Tarzan Zéró

Max Krause története

1.

Kedves barátom!

Holnap a délelőtti órákban fölröppenek a Városháza előtti térről. Elkével kimegyünk a fölvonulásra, remélem, lesznek ott léggömbárusok. Okvetlenül gyere el és legyen nálad fényképezőgép! Színes filmet használj, mert a címlapokra színes kell. Ne veszítsd el a fejed, amikor a magasba emelkedem, hanem fényképezd végig az egész tekercset! A képeket a történettel együtt még holnap vidd el a szerkesztőségekbe. Kétezer márkánál sehol se add alább, elvégre nem minden nap akad ilyen csoda.

E nyilatkozatommal minden kinyomtatási és filmre viteli jogot átadok Elkének és neked, hetven-harminc arányú osztozásban. Elke ugyan kibírhatatlan természet, mégis az özvegyem. Neked pedig, aki gyermekkori jó barátom vagy, azt kívánom, hogy sikerüljön irodalmi pályafutásod. És most jöjjön a történet (amelyért, ne felejtsd el, minimum kétezer márka jár)! Hagyd meg egyes szám első személyben, úgy közelebb áll az olvasóhoz. Forrón ölel barátod, Max.

Utóirat: Repülés közben egy Heineken sörösdobozt fogok fölmutatni.

Ezért külön összeget számíthatsz, mert ez reklám.

2.

A feleségem mindig túl sokat beszélt. Igen, azt hiszem, végül is ez volt elválásunk oka. Elke és én mutatványosokként dolgoztunk az észak-német vidámparkokban. Volt egy hasbeszélőszámunk, Elke lefátyolozva ült a széken mint Seherezádé, én pedig frakkban, hófehér selyemturbánban és csillogó, fekete lakkcipőben egy varázspálcával felszerelkezve hívogattam a bámészkodókat. „Öt márka a jövendőmondás, csak öt márka és itt helyben megtudhatja, mi vár Önre!” Elke ült a széken, lesett a fátyol alól, majd némi unszolásra belefogott a mesébe, persze mindig aszerint, milyen volt a vendég. A mikrofont rátapasztottam Elke köldökére, íme, a hasbeszélő nő, aki a jövőbe lát! Elke remekül alakította a számot, szeretett beszélni. Be nem állt a szája, ha egyszer elkezdte, nem hagyta abba. És mindezt a hasából! Született tehetség volt, csak sajnos gyakran melléfogott. De akadt olyan jóslata is, amelyik bevált. Egyszer egy hamburgi tűzoltóparancsnoknak azt jövendölte, hogy hamarosan átkerül a rendőrséghez. Két héttel később Hamburgból tovább mentünk Lübeckbe. Az autópályán egy motoros rendőr száz márkára megbüntetett gyorshajtásért. Fölismertük, a tűzoltó volt, Elke vendége. „Tessék!” – mondtam keserűen és gázt adtam.

Lübeckben rosszul ment az üzlet, pedig Elke egyfolytában locsogott a jövőről, hétfőtől vasárnapig, szünnap nélkül. Titokban csodáltam, milyen jól bírja, mert már a harmadik hónap elején jártunk a lübecki vidámparkban. Elke nem akart szünnapot tartani. Beszélt, beszélt fáradhatatlanul, hetet-havat összehordott, csillagokat, állatövet, hamut és békát. Minden öregasszonynak azt jövendölte, hogy hazafelé kutyát talál, vagy újból férjhez megy. Az emberek meghallgatták a sok zagyvaságot és csendesen tovább szállingóztak. Fizetővendég alig akadt. Én pedig ott álltam teljesen kiszolgáltatva a feleségem szóáradatának, frakkban és lakkcipőben.

Éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Valami mást kell kitalálnom, ha nem akarok megbolondulni! Ekkor próbálkoztam meg a békakirályfi számmal. Elolvastam a szakkönyveket, hogy mit kell tenni, és összeírtam jónéhány varázsigét. Egy este a lakókocsiban előadtam Elkének az ötletet. Nem nagyon tetszett neki, mintha megsejtett volna valamit. Csak amikor odáig jutottam elbeszélésemben, hogy „...a varázsigék elhangzása után megcsókoljuk a kiválasztott személyt”, akkor csillant föl a szeme. „És ki lesz a kiválasztott személy?” – kérdezte. „Hát ki lenne? Te!” – feleltem. „És hol fogsz megcsókolni, a szájamon?” – Haboztam. „Azt nem írja a könyv, de valószínűleg ott foglak megcsókolni.”

Elke beleegyezett a mutatványba. Ott helyben a lakókocsiban kipróbáltuk a trükköt, vajon működik-e. Húszévi házasság és néhány varázsige után megcsókoltam Elkét, aki nyomban Marcello Mastroiannivá változott. „Úristen! Mit kezdjek most vele?! De hiszen én nem is beszélek olaszul! Elke, Elke, változz vissza!” – sírtam Mastroianni vállán, aki úgy tűnik, le volt szinkronizálva, mert tökéletesen beszélt németül a feleségem hangján. A sós könnyek hatottak: valami kémiai változás ment végbe, mert Marcello vállán foszlani kezdett az öltöny. Egy tenyérnyi darabon már kilátszott Elke húsa a himlőoltás nyomával. Körbesírtam Mastroiannit, bármennyire nem akarta. ...És sikerült!! Elke, kicsit sósan ugyan, de visszaváltozott. Még másnap is sírógörcs rázta, nem bírta fölfogni, hogy ez egy világszám. Hallani sem akart többé csókokról meg olasz filmekről, és ettől kezdve szenvedélyesen gyűlölte a békákat.

A kudarc után jobbnak láttam visszavonulni. Ismét jött a hasbeszélő szóáradat és a fekete lakkcipő. Csak négy évvel később a keleti parton, Warnemündében mertem előhozakodni a következő elgondolásommal. „Van egy ötletem” – mondtam Elkének. - Szeretsz te kötögetni?” Álkérdés volt, persze tudtam, hogy szeret. „Mit szólnál ahhoz, ha egész nap csak kötögetnél és az emberek tíz márkát fizetnének azért, hogy lássák?” – kérdeztem. „Hülyeség. Senki se fizet tíz márkát azért, hogy engem kötögetni lásson” – felelte. „De igen! Ha fej nélkül csinálod.”

Elke úgy elképedt, hogy félbeszakítás nélkül, akadálytalanul elmondhattam az új elképzelést, mely az „Arabella, a fej nélküli nő” címet viselte. A lényege az volt, hogy Elkének nem kellene beszélnie, mert nem lenne feje. Egész nap ülhetne egy széken és kötne, horgolna, mikor mihez lenne kedve. Ez nagy mutatvány, fölemelhetnénk a belépők árát. „És pontosan hogyan képzeled?” – kérdezte gyanakodva. „Középen lenne a széked, amin ülsz. Fölötted a felirat: Arabella, a fej nélküli nő! Baloldalt: Illúziók..., jobboldalt: ...a csodák birodalmában. Körben mindenhol festett denevérek és miegymás” – feleltem. „Na jó, jó - mondta Elke. –De mi lesz a fejemmel?” „Hogyhogy mi? – kérdeztem. – Hát azt levágjuk. A lakókocsiban akár egész nap nyugodtan nézheti a tévét.” „És este? Este mi lesz?” „Mi lenne?! Jaj, drágám, nem értem, hogy miért aggodalmaskodsz! Az orvostudomány állása szerint ez egy kis műtét. Egy vakbél kivétele sokkal veszélyesebb! És mennyi előnye van! Nem kellene többé a fogorvosnál várakoznod, mert elküldöd a fejed, miközben te itthon vidáman főzőcskézel. Illetve kötögetsz.”

Hosszas rábeszélés után megállapodtunk, ha a klinikán elvégzik a beavatkozást, Elke vállalja a mutatványt. Az orvosok lehetségesnek tartották a műtétet. Több szakvéleményt kértünk, valamennyi azt állította, hogy ilyen műtét lehetséges, bár még nem fordult elő. Az életfunkciók fenntartásához néhány, a nyakból kiágazó vezeték szükséges (például a táplálék felvételére, melyhez vastag átmérője révén egy porszívócső kiválóan megfelel). Elke beleegyezett a műtétbe és aggodalma végképp eloszlott, mikor megtudta, hogy a feje visszarögzíthető lesz egy nyakláncnak álcázott műanyag cippzárral.

A műtétet egy hétfői napon végezték el. Másnap hazaengedték a feleségemet a kórházból, szerdán már föl is léptünk. Eleinte csaknem üres széksorok előtt játszottunk. A tíz márka borsos árnak bizonyult, és az emberek nem nagyon hittek a mutatványban. Pedig nem volt szemfényvesztés! A napi bevétel semmiképpen sem tudta meghaladni a kétszáz márkát, ami mindössze húsz nézőt jelentett. A műtét és az új dekoráció elvitte a pénzt. Elke levehető feje szemrehányóan nézett rám esténként a lakókocsiban. „Nem tudok mást kitalálni: kötögessél bikiniben. Talán jobban jönnek a népek.”

Nem volt igazam. A bevétel egyre lejjebb csúszott, pedig Elke bikiniben ült és naphosszat kötögetett. És ezzel még nem ért véget a munkánk, mert anyagi okokból este le kellett fejtenünk az a rengeteg sálat és zoknit, amit napközben megcsinált. Éreztem a közelítő kudarcot, az újbóli hasbeszélést. Amikor két héttel később néhány lakókocsival arrébb megjelent „Ankara, az altest nélküli nő”, Elke és köztem kitört a botrány. Még szörnyűbb volt, mint korábban, mert lecipzározta a fejét és két tűz közé szorított. Elölről a fejével, hátulról a hasával karattyolt, két szólamban, néha egymásnak felelgetve.

Még akkor éjjel eldöntöttem: Elke, vagy én! Ő elpusztíthatatlannak tűnt, én sebezhetőnek.

Most, hogy a végsőkre szántam magam, még egyszer átgondolom az életemet. Most látom, a végső fényben, hogy a tüzet tűzzel, a vizet vízzel, de a nőt csak szavakkal... Semmi mással!

Én vagyok a hibás. Max Krause, sajátkezű aláírása.

3.

Mikor a Városház elé értek, a fölvonulás már elkezdődött.

-Igyunk egy Heinekent – javasolta Krause úr gyöngyöző homlokkal egy imbisz előtt.

-Nincs kedvem – mondta Elke. - Utálom a sört, megbüfögtet és sokat kell pisilni. Azon kívül keserű. Te se igyál sört!

-Muszáj! – mondta Krause és a zsebébe tett egy sörösdobozt. – Gyere, vegyünk egy léggömböt!

-Nem akarok léggömböt – mondta Elke. – Nem vagyok kislány! Ki akarsz röhögtetni?! Max, ha most előállsz a vattacukorötlettel, fejbe váglak a retikülömmel és itt hagylak!

-A vattacukornak ehhez semmi köze. Különben én hagylak itt téged – morogta Krause.

Elke nem hallotta a végét, mert a zenekar rázendített. Pergődobok, fémcsengők, dudák és trombiták szuszogtak, csengtek, fújtattak.

Krause már egy léggömbárus gázpalackja mellett állt. Elke átfúrta magát a tömegen, hogy jobban lásson. A férfi szomorú melankóliával nézte felesége hátát. „...Pedig milyen csinos lány volt! Csak kissé meghízott. És én is megöregedtem. Na, nem kell azért elkeseredni!” – bátorította magát hang nélkül. – „Ég veled, Elke! Most jön az utolsó trükk... Ne gatyázz, mert mindjárt hátranéz! Gyerünk!”

Max Krause rosszullétet színlelt.

-Hidrogént..! – dadogta a palackos embernek és szájával bekapta a töltőcsövet. Egy ötmárkást a fickó tenyerébe nyomott, csavart egyet a csapon és gyorsan puffadni kezdett. Először a lába telt meg felhajtógázzal. Krause égnek nyújtott lábakkal csüngött a csapon. A közelben állók röhögni kezdtek, egy nő hisztérikusan sikoltozott. Krause elővett egy újabb ötöst és az árusnak adta. Az egész teste föltöltődött gázzal.

-Max! Itt van a barátod! – fordult hátra Elke és ereiben megfagyott a vér.

...És Krause szótlanul, puhán elrugaszkodott. Fölröppent a levegőbe, mint egy léggömb. Dagadó pofazacskóval, szorosra zárt ajkakkal emelkedett, egyre emelkedett. Kövérre puffadt alakja imbolyogva távolodott az égbolton. Nem törődött a feltámadó széllel, a zsebéből előkotort egy Heineken sört és mosolyogva fölmutatta.

Odalent a zenekar új marsba kezdett. A fémcsengők, a pergődobok, a dudák...

Elke szemmel követte Krause úr röptét, míg a kis pont el nem enyészett a távolban. Az égen egy repülő húzott.

-Vigyázz, bele ne ütközz! – kiáltott a felesége.

*

(1988. AUGUSZTUS 16.– SALZBURG, HOTEL TRAUBEN)