnek. –

Kísérőm rám fújt, ereje felkapott, már repültem is a következő lerakathoz, mint pitypang a szélben.

Az oszlopok között vörösre puffadt arccal, függőleges helyzetben zsúfolódtak az emberek. Az arcuk grimaszba fagyott. Némelyiknek kilógott a nyelve, többeknek szaros volt a gatyája. -Miért duzzadt meg a fejük?

-Kötélen lógva haltak meg, elszorították a nyakukat. A fejükből nem tudott lefolyni a vér. A szorítás hatására a száj kinyílik, a nyelv kitüremkedik. Az oxigénhiány beindítja a vegetatív működést, ezért halálukkor összepiszkítják magukat. Na, hogy tetszik? – kérdezte kísérőm. Mielőtt bármit válaszolhattam volna, már sodort tovább a következő helyre.

Egy újabb hangárnál jártunk. Bepillantottam a lerakatba. Összegörnyedt embereket láttam a saját hányásukban feküdni. Láthatatlan kísérőm máris kommentált:

-Ők a vegyszeresek. Mérget adtak be maguknak. Ez képzettségre vall, de a tudás nem enyhíti a fájdalmat. Azok a madzagok, melyek a szájukból lógnak, valamikor a beleik voltak. Kihányták magukból a görcsök hatására.

-Nem akarom látni! Rosszul vagyok... Menjünk... – rimánkodtam. Ennyi szörnyűség után csak megpihenni akartam. Kísérőm olvasott a gondolataimban:

-Akkor elviszem a tópartra! Idilli környezet a pihenésre.

Egyet rám fújt és lehelletének ereje magával ragadott. Rövid repülés után földet értem egy tó mellett. Sehol egy fa, nádas vagy bokrok, valami növény, mely barátságossá tette volna a tájat. A vízfelszín szürke és zavaros volt. Kísérőm rám szólt:

-Nézzen a vízbe!

A víztükör kitisztult, talán éppen a mi jöttünkre. Most láttam, hogy a tónak nevezett valami egy hatalmas tartály volt. Akadálytalanul lenézhettem a fenekére.

A mélyben vízihullák lebegtek, puffadt, elmosódott körvonalakkal. Foszlott testükből helyenként kilógtak az oszlásnak indult izomrostok. Némelyek hasán egész gombatelepek virágzottak, mások gyomrában rákok vertek tanyát.

-Ha úgy dönt, hogy ezt a halált választja és vízihulla kíván lenni, akkor vissza kell vezetnem az életbe, hogy betölthesse a 78-dik évét. Mert akkor a születésnapjára kap egy fürdőbérletet. Így működik az a szervezési logaritmus, amit maguk a „sors akaratának” neveznek.

-Nem is tudok úszni... – hebegtem a látványtól döbbenten.

-Mégis bemegy a mélyvízbe, a figyelmeztető tábla ellenére... Ilyen a maguk természete. Na, gyerünk tovább – parancsolt kísérőm erélyesen. Rám lehellt és én, aki köd voltam, pára voltam, vagy már az sem, csupán egy félbeszakadt időjárásjelzés légnemű kelléke, tehetetlenül tovább lebegtem a térben.

A következő lerakatnál már oszlopok sem voltak, csak egy mozdulatlan, véres tömeg. Egymáshoz ragadtan, lehunyt szemmel álltak.

-Ők azok, akik azt hitték, hogy nem fáj, ha megnyomnak egy gombot a fejükhöz szorított fegyveren. Némelyik a szájába vette a hideg csövet, mint Ernest Hemingway. Duplacsövű puskából nyelt, ezért hiányos az arca. Féltek a fájdalomtól, gombnyomásra távoztak, mint egy kikapcsolt tévéműsor. Önzők voltak, nem gondoltak a takarítókra. Lehet mosni utánuk a szobát. – Kísérőm tárgyilagos hangja elkomorult: -Már modern idők járnak. Az ukrán maffia zacskót húz az áldozatok fejére. Kevesebb vér fröccsen szét. –

A hányingerrel küzdöttem, miközben az embertömeget szemléltem. Kísérőm előtt nem voltak titkaim.

-Ha gondolja, mehetünk – szólt rám, és én szempillantás alatt egy másik mezőn álltam. Mintha egyszerűen kicserélték volna a hátteret, egy új helyszínen voltam. Az üres tér közepén füstös koromhegy magasodott.

-Ők tűzhalált haltak. Ez a legfájdalmasabb módja a meghalásnak. Van köztük olyan, aki mártírként maga választotta ezt a halált, de a többséget odaláncolták a máglyára. Ez az elszenesedett kormos ragacs, amit itt lát, több ezer eretnekből maradt. Másként gondolkodtak, a hatalom útjában álltak, mint például Giordano Bruno. Kis híján ide került Galileo Galilei is, de neki az utolsó pillanatban megjött az esze. Ő átkerült a párnásokhoz.

-Párnások? Azok kik? – kérdeztem a hátam mögé.

-Máris mutatom – felelte láthatatlan kísérőm, és felemelt a szél. Vitt magával ellenállhatatlanul. Én, mint részeg papírsárkány, henteregtem, bukfenceztem a térben, míg egy újabb csoporthoz értem. Emberek álltak hosszú sorban, mint egy néma légió. Nyakukon párna. Szemük lehunyva, mintha aludtak volna, de a párnát mosolyogva szorították a nyakukhoz. Halottak voltak mindannyian.

-Ők ágyban, párnák között haltak meg. Bohócok, akik mosolyt fakasztottak, betegápolók, akik enyhülést hoztak a testre. Művészek, zeneszerzők, írók, festők, színészek, fényképészek. Mind olyan ember, aki hagyott valamit a világra. Jutalmul kapták a kispárnát, hogy álmukban érje őket a halál. Nézze, milyen kisímultak az arcvonásaik! A távolba tekintenek, pedig csak ki akartak pillantani az ablakon, hogy még egy kis fényt láthassanak. – Kísérőm elgondolkodva folytatta:

-Nem adják ingyen a tagságot. Tenni kell valamit ahhoz, hogy ide kerülhessen. Ültetni egy fát, írni egy könyvet, nemzeni egy gyereket. Akkor mi elbíráljuk a kérelmet. Ha megfelel a jelölt tevékenysége, megnyitjuk előtte a kaput. –

Nem volt időm gondolkodni kísérőm szavain. A focimeccs, ahol én játszottam a labda szerepét, folytatódott. Bármiféle erőhatás híján, pusztán a kísérőm akaratából, átpattogtam a következő helyszínre.

Csillogó jégtömbbe fagyott embereket láttam. A tömbök katonás rendben sorakoztak egymás mögött, végtelen vonalban.

-Itt a fagyhalottakat látja. Ők azok, akik képtelenek voltak szeretni. Némelyik az ügyvédi irodában látta utoljára a feleségét, aztán a ravatalozóban. Jégből van a szívük, megfagytak maguk is. Hóban, a messzi Szibériában, vagy egyszerűen csak a fűtetlen szobában. Haláluk után szeretnének az Antarktiszra utazni, ezért tartják kezükben az útlevelüket. De a vízumeljárás hosszan tart, valóságos öröklét. Várhatnak itt pár ezer évig. –

Rossz érzés kerülgetett. Felderengett bennem, hogy ez a sors vár rám.

-Én is ide kerülök? – kérdeztem halkan.

-Nem felelek az ilyen kérdésekre! – hárított láthatatlan kísérőm. – Én egy egyszerű idegenvezető vagyok, aki végigvezeti magát egy kiállítás képein. –

Kísérőm rám lehellt, huss! A fuvallat felkapott és tovább sodort. Egy újabb hangár falára ragadtam, mint szappanbuborék, mely házfalnak repült, és most szivárványosan reszket, mielőtt elpukkan. Egy szörpüzemnél jártunk. Gigantikus tartályokban büdös trágyalé forrott. Kísérőm hangja szakszerűen magyarázott:

-Ők a politikusok. Van, aki golyóval a fejében került ide, esetleg meglincselték, de olyan is van, aki békésen elhunyt. Ők külön kategóriát képeznek. Olyan veszélyesek voltak életükben, hogy ki kell válogatnunk őket a tömegből. Ledaráljuk a maradékukat. A forralással semlegesítjük a géneket, aztán a folyadékot szétterítjük és kiszárítjuk a Szaturnusz bolygó gyűrűjén. Megjegyzem, éppen ettől színeződött el. A rosszindulatot és hatalomvágyat még a bolygóknak is nehéz feldolgozni, nemhogy nekünk, a láthatatlan mestereknek. – Kísérőm akarata tovább taszított a levegőben. Vadul repültem, mint elszabadult nejlonzacskó a szélben. A tér egy újabb pontján a földbe csapódtam. Egy ismerős ajtó előtt értem földet. Az ajtó pont olyan volt, mint a mi régi lakásunkban a konyhaajtó. Kísérőm a kulcslyukhoz repített engem.

-Lessen be! De uralkodjon magán! Figyelmeztetem, hogy nem nyithatja ki az ajtót!

Belestem a szűk lyukon. Odabent apám ült a konyhaasztalnál. Kezével a fejét támasztotta, előtte egy üveg sör. Mintha várt volna valakit. És a lábánál ott ült a két régi, csaholós, fekete pulikutyánk, a Bekecs és a Bodza! Hátul, a konyhaszekrény melletti széken a nagyapám ült. Csak ült és maga elé nézett, nem csinált semmit. Viselte a bajuszát. Nagyanyám, a Rozika néni, nekem csak a Mama, éppen a sütő ajtaját nyitotta. De nem volt benne semmi sütemény. Hideget lehelt a sütő, néma volt, nem duruzsolt benne a fűtőszál. A szobába vezető ajtó félig kitárva, a kilincsen Józsi nagyapám keze. Mögötte jön anyai nagyanyám, a Teri nagymama. Jönnek látogatóba mihozzánk. Tényleg, ma van a születésnapom! És nincsen sütemény? Nem, az nem lehet!

-Hoztam sütit! – kiáltottam teli torokból a kulcslyukon át. De nem hallották meg a bentiek. Rájöttem, hogy apám azért mozdulatlan, mert agyvérzést kapott. Nem is tudna megmozdulni. Nagyszüleim mind halottak már, a kutyák is hallgatnak.

-Hoztam süti-i-i-i-i-i-it! – vonyítottam, ahogy a torkomon kifért. Be akartam csúszni a kulcslyukon, hogy a családommal együtt lehessek. Mint kulcs a zárban, úgy kerestem a fordító rést.

Idegenvezetőm hangja felharsant: -Nem nyithatja ki az ajtót! – Ereje kihúzott a zárból és messzire elhajított.

Sírva repültem a szélben. Mintha egy mezőgazdasági repülőgép lettem volna, könnyeim öntözték a földet. De minek? És kinek, ha mind meghaltak már?

Hosszan, szokatlanul hosszan repültem, még hosszabban, mint a Tokio-Párizs közötti AirFrance járat, melynek fedélzetén 1990. február 23-án utaztam egy színházi turnéról hazafelé. De ez a repülés más volt, mint amikor a gép hátsó sorában ültem egy pohár sörrel az ablaknál. Akkor azt éreztem, bármikor lezuhanhatunk, most viszont éreztem, hogy nem. Hiszen én magam voltam a szél.

Kísérőm letett engem egy megnevezhetetlen helyen, mint kapitány a gépet. Nem volt beton, nem volt mező, nem volt semmi, csak egy hatalmas embertömeg. Mindenki az óráját nézte, vagy a telefonját. Mindenki lefelé nézett. A végeláthatatlan tömegben nem volt senki, aki ne hajtotta volna le a fejét.

-Ezek kik?

-Ők azok, akik idő előtt haltak meg. Katonák, akik elestek a háborúban, civil áldozatok, repülőgépkatasztrófák és vasúti szerencsétlenségek részesei, orvosi műhibások, vagy olyanok, akik megfertőződtek valamilyen kórral. Az órájukon számolgatják az időt, vajon mennyit élhettek volna még, ha nem kellett volna meghalniuk.

-Miért ilyen igazságtalan a sors? – kérdeztem.

Kísérőm nevetett:

-Nem igazságtalan a sors, mert nem létezik. Nincsen sors, amit maguk, emberek annak hívnak. Mindenki olyan életet él, amilyet tud. Ez pedig az életküzdelem függvénye. Küzdesz vagy feladod, eldőlt az életed. – Kísérőm rövid, vészjósló szünetet tartott. -A maga élete is! –

-Miért kell nekem ezeket a szörnyűségeket végigolvasnom... Végignéznem?

-Hogy megértse: mindenki olyan halálban részesül, amilyet az életével megérdemelt. A halálnak ezer kapuja van, de nem mehetsz át bármelyiken. Mindenkinek meg kell találnia azt a kaput, amelyet neki nyitottunk. Kérem a szelvényt! – parancsolt rám vezetőm. Hátra nyújtottam a papírt, ügyelve, hogy ne forduljak meg. Kivette a kezemből és dörgedelmesen így szólt:

-Mene, mene tekel... – Vártam, hogy kísérőm így folytassa: „ufarszin”, mert ismertem a mondást: „megmérettél és könnyűnek találtattál”, de a vezetőm elhallgatott. Nem folytatta a befogadó igét. Némán vizsgálgatta a szelvényemet.

-Nagy szerencséje van, mert a szelvénye érvényes a visszaútra. Nem léphet be a túlvilágra. ...Még.

Hatalmas kő gördült le a szívemről. Nagyon megkönnyebbültem, jobban, mint tegnap, mikor a két napja evett őzpörköltet végre sikerült kiszarni magamból. Kísérőm szigorú hangon folytatta:

-Maga most lesz 78 éves. Volt elég ideje szeretni. Eddig miért nem tette?

Dadogni akartam valamit, hogy a válásom, a nyugdíjazás, meg a sorozatos betegségeim érzéketlenné tettek mások iránt. A világ is egyre rosszabb, az élet nehéz, alig bírom a számlákat fizetni, meg ez az állandó hajsza a pénz után, nincs idő semmire, ilyeneket akartam mondani. Kinyitottam a szájamat, de kísérőm közbe vágott:

-Remélem, a látottakból világos, hogy nem folytathatja ott, ahol abbahagyta. Gondolja át az életét és próbáljon javítani a viselkedésén! Akárcsak az iskolában, így léphet egy felsőbb osztályba. Na, viszontlátásra! – mondta és nagy erővel seggbe rúgott, hogy lecsúsztam a földre. Most éreztem először, hogy kísérőm tud nyersen fizikális lenni, ha akar. Hirtelen sötét lett, a levegő szorította a torkomat. Utcazajt hallottam. Egy arc fölém hajolt.

*

A mentős levette arcomról a maszkot és rám ordított:

-Hall engem a bácsi? Jobban van?

-I-i-i... – nyöszörögtem erőtlenül. A fejem kavargott az élményektől, melyeket az imént láttam. Kimerülten kapkodtam a levegőt. A nyelvemen valamilyen ízt éreztem... Sós ízt éreztem.

-Akkor jó! Nagyon jó... Bevisszük a bácsit az ügyeletes kórházba, kivizsgálásra. Hordágyat! – szólt hátra. – A kórházban felveszik az adatait. Ne mozogjon, feküdjön nyugodtan, nincsen baj!

-Itt a szelvény... nyújtottam a kezemet a mentős felé, benne a nagy levegő-semmivel.

-...Nyertem? – kérdeztem erőtlenül. – Mit nyertem?

A mentős rám nézett és azt mondta:

-Pár napot mindenképpen.

Előre szólt a sofőrnek:

-Kapcsold be a szirénát és menjünk! Nincs vesztegetni való időnk!

Éreztem, hogy a megmentőm igazat beszél. Nem volt perc, melyet vesztegethettem volna. Akkor ott, a száguldó mentőautóban úgy tűnt, mintha megértettem volna, hogy nektek sincs egyetlen percetek, melyet vesztegethetnétek.

*

Öt napot feküdtem az intenzíven élet és halál között. Három hetet a klinikán, ugyanabban a pizsamában. Aztán hazaengedtek és minden ment tovább, mint régen.

* * *

(Berlin, 29. Juni – 05. Oktober 2017)