Tarzan Zéró

Könny kapitány kalandos utazása a befagyott tó jegén a Nevetés Birodalmába

(Kapitän Tränen’s abenteuerliche Reise auf dem zugefrorenen See zum Bereich des Lachens)

Könny kapitány külsőre nagyon hasonlított az én apámhoz. Ő már halott negyven éve, de a vonásai tisztán jelentkeztek a kapitány arcán. Ha nem lenne szakálla, a kapitány kinézete egészen olyan lenne, mint az apámé volt. Göndör haj, kicsit hegyes orr, örökké kíváncsi, nagy, barna szemek. Élesen megkülönböztette őket, hogy a kapitány egy görbeszárú, feketére füstölt, fémfedeles pipát szorított a sárga fogai között. Ha néha kivette a pipáját – csupán azért, hogy újra megtömje dohánnyal – akkor lehetett látni, milyen hegyesre töredezett, állatias fogai vannak. Apámnak ezzel szemben szép fehér fogai voltak. Bűz ide vagy oda, a hasonlóság egészen szeretnivalóvá tette előttem az amúgy zord kapitányt. Szinte sohasem nevetett, ellentétben az én apámmal, aki sokat mosolygó, vidám ember volt. Volt… De az én apám már negyven éve halott. Kapitányom nem ejtett könnyet, csak közömbösen szemlélte a világot bozontos szakálla rejtekéből. Tizenhét éve ezen a hajón szolgálok, de még nem láttam nevetni. Közömbös volt mindenkivel. Ez valójában szomorú egy színes világban. Innen kapta a nevét: Könny kapitány.

*

Sem szél, sem evezők nem mozgatták a háromárbocos, kecses fregattot. Különben sem utazott senki más a hajón, csak mi ketten. Szellemhajó, így mondják a részeg tengerészek, amikor az ilyen, legénység nélkül az ismeretlen céljuk felé sodródó, elhagyott hajókról hantálnak a kocsmában. Olyankor a hallgatók beleborzonganak a mesébe, a kocsmáros pedig örül, mert újabb rendelések következnek az ocsmányul felvizezett rumkészletből. Szellemhajó… Miért volnánk mi szellemhajó? Mi igenis haladtunk a célunk felé; még ha ez a cél ismeretlen volt előttem. Vagy mondjam reményteljesen: kettőnk közül legalább egyikünk ismerte a célt. Nem én voltam ez a személy.

A kapitány szokása szerint a hajóorrban pipázott. Egykedvűen kémlelte a horizontot. Én pedig, mint a személyzet egyetlen tagja, úgy is, mint fedélzetmester, a hatalmas kormánykereket forgattam. Jobbra, balra, amerre a kedvem tartotta, különösebb cél nélkül. - Hová megyünk, kapitány úr? – kérdeztem az érzelmeit palástoló kapitánytól. Nem akartam megkérdezni, hogy „meddig hajókázunk még ezen a kurva folyón”, mert az olyan… lopásnak hangzott volna. Inkább így kérdeztem: - Vegyem északnak az irányt?

- Nem, nem északnak megyünk.

- …Hát akkor? Merre?

A kapitány kivette a pipát a szájából és hosszú vonalban kiköpött:

- A Nevetés Birodalmába megyünk.

- Az merre van? – kiáltottam neki az erősödő szélben. Könny kapitány faarccal felelt: - Ránk fér egy kis mosoly!

Amikor másnap megláttam a távolban kéklő, aljas jéghegyeket, elgyávultam. Ugyan kormányos vagyok, és tizenhét éve tekerem a kereket ezen a hajón, most mégis elgyávultam.

- Kapitány úr! Nem mehetnénk inkább az Egyenlítő felé?

- Nem! – felelte keményen a kapitány. - Északnak megyünk. Az út erre vezet. Tartsad az irányt! Teljesítsd a parancsomat, különben megkorbácsollak!

*

Másnap megtaláltuk a tengeri átjárót egy befagyott tó felé. Valami régi, összepörkölődött térképről bogarászta ki a kapitány, hogy az átjáró errefelé vezet. Szívem mélyén örültem a döntésnek, hogy hajózzunk át a tóra. Mert ott nem lesznek alattomos jéghegyek, melyek ugyan távolinak tűnnek, de a peremük máris felhasítja a magunkfajta gyönge fregattok fagerendákból ácsolt moszatos hasát.

- Kormányos! Ott az átjáró! Irány észak! Háromszázhatvan fokkal balra, majd vissza jobbra!

- Tehát előre megyünk? – kiáltottam vissza a kapitányi hídra. Ki hallott már ilyen parancsot, hogy „háromszázhatvan fok”? Ez a kapitány megbolondult? A sok dohány elvette az eszét. Könny kapitány hátra fordult és rám nézett a kormányállásban. Kivette a pipát a fogai közül, mint mindig, amikor fontosat mondott. - Arra tekered a kormányt, amerre akarod. Megy ez a hajó magától is!

Többet nem mertem kérdezni a pipafüstbe burkolózó, zord kapitánytól. A szél egyre erősödött, az eddig ernyedten lógó vitorlák kifeszültek. A büdös füst felém szállt. Hajónk felgyorsult, tartanom kellett a kormánykereket erősen. Elhagytuk a nyílt tengert, és egy öbölszerű torkolatba értünk, melyet vastag jégpáncél borított. Te jóságos ég, nyilallt belém a felismerés, a jéghegyeket elkerültük, de máris megfeneklünk egy befagyott tavon!

Közeledtünk a jégmező széléhez. Lélekben felkészültem a legrosszabbra, és elsuttogtam a segítő Szent Teréz-tengerészimát egymás után hatszor. Hajónk nevetségesen kicsiny teste mit sem sejtve közeledett a jégmező éles pereméhez.

tközés helyett hajónk rácsúszott a jégmezőre. Alaposan belerázkódtunk a találkozásba. Az árbocok recsegtek, a kötélzet ropogott! A gyenge dongák nyögve kongtak. Ám a katasztrófa elmaradt. Nem kaptunk léket! A jég sem repedezett alattunk. Hajónk lassan siklott a befagyott tó jegén. Megszűnt a szél, vitorláink elpuhultak. Erő nélkül, csüggedten lógtak az árbocokon, mint a száradni kiakasztott gatyák.

Könny kapitány közömbösen vette tudomásul a történteket. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy háromárbocos fregatt az egyensúlyát megtartva szánkó módjára csússzon a jégen! Ahelyett, hogy örülne ez a vén kalóz, csak pipázik! Könnyen ott hagyhattuk volna a fogunkat a jégmezővel találkozáskor… De Szent Teréz Tengerészanya segített a kis matrózain! Hajónk biztonságosan siklott a befagyott tavon.

Távolabb egy madárcsapat üldögélt a jégen. Ez jó jel, közel a szárazföld. De az oktalan madarak nemhogy fölröppentek volna a hajó közeledtére, hanem makacsul tovább időztek a jégen. Nekiütköztünk a madaraknak. Az állatok fölröppentek és vijjogva köröztek a hajó felett. A hatalmas fatest belerázkódott az ütközésbe. Megreszkettek az ernyedten lógó vitorlák. Mintha valami pokoli erő húzta volna, a fregatt lassan a bal oldalára dőlt. Feltörte a vastag jeget maga körül. Valósággal elfeküdtünk a jégtáblák között. Hajóval együtt! Még szerencse, hogy a kormánykerékbe kapaszkodtam, különben lezuhantam volna a kormányállásból. Rémülten felpillantottam a kapitányra. Most meghalunk, de előtte biztosan megostoroz! De a kapitány mozdulatlan szoborként feküdt a hajó orrában. A fregattra faragott sellő-nő mellét markolta. Mintha nem vette volna tudomásul, hogy hajónk megfeneklett és az oldalára dőlt. Az eget kémlelte, ahol a madárcsapat körözött. Ezt mondta: - Innentől gyalog megyünk!

- Itt hagyjuk a hajót? Ebben a jéghidegben? Belefulladunk a vízbe! Ezt nem gondolja komolyan, uram?

- De igen. A hajó megfeneklett. Én viszont meg akarom találni a Nevetés Birodalmát! Ez a mi célunk.

- A maga célja, kapitány úr! Én nevetek magamtól is. De nem ilyenkor, az igaz.

*

A jégtáblára dobáltam a hajón talált összes prémet. Kievickéltünk a jégre. Tetőtől talpig beburkolóztunk a vastag állatbőrökbe mindketten. Magunk mögött hagytuk a hajót. Olyanok voltunk, mint két hatalmas jegesmedve, akik halak után cammognak a jégen. A medve tud úszni, ha beszakad a jég. De velünk mi lesz? Szomorúan néztem a távolban elnyújtózott hajót, amelynek tizenhét évig tekertem a kormánykerekét. - Kapitány úr, menjünk vissza a hajóra!

- Aztán minek? Hogy tüzet rakjunk a gerendákból a jégen? - Maga nem sajnálja ezt a szép hajót? Tizenhét évig hajózott rajta, és nem sajnálja? – A kapitány vállat vont. - Majd lesz másik. - De mégis… Hogyan lesz másik hajónk? Találunk itt egyet a befagyott tavon? – kérdeztem hitetlenkedve. A kapitány rám nézett: - Tudom, hogy lesz másik. - Inkább menjünk vissza ezért! – A kapitány halk hangon rám parancsolt: - Kussolj! Innentől gyalog megyünk a Nevetés Birodalmába. Kövess! – Elindult a hajótesttől ellenkező irányba. Egyetlen csomagot, valami mocskos, megbarnult zsákot vetett a hátára.

Tetőtől talpig medvének öltözve, a befagyott tó hideg jegén vacogva ezt feleltem: - Igenis, uram! – Kussoltam és követtem a kapitányt. Ő pár lépés távolból visszafordult. Ledobta a jégre a zsákot. - Hozd ezt a csomagot! – Magamra akasztottam az erős szíjjal összekötözött málhát. - De kurva nehéz! Mi van benne? – kérdeztem szuszogva.

- Dohány.

Lassan és meg-megcsúszva gyalogoltunk tovább a befagyott tó vastag jegén. Az oldalára fordult fregatt egyre kisebb ponttá zsugorodott a távolban. A kapitány a jégpáncélt kémlelte. Én is fürkésztem, vajon elég vastag-e, vagy beszakad alattunk. A néhol átlátszó jég alatt egészen mélyen le lehetett látni a tóba. Moszatok álltak mozdulatlanul az egyébként tiszta vízben, és néhány hal úszkált közöttük. A kapitány hirtelen megállt. Intett nekem. Valamit észrevett a jég alatt.

Egy nagyobbacska kislány ült a befagyott víz mélyén. Perecet árult egy kis kordéból, mely a lába mellett állt. Közeledésünkre felénk nyújtotta a kezét. - Húzzuk ki onnan! – parancsolt a kapitány. Kardot rántott és a jégbe döfte. - Húzzuk ki!

Hasra feküdtünk a jégen és léket törtünk rajta a kapitány kardjával. A befagyott tó vize csillogva hullámzott a jég alatt. Könny kapitány lenyújtotta a kardot a kislánynak. - Kapaszkodj bele! – Nehezen és vissza-visszaesve, de közös erővel kihúztuk a leánykát a jéghideg vízből. Egy tizenöt év körüli, hosszú, barna hajú kislányt fogtunk ki. Mintha nem is lett volna errefelé mínusz húsz fok, a gyermek könnyű és vékony, fekete szövetkabátot viselt, amiből valósággal dőlt a jeges víz.

- Hogyhogy nem fulladtál meg? – kérdeztem a gyermektől. Semmit nem válaszolt, mert a hidegtől annyira vacogott szegény, hogy ez volt minden, ami kijött a száján: - Ccc, ccc ….ssss…ssss… - Ennyi jött ki a száján, meg néhány buborék. - Töröljük szárazra! – parancsolta a kapitány. A prémsapkámmal megdörzsöltem a kislány arcát. De a nedvesség nem száradt fel róla. Újra és újra dörzsöltem, de hiába. Amilyen csupa víz volt a jég alatt, most is olyan nedves maradt. - Kapitány úr, a gyermek sír! – jelentettem Könny kapitánynak. - Hiába törölgetem az arcát, nem tudom megszárítani.

A kapitány közelre hajolt, és a kislány szép arcába fürkészett. Habozott, de mégis megkérdezte:

- Te sírsz? Miért sírsz, kislány?

A lány remegve dadogta: - Pe-pe-pe… A…a.. pe-pe-perecem….

- Mi van vele? Mondd ki!

- Perec… Perc!

- Elázott a pereced? Egy perc alatt elázott a pereced? – találgattam a lány szavait. - Ha nem tudod kimondani, az is jó, ha elmutogatod! – biztattam a gyermeket.

- Állítsuk lábra! – parancsolta a kapitány.

Jobbról-balról támogattuk a minduntalan összecsukló, felállni képtelen kislányt. Minden erőmet összeszedve a lány hóna alá nyúltam. Éreztem, hogy a testébe erő költözik. Hirtelen megváltoztak az erőviszonyok. A kislány szilárdan megvetette a lábát a csúszós jégen és elkapta a medvebundát a mellemen. Valami földöntúli erővel a lék irányába nyomott.

- Segítség! Segítség! – kiáltottam a kapitánynak, aki közömbösen nézte, hogy a vízi ördög a jégen vert lék felé húz engem. - Mentsen meg, kapitány úr, az isten szerelmére kérem, hogy… – A mondat végét, hogy „mentsen meg!”, már a víz alól bugyogtam felfelé, mert a perecárus kislány belelökött engem a jeges vízbe, mintha csak egy zsák krumpli lennék.

De a kapitány nem tudott engem megmenteni, mert a gyengének hitt lány egy szempillantás alatt magával rántotta őt is a vízbe. Most hárman kavarogtunk a víz mélyén. Én a lék pereme felé kapkodtam. - Megfulladok! – bugyborékoltam a víz alatt. Utolsó levegőm kiröppent, a tüdőm kiürült. De mégsem fulladtam meg valami csodálatos módon, mert oxigénhez tudtam jutni a víz alatt. Magyarázat nélkül is megértettem, hogy csak a felesleges hidrogéngáz távozik el buborékok formájában. Most már a leányka szavát is tisztán értettük.

- Egyetlen percnek tűnik a negyven év… Negyven éve várok rá, hogy valaki erre jöjjön! Gyertek velem a Sírás Országába, hogy felszabadítsátok! – A szeme könnyektől volt nedves, itt a víz alatt.

- Mi a Nevetés Birodalmába igyekszünk – bugyborékolta a kapitány, aki a pipájával küzdött, mert kialudt a vízben. - Az éppen az ellenkező irányban van.

- Két, legfeljebb három karcsapásra lehet – vetette ellene a kislány. - Most velem kell jönnötök!

- Csak nem a csuka parancsára? – kérdeztem hetykén, mert emlékeztem egy ilyen mesére a gyerekkoromból. Apám mesélte nekem… Negyven éve halott már, ami egy percnek tűnik csupán… Ezek szerint a perecárus lányka azóta várakozik miránk. A lányon hirtelen úrrá lett a félelem: - Bújjunk el! Medvék jönnek! Bújjatok egy nádszál mögé!

Mire kimondta, már ott is voltak. Két jegesmedve úszott felénk. Valami zsákmányra vadásztak. Körülszagoltak bennünket, de mivel medvebőrökbe öltöztünk, megállapították, hogy mi is medvék vagyunk. Az egyik medve különösen büdös, mert pipát szorongat a pofájában. A két ragadozó tovább kutatott a zsákmány után és lassan tovább úszva eltűntek a távolban. A kislány kiúszott a nádak rejtekéből. - Gyerünk! Nincs veszíteni valótok! Irány a város! - Egy bukófordulóval előre tempózott pár métert. - Kövessetek!

*

Percek óta úsztunk a víz alatt, mikor a távolban homályosan feltűnt a tó fenekére süllyedt város. De csupán egy határsorompót láttunk, ahol egyenruhás katonák őrködtek. Kísérőnk megállt a sorompótól tisztes távolban és lehalkított hangon így szólt:

- Nagyon szigorúak az őrök. Bemenni lehet a városba, de kijönni már nem. Vigyázzatok, mit feleltek!

- Miféle őrök?

- Kabaré Herceg katonái… Az elnyomó Kabaré Herceg, aki a várost a hatalmában tartja. Katonákkal őrizteti a határokat, nehogy kiszökhessenek az emberek.

- Te hogyan kerültél ide kintre?

- Én itt kinn születtem.

- Miért kell a Kabaré Hercegének egy egész városon uralkodni?

- Ilyen a természete. A diktátor jóléte a nép szenvedéséből fakad. Ha mindenki sír, akkor a Kabaré Herceg a többiekhez képest vidáman és boldogan élhet. Pedig csak egy mosolytalan, savanyú alak! Egy senki!

A lányka még jobban lehalkította a hangját. Alig hallottuk a suttogását.

- Az első kérdésre válaszoljátok azt, hogy „szeretem”. A másodikra feleljétek, hogy „szívesen”. A harmadik kérdésre nincs szóbeli válasz, csak némán egymásra mutattok. Megjegyeztétek?

- He? Nem hallom, mondd hangosabban!

- A hang jól terjed a vízben. Még meghallanák! – intett a fejével az őrök felé. – Búcsúzom tőletek. Ne feledjétek, amit mondtam, mert ha nektek most nem sikerül, újabb negyven évig kell várnom a jeges vízben.

- Kire várakozol?

- Valakire, aki felszabadítja az embereket a sírás alól. Talán megint rátok. Csüssz! – mondta a lány. Két gyors puszit lenyomott a kapitány arcára, bugyborékolt néhány buborékot és már ott sem volt.

*

Mondanom sem kell, Könny kapitány annyira megzavarodott a pusziktól, hogy azonnal elfelejtette, mit kell felelnünk az őröknek. Amikor közelebb úsztunk a sorompóhoz, a marcona katonák ránk szegezték a szigonypuskákat és azonnal körbefogtak. A súlyos málha, amelyet még mindig magammal cipeltem, teljesen lekötötte a figyelmüket. A parancsnok kibontotta a csomagot. A bűztől hátrahőkölve kérdezte a kapitánytól:

- Ez dohány?

A kapitány erősen gondolkozott, mit kell felelni az első kérdésre. Nem jutott eszébe a válasz, ezért csak ezt mondta: - Szeretem.

- Nem vihetik be. Itt kell hagyni a sorompónál!

- Szívesen! – rikkantottam a kérdést meg sem várva, mert már elegem volt a rakomány súlyából.

Jött a mindent eldöntő harmadik kérdés.

- Ki mondta, hogy erre gyertek?

A kapitány bugyogni kezdett a buborékokkal és majdnem szóra nyitotta a száját, amikor észbe kaptam. Tenyeremet gyorsan rátapasztottam a pipás szájára, és rá mutattam. Szerencsére ő is ráébredt, mit kell tennünk a harmadik feleletkor. Némán visszamutatott énrám.

- Főnök, ezek megfeleltek a kérdésekre. Akkor bemehetnek? – kérdezte az egyik katona.

- Bemehetnek. Sorompót felnyitni! – bugyborékolt a főnök. Hozzánk fordult: - Ússzatok tovább! – És kieresztett magából egy vastag buborékoszlopot. - De kijönni már nem lehet! Itt fogtok megdögleni, barátocskáim! – Katonatiszt létére váratlanul elsírta magát, miközben nevetett.

*

Átúsztunk a sorompó alatt. Szabad volt az út a víz alatt őrzött városba! Elsőként egy temető felett úsztunk el. A homokba süllyedt sírkövekre szőrszál-szerű zöld moszatok tapadtak. Egyetlen nevet sem tudtunk leolvasni a benőtt kövekről. Beljebb és beljebb hatoltunk a rejtélyes városba. Megpillantottuk az első épületeket. Korallvázakból épültek. Az egyik ház előtt egy pityegő házmester sepergette a járdát. Beúsztunk az utcájába.

A város úgy élte az életét, mint akármelyik más város a fenti világban. A korallból épített házak földszintjén a boltok egymás után következtek. Úszás közben, miközben hosszú buborékoszlopokat eregettünk a szájunkból, bepillantottunk a boltok belsejébe. Emitt egy borbély éppen borotválta a vendég nyakát. Fájhatott, mert a vendég sírt. A víz alatt tisztán láttuk, hogy ömlik a könny a szeméből. De a borbély is sírt, miközben dolgozott. A következő épületben egy dalkör gyakorolt. A zongorakísérő a könnyeit hullatta a billentyűkre, így kísérte az énekeseket, akik szintén sírtak éneklés közben. Aztán egy pékműhely előtt úsztunk el. A pék éppen kihúzta lapátját a kemence szájából a frissen sült kenyérrel. Ő is könnyezett. A következő sarkon egy fűszeresüzlet állt. Az inas zokogva dőlt a mindenféle színes fűszerekkel megrakott pultra, ahonnan a színanyagok finoman kioldódtak a vízben. Okkersárga, fáradt piros és halványzöld felhőcskék terjengtek az áruja körül.

Ez az utca a piactérre vezetett. Tolongtak a vásárlók a piac forgatagában, miközben sírtak. Úgy folyt a szemükből a könny, hogy némelyik belebotlott a vízsugárba, mely a saját szeméből ömlött. Az emberek a tó fenekén gyalogoltak. Minden lépésükkel kis homokfelhőket vertek fel az iszapról. De még ennél is furcsább volt, hogy kivétel nélkül, mindenki sírt. Sírtak a madárárusok a ketrecek előtt, sírt a kártyavető, kövér cigányasszony, aki pár garasért megmondaná bárkinek a jövőt; sírtak a kéregető koldusok, könnyezett a fegyverkovács, miközben szigonyt kovácsolt az üllőjén egy víz alatt is izzó vasból; zokogott az oklevélárus, akinek a feje fölött egy táblára kiírva állt, hogy „bármi lehetsz, bizonyítványt adok róla”. Zokogtak az utcai muzsikusok, miközben zenéltek, sírt a vesszőkosárból dinnyét kínáló nénike, sírt a lekvárárus és sírt a vevő, miközben pénzt vett ki a bukszájából, hogy kifizesse a lekvárt. Sírva öntötte a kancsóba a tejet a paraszt, és sírt az a ruha nélkül üldögélő csavargó, aki ugyanolyan pózban gondolkodott egy kövön, mint Auguste Rodin „A gondolkodó” szobra. Sírtak a törpenövésű mutatványosok, akik egymás vállára álltak, kockáztatva, hogy a víztömeg mozgása ledönti őket, sírt a beteg a hordágyon, melyet két zokogó felcser cipelt, és zokogtak a csúcsos süvegű, elhízott papok, akik a tömegben elvegyülve bámészkodtak a piacon. Sírt a szamarát kötélen vezető sétapálca árus, de a szamár maga is bőgött, mert nehéz volt a hátára kötözött kosár.

Egy vaporettó úszott el a fejünk mellett a vízben lebegve, olyan közel, hogy az evezőlapát majdnem fejbe kólintott. Tisztán hallottuk, hogy az evezős énekelt, a szájából buborékfelhőt okádott, közben peregtek a szeméből a könnyek. A vaporettó vörös bársonnyal borított ülésén összebújó szerelmespár is sírt, pedig most jöttek a házasságkötésből, mert a nagymellű menyasszonyon rajta volt a hosszú, hófehér ruha.

Ebben a városban mindenki sírt, miközben tette a dolgát. Könny kapitány elgondolkozva megállt az úszásban. Enyhén hullámoztunk a tó mélyén. Hátraszólt nekem:

- Milyen különös! Ebben a városban mindenki sír! Mit is mondott a perecárus lányka? „Ha mindenki sír, akkor a Herceg a többiekhez képest vidáman és boldogan élhet.”

- Azt is mondta, uram, hogy „csak egy mosolytalan, savanyú alak”! Csupán a hűség kedvéért idézem fel – tettem hozzá, mint egy jó titkár. - Elveszi az emberek örömét. Így uralkodik a népen. Szolgasorsban tartja őket. …Kapitány úr! Maga, mint sok harcban megedzett vén tengeri róka, kihívhatná ezt a pondrót kardpárbajra!

Belénk úszott egy ezüstös színű halcsapat. Mintha simogattak volna, a sok farkcsapás lágyan mozgatta körülöttünk a vizet. A halak szelíden tovatűntek.

- Vannak terveim… - morogta rejtélyesen a kapitány. - De nem ilyenek! – Felém fordult, és kieresztett a tüdejéből egy vastag buborékfelhőt:

- Ha jön egy dohánybolt, veszek egy vízipipát. Ez a régi már nem működik. Pedig egy ládika aranypénzt adtam érte! Kulcs persze nem volt hozzá. Mikor fölnyitották, én már messze vitorláztam… És az a kampókezű, mohó rabszolga-kereskedő elhitte, hogy pénz van benne! Ha-ha-ha! – A kapitány gúnyos kacajban tört ki.

Minden fej csodálkozva felénk fordult. Egy kordéját velünk szembe toló szőnyegárus annyira megdöbbent a kacagáson, hogy a tófenék iszapjába borította az áruját. - Pszt! Nem szabad… Hogyan képzelitek?! Tűnjetek el! Gyorsan! – A kezével nekünk integetett. De már késő volt. Körbevett minket három katona. A semmiből tűntek elő, olyan gyorsak voltak. A hegyes szigonyokat ránk szegezték.

- Passzport kontroll! – ordította az első.

- Fel a kezekkel! – ordította a második.

- Letérdelni! – ordította a harmadik.

Térdre zuhantunk az iszapban. Kis homokfelhőt vertünk fel maguk körül. Az egyik katona elővett egy kézi bilincset.

- Na, ezt már nem! – kiáltott a kapitány és talpra ugrott, miközben kirántotta a kardját. Vívni kezdett a három szigonyossal. Csattogtak a fémek a víz alatt; a kapitány szablyája darabokra szelte maga körül a vizet. Én pedig bátran elbújtam egy homokba süllyedt, eltört létra mögé, hogy előugorhassak a legváratlanabb pillanatban. A távolból mindkét szememmel segítettem a kapitánynak a harcban, így nem is éreztem, hogy valami a lábam köré fonódik. Erősen megragadta a lábamat és lehúzott a fenékre. Balszerencsémre egy óriáspolip vackolta magát a homokba a létra alá, és most egyik csápját a lábamra fonta. Magához rántott, hogy lenyeljen!

Birkózni kezdtem a polippal. A sokkarú állat újabb és újabb fogást talált rajtam. Amint lefejtettem magamról az egyik csápját, két másik fonódott rám. Még szerencse, hogy a hajó kormánykerekének forgatása erős izmokat növesztett a karjaimra, mert a polip már régen megfojtott volna. Nekem csak két karom volt, ellentétben a nyolccal, így nem tehettem mást, mint váratlanul lefejeltem a puhatestű állatot. Tudom, hogy nem szabályos, de jól ágyékon rúgtam. A nyálkás és tekergő hústömeg meglepetten elernyedt, egy pillanatig mozdulatlanul támaszkodott a testemen. Ez sem szabályos, ilyenkor a bíró szétválasztaná a küzdőket. De ez nem egy pénzzel lefogadott, kikötői verekedés volt, hanem halálos küzdelem egy óriáspolippal a víz alatt, ahol nem volt semmiféle bíró… Ekkor valami koppant a fejemen. A kapitány pipája volt, melyet nekem dobott. Sikerül elkapnom, és a nikotinnal fertőzött szopókát beledöftem a polip kidülledt szemébe. Jól megforgattam a görbe pipaszárat a lábasfejű támadómban, mintha fakanállal levest kavarnék a lábasban… Éreztem, hogy a szorítás ernyed. Az állat kimúlt. Győztem!

A szívókorongos, rózsaszínű csápok egymás után tekeregtek le rólam.

- Kapitány úr! Köszönöm, hogy megmentette az életemet! – ugrottam elő váratlanul a fedezékemből, harcra készen.

De a kapitány nem volt sehol. És a szigonyos katonák is eltűntek! Csak a pipa maradt itt a kapitányból. Ezek szerint fogságba ejtették Könny kapitányt… Elhurcolták, amíg én a polippal küzdöttem… Vajon hová vihették? Visszamentem a döglött állat teteméhez, és kihúztam fejéből a halálos tőrt, a büdös pipát. Ezt vissza kell vinnem a kapitánynak! Ez az övé. Vajon merre vitték?

Beleszagoltam a vízbe, hol érzek büdöset. Hm… hm… Aha, mintha itt húzódna egy vékonyka szagvonal… Erre vitték! Gyerünk utánuk a pipával! Én ugyan ezt a büdös szerszámot a szájamba nem veszem, ezért csak egy kézzel úsztam a vízben. Kicsit kacsázva haladtam, amerre a szagvonal kanyargott. De legalább a kapitány nyomában voltam!

*

Úsztam, úsztam a víz alatt. Az orromat használtam iránytűként, amellyel követtem a kapitány szagát. Néha lenéztem, mi van a tó fenekén. Kötéllel körbekerített napraforgómezőt láttam, melyet katonák őriztek, hogy senki ne tépjen belőlük. Pedig olyan szép sárga virágaik voltak! Mindenféle homokbuckák, alga-erdők, sőt: még derékba tört, csonka fenyőfák felett is elúsztam az elhurcolt kapitány nyomán. A messzeségben homályosan kirajzolódott egy piramis csúcsa. Ugyanolyan hatalmas, kövekből összerakott építmény volt, mint amilyenek a sivatagban állnak. Bár homok errefelé is akadt bőven.

Közelebb úsztam a gigantikus háromszög alakú hegyhez. A szagnyomok a piramis bejáratához vezettek. Vajon miféle építmény ez? Kibetűztem a bejárat fölött világító feliratot. „The Underwater Theatre”. Ez mit jelent? A magamfajta egyszerű kormányosok hamarabb eladják az angol rabszolgákat a kereskedőnek, minthogy megtanulnák tőlük a nyelvet.

Mikor ott silabizáltam a feliratot a bejárat fölött, valami érthetetlen parancsszóra szabályos tömegek sorakoztak fel mögöttem. A katonák szöges korbáccsal ütötték a népet, hogy a szűk bejáraton átpréselődjenek. A tömegben tipródott a szőnyegárus és a pék is. Sőt: a piacon látott emberek is mind ott voltak… Az egész város ott tolongott a piramis bejáratánál, miközben hangosan sírtak és zokogtak. - Mi folyik itt? – kérdeztem a szőnyegárust. - Könny folyik – felelte, miközben a többiek laposra préselték. - Ettől csak még több víz lesz a tóban!

- Úgy értem, mi van odabent?

- Kötelező színházlátogatás! – nyöszörögte valaki a tömegben. - Kabaré Herceg fellép ma este a színpadon! Kötelezően meg kell nézni mindenkinek! – Egy őr ostora máris csattant a fején:

- Kussolj! – Ismét lesújtott a korbáccsal. - Befelé! Befelé! Mozogni! Gyorsabban! – A katonák ütötték-vágták a népet, hogy átpréseljék a piramis bejáratán.

Rám fér a kultúra, na! Én csak egy egyszerű fajankó vagyok, amolyan tengeri bunkó. Legalább harminc éve nem voltam színházban; és nem a tengeren töltött idő, vagy a kedvezőtlen széljárások, hanem inkább a drága jegyárak miatt. Éreztem, hogy eljött az idő, hogy most végre színházba menjek… Itt az idő! Akkor pedig gyerünk befelé mihamarabb azon a kis lyukon! Így aztán nem szóltam semmit az őrnek, amikor a hátamra vágott a szöges ostorral. - Befelé! Igyekezz! Gyorsan! – kiáltott rám a korbácsos ember. A többiekkel együtt engedelmesen átpréselődtem a bejáraton. Pedig máskor úgy vágtam volna szájon, mint egy polipot!

*

A hatalmas, több ezer fős nézőtér megtelt az utolsó székig. Nekem már csak a kakasüllőn jutott hely a harmadik emeleten a fehér ruhás menyasszony mellett. A színpadot eltakaró súlyos brokátfüggönyre rávetültek a reflektorok. A nézőtér sötétbe borult. Áhítatos csend lett úrrá. Kezdődött a víz alatti előadás.

Lassan és méltóságteljesen szétnyíltak a függöny szárnyai. Felcsendült a zene. A reflektorok kereszttüzében egy alacsony és kövér, ellenszenves arcú emberke állt a mikrofonnál. Díszes katonai öltözéket viselt. A nézők könnyeztek, amikor megpillantották. Ez a figura nem lehet más, mint maga a diktátor! A kis dugó énekelni kezdett vékony és tiszta, majdnem szomorú hangon. „I started a joke”, ez volt a dal címe, amit Robin Gibb énekelt a Bee Gees-ben. A színpad fölött futott a szövegfelirat, hogy a többiek is vele énekeljenek. De senki nem dalolt a Herceggel. Az emberek sírtak a székekben, mintha a meghatottság kerítette volna őket a hatalmába. Mégsem a meghatottság, hanem a hatalom kerítette az embereket a Kabaré Herceg uralmába.

Az énekes fehér selyemkendővel törölgette az arcát, mintha ő is sírna. Amikor a zenekari rész következett, a Herceg kiszólt a közönségnek: - Látom, megkönnyezitek a dalomat! Elégedett vagyok! – Tovább énekelt. A dal közben a színházi segítők a színpadra toltak egy letakart ketrecet. - Bemutatom nektek a legveszélyesebb ragadozót! Óvakodjatok tőle! Íme, a gonosz! – A zene végén a Herceg egy lendületes mozdulattal lerántotta a selyemtakarót a vasketrecről. A színházban csend támadt.

Könny kapitány gubbasztott a ketrec mélyén. Kabaré Herceg fülig érő vigyorral a közönséghez fordult:

- Mélyen tisztelt közönség! Hölgyek és urak! Választópolgárok! Én most párbajra hívok egy vadállatot itt a színpadon, mindenki előtt! A szemetek láttára győzök a nevetésemmel, hogy ti… – a Herceg retorikai szünetet tartott – ti még vidámabbak lehessetek! – A nézőtér soraiból felhangzott a zokogás. Kabaré Herceg elegáns térdhajlítással pukedlizett. - Voilá! Hatalmam szilárd! – kiáltotta jelszavát előrenyújtott karral a népnek. A nézőtér soraiból visszhangzott a válasz: - Herceg hatalma szilárd! – A vezér villantott egy farkasvigyort a fogaival:

- Erősebben! Nem hallom! – A közönség felzúgott: - Herceg hatalma szilárd! - Még erősebben! Clap your hands! – Az egész nézőtér ütemesen tapsolni kezdett, miközben skandálták, hogy a „Her-ceg hata-a-a-alma szilá-á-á-árd”. A diktátor belekiáltott a mikrofonba: - Jól van! – Leintette a népet: - Elég! – A taps és a skandálás abbamaradt. A vezér beszélt: - Büszke vagyok rátok! A nép mellettem áll. Én vagyok a vezéretek! Én vagyok, aki vidámságra vezet benneteket! – A nézőtéri székekből megint felhangzott a sírás. Kabaré Herceg intett a kendőjével a színpadszolgáknak a ketrec előtt:

- Engedjétek ki!

Izgatott moraj söpört végig a közönségen. Az emberek a szemüket törölgették, hogy jobban lássanak. A vasketrecről levették a záró dongát. A ketrec ajtaja kinyílt. A kapitány a kalitkában gubbasztott. Hátulról megszurkálták egy pálcával. A Kabaré Herceg mosolyogva a nézőkhöz fordult: - Látjátok? Nem mer kijönni, hogy megmérkőzzön velem! Ha-ha-ha-ha! – Kivett egy marék aranyhalat a hatalmas paszományokkal díszített zubbonyából és a nép közé hajította. - Tiétek! – Az aranyhalacskák szétúsztak a nézők között. Kabaré Herceg fitymálóan odaszólt a kapitánynak: - Gyere már ki, te gyáva! Mindjárt vége az első felvonásnak! Még előtte le akarlak győzni, hogy az emberek tudják, kire szavazzanak a szünetben! Könny kapitány a rácsokba kapaszkodva feltápászkodott a ketrecben. Most láttam, hogy elvették a kardját. Fegyvertelenül, bizonytalanul kitámolygott a vasak közül. Egy erős reflektor fényköre azonnal rávetült. Az előnytelen megvilágításban jól látszott, hogy a kapitány milyen öreg. Arcára barázdákat húzott a szomorúság és a tizenhét év, a komor hajózás. A színpadszolgák akcióba léptek: a vasketrecet felcsörlőzték a magasba. A színpadon egy kötélből húzott boksz ringet állítottak fel.

Kabaré Herceg elegánsan lekanyarította válláról a díszes elnöki zubbonyát. Hanyagul a színpad deszkáira hajította. A mellére varrt sok kitüntetés csörgött és pengett. Átlépett a szorító kötelén. Egy szpíker máris a mikrofonhoz ugrott, és bemondta:

- Hölgyeim és uraim! A Nemzeti Ökölharc Aréna készen áll a nagy megmérettetésre! A szorító bal sarkában minden idők legnagyobb művésze, a többszörösen kitüntetett kacagó artista, a Vidámság Lovagja, népünk szeretett vezére: a legyőzhetetlen Kabaré Herceg!

A közönség őrjöngve zokogott a székekben. A jajveszékelés hosszan nem akart elhalkulni. A bemondó folytatta:

- A szorító jobb sarkában minden idők legbüdösebb és leggyávább tengerésze, a hajókat kifosztó kalóz, aki soha nem mosolygott és mindig közömbös volt: Könny kapitány!

Most tanácstalan csönd uralkodott a nézőtéren. A vakító reflektorfényben a színpadszolgák durván betaszították a kapitányt a ringbe. A szerencsétlen fogoly a szorító köteleibe zuhant. A bemondó folytatta: - Az ellenfelek megvívnak egymással 12 menetben, csupán a nevetéssel. Egymáshoz érni tilos. Aki vérzik, azt leléptetem. – Máris felhangzott a gong. Elindult a menet. - Boksz! – intett a szpíker az ellenfeleknek.

Kabaré Herceg páváskodó léptekkel egészen a közelébe ment a szorító sarkában fekve maradt kapitánynak.

- Na, most légy hős, te kis senki! Nevessél szépen! Ennyi sok év komorság után rád fér egy kis vidámság! Lássuk, tudsz-e nevetni! Ha-ha-ha, vagy hi-hi-hi, az teljesen mindegy. Megmutatom neked, hogyan kell ezt csinálni! – És a Kabaré Herceg hangos kacajra fakadt, de olyan pokoli erővel, hogy a nevetés belefújta a szorító kötélzetébe a tehetetlen kapitányt.

A közönségen egy újabb zokogási hullám söpört végig. Furcsa érzésem támadt ott fent a magasban, mert a közönség… mintha a kapitánynak szurkolt volna! A színpadmunkások kifejtették a kapitányt a kötelek közül, és visszadobták a szorító közepére. Kabaré Herceg újra támadt. - Jaj, de vicces, hogy nem szólsz semmit! Kacagnom kell rajtad! – És egy újabb orkánszerű gurgulázással valósággal kiradírozta a szorítóból Könny kapitányt. Diadalmasan körbe járt a ringben, és ujjaival széthúzta a száját, hogy a fogait mutogassa a vigasztalanul zokogó közönségnek.

…Közbe kell lépnem! Még megöli az én kapitányomat! Felugrottam a helyemről. A mellettem ülő nagymellű menyasszonyhoz fordultam, akin rajta volt a hófehér esküvői ruha.

- Pardon, madame! – mondtam, mintha egy jól nevelt tengeri kalóz lennék, és egy hirtelen mozdulattal letéptem róla a hosszú menyasszonyi ruhát. A hölgy hangosan sikítozott, ezért kénytelen voltam bevágni neki egyet. Polip! És a segítségére siető vőlegénynek is. Még egy polip!

…De csak azért tettem, hogy kötelet fonjak a ruhából, amelynek túlsó végére horog helyett ráerősítettem a kapitány pipáját. Megcsáklyáztam vele a mennyezeti csillárt, és szép ívben a színpad fölé lendültem. Már csak el kellett eresztenem a kötelet, és éppen a kapitányra estem.

A kapitány védtelenül feljajdult: - Ja-a-a-aj! – Kabaré Herceg háttal intézte gúnyolódását a kapitányhoz:

- Jajongás? Az senkit nem érdekel! A közönség vidám dalokat akar hallani. – Hirtelen megfordult. - Ketten vagytok, barátocskáim? – Belesápadt a dühbe. - Akkor két halott lesz még a szünet előtt! – És egy újabb hangnyalábbal elsöpört minket a ring sarkába. Mint ősszel a falevelek, úgy hömpölyögtünk a hangorkánban.

Amikor végre megérkeztünk a szorító sarkába, éppen hanyatt feküdtem a földön. Felnéztem a színház zsinórpadlására. A piramis legtetején, a legmagasabb ponton, vagyis a csúcsban, ott ült a perecárus lány. Guggolva kuporgott a zsinórpadlás hídján. Lenézett a szorítóba.

- Hogyan jöttél be? – kérdeztem suttogva, nehogy a vérszomjas Herceg véletlenül meghallja. Szerencsére lefoglalta őt a saját ömlengése, és a közönséget hergelte. A lány halkan felelt:

- Tudtam a válaszokat.

- Megbolondultál? Most nem mehetsz ki innen! Velünk együtt fogsz te is itt megdögleni, barátocskánk!

- Nem, nem, dehogy! A kapitány győzni fog.

- Honnan tudod?

- Mert szeretem.

- Szereted? Ezt hogyan érted?

- Mint ahogyan a nő szereti a férfit.

- De hiszen tizenöt éves vagy! Kissé fiatal egy vén tengeri rókához!

- Mire a kapitány győzni fog, eltelik egy kis idő. Tizenhét évet ad érte, hogy legyőzhesse önmagát. Először győznie kell saját maga felett. A többi diadal csak ez után következhet. Addigra felnövök, és akkor feleségül megyek hozzá.

Suttogó párbeszédünk itt megszakadt, mert a Kabaré Herceg lábterpeszben fölénk mászott a szorító sarkába.

- Rátok pisálhatnék, ha akarnék! De egy igazi úriember mégsem tesz ilyet – sóhajtotta álszent mosollyal, miközben egy virágmintás legyezővel hűsítette maga körül a vizet. - Azt hiszitek, én nem tanultam meg magamon uralkodni? Először csak önmagamnak parancsoltam. Később másoknak is! Szánakozom a szerények felett, mert megelégednek az önuralommal, pedig a mások uralma innen csak egy lépés! Most elmondtam a titkomat. De nektek mindegy, mert málészájú hülyék vagytok! Kirabolni a másik hajót, elvenni az aranyukat… Mennyi aranyat szereztél, kapitány? Mert nekem sokkal több van! A politika jobban fizet!

- Kapitány úr, ne figyeljen oda! Inkább nézzen oda, mi van a magasban – próbáltam elterelni a kapitány figyelmét.

- Jé-é! Ott lóg a pipám! Pedig már azt hittem, hogy elveszett! – bámult a kapitány a megcsáklyázott csillárra, melyről a menyasszonyi ruha csüngött.

- Nem, nem ott… Hanem ott! Ott! Kapitány úr, nézzen már oda… - könyörögtem Könny kapitánynak, és a piramis csúcsa felé mutogattam. - Ott fent valaki…. Van valaki, aki szereti magát!

A kapitány tekintete váratlanul kiélesedett. Tompasága eltűnt, az arcvonásai megváltoztak.

- Szeret valaki… Engem?

- Igen.

- Engem, aki tizenhét éve szomorkodom?

- Igen, magát! Feleségül akar menni magához. És ne tököljön most újabb tizenhét évet a vívódással, mert ez a zsarnok majom kinyiffant minket!

- Akkor most… Sírhatok a boldogságtól? – kérdezte a 17 éve minden iránt közömbös tengeri farkas, aki még a nyers hagymától sem könnyezett. Az érzéketlen kapitány szeme könnyekkel telt meg. Egy csepp legördült a barázdáktól szántott, szakállas arcon.

- Hohohó, barátocskám! – kiáltotta Kabaré Herceg. - Ezt a párbajt a nevetés fegyverével vívjuk! Sírásnak semmi helye! A városlakók sírnak eleget helyettem! – Leugrott a szorító sarkából. A legyezője mögül előhúzott egy kovaköves mordályt. Ránk irányozta.

- Vízipisztoly, ugye? Azt hiszitek? Ez egy igazi stukker! Vége a felvonásnak! És nektek is! Következzék a szünet! – A Kabaré Herceg ránk célzott a fegyverrel.

Könny kapitány széttárt kézzel felnevetett.

- Pont most kell meghalnom, amikor valaki szeret! Milyen kegyetlenül viccelődik az élet! Hahahaha!

Most először hallottam a kapitány nevetését. Tizenhét éve hajózok vele, mégis most hallottam először, milyen az, amikor Könny kapitány őszintén nevet.

A nevetéstől a színház falán repedés támadt. A piramis teteje lassan felemelkedett a magasba. Mintha valami őrült varázsló cselekedett volna, kinyílt körülöttünk a tér. Ott álltunk a tó mélyén egy szabadtéri színpadon egy őrülttel, aki ránk szegezte a pisztolyát. A nézőtér a homokba süllyedt. A fenékiszap beterítette az embereket. Nyakig ültek a zavaros iszapban és sírva várták az előadás végét. Jajveszékelésük erősödött.

Ekkor váratlanul lezuhant a magasból a vasketrec, amelyben Könny kapitány raboskodott. A színpadszolgák felcsörlőzték a magasba, de rosszul, mert a biztosítókötél kioldódott. Felnéztem a magasba: a catwalk-on már nem ült senki. A lány eltűnt!

- Te voltál az? – kiáltottam senkihez a magasba.

A súlyos vaskalitka éppen rázuhant a Kabaré Hercegre. Összenyomta nemcsak a papírlegyezőt, hanem a zsarnokot is. Az ütés erejétől átvérzett a virágmintás rizspapír. A vérfolt egyre nagyobbra terjeszkedett. …Mindjárt leléptetik!

- Kegyelem! …Kegyelem! – hörögte nagyra nyitott, csodálkozó szemmel minden idők legaljasabb elnyomója, akit a hatalmas súly az iszapba préselt. Rondább így, mint bármelyik polip! Felnéztem a csilláron csüngő pipára, melyet a menyasszonyi ruhára csomóztam horog helyett, és azt kívántam, bárcsak esne le onnan… Kívánságom teljesült! A pipa megmozdult és rezgett, rezgett… Addig rezgett, amíg leesett a magasból.

Odaugrottam, hogy a kapitány ne lássa meg, mert akkor menthetetlenül rágyújt itt a víz alatt, bár dohány nem volt. …Most inkább csókolózzon a jövendőbelijével! A lány, aki pár pillanattal korábban még a magasban kuporgott, most itt állt mellettünk a színpadon. Rávetette magát a kapitányra és hevesen megcsókolta.

Amíg a kapitány és a lányka egymásba forrtak a szájuknál, én megadtam a kegyelemdöfést a zsarnok gyíknak.

A nézőtéren elhalkult a jajveszékelés. Senki nem siratta a halott herceget. Az emberek várakozva ültek némán és nyakig az iszapban. Uralkodtak magukon, de már senki nem uralkodott rajtuk.

Szerényen megvártam, amíg Könny kapitány és kedvese abbahagyják a nyilvános csókolózást, és aztán tisztelegve jelentettem:

- Beteljesült, amit ez a patkány mondott. Két halott! Először meghalt, amikor a magasból rázuhant a ketrec. Másodszor meghalt, mikor a szívébe döftem a pipát. Most jöhet a szünet – mondtam elégedetten. Visszaadtam a kapitánynak az elveszettnek hitt pipát.

Ekkor különösebb jel nélkül összecsapódott a díszes függöny. Véget ért a felvonás.

*

A szünetben csak ketten voltunk a színházi büfében. A közönség nem jött ki, hanem a helyén várakozott. Igen, ez volt a helyes kifejezés: az emberek várakoztak valamire.

- Dobjunk be egy rumot! – javasolta a kapitány. Nem kellett kétszer mondania ennyi kaland után. - Hé, csapos! Két rumot! – intettem a legénynek. Magunkba döntöttük az italt, némi tóvízzel keverve. A nyelvem megeredt:

- Kapitány úr, én mindig mondtam magának, hogy az élet ugyanannyiba kerül, ha végigsírják, vagy ha végignevetik. De maga mindig sírva küzdött. Emlékszik, amikor a hajón elefántokat csempésztünk Zambiába? A vidám trombitálás mérföldekre elhallatszott, de maga akkor is sírt!

- Mert sok trágyát kellett a hajóról eltakarítanunk!

- Kit érdekelt?! És arra emlékszik-e, amikor hírét vettük 1887-ben, hogy John Pemberton gyógyszerész előállított egy újfajta csodaszert Atlantában, és mi áthajóztunk Amerikába, hogy igyunk egy kólát? Maga akkor is szomorú volt!

- Igen, mert csípte a nyelvemet a kóla. Olyan hosszú utazás után kiderült, hogy szar íze van!

- Kit érdekelt?! Az élet akkor szép, ha süt benne a nap!

- Sütött a nap az Egyenlítőnél is. A vízkészletünk elfogyott, majdnem ott döglöttünk meg a forró napon.

- Kit érdekelt?! A Halál markába egyenként leszámoljuk az életünk napjait. Ez a nap jó volt, ez a nap rossz volt. Bevétel, kiadás. A szomorúság rossz iránytű! A kételkedés felé vezet.

- Mit akarsz ezzel mondani, kormányos? – csattant fel a kapitány ingerülten. Észrevette, hogy megfordult köztünk a viszony. A mindig szomorú, ám céljától eltántoríthatatlan kapitány most mindenben rosszat látott. Rátelepedett a félelem, mert már volt veszíteni valója. - Felelj, vagy átszúrlak a kardommal! – Az övéhez kapkodott. Szerencsére nem volt nála kard, mert elvették tőle, mikor a ketrecben raboskodott.

- Csak azt akarom mondani, hogy… Kapitány úr! …Kérem! Válasszon magának egy másik nevet!

- Egy új nevet? Ez balszerencsét hoz a tengerészekre… Mostantól legyen a nevem Örömkönny kapitány? …Hát milyen ostobán hangzik ez? – A kapitány tiszta szívből elnevette magát: - Hahahaha!

*

Annyira nevetett, hogy nem tudta abbahagyni. Rázkódott a nevetéstől. A torkából vég nélkül bugyborékoló hihihi, meg hahaha, felszárította a kapitány testét. Egyszer csak nem volt lába, mert az semmivé lett. De a kapitány nem hagyta abba a nevetést. Teste a tó iszapos aljára zuhant, de hiába ütötte meg magát, rázkódott, rázkódott tovább, miközben teli szájjal nevetett. A pipája kiesett a fogak szorításából, és a tó fenekére esett. De valahogy elnyelte a homok azt a feketére szipákolt, gyilkos pipát… Akkor a kapitány keze is eltűnt, majd a törzse, a válla, a nyaka is semmivé lett. Már csak a feje létezett. Mintha egy bolond búgócsiga lenne, úgy pörgött a földön. Rajta a kapitány szája, melyből megállás nélkül áradt a nevetés. Valósággal forrott a víz a kapitány szájából előtörő buborékoktól! Akkor a füle is eltűnt. Az orrát, a szemét is mintha kiradírozták volna. Már csak a szája létezett és a szakállából egy kis darab – de az is felfelé görbült a nevetéstől, mely megállíthatatlanul, egyre hangosabb hullámokban áradt a magára maradt szájból. Hihihi, hahaha! Hihihi…. Ha-ha-ha… Hihihi, hahaha! Hihihi, hahaha! Hihihi, hahaha! Hihihi, hahaha! Hihihi… Hihihi…

Egy perccel később már ez a száj sem volt sehol. A feje is eltűnt, hűlt helye lett! A kapitány egész teste sehol nem lett, nemlétezővé vált, mintha feloldódott volna a vízben. Csak a nevetés maradt, mely percekkel ezelőtt még az ő szájából fakadt. Nem maradt más a hős Kapitányból, aki ezt a hosszú és kalandos utazást megtette a befagyott tó jegén, nem maradt más belőle, mint a gyöngyöző, víz alatt visszahangozó, boldog és felhőtlen nevetés. …Ha-ha-ha-ha!

Egy hatalmas robbanással váratlanul megrepedt a kemény jégpáncél a befagyott tavon. A tó vize újra hullámozni kezdett. A jégtáblák viharos gyorsasággal olvadtak a vízben. Az emberek kitörtek az iszap fogságából és buborékfelhőket fújva úsztak a felszínre. Örömkiáltásokban törtek ki. A víztükör felett sokasodtak a fejek, egyre többen és többen lebegtek a tó felszínén. A hatalmas tó, mely percekkel ezelőtt még be volt fagyva, végeláthatatlanul tele lett fejekkel. A szolgasorsba szomorított emberek ujjongva lubickoltak a szabadság vizében. Egészen olyan volt, mintha egy soktagú vízilabdacsapat nyerésre állna, és örömében nem hagyná el a medencét, hanem a vízben ünnepelne. Könny kapitány megnyerte a csatát! Milyen különös, hogy ezek a vidám emberek az örömteli győzelmet egy szomorú embernek köszönhették!

Egy nádszárba kapaszkodtam a büfében a víz alatt. A bársonyos, mégis szilárd fogódzóm eddig bírta, de most elszakadt. A nád éle megvágta az ujjamat. Vérezni kezdtem. A vízben a vérfolt kis piros felhőként terjengett a kezem körül. Ez volt a jel! Mintha az Auróra hadihajó ágyúja lőtt volna egyenesen énbelém, ez volt a jel. A tüdőmet halálos légszomj szorította. Magyarázat nélkül is megértettem, hogy azonnal oxigént kell kapnom, különben megfulladok a vízben. Minden vészcsengőm megszólalt. Irány a felszín! Menekülj! Menekülj! Menekülj, vagy megfulladok!

*

Zihálva buktam föl egy jégtábla szélére. Lélegeztem! Nem fulladtam meg a vízben! A varázslat véget ért, én újból a levegőre értem… Belélegeztem, kapkodtam a jó, finom, édes, drága levegőt, mely éltetett engem, az életemet adta… Éltem! Orromból-fülemből dőlt a víz, de legalább éltem! Életben maradtam… Élek! Élek! Én… Én most kimászok innen a jeges vízből! Kimászok, bizony! És megkeresem a hajóroncsot. Hátha valahogyan mégis vissza tudom fordítani az oldalára dőlt hajót… Ha igen, ha ez mégiscsak sikerül, ha nem fagyok meg a hosszú úton visszafelé, akkor újabb tizenhét évig fogom kormányozni azt a kurva hajót!

…Kapitány úr! Drága kapitányom… Könny kapitány! Isten vele! Csak remélni tudtam, hogy a kapitány nem tűnt el végleg, hanem az istenhez ment. Vagy az Isten ment őhozzá? Erre apám tudna felelni, de ő már negyven éve halott. …Kapitány úr, tudja mit? A jó Isten legyen magával! Én most kimászok innen a vízből. Megígérem, hogy közben nevetek… Ellopom a Nevetés Birodalmát, ami a zsebemben lesz mostantól. Nevetek, hangosan nevetek! Hihihi! Hahaha! Mosolyogva kormányozom a roncsaiból újjászülető hajót.

* * *

(Berlin, am 03., 04., 07., 09.,10., 11., 12. Februar 2013)

(P.S.: Ha van otthon akváriumod, kapcsold fel benne a villanyt! Így szebben ragyog ez a történet.)