Tarzan Zéró

Mit mesél a Cicadoktor bácsi?

-Adjon isten, lakótelepi Cicadoktor bácsi! – kiáltottam messziről az állatorvosnak. Nyugdíjba készült és le akarta húzni a redőnyt a rendelő ajtaján. Cibálta, mert megakadt.

-...Magának is! – fordult rám az öreg. – Mit akar?

-Történetet! Mesét, mondát, népi tapasztalatot. Esetleírást. Maga elég öreg, hogy meséljen, mint jó Matula bácsi. Ne vigye magával a sok jó történetet a nyugdíjba!

-Segít lehúzni a redőnyt?

-Pacsi?

-Pacsi!

Összeütöttük a tenyerünket.

-Ha gondolja, jegyzetelhet.

Leírtam a sztorikat.


*


A múltkor volt egy különös esetem. Behoztak egy hörcsögöt, hogy operáljam mókussá. Mert mennyivel jobb egy nagy farokkal ugrálni, mint a forgácsban ücsörögve répát rágni, nem igaz? ...De igaz! Akkor lássunk hozzá! Honnan vegyek egy bozontos farkat, amit a hörcsög seggére rávarrok? Hm... Volt a nagyanyámnak egy kopott szőrmesapkája, kissé már dohos, mert a szekrényben porosodik hatvannyolc év, nyolc hónap és tizenhat nap óta. Arról levágom a csüngőt, éppen megfelel. – „Önnek az egész sapka árát ki kell fizetnie.” – „Mennyibe kerül?” – Mondtam egy bődületes számot. Plusz a munkadíjam. – „És akkor a Josephine, az én kis drága cukipofa-cuk-cuk-cukk hörcsögöm ettől mókussá válik?” – „Azt nem garantálom.” – „Még ennyi pénzért sem garantálja?!” – „Nézze, egy szépségműtét nem kötelező. Ez olyan, mint a mellnagyobbítás. Anélkül is lehet élni.” – „Lehet, de minek.” – A kuncsaft töprengett. – „Hogy ezt a magas árat ki tudjam fizetni, előbb el kell adnom a lakást.” – „És maga hol fog lakni?” – „Felvarr nekem is egy farkat, és Josephine-nel együtt én is felmegyek a fára, a mókusok közé.” – „Jó, akkor adja el a lakást. Kijön a sapkából még egy farok.”

A műtétet egy szerdai napon végeztem el. Ezek ketten vélhetően másnap felmentek a fára, mert pénteken a rendőrök már szimatoltak nálam, hová tűnt a tulajdonos, aki mostanában adta el a lakását. Valaki itt látta a rendelőm környékén egy fára felmászni a seggére varrott bozontos farokkal. Megmondtam a rendőröknek az igazat. Jegyzőkönyvbe vették és elmentek.


*


-Tényleg nagy fasza van a kutyuskának! – csúszott ki a szájamon meggondolatlanul a szakvélemény, amikor Vizonczay néni talicskán betolta a rendelőmbe a kutyáját. Az állat jött a saját lábán, de talicska kellett a penis major viteléhez. Az öregasszony siránkozott:

-Már háromszor meghágta az alul lakó szomszédasszonyt...

-Mert leszökik az emeletről – feleltem határozott kijelentéssel.

-A szomszédasszony jön fel hozzá. Ez így nem mehet tovább, doktor úr! Kérem, operálja meg a kutyát!

Egy kis türelmet kértem és átlapoztam az orvosi könyveimet. Egyikben sem találtam semmit a témában.

-Nézze, akkor Ön most két lehetőség között választhat – mondtam, miközben hangosan összeklappantottam a kézben tartott orvosi lexikon lapjait. – Vagy megnagyobbítom a kutyát, vagy megkisebbítem a... – idejében eszembe jutott a szakkifejezés – ...az állat péniszét. Akkor helyreáll a harmónia, a világ rendje. Most azért baszós a kutyuska, mert túl nagy a fasza.

-Ne mocskolódjon nekem itt a doktor úr, hanem lásson hozzá!

-Jó, de melyikhez?

-Amelyik olcsóbb, ahhoz.

Nem volt mit tennem, azonnal hozzáláttam a műtéthez. A fertőtlenítést belsőleg végeztem el, felhajtottam három pohár alkoholt. A kutyának is adtam egy pohárkával. A biztos eredmény érdekében kombinálni akartam a két eljárást: kisebbre operálom a péniszét, ugyanabból az anyagból pedig megnagyobbítom a testét.

Az elképzelés jónak tűnt. Csak azt felejtettem ki, hogy a penis major, nevezzük szaknevén a kutyuska ordas nagy faszát, leválasztáskor önálló életre kel. Megtelt levegővel, felfúvódott a vizsgálóasztalon és önmagától északi irányba fordult. Mint egy rakéta, mely kilövésre várt. Semmiféle felségjelzést nem láttam az oldalán, hogy USA, vagy CCCP. Vizonczay néni, aki bent volt a helységben az operáció alatt, megértette az orosz nyelvű visszaszámolást, mert korábban tolmácsként dolgozott a paksi atomerőműben. Mikor a rádiójel utasítást adott a kilövésre, a kutya testéről leválasztott tag a levegőbe emelkedett és a vizsgálóasztal felett lebegett.

-Hátrébb! – kiáltottam rémülten, de már késő volt. A rakéta lángcsóvát lövellt és süvítve kirepült az ablakon.

-Ez mi volt, doktor úr? – kérdezte magán kívüli önkívületben a megkövült Vizonczay néni. Reszketett a félelemtől.

-Valószínűleg a kutyatáp az oka. Az oroszok radioaktív izotópot kevertek a tápszerbe, ezért nőtt nagyra a kutyuska fasza. Javaslom, adjon új nevet a kedvencének. Legyen a neve Gagarin!

A kutya megkönnyebbülten vakkantott egyet. Elfogadta az új nevét. ...Vagy kért még egy pohárkával?

Vizonczay néni kifizette a munkadíjamat és az ablakban okozott kárt, én pedig összesöpörtem az üvegcserepeket. Számlát nem adtam, mert... Mert elfeledkeztem róla. Egyre csak az járt a fejemben, miféle tréfát űzött a természet. Hogyan lehet egy kutyának ekkora nagy fasza?!


*


Amikor megbetegedtem, hiszen egy állatorvos is lehet beteg, elmentem a háziorvosomhoz gyógyszerért. Ám a rendelőben a régi doktor helyett egy hatalmas bernáthegyi fogadott. Orvosi köpenyben, szemüveggel az orrán vakkantgatott a nővérkének, és barátságosan csóválta a köpeny alól kilógó farkát. Nyakában sztetoszkóp lógott, úgy nézett ki, mint a kutyadoktorok a mesekönyvben.

-Hol van az öreg doki, aki itt rendelt?

-Átvettem a praxisát – felelte a kutyadoktor emberi nyelven. Amikor a származására kérdeztem, azt felelte, ő emigráns orvos, aki egy ösztöndíjjal került hozzánk és itt is maradt. Jól érzi magát az országunkban, megtanulta nyelvünket, letelepedett, megházasodott, még az állampolgárságot is felvette. Rövid ideig a rendőrségnél dolgozott, később orvosi pályára tért. Hiszen a bernáthegyi intelligens fajta.

-Lássuk csak, Önnek mi a baja - lihegett arcomba a kutya. -Tüsszentsen rám, hát igen, rossz a vérképe, ezt szimat alapján is megállapítom. Na, itt van ez a kutyatáp, ebből vegyen be naponta többször, amennyit csak akar. A széklet rendben, látom, a gazdája sétáltatás közben szépen bezacskózza – mondta és visszaszívta kilógó nyelvét a félelmetes fogak közé.

-Miféle gazdám? – kérdeztem meglepetten az orvos kutyát. -Én ember vagyok, magamat sétáltatom egy autóban ülve.

-Maga azt csak hiszi – ugatott le a doki – hogy maga ember. Maga nem ember, hanem egy csúcsragadozó a legmocskosabb fajtából, úgy hívják, hogy homo sapiens. Más állatok nem háborúznak, nem ölnek, csak ha éhesek! Ne féljen, nem harapom meg, hiszen a betegkártyája rendben van. Ön szépen fizeti a havi hozzájárulást. – Átnyújtotta a receptet.

-Ezzel törölje ki a seggét, a gyógyulást pedig saját magától remélje! Különben ez a kutyatáp finom, váltsa ki a patikában. Azért van olyan édes-kesernyés íze, mert négereket kevertek hozzá. Ők is migránsok voltak, de nem sikerült elvégezniük az orvosegyetemet.


*


Mégis egy cirkuszi idomárral akadt a legkülönösebb esetem. Volt már Ön cirkuszban? Látta a „Jancsi és a pillangók” világszámot? Mert én annak nevezem, igazi világszám, senki nem csinálja utánuk. Röviden arról van szó, hogy negyvenezer pillangó ritmusra röpköd az idomár körül. Erre fordulnak, arra, köröznek, flop hátra, szaltó előre, kettéválik a tömeg, hurok felfelé, hurok lefelé, egymásba fonódnak, majd jön a tetőpont: adott jelre felemelik az embert a levegőbe, és az idomár repül egy kört a porond felett. Még elmondani is különös, nemhogy látni! Na, legyen elég annyi, hogy a pillangók, cirkuszi sztárok, értékes, idomított állatok valamennyien, egy napon megbetegedtek. De nem úgy, hogy náthásak lettek, vagy fájt a lábuk, nem úgy. Hanem a hallásukkal támadt baj, mert repkedtek, repkedtek, köröztek az idomár felett, vetették a bukfenceket, de hiába fújta a betanult jelet a kis ezüstsípba, bizony a pillangók nem emelték fel a levegőbe. Enélkül pedig nincs illúzió, a közönség nem tapsol áhítattal, a zenekar nem húzhat tust, cintányér nem csendülhet, nem visonganak a gyerekek, nem csapódhat össze diadalmasan a bársonyfüggöny. Még a perecárus is panaszkodik a gyenge forgalomra, hát még a cirkuszigazgató! Láthatja tehát, hogy milyen komplex problémát kellett megoldanom, ahogyan kliensem mondta, „most tőlem függ a cirkuszművészet jövője és a pereceladások”. Azt is hozzátette, hogy „nem kellett volna Afrikába mennünk, mert ez a furcsa kór, ez a süketség az afrikai turné után jelentkezett a pillangóknál”.

Elutaztam néhány napra Afrikába, hogy személyesen kutassam fel a betegség okát. Addig Jancsi és a negyvenezer pillangók a rendelőmben tréningeztek. Alacsony volt a belmagasság, de ez nem volt baj, mert a pillangók úgysem röptették idomárjukat a levegőben.

Afrikában pedig azt láttam, hogy a kóros süketség mindenre kiterjed. Mondasz valamit és nem hallják meg. Már a repülőtéren beleütköztem a problémába, a taxisofőr alig akarta megérteni, hogy melyik szállodába vigyen. A recepción természetesen csak afrikaiul beszéltek, meg sem hallották, milyen szobát kérek. Amikor benyitottam a kiadott szobába, ott már hárman laktak – három kövér fekete nő, rám se pipáltak. Az egyik intett, hogy feküdjek be melléjük az ágyba, elférünk négyen is. És persze a legyek, akik befészkeltek a légkondícionáló berendezés elromlott ventillátorába és elűzhetetlennek bizonyultak! Minden tekintetben általános értetlenséget tapasztaltam.

Befeküdtem a három néger nő mellé az ágyba. Az orvostudomány, mégha csupán állatokról van szó, áldozatokat is követelhet adott esetben. Ez az eset nagyon is adott volt.

A takaró alatt lapozgattam a magammal vitt orvosi kézikönyvet, mint valami bibliát. Az egyik nőnek szép, formás feneke volt, nekitámasztottam a könyvet. Amikor a kezemmel ráfókuszáltam a hajlatokra, a nő seggéből váratlanul kiröppent egy pillangó. Azonnal láttam, hogy ugyanaz a fajta, mint a cirkuszi csapat. Ügyesen elkaptam a röpködő állatot egy befőttesüveggel és még ott, az ágyban taxiért kiáltottam.

Mondanom sem kell, nem volt egyszerű megértetnem, hogy hazautazom. A nők marasztaltak, nem akarták megérteni, mit mondok. Lekísértek a bejárathoz, vitték a bőröndömet, szórtam a baksist jobbra-balra. A taxi ablakából búcsút intettem nekik. Kincsemmel, a kezembe szorított befőttesüveggel visszatértem Európába.

Tudtam, hogy a foglyul ejtett pillangó beszélni fog a többi negyvenezerrel és a probléma megszűnik. A cirkuszi állatok hallása megjavul, a trükk ismét működni fog. Az idomárt felemelik a levegőbe, igen, ez tégyleg világszám! Az én nevem pedig bekerül a Hősök Sétányára, esetleg az orvosi lexikonba, rólam nevezik el a szindrómát. Fényes jövő elé néztem. ...És ha mégsem? Ha a foglyul ejtett példány rendőrséghez fordul és feljelent, mert korlátoztam a szabadságát? Elraboltam Afrikából! Vagy fellázítja a többieket és nekirepülnek a rendelőm ablakának, kitörik az üveget és elszöknek? Esetleg felzabálják az időközben keményre száradt, eladhatatlan pereceket? Vagy felzabálják az idomárt? Vegyes érzések kergetőztek bennem, miközben a rendelőm felé utaztam, ismét taxival, de már itthon, kezemben a befőttesüveggel.

A rendelőmben minden rendben volt. Jancsi szunyókált a vizsgálóasztalon, a pillangók alapjáraton, takarékos üzemben köröztek felette. Amint beléptem a helységbe, az idomár felébredt. Leugrott az asztalról.

-Bocsánat... – mondta ásítozva. – Nem volt más hely, mint itt. Sikerrel járt Afrikában?

Felmutattam a befőttesüveget, mint a Szent Grál kelyhét.

-Ez az őssejt megment minket!

Óvatosan lecsavaroztam a befőttesüveg fedelét. Az afrikai pillangó bágyadtan az üveg peremére kapaszkodott. Rezegtette a szárnyait, egy kicsit gondolkodott és kiröppent a fogságból. Elvegyült a csapatban.

Mit mondott nekik, mit sem, nem tudom. De a negyvenezer cirkuszi artista felbolydult. Egyre gyorsabban köröztek az idomár felett. Flop hátra, flop előre, szétváltak hurokban és újra egyesült a csapat.

-Nyissa ki az ablakot! – kiáltotta Jancsi, szinte az utolsó pillanatban. A rengeteg pillangó megragadta az embert a gallérjánál és a levegőbe emelte. Ott lebegett az idomár a vizsgálóasztal felett. ...Ez világszám! Ezt látni kell mindenkinek, tátottam a szájamat csodálkozva.

-Sikerült! Hurrá, hurrá! – kiabáltam Jancsinak. – Győ-ő-ő-ő-őztünk!

-Ablakot... gyorsan! – kiáltott vissza nekem.

Az utolsó másodpercben tártam szét az ablakszárnyakat. A pillangófelhő kitüremkedett a szűk nyíláson és huss!, magukkal ragadták az embert.

-És fizetni ki fog? – kiáltottam utánuk, de hiába. Eltűntek a távolban. Valószínűleg visszamentek Afrikába, idomárral együtt.

Azóta sem láttam ezt a mutatványt a cirkuszban. ...Pedig világszám! ...Pfúúúú!


*


Se uborka, se léghajó. Egyszer kertésznek néztek, vagy összetévesztettek Kertésszel, azt hitték, hogy kertész vagyok, már mindegy, de behoztak hozzám egy hatalmas uborkát. Teherautóval, mert olyan nagy volt. Hogy én injekciózzam be, attól az uborka héja megkeményedik, aztán kikaparják a belét és léghajót csinálnak belőle.

-Kertész nem jó? Miért kell ehhez állatorvos? – kérdeztem a teherautó sofőrjét.

-Mert emberorvos nem vállalja. De maga mégis doktor, ki van írva a táblájára.

Igazuk volt, tényleg ki van írva. Ebből az apámnak még negyvenötben sok baja támadt, mert jöttek a hazánkat felszabadító szovjet katonák, hozták a sebesült bajtársakat és látták, hogy itt egy doktor lakik. Már akkor ki volt írva. Apám nem kevés katonát operált, kötözött és injekciózott, hiába volt állatorvos. Az is megesett, hogy jól sikerült.

Már békeidők jártak, hozzám csak egy zöld uborkát hoztak be. Viszont nagyot! A honvédségtől kapott rakétaszállító jármű nem tudott megfordulni az utcában. Hogy elmehessen, az utca végén álló házból le kellett bontani ötven centit – éppen azt a részt, ahol a tévé állt, a család fel is volt háborodva, hogy nem nézheti meg a kedvenc sorozatát.

-Ki volt az a hülye, aki szteroidot nyomott az uborkába? Attól nőtt ilyen nagyra – fújtattam dühösen, amikor létrát támasztottam az oldalához. Nógattak, hogy másszak fel rá.

-Ne kérdezzen, tegye a dolgát! – rázta kezeit a parancsnok idegesen. – A műholdak látják, hogy ide hoztuk ezt a monstrumot és ellenséges csapatmozgásnak értékelik! Döfje bele az injekciót az uborkába, hadd belezzük ki minél hamarabb!

Felmásztam a létrán a magasba, egy injekcióstűvel. Az uborka seggnyílását kerestem. Az ánuszba adott injekció szívódik fel leggyorsabban. Azonnali, biztos hatás. Szépen domborodott a zöld uborka feneke! Olyan feszes volt, mint tizenhat éves korában. Érzékien simogattam a hajlatokat, hogy eltereljem figyelmét a szúrásról. Halkan nyögdécselt a kéjtől.

Két kézre markoltam az injekcióstűt és a fejem fölé emeltem, hogy a döfés erejével biztosan behatoljak a húsba. Olyan voltam, mint egy eltökélt vámpírvadász, aki a felnyitott koporsónál még éjfél előtt a tetszhalott szívébe akar döfni egy karót... Víjj, víjj, ví-í-í-í-í-íjj, máris denevérek vijjogtak körülöttem, ami felettébb különös volt így nappal, ráadásul ezen a környéken nem is honosak. Az uborka váratlanul fingott egy nagyot, de olyan hatalmasat, hogy a lesodorta a helyszínt biztosító rendőrökről a sapkát.

A légnyomástól megbillentem. A létra felborult. Az utolsó pillanatban sikerült visszanyernem egyensúlyomat az uborka hátán. Bár lezuhantam volna, mert az uborka, mindenki meglepetésére és az én borzadásomra, elszakította a rögzítő hevedereket. Elrugaszkodott a rakétaszállító jármű platformjáról és a billegve a levegőbe emelkedett. ...Velem együtt! -Doktor úr, ugorjon le! – kiáltották a rendőrök, de már késő volt. A templomtorony magasságában lebegett a szörnyű nagy uborka, melynek a hátán kapaszkodtam. Kapkodtam a villámhárító után, de távolodtunk tőle. Tövig döftem az uborka héjába az injekcióstűt és abba kapaszkodtam.

Félelmetes volt lenéznem a mélységbe. Már kétszáz méteren jártunk, felülről jól látszott a rendelőm kéményére rakott gólyafészek. A rendőrök és többi színes figurák, mint terepasztalon a bábuk, egyre kisebbek lettek. Izgatottan futkostak odalent. Az uborka emelkedett, egyre csak emelkedett, mint egy léghajó. Jelét sem mutatta a leszállásnak, hogy az utaskísérők kristályvizet hoznának, vagy ilyesmi. Egyedül voltam párszáz méter magasban egy billegő uborka hátán és a fecskendőmet markoltam. A zöld óriás lassan, de megállíthatatlanul emelkedett.

Nyolcszázas magasságban jártunk, a város alattunk feküdt, mikor jött egy ragadozó madár, valami karvaly, vagy sas, a vállamra telepedett és a fülemet kezdte csipkedni. Pikk, pikk, pikk, pakk! A kis kurva anyádat, gondoltam magamban, mennyire fáj ez nekem, de én most mégsem eresztem el az injekcióstűt, hogy a kezemmel elhajtsalak, mert kapaszkodnom kell! Inkább edd meg a fülcimpámat, de ne zuhanjak le! Hangrobbanás, BANG! Zú-ú-ú-ú-ú-ú-úm! Süvöltve elhúz mellettünk egy Gripen vadászrepülő és gépágyúval szétlövi a madarat a vállamon! Ra-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta-ta!

A véres tollfelhőben alig láttam a tájat. Megértettem, hogy a földiek meg akarnak menteni engem! Az uborka menekülésre fogta, még nagyobb sebességre kapcsolt. Teljes gőzzel száguldott előre. Szétvetett lábbal hasaltam a gigantikus teremtményen, kezemmel a hátába döfött injekcióstűbe kapaszkodtam. Hajamat szaggatta az erős menetszél.

A vadászrepülő megfordult és ismét támadásba lendült. Olyan közel száguldott el mellettünk, hogy a szárnyával felhasította az uborka oldalát. A menekülő monstrum feljajdult, oldalából kocsonyás, zöld váladék csorgott. ...Vérzett az uborka! A takonyszerű folyadéktömeg hatalmas adagokban zúdult alá a magasból, mintha mezőgazdasági műtrágyázást végeztek volna. A tévé nélkül maradt család, akik kiálltak a lebontott házuk elé nézelődni, mi történik itt és felfelé bámultak az égre, kaptak néhány tonna zöld nyálat ezer méter magasból a nyakukba. A nagymama el is dőlt a meglepetéstől, tutty!

Az uborkán hasalva láttam, hogy alattunk közeleg az Alitalia menetrend szerinti járata Rómából, éppen rákanyarodott a leszálló csatornára. Isten veled, uborka! Most vagy soha, gondoltam és egy jól irányzott csúszással, ahogyan a moziban láttam, levetettem magamat az uborkáról. Egyenesen az utasszállító repülőgép szárnyára zuhantam. Naná, hogy az ablak mellett ülő utasok fényképeztek! Akkor én is csinálok egy szelfit, nem igaz? ...Klikk! Arról az oldalamról, ahol nem látszik, hogy a madár belekapott a fülembe. Mire a Facebook-on volt a fotó, a gép már leszállt a repülőtéren.

Kihallgatásom után elengedtek. Vallomásom igaznak tűnt, a radarképernyők világosan követték a sztratoszférába emelkedő léghajót. Kirepült az űrbe. Engem pedig a repülőtérről a városba vivő buszjáraton megbüntettek, mert nem volt jegyem. Se uborkám, se léghajóm.


*


A redőnyt végre lehúztuk, lakatot rá, bezár. A cicadoktor nyugdíjba ment, helló!

***

(Berlin, am 18. Juni 2018)