Tarzan Zéró

Kispróza

(még annál is kisebb)

Thomas Bernhard tiszteletére

Az üstdobos, aki egész délután gyakorolt és felemelt karral várja, hogy kezdődjön a koncert és a partitúrában jöjjön a pillanat, mikor végre ráperdít és nagyot üt a dobra, egészen elszomorodik, amikor megtudja, hogy leeresztheti a kezét, mert a koncert elmarad. Kimegy az előtéri büfébe, ahol a többi zenész cigarettázva a balesetet tárgyalja, mely a taxit érte, amivel az énekes szólista utazott a koncertre. Az üstdobos elkeseredésében ütőjével nagyot üt a karmester kopasz fejére, aki leszédül a székről és ájulásba zuhan. A többiek izgatottan rohangálnak; mindenki a karmestert ápolja, aki néhány perc után magához tér, de korábbi hangneme helyett most kontratenorban beszél. Így akadálya nincsen, hogy ma este a karmester énekelje ezt a szólamot a hiányzó énekes helyett. A koncert mégiscsak elkezdődik, de az üstdobos megszégyenül. A gondolat, hogy megmentette a mai előadást, annyira betölti lelkét, hogy lekési a partitúra pillanatát, mikor hosszú várakozás után végre ráperdíthet. Az üstdobos szégyenkezve ereszti le karját és teste mellett lógatja a koncert végéig, könnyezve és némán.

*

A festőművész, aki betegágyából szállt ki, hogy fogyatkozó erejével egy utolsó képet fessen, abban a pillanatban eszmél rá művészete értéktelenségére, mikor a képen az utolsó ecsetvonást meghúzta. Miközben szárad a kép, az alakok halványulnak. A képen minden fakul és színtelenedik, vágtató tempóban. A festőművész erőtlenül köhécsel, miközben nézi a fakulást. Szíve mélyén megérti: ez azért történik, mert a festmény értéktelen. Nem hordoz művészi értéket! Amikor a festőművész szívén ez az érzés átsuhan, összeszedi erejét, kibotorkál a konyhába és egy késsel tér vissza. A festőművész rogyadozva és kétségbeesetten imbolyog késsel kezében az utolsó kép előtt. Két út kínálkozik: vagy összeszabdalja halványuló művét, mely értéktelen, vagy összeszabdalja önmagát, aki ilyen képet festett. A halálosan beteg festőművész az utóbbit választja, mert így legalább nimbuszt kaphat, ha tehetséget nem kapott. A késsel vágást ejt csuklóján és a saját vérével festi át a vásznat. A vászon kipirosodik. A vérveszteségtől még jobban imbolygó festőművész megbillen, fejjel előrebukik és behasítja a vásznat. A festőállvány nem dől fel, a támaszlábak szilárdan tartják a holttestet a fakeretben. Ebben a pózban találnak rá később a látogatók, akik azért jöttek, hogy tudassák a jó hírt: a festőt díjjal kitüntették.

*

A bankigazgató, akinek az a dolga, hogy vigyázzon a rábízott pénzre, péntek délután zárás előtt az utolsó pillanatban kikér a pénztárból egy jelentős összeget, miközben bizonytalan válaszokat ad az alkalmazott kérdésére, hogy ki fogja aláírni az ellenjegyzést, hiszen az aligazgató úr már elmenni méltóztatott. A bankigazgató azt hebegi, hogy „nem fontos”, valamint azt, hogy „hétfő reggel az utódom aláírja”; legalábbis a pénztáros másnap ezt diktálja vallomásba a nyomozóknak. Az alkalmazott nem tudja mire vélni az igazgató sietségét, aki egy nagy táskába gyömöszöli a bankjegyeket és sietve távozik.

A sietős tempó a kilátótorony kapuőrének is feltűnik. A kilátó tíz perc múlva zár, mert lejár a látogatási idő. Ez a férfi egy súlyos táskával indul felfelé a magasba kanyargó lépcsőkön. Az őr megbánja tettét, hogy a férfit felengedte a toronyba, mikor azt látja, hogy a járókelők bolondok módján ugrálnak az utcán és a magasból hulló pénzesőben a bankjegyek után kapkodnak.

Mikor a mentőkocsi a toronyhoz ér, a járókelők már összeszedték az összes bankjegyet. A járdán csak a szétroncsolt holttest fekszik. Néhányan felismerni vélik a bankigazgató urat. A találgatások közben elhangzik olyan vélemény, hogy mégsem kellett volna a toronyból leugrania, mert a pénz egy részét összemocskolta a szétfröccsenő vér.

*

Egy ember, aki a zöldségesnél krumplit vásárol, nagyon meglepődik a boltba édesanyjával lépő gyermek szavain, melyek akkor hangzanak el, mikor a gyermek lenéz a vásárló cipőjére és hangosan így kiált: -Jaj, de ronda ez a cipő! Ilyen ronda cipőt még nem láttam! – Miután az anya az eladóval közösen csitítja a gyereket és elnézést kér a vásárlótól, a férfi krumplis zacskóval kezében kimegy a boltból és iparkodik nem szemügyre venni a saját cipőjét. De a tudat, hogy neki milyen ronda cipője van, mind jobban kínozza őt, miközben a villamos megállója felé lépeget az egyre kevésbé tetsző cipőben. A férfinak úgy tűnik, lépésről lépésre csúnyul a cipő, amelyet visel, amelyben hazafelé lépeget. A cipő, melyre az ártatlan gyermeki szó hívta fel figyelmét, egyre égetőbben szorítja a lábát. A férfi nem is érti, milyen megmagyarázhatatlan okból hordja ezt az elviselhetetlenségig ronda cipőt, amikor az szorítja a lábát. Mi lehet az oka, amiért ilyen csúnya cipőt hord? A választ a megállóba érkező villamos kerekei adják meg. A töprengő férfi figyelmetlenül várakozik a sínekhez túl közel, és a szerelvény kerekei levágják a cipőt a lábával együtt. Amikor a férfi hátratántorodva a földre zuhan, a megállóban várakozók sikoltoznak, mert a zacskóból a krumpli szétgurul.

*

A gátőrnek a fogdában hét kérdést tesznek fel:

-Ön a gátőr?

-Meggátolta-e, hogy idegenek a gátra feljussanak?

-Azok, akik feljutottak, miért nem térhettek le a gátról?

-Hogyan érte el, hogy a gátra feljutottak csak hosszában haladjanak a gáton?

-Igaz-e, hogy akik a gáton végigmentek, a végén egy darálókészülékkel találkoztak?

-Igaz-e, hogy a gátőr a darálón átpréselte azokat, akik a gépbe dugták fejüket?

-Igaz-e, amit a környék lakói állítanak, hogy csöndesség uralja a tájat?

A gátőr az első és utolsó kérdésre igennel felel.

* * *