Tarzan Zéró

Max, a szfinx

A tel-avivi repülőtéren simán ment minden, csak a vámos értetlenkedett. „Mi van a csomagokban? Nyissák ki a bőröndöket! Ezt meg a nagy feketét.” – A nagy feketéből előkerültek a gömbök. „Mik ezek?” – kérdezte a tisztviselő. – „Kristálygömbök” – feleltük. - „Csehszlovák gyártmány.” - Máris egy listát lapozott, vajon tilos-e Izraelbe négy darab, egyenként harminc centiméter átmérőjű csiszolt üveggömböt bevinni. Szabad volt, mert nem talált semmit. „Minek ez maguknak?” – bökött a gömbökre. – „Megmondani a jövőt” – felelte Emma fátyolos hangon és nagyra nyitotta a szemét, mert ez mindig bejött. – „Jövendőmondók vagyunk mind a négyen” – mutatott körbe Max. – „Turnézni jöttünk Izraelbe.” A vámos elképedt. Emma, hogy nagyobb bizonyosságot szerezzen Max szavainak, váratlanul megragadta a vámos tenyerét és magához húzta. Rápillantott, majd hangosan kijelentette: „Ön hazafelé kutyát talál!” – Kimeresztette mindkét szemét és a mennyezetre nézett. – „Már van” – tért magához a vámos és intett a társának, hogy hozza a szimatkutyát. A sovány farkaskutya egyenesen ráutazott Max kiskockás táskájára. –„Heroin!” – kiáltották az őrök. A táska tartalmát a földre borították. Max röhögni kezdett, „a szalámim!”, de mindjárt aggódni is, hogy megeszi a dög. Szép kis botrány kerekedett. Megverték a vinnyogó kutyát, a vámos bocsánatot kért, Max visszarakta a szalámit a kiskockás táskába, Ethel pedig izgatottan sikoltozta: „Botrány! Jaj, úgy imádom a botrányt!”

Így érkeztünk Izraelbe. Viszonylag sima utunk volt.

*

A repülőtéri busz iszonyú sokba került a szállodáig. Fejenként tíz sékelt fizettünk az alig negyedórás útért. Szívtuk a fogunkat, de fizettünk. Éppen a hotel elé gördültünk, mikor Max kitalálta, hogy olcsóbb lenne, ha kocsit bérelnénk. A csomagok kényelmesen elférnének. Nincs többé menetrend, akkor indulhatunk Jeruzsálembe, amikor akarunk. Rögtön fölvillanyozódtunk a terven, csak Emma aggodalmaskodott:

-És ki fog vezetni?

-Hát én, ki más – felelte Max.

-Elvégre ő a férfi közöttünk – bizonygatta Ethel.

-Nem is tudsz vezetni – így Emma.

-Hah! – böffentett Max. – A jogosítványom már három éve lejárt! Én ne tudnék vezetni?! Úgy veszem be a legélesebb kanyart, mint te a fingató tablettát!

Emma elpirult: - Jó, jó, csak aztán ne jöjjön a rendőr!

Még aznap este kocsit béreltünk, egy vadonatúj, sötétkék Volkswagent. Max borzasztó büszke volt az autóra. Felváltva nyitogatta és csukogatta az ajtókat.

-Nézzétek, milyen puhán záródnak! Milyen halkan!

Mi is örültünk, hogy Maxnak ilyen jó ötlete támadt és az izraeli turnét kényelmesen lebonyolíthatjuk. Jeruzsálembe igyekeztünk, a jövendőmondók fesztiváljára. Kis társulatunk, az Egyesült Csodaművek többnyire sikerrel működött. Most is reménykedtünk további meghívásokban.

-Beülni, lányok! – rikkantotta Max. – Próbaútra megyünk!

Beültünk. Max gázt adott, mi pedig beleragadtunk az ülésekbe. Tíz másodperc múlva százzal száguldtunk a szállodai sétányon. Emma sikoltozni kezdett: „Kiszállok! Kiszállok!”, és az ajtóhoz kapkodott. Ethel halálra sápadtan, mozdulatlanul ült. Nekem tetszett, ahogyan Max vezetett. Őrülten nyomta a gázt, a kezével verte a kormányon a taktust és énekelt: „Egy pálmafa, egy rendőr! Egy pálmafa, egy rendőr! Lehagytuk! Ej, de jól fut ez a kocsi!”

Negyedórás ámokfutás után visszaérkeztünk a szállodához. Emma remegő lábbal szállt ki az ülésről:

-Legszívesebben pofon vágnálak, Max, ha nem lennél Ethel férje!

-De az vagyok! – vigyorgott Max győzelmesen. – Éjszakára hagyjuk a csomagokat a kocsiban. Reggel indulunk Jeruzsálembe. Húsz perc alatt ott leszünk! – kiáltott Emma után, aki már fölment a lépcsőn.

*

Reggel hétkor Ethel kopogtatott ajtónkon. Falfehér volt és drámai.

-Tudjátok, mi történt?! – kérdezte, de nem várt választ. – Ellopták a gömböket!

Nekem egyszerűen megállt a szívem. Emma pedig azt hitte, hogy rosszul hall. De nem, mert Ethel folytatta: -A kristálygömböket! Mind a négyet!!

Még mindig állt a szívem. Emma valamit fölfoghatott, mert azt mondta:

-A kurva életbe! ...A kurva életbe!

Ethel megdöbbent, de folytatta:

-Fél órával ezelőtt Max lement a kocsihoz, hogy állítson a kuplungon. És akkor látta... És akkor látta, hogy... – Kitört belőle a zokogás: -Most mi lesz velünk kristálygömbök nélkül?!

Pongyolát kaptunk magunkra és lerohantunk a lépcsőn. Ethel utánunk.

Max lent állt a kocsinál és lógó orral dohányzott.

-Feltörték a csomagtartót. Elvitték a bőröndöket. A gömböket is. A szalámit is. Kíváncsi vagyok, mire tudják majd használni, hacsak nem lámpaburának.

Ethelből ismét feltört a zokogás: -A szalámit, azt megeszi a dög! Rá kellett volna írnunk, hogy nem kóser.

Emma rögtön Maxnak támadt:

-Hogyan menjünk a fesztiválra, te idióta?! Kristálygömbök nélkül? Hogyan lépjünk fel kristálygömbök nélkül?! Megmondtam, hogy a vonat biztosabb! De te autóversenyző vagy! Ez az oka mindennek. A te hülyeséged!

Max csak ennyit mondott, de fagyosan: -Nana, nana!

Emma égnek emelte szemét:

-Megéreztem, hogy valami történni fog, de nem tudtam pontosan, hogy mi az...

*

Eldöntöttük, hogy mégis Jeruzsálembe megyünk. Szent város, ott történhet csoda. Max realistább volt: „Majd kölcsönzünk kristályt valahonnan.”

A Volkswagen remekül futott. Max vezetett és egykedvűen az útra bámult. Ki-ki maga elé meredt, vagy a tájba. Hallgattunk, akár a halak.

Az úton egy narancsot szállító teherautó ment előttünk. Színültig rakták a sárgálló-vöröslő gyümölccsel. A rakomány illata beúszott a letekert ablakon. A narancs szagától jobb kedvre derültünk.

-A narancsról az jut eszembe – mondta Max -, hogy fiatal koromban milyen volt Spanyolországban. Mielőtt Ethellel megházasodtunk.

-Hallották már, Max – mondta Ethel fásultan. De Max nem hagyta magát:

-Volt két spanyol barátnőm – kezdett bele. –Egy kirakatban ismerkedtünk össze. Próbababák voltak. Kitekert pózban álltak a divatos ruhákban. Megláttam őket az üvegen túl, és azonnal megvettem mindkettőt. Ingrid, így hívták az egyiket, szőke volt és nordikus típus. A másikat nem hívták sehogyan, őt elneveztem Rigolettónak. „Nem vagyok Rigolettó! Rigolettó, az férfinév!” – „Jó, akkor legyél Matilda” – egyeztem bele.

A másik tehát Matilda lett. Fekete hajú nő volt, karcsú lábakkal és hatalmas mellekkel. – Max itt elismerően bólogatott. – Taxival hazavittem őket az áruházból és így szóltam: na, lányok, levenni az ócska nyakláncokat! Azokra az olcsó bizsukra gondoltam, melyeket a nyakukba aggatnak sálakkal és kézitáskákkal együtt.

Már senki sem figyelt Maxra. A narancsot néztük, a nyálcsorgató, vöröslő rakományt. Max belejött a beszédbe és folytatta:

-Esténként vendéglőbe jártunk. „Mit kértek?” – kérdeztem a lányoktól. – „Szolidsalátát” – felelték. – „Három szolidsalátát kérünk” - mondtam a pincérnek, aki a csodálkozástól elment. Kihozta az ételt. Megettük. Alig végeztünk, a lányok nyafogni kezdtek, hogy vegyek nekik ezt meg azt. Ingrid új melltartót követelt, Matilda meg hosszú combokat, mint amilyen Ingridnek van. Oké, holnap veszek új melltartót. De a lábakkal már nagyobb gondban voltam. Honnan vegyek új lábakat, ráadásul hosszabbat, mint ez? „Cseréljetek” – mondtam nekik. De Ingrid csak az egyik lábát volt hajlandó elcserélni Matildával, amit meg is tettek az asztal alatt. Hazafelé mindketten bicegtek, de legalább hallgattak.

Hallgattunk. Néztük a narancsot. Max tovább mesélt: - „Lesznek új lábaid!” – mondtam másnap Matildának. Az az ötletem támadt, hogy beviszem őt egy áruházba, gyorsan szétszedem és titokban kicserélem a lábait egy másik próbababával. De nagyon óvatosnak kell lennünk, mert különben azt hiszik, hogy loptam.

Nagyon óvatosan és vigyázva bementünk a Mars and Merkurhoz. Nem volt jó ötlet, mert ez a férfiak áruháza, ráadásul drága. A próbababák lába hosszabb volt, mint Matildáé, és mind férfit mintázott. Csak pislogtak a műanyag pasasok, amikor kutatni kezdtem Matilda szoknyája alatt a csavarok után...

-Mit kerestél ott, Max? – gúnyolódott Ethel a férjén.

-Gondolhatod – felelte Max és megsértődött.

-Hagyjátok abba! – szólt közbe Emma. – Túlságosan elkanyarodtunk. Max a műanyag barátnőivel és az ostoba csavarok! Kit érdekel? Ezt a részt úgyis átlapozzák!

Max fürkészve kinézett a képből.

-Türelmetlenkednek az olvasók? Oké, oké! A narancsos kocsi lassan kullog előttünk!

A narancsos kocsi lassan kullogott előttünk. Max fölkapcsolt négyesbe és ráment a teherautóra. Ethel megszólalt:

-Képzeljétek, ha most beleszaladnánk! Nyakig ülnénk a narancsban! Képzeljétek csak el!

Max indexelt és ráfeküdt a gázra. A narancsos kocsit simán megelőztük. Illata elmaradt. Ethel fölsóhajtott: -Nyakig ülhettünk volna a narancsban!

Még ki sem mondta, amikor puff!, nekimentünk az előttünk haladó kocsinak. Szerencsére egy autómentő volt. Éppen fékezett, mi pedig szépen beleszaladtunk a csörlőjébe.

*

A zúzódásokon kívül alig esett bajunk, de Max bokája furcsán fityegett. Nem bírt ráállni, mert képtelenül földagadt. Vezetni sem tudott. Erről szó sem lehetett, hiszen a kocsink eleje teljesen összetörött. Az autómentős pasas kötélre vett minket és bevontatott a következő városba. Megköszöntük, hogy kimentett.

*

Estére hármunkat kiengedtek a klinikáról, de Max bent maradt. Begipszelték a lábát, ágyat vetettek neki és krumplisalátát hoztak, egyszóval úgy kezelték, mint súlyos beteget. Mi megszálltunk egy olcsónak látszó, szerény szállodában.

Mondanom sem kell, hogy gyalogosan, a csomagokat kézben cipelve jutottunk el odáig. Szerencsére a nagy fekete bőröndöt ellopták. Különben is, ki vitte volna? Max a kórházban maradt.

*

Max egész nap pizsamában flangált. Nem látszott rosszkedvűnek, mutatványokat csinált a mankókkal. Egy lábon szökdécselt, sarkon fordult és úgy tett, mintha síelne. Látogatáskor különösen vidámnak mutatkozott.

-Képzeljétek, van itt egy doktor, a Pendelman. Egy osztályba jártunk, kettővel hátrébb ült a padban. Az Itzak Pendelman!

-Nahát! –csodálkoztunk, de fogalmunk se volt, ki az.

-Bolond szerencséd van, Max – mondta Ethel. – Hogy ilyen jó helyre kerültél.

Max hamarosan népszerű lett a betegek körében. Mindenkinek megjósolta a jövőjét. Hemzsegtek körülötte a kutyát találók és az újraházasulók. Max ragyogott. A következő látogatáskor föl sem fogta, hogy a kocsi javítása elvitte minden pénzünket. „És hol van még a kezelés? A vonat jóval olcsóbb lett volna!” – említette meg Emma. De Max nem figyelt, csak a magáét hajtogatta:

-Fölismertek! Fölismertek! Egy régi beteg, valami Burmejszter, aki egy kövér nő! Látta a műsort Linzben! Fölismert!

Fogalmunk sem volt, ki az a Burmejszter. Egy hét múlva már tudtuk, hogy erőszakos nőszemély. Valósággal rászállt Maxra. Nem lehetett levakarni, mindenhová elkísérte és minduntalan ott ült Max ágya szélén. – „Egyszer majd rátehénkedik a gipszes lábadra!” – féltékenykedett Ethel. – „Vágd pofon, ha rád tehénkedik! Vágd pofon!” – erősködött.

Max nem szólt semmit. Korántsem volt már olyan vidám, mint eleinte. Fáradtnak látszott és kiábrándultnak.

*

-Jöjjön, meghívom egy bodzaszörpre! – A kövér nő kézen fogta Maxot és a büfé felé vonszolta. –Szólítson Feiginának! – kérlelte a férfit. – Szereti ön a mákos sütit?

Max elborzadt. Nem elég a bodzaszörp, még a mákos süti is! Meg ez a kövér nő a terebélyes melleivel! Feigina Burmejszter váratlanul megállt. Max szemébe nézett és azt mondta: -Maga olyan tehetséges! Maga olyan szép ember! – És tovább fecsegett.

Max a hatalmas görögdinnyéket bámulta. Valami nagyon fúrta az oldalát. Végül megkérdezte: -Tudja mozgatni is őket..?

A nő abbahagyta a fecsegést. Csípőre tette a kezét és föl-le ugráltatta a melleit.

Éppen a budi előtt álltak. Max azt mondta: -Most ide bemegyek. – És gyorsan eltűnt.

A nő felocsúdott.

-Jöjjön ki! – rángatta a kilincset és kiabált. – Jöjjön ki! Lehet, hogy kövér vagyok, de a mákos sütim nagyon jó!!

*

Max nyomtalanul eltűnt. Nem jött ki a klozetból, de bent sem volt. – „Hol van Max?” – szegezte Ethel a kérdést Feigina Burmejszternek, aki sírva üldögélt Max elárvult ágyán. – „Ezt kérdezik a betegek is” – válaszolta a kövér nő, miközben könnyeivel küszködött. – „Ezt kérdezi Pendelman doktor is. És ezt kérdezem én: hol van Max?! Nem jött ki! Nem jött ki!” – Feigina felhúzott vállakkal széttárta kezét és sírt.

Ugyanígy tárta szét a kezét Itzak Pendelman is. – „Nem tudom! Nem tudom! Az orvostudomány mai állása szerint a klozetból nincs más kijárat.” – Csomóba vonta szemöldökét és megint megkérdezte: „Vajon hol van Max? Le kellene venni a gipszet a lábáról.”

Találgattuk, hol lehet Max. Megunta az egészet és hazament Linzbe. Vagy kocsmázik a disznó. Vagy a kurváknál van. Gipszes lábbal? Nem, ott nincs. Akkor elbújt valahol. Igen, elbújt. ...De hol?

Kristálygömbök híján a rendőrségre mentünk Maxot kerestetni. Másnap megjelent a személyleírás a helyi lapban. Ethel éppen a rendőrségi híreket böngészte, amikor pillantásom az első oldalra esett. „ÚJABB SZFINX EGYIPTOMBAN. Amerikai régészek homokba temetett szfinxre bukkantak Kairótól tizenöt kilométerre a gizehi sivatagban. Az egyetlen kőtömbből faragott oroszlántestre nyírott hajviseletű, 42 év körüli férfi fejét mintázták. Napnyugtakor a szobor pattogó hangokat hallat a lehűlés hatására. A régészek a Matilda nevet vélik fölismerni.” Ez állt az újságban, de fénykép semmi.

Halkan azt mondta a többieknek:

-Jó, mi?! Tök nyugisan a sivatagban üldögél! Mi meg itt izgulunk.

*

A Vöröskereszt segítségével jutottunk Egyiptomba. Vonattal, amit Emma javasolt. A határon megint kellemetlenségünk támadt. A vámosok átkutatták csomagjainkat, de nem találtak semmit. A határőrök Maxot keresték. A csoportos vízumból rögtön kiderült, hogy hiányzik. Magyaráztuk, hol van Max. Ethel azt mondta, disszidált. Emma azt, hogy meghalt. Én meg azt, hogy kővé változott és a sivatagban ül. Közben mosolyogtunk rájuk, ahogyan tudtunk.

Amíg ugattak ránk a kábítószer-kereső kutyák, kihívták a tisztiorvost is. De Emma vércukrán kívül ő se talált semmit. Végül átengedtek bennünket. Így érkeztünk Egyiptomba. Viszonylag sima utunk volt.

*

A sivatagba gyalog mentünk ki. Megálltunk a hatalmas szobor előtt. Rögtön fölismertük. Max volt az! Valami furcsa izé volt a fején.

Ethel elbőgte magát: -Max! Mi történt veled, Max?!

A szobor nem mozdult, még csak ránk se nézett. Nagyon mély hangon felelt:

-Szólíts Ramszesznek! Ez az új nevem.

-Mi az az izé ott a fejeden?

-Királyi fejdísz, te pupák! A homlokomra kobrakígyót faragtak. A halál jelét.

-Mit hülyéskedsz? Gyere haza! Le kell venni a gipszet a lábadról!

-Én szfinx vagyok. De nem bolond!

Ethelt sírógörcs rázta. Emma menteni próbálta a helyzetet:

-Hogy kerültél ide? Hiszen te eltűntél a budiban! Miért tetted ezt?!

-Van ott egy oldalajtó. A vécétartály pont eltakarja. Tele volt a tököm azzal a kövér nővel! Átléptem az ajtón a másik birodalomba. Egy dúsfüvű rétre jutottam. Onnantól már gyaloglás kérdése csupán. Szabad lettem.

-És most jó?? – zokogta Ethel.

-Hát persze. Most mindent látok.

-Mindent?! – kérdezte Emma gyanakvó hangon.

-Mindent.

-A kristálygömböket is?

-Azokat is.

-Mi lett velük?

-Hármat fölszereltek lámpaburának Kairóban, a Bahr-el-Bahira étteremben. A bejárattól jobbra. A negyedik eltörött. Az volt az enyém.

Ethel magához tért a sírásból és megint rákezdte:

-Gyere haza, Max! Megfázol éjjel a sivatagban!

-Nem megyek.

-De hát mit fogsz itt csinálni?

-Őrzöm a Napot. Itt ülök a sivatagban hatezer évig. Aztán elborít a homok, mint a többieket.

-Unatkozni fogsz.

-Dehogy! Minden éjjel kiolvasom a csillagok állását. Mi hír a kozmoszban, meg ilyesmik.

-Ne vitatkozzunk vele! Ha itt akar hasalni a sivatagban, akkor tegye – szólt Emma, mert Ethel megint bőgni készült. – Majd hazajön, ha a tökébe megy a homok!

-Max, mindjárt ránk esteledik. Visszamegyünk a szállodába, de holnap ismét jövünk.

Max nem válaszolt. Hátat fordítottunk a csökönyös szobornak és elindultunk a város felé. Fülledt, nyári este volt, nem mozdult a szél. A csillagok már pislákoltak az égen.

-Hozzatok mákos sütit! – kiabált utánunk mennydörgető hangon Max, a szfinx. -A mákos süti nagyon jó!

***

(BUDAPEST, 1989. MÁJUS 17.- 18.-ÁN ÉS MÁJUS 29-ÉN
A SZÖVEGET KIS MÉRTÉKBEN ÁTDOLGOZTAM 2006. MÁRCIUS 29-ÉN. – T. Z.)