Tarzan Zéró

Moszkva legnagyobb cicije

Izgatottan álltunk a plakát előtt. „Margareta Burger a Mosca Orio étterem bárjában!” – hirdette a felirat. Micsoda név volt! Titokzatos, buja, felajzó és minden kétséget kizárva sejtette, hogy külföldi!

-Gyerünk a Mosca Orióba! – mondtam Makszijnak és izgatottan kotorásztam cigaretta után. -Adj egy cigit, Maksz!

Kezembe nyomott egy Jávát: -Itt nem gyújthatsz rá. Ez a Vörös tér. – Igaza volt, mert a rendőr már nézett. Teljesen felizgulva befordultunk a Központi Áruház melletti utcába. Azonnal rágyújtottam. Mélyeket szippantottam a füstből, a név járt a fejemben. –Maksz, Maksz, ki lehet ez a nő? – Maksz a fejét csóválta: -Honnan tudjam, barátocskám? Most olvasom ezt a nevet először.

Tudtam, hogy ezzel a néhány mondattal megpecsételtük az aznapi estét.

*

A portás, egy tányérsapkás, kövérkés aggastyán, fontos arccal egyre csak azt hajtogatta, hogy „nem lehet, nem lehet”. Az étteremből hangos slágerzene szűrődött ki, a hatalmas üvegkirakatokat pedig ugyanolyan plakátok borították, amilyet a tér sarkán láttunk. „Miért nem lehet?” – kérdezte Maksz idegen akcentussal törve a szavakat. A kockás zöld zakójában volt, nagyon bikavadítóan festett. Én meg a kötött fehér importpulóveremet vettem fel, amit anyám vásárolt kilencven rubelért tavaly a Központi Áruházban, teljesen véletlenül kifogva a szállítmányt. Maksszal hümmögtünk, pislogtunk, raktuk a lábunkat keresztbe meg vissza, és angol szavakat használtunk.

-Oké – mondta Maksz a portásnak. Ő beszélt, mert az iskolában három évig tanult angolul. –Oké.

Félrevontam Makszot. -Adj neki egy tízest – suttogtam halkan. – Ez egy rohadt krokodil, nem enged be.

Maksz rám nézett: -Ezt akartam elkerülni. – De látta ő is, hogy nem marad más. „Ketten vagyunk”, mondta a portásnak és úgy tett, mintha kezet akarna nyújtani. –Oké! – mondta a krokodil szintén angolul és eltette a tíz rubelt.

Odabent félhomály fogadott. Az asztalok fölött színes lampionok világítottak. A terem félig volt, nemhogy tele, mint azt a krokodil állította. Maksz kinézett egy asztalt a színpadhoz közel. Leültünk és mintha ez adta volna a jelet a zenészeknek, abbahagyták a muzsikát és elmentek.

-Éppen szünet van – mondtam Maksznak.

-Pont jókor jöttünk – felelte. –Mit kérsz?

Megbeszéltük, hogy gint kérünk narancslével és sok ásványvízzel. Meg két fagylaltot, később. Maksz fixírozta a pincéreket, mikor melyik ment el mellettünk. –Van időnk, ne idegeskedj! A műsor még el sem kezdődött – mondtam a biztonság kedvéért. Nem mintha Maksz annyira ideges lett volna, de mégis mondtam.

Mire odajött hozzánk a pincér, már egészen nyugodtak voltunk. „Vodka van.”

-...akkor vodkát. És két fagylaltot. –feleltük a pincérnek. „Puncs.” –Milyen fagyit akarsz? - fordult hozzám Maksz. –Puncsot! – feleltem. –Én is puncsot. Két puncsot kérünk! Meg két ásványvizet. Cigarettájuk milyen van? –

Maksz tudta rólam, hogy szenvedélyesen dohányzom és ha rágyújtok, nem bírom abbahagyni. Egyik szál után jön a másik, kifulladásig. „Égek!” – mondtam neki egyszer tréfából egy reggelen, miután hülyére táncoltattuk a lányokat és ő vizesre szívta magát vodkából, én meg éppen az ötvenedik szálnál tartottam. „Jubilálok!” – köhögtem. Ő röhögött és azt dadogta, hogy „gyár vagy, baszd meg, te egy gyár vagy, úgy füstölsz!”, meg hogy „egymás mellett lesz a sírhelyünk”.

-Jáva, Kasbek, Belomorka – felelte a pincér. Intettem, hogy nem kell. Akkor inkább semmit.

-Mulatunk, vagy nem?! - mondtam Maksznak. – Ahhoz jó cigi kell. – Ültünk, hallgattunk, mint a halak, néztük a vendégeket. – Nem baj, ha nem gyújtasz rá, legalább látjuk a füsttől a nőt – szólalt meg Maksz. Biztosan humornak szánta.

Az ásványvíz érkezett meg előbb, amitől rosszkedvünk támadt. Se vodka, se cigi. Már csak a nő, Margareta Burger éltette bennünk a reményt. Addig igyunk ásványvizet!

-Helló, barátocskám! Neked kell cigi? – Egy széles vállú, divatosan öltözött pasas állt az asztalunk mellett. –Szólt a pincér, hogy vágyódsz.

Bólintottam. -Milyen van?

-Marlboro.

A gyönyörtől elállt a lélegzetem. Malboro...! Imádom a Marlborót, te jó ég, milyen régen szívtam! Összefutott a szájamban a nyál, mint valami bélyeggyűjtőnek, aki egy tavalyi képeslapon fölfedezi a kék Mauritiust.

-Mennyiért?

A pasas köntörfalazni kezdett. –Arany Marlboro. Szuperhosszú. Keménydobozos. – Végre kibökte: -Száz rubel.

Még szerencse, hogy ültünk.

-Száz rubel egy karton. Dobozonként nem adom. Ha kell, gyere ki a klozetba. –Azzal elvitorlázott, mert kezdődött a műsor.

Néztem a varietét, de csak a cigarettán járt az eszem. Száz rubel!! Ez egy hiéna. Nem is érdekelt már a műsor a hülye mutatványokkal. Jött egy fickó, a kézfejével mindenféle árnyfigurákat csinált. Először egy kutyát, aztán híres embereket, Chaplint kalappal, Gorkijt a nagy bajusszal, meg egy békát. Hogy kerül a béka közéjük, ezen töprengtem. Biztosan ezt tudja. „Csinálj egy John Lennont!” – ordította egy suhanc hátulról, de azt nem tudott a pasas, ezért úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Aztán jött két bűvész. Az egyik elvarázsolta a másikat és az nem jött elő; így is mentek el.

Nem bírtam tovább. Egyre jobban kívántam a cigit.

-Kimegyek a klozetba – mondtam Makszijnak. Rám nézett és azt mondta:

-Hülye vagy. Nagyon drága.

A klozetban már várt a hiéna. „Nyilván látta, hogy kimegyek” – gondoltam és körbe pislantottam, ki van még rajtunk kívül. A vízcsap mellett egy másik figura támasztotta a falat részegen. „Hol a pénz?” – kérdezte a pasas. „Előbb a cigit!” – feleltem. A dzsekije alól elővett egy karton Marlborót. „Nincs pénzem. De a pulóveremmel tudok fizetni. Kilencven rubelt ér. Alig hordtam.” – Nyújtottam felé az olasz pulóvert. Elvette, de a cigit nem adta ide. „Várj – mondta –, megkérdezem a pincért, mennyiért lehet eladni.” Azzal ment kifelé, és a másik is, a részeg, aki villámgyorsan kijózanodott.

Gyanút fogtam. Ellopják a pulóverem! Indultam utánuk, de a részeg nagy erővel belecsapta az ajtót a képembe. Megtántorodtam. Eleredt az orrom vére. Rohantam utánuk. Az étterem konyháján át, a személybejárón tűntek el. Véres képpel átvágtam a bámuló szakácsokon, nédd, szalad a tőkehús!, mondta az egyik. Az udvarra értem. Ott állt a két pasas, egyiküknél a pulóverem.

-Csak hatvan rubelt ér. Az kevés – mondta a fickó és úgy tett, mintha elfordulna. Nem kapcsoltam, és fordulásból bemosott egyet, pontosan a bal szememre.

Lezuhantam a földre. A másik rugdosott, ahol ért. Mindketten futásnak eredtek. A vérfátyolon át is láttam a fehér pulóveremet, amit anyám vett nekem. Ott vitte az egyik.

*

Amikor megjelentem összevert képpel az asztalnál és elmondtam, mi történt a klozeton, Maksz higgadtan megőrizte nyugalmát, mint aki mindezt előre sejtette. Érezte, hogy valamit azért szólni kell. Erősen gondolkozott. -„Aki lötyögteti a kávét, hogy felkavarja a cukrot, ahelyett, hogy kanálért menne, az megérdemli, ha kilöttyen.” Ezt mondaná most a nagyanyám, ha élne, bizony isten!

Ridegen hallgattam. –A nagyanyádnak, persze sosem verték össze a pofáját, mi?! – De, a nagyapám. Néha.

Elröhögtem magam, mert ez olyan, de olyan komikus volt.

-Képzeld – tette hozzá Maksz – , ez a Margo Burger... Hát ez a nő, barátom, Moszkva legnagyobb cicije!

Megmutatta a kezével, hogy mekkora.

*

(1988. JÚLIUS 22.– 18, RUE HENRI POINCARÉ, PARIS)