Tarzan Zéró

Öngyilkosok kávéháza

- Nézze csak, doktor… – mondtam dr. Guichet-nek, mikor az asztalomra csapott „hol az a rohadt pénz?!” kiáltással – …Nézze, most megnyomom ezt a rózsaszínű fénnyel pulzáló gombot, és visszarepülünk száz évet az időben.

- Hol a pénz? Azt adja meg nekem, ne hazudozzon!

- Megadom a tartozásomat, nyugalom – feleltem hidegvérrel, bár húszezer peckóról volt szó, mely nem csekély összeg. – Visszamegyünk az időben és megnyerem az összes szerencsejátékot. Ismerem a lottószámokat, amit ki fognak húzni.

- Maga csaló! – ordította dr. Guichet, majd váratlanul lehiggadt. – És hogyan jön vissza?

- Gazdagon.

- Hogyan talál vissza a jelenbe? Vagy ott akar maradni a múltban?

- Megnyomom a kék gombot és helyre állítom a kizökkent időt. Mint Hamlet, a hülyeség hercege.

- Ha lesz száz évvel korábban egy pulzáló ledfény… - gúnyolódott a doki.

- Ezt a kis kütyüt mindenesetre magammal viszem – mutattam a szerkezetre. – Jöjjön velem, mert elsikkasztom a nyereményt!

- Időgép nem létezhet. Ilyen kitaláció csak a beteg elmékben fészkel.

- Akkor ott létezik. De legalább létezik! Meg itt az asztalon – mutattam a drótokból, ellensúlyokból, kapcsolókból és lámpákból álló szerkezetre. Az egész cucc belefért egy hátizsákba. – Ha probléma adódik, visszapattanunk a jelenbe.

A doktor csendben gondolkodott.

- Maga aljas ember. Tartozik nekem húszezer peckóval.

- Jön vagy marad?

- Jövök, mert tényleg elsikkasztja a pénzt. Az én pénzemet! Nyomja meg azt a gombot!

Rátettem mutatóujjam hegyét a rózsaszín fénnyel pulzáló kis gombra.

- Mehetünk?

Doktor Guichet erősen megragadta orvosi táskája fülét. Elszántan bólintott. Megnyomtam a gombot. Egy villám azonnal lecsapott a közelben. Hangos búgással felkavarodott a téridő. Az örvénylésben a menetszéltől mindkettőnk haja égnek állt.

*

Zu-u-u-m… Elhúz mellettünk Einstein. Most éppen gondolkozik az atommaghasadáson 1940-ben. Zu-u-u-m! Ez itt Isaac Newton, ül az almafa alatt és éppen a fejére esik egy gyümölcs, felismeri a gravitáció törvényét 1726-ban. …Jézusom! Hol járunk? Túllőttem a célon, rosszul állítottam be a megcélzott korszakot! Megnyomtam a kék gombot. Fékcsikorgás, fordulat. A téridő ismét felkavarodik, csak ellenkező csavarodásban. Zu-u-u-um! Most előre száguldunk az időben. Zu-u-u-um! Elszáguld mellettünk Voltaire hullámos parókában. Leelőz minket a tehetséges templomi kántor, Johann Sebastian Bach, éppen jön lefelé a templom karzatáról, ahol orgonálni szokott. Elszáguld mellettünk Jacoby. …Ki az a Jacoby? A fene tudja, ki az, nincs időm megkérdezni, olyan gyorsan halad. Zu-u-u-um! Manhattan utcái Edisonnak köszönhetően 1882-ben fényesre kivilágosodnak. Lenin egy zürichi kávéházban most még szakáll nélkül a dadaista Tristan Tzarával poharazik. Zu-u-u-um! Itt áll egy másik Isaac a járdán, ez most Asimov. A mester feltartott kézzel taxit fog a New York-i utcán 1967-ben. Mintha egy őrült autóversenyen lennénk, előzgetünk mindenféle történelmi személyeket. A hazaérkező John Lennont éppen hátba lövi gyilkosa; majd visszaül a padra, hogy tovább olvassa Salingertől a „Zabhegyező”-t. Közben a tájkép is változik: előbb még búzaföldek hullámzanak alattunk, aztán felhőkarcolók nőnek körülöttünk a földből. Gépemben recsegnek a fémcsavarok, a szerkezet szét akar szakadni a hátamon viselt zsákban. Ha megérkezünk, kicserélek benne néhány alkatrészt. Ha megérkezünk… Mikor és hová?

Az örvénylés lassul körülöttünk, hátizsákom rángat. Nagyot reccsen, egy csavar kettétörik benne. Ajaj… Kényszerleszállás következik.

*

Próbáltam beazonosítani, hol és milyen korban járunk. Gépem kijelzője nullával villog. …A senki földjén lennénk? Más szóval kifejezve: mi most sehol sem járunk, de mindenkor vagyunk! Akkor mit keres ez a csillogó kávéház az utca túlsó felén? Itt és most? Gyerünk be az ajtón!

A kávéház hasonlít Gulácsy Lajos festményére: „Nakonxipanban esik a hó”. Tehát Nakonxipanban járunk! De az ajtó mellett nem Gulácsy ül, hanem a bekötött fülű van Gogh. Zöldes színű, homályos abszintot iszik. Kabátja alól pisztolyt húz elő és szíven lövi magát. Nem hal meg, csak belereszket, és felhajtja a maradék abszintot. Leülünk egy szabad asztalhoz. Orrunkba fészkel a lőporfüst kesernyés szaga.

Máris mellettünk áll a pincér. Sötét gyászruhában veszi fel a rendelést.

- Mit hozhatok? – kérdezi. – Hatlövetűt, elöltöltőset, automatát, hangtompítóval, nélküle? Kiskaliber, nagykaliber? Hozzá dumdum golyót? – Mintha italt rendelnénk.

- Hozzon két kávét, tejszínhabbal.

- Előre fizetik, vagy a temetés után?

Egymásra nézünk a doktorral, majd vissza a pincérre:

- Majd jól pofán vágunk, ha sokat kérdezel!

A pincér sértődötten eltakarodik. Van Gogh hozzánk fordul és franciául megjegyzi:

- Il faut á loger, manger, boire un café, bourrer la pipe avec du tabac, et toutes élements sont préts pour la création! – Izzó szemeivel az idegen ruházatunkat vizsgálja. Szerencsére a doktor jól tud magyarul és lefordítja nekem: - Lakhass, ehess, igyál egy kávét, tömd meg a pipád, és minden készen áll az alkotáshoz!

- Entschuldigen Sie mir bitte, aber warum wurden Sie nicht gestorben? – kérdezi tőle a doktor németül.

- Because I’am already dead – feleli a holland festő. Négy nyelven beszélt életében. De most egy halottal beszélgetünk. …Akkor pedig nem mindegy, hogy milyen nyelven?

- Komt u uit? – kérdezi tőlünk.

- Same country, from the future.

- Aha.

Többet nem szól, a poharába mered. A biztonság kedvéért még egyszer szíven lövi magát. Kicsit belerezdül a golyó erejébe. A többi vendég oda sem néz a dörrenésre.

Megáll mellettünk a pincér a kávékkal.

- Ki mondta, hogy kávét kérünk, te barom?

- Én nem barom, hanem Rókás László vagyok, aki pincérként kénytelen dolgozni, mert irodalomból nem tud megélni. Tarzan Zéró az irodalmi nevem.

- Ezt szoktad hazudni másoknak is? – jegyzi meg gúnyosan a doktor. – Hozzál nekünk két tányér müzlit és egy lottószelvényt!

A pincér sértődötten eltakarodik. Fellélegzünk egy pillanatra, most körülnézhetünk a kávéházban.

Az asztaloknál mindenfelé híres öngyilkosok ülnek. A fegyvereikkel babrálnak. Ernest Hemingway, aki hatvanegy évesen vette szájába vadászpuskáját. Mindkét csövét. Most éppen újratölti. Egy asztallal távolabb ül Heinrich von Kleist. Kétpercenként homlokához szorít egy kovaköves mordályt és meghúzza a ravaszt. A golyó a fejébe hatol, de Heinrich rendületlenül ül a széken, lyukkal halántékán. Előtte papír, most veti rá saját sírfeliratát: „Nun, oh, Unsterblichkeit, bist du ganz mein.” Háttal neki sapkában, tavaszi kabátban Grosschmidt Sándor ül, akit Márainak ismernek a magyar irodalomban. Tud németül, de nem beszélget Kleisttel. Ő nyolcvannyolc éves, és ma már négy golyót röpített a fejébe. Ő sem halt meg, alakja élőbb, mint valaha. Egy másik asztalnál Majakovszkij ül. Bal kézzel dohányzik, a jobbal verset ír a nadrágjába bújt felhőről, ide érzem a szagát. Néha leteszi a tollat és homlokon lövi magát. Aztán tovább ír.

- Mi történik itt? Mi ez a furcsa varázslat? – kérdezem doktor Guichet-et a szórványos fegyverropogásban. – Ezek újra és újra megölik magukat és mégsem halnak meg!

- Arról ítélkeznek, hogy az életet érdemes vagy nem érdemes élniük.

- Naná, hogy érdemes! Különben hogyan nyerhetünk a lottón húszezer peckót?

- Ők nem pénzt akarnak. Halhatatlanságot akarnak. De a halhatatlansághoz előbb meg kell halniuk.

- Hindu írások megerősítik, hogy aki öngyilkosságot követ el, az szellemként addig kóborol a földön, amíg az élete tartott volna, ha nem lett volna öngyilkos – mondom a doktornak, amit ki tudja, honnan olvastam össze; talán a Wikipédiáról az öngyilkosságról írt cikkben.

Alig mondom ki mások szavait, Majakovszkij elrúgja magától az asztalt és hozzám lép. Két hatalmas ütést belebokszol a hasamba:

- Az elsőt a plágiumért kapod. A másodikat azért adtam, hogy megérezd, nem vagyunk szellemek! Hús-vér emberek vagyunk!

Összegörnyedek az ütés erejétől. Amíg nekem fáj a testem, doktor Guichet veszi át a szót:

- Költő elvtárs! Ön tisztázatlan körülmények között fejbe lőtte magát a lakásán. Te rikkancs-vezér, mondd el nekünk teli torokból, miért akartál problémáktól terhelten meghalni? Miért nem kibékülten vártad a saját sorsodat, hogy megöregedjél?

- Én az avantgarde élén járok. Créme de la créme. Az idő gyorsabban telik felettem, mint a többi elvtárs felett. Mint Berlin felett az ég. Akárcsak a rocksztárok felett. Drog, pia, élvezetek… Itt üldögél ez a Kurt Cobain… most nincs itt, kiment vécére. Na, ő mondhatna erről egy keveset! Az idő repül. Nem egyformán mindenkinek.

- Talán torokbajt kaptál, kommunista elvtárs? Nem tudtál szavalni a tömegeknek?

- Adósságtól fulladoztam. Az igazsággal tartoztam az embereknek. Elment a hangom.

- Nekem is van adósságom, nem is kevés! Mégse lövöm fejbe magamat – nyögöm a gyomromat masszírozva. Horogütése helye sajnos sajog. Van kifejező ereje a művésznek!

- Van Gogh elvtárs, ne igyon több abszintot, mert elmegy a gógja! – veti oda Majakovszkij a rőt szakállú piktornak.

- Van még Gogh – morogja Vincent. Előveszi rozsdás pisztolyát és megint szíven lövi magát. Arcizmai kicsit összerándulnak a dörrenéstől, de különösebb baja nem történik.

- Nem halt meg! Azt akarják, hogy életben maradjon! – súgja felém a doktor.

- Kik azok, akik ezt akarják? – suttogom.

- Az istenek. Az arra érdemeseket még életükben megajándékozzák az örökkévalósággal. Ez a boldogság.

- Doktor, csak nem akarja nekem bemagyarázni, hogy ez a szomorú ember, aki halni akar, ez itt boldog?!

- De igen. Boldog, mert egész életében azt csinálhatta, amihez kedvet érzett. Festett. Nem kellett a vágóhídon dolgoznia. Ez a beteljesült élet. Sokan leélik az életüket úgy, hogy sohasem találnak rá arra, amit csinálniuk kellett volna. Így aztán a végén különbség van aközött, hogy valaki csak haldoklik, vagy a haláltáncát járja.

- Il faut á mourir! – köhög a festő, mert a golyó a tüdejébe hatolt. – Különben hogyan leszek halhatatlan?

Álmélkodtam a festő szavain. Ezek szerint magyarul is tud!

- Félre a filozófiával, doktor! A filozófusok töketlen kutyák, mert a nagy okosságuk ellenére sem sikerült egyetlen nőt meghódítaniuk! – Kezem a magasba lendül. - Pincér, abszintot ide! Több színben!

A pincér megáll mellettünk két adag müzlivel.

- Ki mondta, hogy müzlit kérünk, te barom?

- Én nem vagyok barom, én a Tarzan Zéró… - mekegi a pincér.

- Tudjuk, tudjuk. Takarodj!

A pincér sértődötten eltűnik.

Három asztallal távolabb Einstein integet felénk.

- Szintén isznak abszintot?

- Maga mit keres itt? Maga nem lett öngyilkos!

- Amióta feltaláltam a relativitás elméletét, én mindig, mindenhol vagyok – feleli Albert és ránk ölti a híres nyelvét.

- Feltalálta? Talán felfedezte? Az elmélet már az őskorban is létezett, maga csak elsőként jött rá.

- Minden dolog úgy lesz, hogy kigondolják. Aztán egyre többet gondolnak rá, mint például maga a húszezer peckóra, amivel a doktornak tartozik. Végül a gondolat testet ölt. Megadja a tartozását. Hogy egy ellenpéldát is mondjak: ez a Tarzan Zéró azért nem létezik, mert az emberek nem gondolnak rá. Hiába ír, semmit nem ér. Mert ingyen adja a művészetét. Ezért kell pincérként dolgoznia.

A pincér megjelenik asztalunk mellett és gyűlölködve elénk dob két tányér müzlit:

- Ez van, és kész. Akinek nem tetszik, lője fejbe magát!

- Tegezzél, te barom! …Lottószelvény?

- Ha megeszed a müzlit, a tányér alján megtalálod. Kitöltöttem a holnapi nyerőszámokkal.

- …Micsoda?! – A meglepetéstől lehidalok. Hidd el, hogy híd lettem, hidalgo! - Honnan tudod, miért jöttünk?

- Ti vagytok az egyetlen élők. Világos, hogy pénzt akartok. Ha halottak lennétek, bezzeg életet akarnátok – azzal eltűnik asztalunktól.

Nekilátunk a müzlinek. Jó szar íze van. A doktor hirtelen leteszi a kanalat:

- Gondolt rá, hogyan megyünk vissza? A… izébe… Nem jut eszembe a szó. Oda, ahonnan jöttünk.

- Persze. Megnyomom a kék gombot a hátizsákomba rejtett időgépen.

- Na, megvan a szó. A jövő. Ez nem jutott az eszembe.

- Mert maga mindig csak a múltra gondol. Kitől mit kapott, kinek mennyit adott.

- Húszezret adtam magának kölcsönbe.

- Ne izguljon, megadom.

Doktor Guichet feláll: - Kimegyek a vécére. Ha nem jönnék vissza tíz percen belül, kerestessen a rendőrséggel! Itt ne hagyjon, az isten szerelmére!

- Rendben.

Amíg a doki távol van, leplezetlenül bámulom a többieket. Hemingway a töltényekkel bíbelődik, van Gogh levelet körmöl a testvérének. Távolról is látom a megszólítást: „Kedves Theo…” Hatszáznál több levelet írt a testvérének; Theodorus negyvenszer válaszolt. „Kedves Theo…” – a festő itt elakad a szöveggel. Abbahagyja a levélírást, az abszintos üvegből kicsavarja az utolsó cseppeket. A papír a földre hull. Előzékenyen odakapok és felveszem a földről. A doki visszajön az asztalhoz. Gyorsan a zsebembe süllyesztem a papírt. A doki nem veszi észre, leül a székre. Értetlenül bámul a tányérra:

- Ebben másképpen áll a kanál! Maga beleevett a müzlimbe?

- Dehogy.

- És mintha kevesebb lenne a tányérban… Tényleg nem nyúlt hozzá?

- A színtiszta igazat mondom, hogy nem.

- Hérakleitosz szerint kétszer nem ehetünk bele ugyanabba a müzlibe. Tempus fugit. Na, mindegy – sóhajt a doki. - Tudja, az a baj, hogy mindenkinek az jelenti a legnagyobb bajt és problémát, amiben éppen ő van. A vécén rájöttem, hogy ebből két kiút adódik. Ha megváltoztatja a problémát, vagy ha ő maga megváltozik. Ebből áll a világtörténelem, az ilyen változásokból. De vannak csalók, akik felrúgják a szabályokat és furmányos gépekkel ide-oda száguldoznak, mint a disznók a kukoricásban.

A doktor ezzel a kijelentéssel a fején találja a szöget.

- Most van egy szögünk – mondja és kiveszi a hajából. Koppan a szög az asztalon.

- Beépítheti a csodálatos gépébe, hiszen ez fémből van.

- Minek? Ahová mi megyünk, ott már nincsenek fémek.

A doki visszajön az asztalhoz és leül mellénk.

- Doktor, maga már visszajött a klotyóról! – fordulok csodálkozva az új dokihoz, aki pontosan úgy néz ki, mint az első.

- Ez igaz. De minden relatív. Miért ne jöhetnék vissza másodszorra is? Ennek a Hérakleitosznak nincsen igaza.

- Maguk két példányban léteznek? – köhécselem zavartan a doktoroknak, akik egymást méregetik.

- Én vagyok az igazi – mondja doktor Guichet, aki elsőként jött vissza a klotyóról. – Ez a paraszt csupán egy klón, aki tíz perccel később létezik az időben. Maga nyomkodott valamit az időgépen?

- Hozzá sem nyúltam.

A második példány, nevezzük csak Guichet-nek, felém fordul:

- Maga is több példányban létezik, csak nem tud róla. Olvasta Tarzan Zéró novelláját? „Alter Ego” a címe. Arról szól, hogy a személyi hasonlóság a párhuzamos világok bizonyítéka. Maga, aki itt ül velünk, egy csaló, egy pitiáner adós, aki tartozik nekünk negyvenezer peckóval. De csak most és itt, ebben az univerzumban.

- Ne-e-e-egyven... ezer peckóval?! – hebegem, levegő után kapkodva.

- Igen. A dolgoknak következménye van. Nincs elfelejtve semmi, ami egyszer megtörtént, az most is létezik. Legfeljebb kívül esik a valóság fénykörén, és a felejtés félhomálya világítja meg.

- Hogyan tud a félhomály világítani?

- Úgy, hogy különben sötét van. Ami nem létezik, az sötét. A nincs sötétjében a múlt félhomálya erősen világít.

Guichet ezzel a kijelentéssel fején találja a szöget. Kiveszi a hajából. Koppan a szög az asztalon. – Most van még egy szögünk. Beépítheti a gépébe. Vagy a világnézetébe. ...Fémből van!

- Ebből elég! – Tenyeremmel az asztalra csapok. Mindkét doki belerezzen. - Félre a filozófiával, doktorok! A filozófusok töketlen kutyák, mert a nagy okosságuk ellenére nem sikerült egyetlen nőt sem meghódítaniuk!

- Ezt már hallottuk.

Tekintetemmel végigpásztázom a vendégeket. Albert Einstein asztalánál egy olyan fickó ül, mint én. Elmélyülten beszélget a tudóssal. Az arca, a ruhája, a testtartása, még a gesztikulációja is olyan, mint az enyém. A távolból úgy tűnik, mintha én magam ülnék annál az asztalnál.

- Jé-é-é! Magából is kettő van – mondják a doktorok, amikor felfedezik, mit bámulok.

- Valami baj van a téridővel – hebegem. – Megakadt, mint egy lemezjátszó, és csak ismételget. Nem akar tovább menni az idő!

Ebben a pillanatban felállok a távolabbi asztaltól és odamegyek hozzám, aki a doktorokkal üldögélek.

- Tudom, mire gondolsz – mondom saját magamnak és lekeverek egy bomba nagy pofont az arcomra.

Zúgó füllel ugrok fel a székről, hogy bosszút álljak saját magamon.

- Te ostoba hülye! – kiáltok rám. - Mit tettél a világgal?

- Te ostoba hülye! – ismétlem a saját szavaimat. – Mit fogsz tenni a világgal?

- Aha..! – mondom a másiknak, aki én magam vagyok. Orr az orrhoz feszülünk egymás ellen.

- Aha..! Egyikünk jelen időben van, a másik a jövőben!

- Én vagyok!

- Nem! Én vagyok az!

- Én vagyok!

- Uraim, hagyják ezt abba, kérem! – vág közbe a doktor és Guichet kórusban, egyazon hangon. – Ha így folytatják, akár több oldalon keresztül is húzódhat a történet!

Kurt Cobain visszajön a klotyóról. A tortás pulthoz lép, kezébe vesz egy nagy fehér habostortát. – Love me, love me, say that you love me – mondja és nagy lendülettel Hemingway arcába dobja a tortát.

- Love you till I die – hörgi Hemy habosan, és egy másik tortát Kurt képébe kúr. Még le sem törli az arcát, máris visszajön a klotyóról ismét. Világos, hogy megakadt a téridő, nem történik tovább a világ.

Majakovszkij fölugrik a székről. Beszáll a tortacsatába: - Továriscsi, nektek küldöm! – ordítja dagadó nyaki ütőérrel, és beterít minket egy kiadós masszával.

A tejszínhabtól elfehéredünk a doktorokkal. Bőven jutott mind a négyünknek. Einstein feláll, a kijárathoz megy. Egy repülő torta máris hátba veri. Albert visszanéz: - Ki volt ez?! – Arcába is kap egy masszát. Albert visszanéz. Arcába is kap egy masszát.

Én és magam, mintha egyek lennénk, négy kézzel megragadunk egy ragacsos krémet.

- Majakovszkij elvtárs, legyen a tiéd! Orosz krémtorta! – A költő arcába mázoljuk. Úgy néz ki, mint egy kimeszelt arcú bennszülött, aki a cukrászdában bent született. Elszabadulnak az indulatok. Van Gogh búrkifliket hajigál, Kleist egy feketeerdő-tortával próbálkozik. Megcéloz valakit, de ügyetlenül a falra meszeli.

Áll a bál. Puha piskóták loccsannak arcokon. Repül a torta, spriccel a krém, állunkon lekvár, gallérom koszos. Zúg a tortacsata, porcukor szitál hajunkra. Éljen a krém! Habverő csapjon habverő ellen, nagyfenekű üstökben keverjék a krémet! Táncoljatok, indiánerek! Repedjen a tojáshéj, kartól a mellig ragadjon ránk karamell, zuhogjon fejünkre kakaópor! Mákos, diós, vaníliás tölteléket még! Baracklekvárt ide, töltsük meg a Sacher-tortát! Olvasszunk fekete csokoládét a gőzölgő víz felett, öntsük rá a piskóta hátára hirtelen! Csattanjon négercsók egy arcátlan arcon! ...Placcs! Placcs! Krémek keverednek a habos arcú rémeken. ...Placcs! Placcs!

Megint Kleist dob. Megint mellé! A két doktor egymást bombázza. Doktor és Guichet tetőtől talpig mocskosan egymás arcába mázolják a krémet. Amíg az egyik dob, a másik rendíthetetlen nyugalommal kapargatja a tányér aljáról a lottószelvényt a csata közepén.

- Vigyázzanak, el ne szakadjon! Le ne kopjanak a számok – mondjuk nekik, de máris szájba vág minket egy újabb torta. – Ez puncstorta – tájékoztatjuk őket, mikor levegőhöz jutunk.

- Mehetünk – szól mindkét doktor és felállnak. – Nálam a szelvény – mondja Guichet. – Nem nálad van, énnálam van! – mondja az első. – Ide-oda csúszkálnak a mocsáros krémtömegben. - Fékezzünk a közeljövőben egy héttel később, és beváltjuk a nyereményt! – kiáltja a doktor.

- Nyomják meg a kék gombot és repüljünk arrébb pár napot! – parancsol ránk Guichet.

- Nyomd meg a gombot! Kapsz egy libacombot! Nyomd meg a gombot! Kapsz egy libacombot! – skandálják ütemesen a krémarcú zombik. Megáll a tortacsata. A halálba igyekvők körénk sereglenek.

- Megnyomtam – nyögöm. Magam közbevetem: - Én nyomtam meg, nem te! Neked puha az ujjad, áthatol a gombon – vádolom magamat. – A te ujjad is puha, te sem tudod megnyomni!

- ...Nem működik a gép? Hogyan megyünk vissza a... Oda, izé... Nem jut eszembe a szó... Elfelejtettem, mi a neve – mondja a doki. – Itt van ez a fémszög, ezt döfje bele a gépbe!

- Akkor stukker! Akkor stukker! Akkor stukker! – skandálja a zombikórus körülöttünk. A fehér habtömegből kivillannak a sárga fogak. Vicsorogva közelednek. Felkapjuk a két szöget és kereszet formázunk belőlük. A tortásképű fenevadak gúnyosan röhögnek: - Ateisták vagyunk, ha-ha-ha! Szarunk a szögre!

- Hol egy pisztoly? – kiáltjuk fennhangon. – Stukkert ide, barátaim!

A komoly szóra visszahőkölnek a krémarcú zombik. Csend támad. Ez jobb, mintha ők támadnának.

- Örülök, hogy csatlakozol hozzánk, fiú – szólal meg az eddig hallgatag Márai. Látszik, hogy gondot fordít a megjelenésére, a torta plecsnik szimmetrikusan sorakoznak felöltőjén.

- Hányan vagyok? – kérdezzük az írót. – Hányat lát belőlem?

- A művészi alkotás egyedi és megismételhetetlen. Aki létrehozza, az is. Egyet látok belőled – feleli az író.

- De én nem vagyok művész! Aki ilyen történetekben utazik, az nem művész, csak egy csaló!

- A legtöbb művész csaló. Olyan világot mutatnak, ami nem is létezik. Ezen ne aggódj, fiú! Lesz egy törzsasztalod itt a sarokban. Majd szépen elbeszélgetünk. Lesz rá időnk bőven.

- Magyarul?

- Ha meghaltál, meglátod, hogy semmilyen nyelv nem akadály. Lefordítanak majd téged is.

- Jó. – …Felelhetnénk-e erre valami mást?

Öten is nyújtják fegyverüket. …Melyiket fogadjuk el? Azt, amelyik csütörtököt mond? Ma szerda van, így a csütörtöki jövőbe visszatérhetünk.

- Karoljon belém, doktor! Magammal rántom a jövőbe!

A doktor és Guichet szorosan belénk karolnak. Jobbról és balról, mintha mi négyen valami tánckar lennénk egy operettben. Mellünkre koppantjuk Hemingway duplacsövűjét. …Ezt a súlyos monstrumot a szájba venni! Milyen nagyszájú fiú ez az Ernest… Érezzük a fekete cső fanyar büdösét. Most szíven lőjük magunkat! Két csőből, két szíven! Hüvelykujjammal ügyetlenül előre toljuk az elsütő billentyűt.

Dörren a fegyver, nagyot rúg a mellkasunkon. A golyó áthatol testünkön és egyenesen a hátizsákomban viselt időgép kék fényű gombját találja el.

A téridő ismét felkavarodik és magába szippant. Mintha ezer búgócsiga riadót fújna a rádió hullámain, hosszan elcsavarodunk az örvénylő téridőben. Mint a ventillátorba repült öngyilkos légy, úgy repülünk vissza a jövőbe, mintha kirúgtak volna minket az állásunkból. Szerencsére ülünk az asztalnál. Hajunk az égnek áll - vagy ég a hajónk, ki emlékszik a nagy kavarodásban? Furcsa figurák száguldanak el mellettünk. Hitler, Sztálin, Kalasnyikov és Freddy Krüger az Elm utcából. Füstölögve fékezünk a jelenben egy asztal alatt, mint egymásba gabalyodott szerelmespár.

*

- Mit turkál az én zsebemben? - förmedt rám a doktor és kibontakozott a birkózó szabályoknak megfelelő karcsavarból. Egyedül volt, ellenemben. Én is egy voltam.

- Csak a lottószelvényt kerestem. A nyereményből holnap visszaadom magának a tartozást. -

A doktor kutatott zsebeiben. Arca egyre sötétebbre váltott:

- Talán kiesett a zsebemből… Nem találom. Ott hagytuk a múltban! Ez nem lehet igaz! Maga egy balfasz! – tombolt a doki.

- Nyugalom, doktor! Akkor eladjuk a sztorit egy újságnak és abból kapja meg a pénzt.

- Viccel? A mozikban hemzsegnek az alakváltoztató szuperhősök! Ki adna pénzt egy ilyen hülye történetért?

- Nana, nana! – feleltem fenyegető hangsúllyal. – Annak is eljön majd az ideje. Most igyunk, ha már egy kocsmába érkeztünk! A nagy kalandra ráküldünk valamit. Iszunk egy… - kitartottam a beszédtempót.

- …Abszintet? – találgatta doktor Guichet.

- A kibaszott abszint elfogyott! – intett nekünk a pincér. Már láttuk valahol ezt az alakot.

- Kakaót! Forró, tömény kakát ide és ó-t!

*

Harmadik napja kakaót piáltunk ebben a jelenbeli kocsmában.

- Most… megadhatná végre a pénzemet – mondta a doktor, kakaótól kótyagosan.

Belenyúltam a zsebembe.

- Mennyit is? – kérdeztem, mintha nem tudtam volna nagyon jól, hogy húszezer peckóval tartozom. Bődületesen nagy összeg. Ám van Gogh egyik mostanában a saját zsebemben megtalált levéltöredékéért a Christie’s árverésén egymilliót fizettek. …Nekem!

- Húsz… Hukk… Húszezret.

- Itt van huszonöt. Cserébe nem beszél senkinek a történtekről. Hallgat!

Átnyújtottam a bankjegyeket. A pénz látványától Doktor Guichet kijózanodott a kakaómámorból. Szigorúan bólintott és átvette a pénzt:

- Rendben. A tartozását kiegyenlítette. De maga akkor is csaló – mondta és bizonytalan léptekkel kiment az ajtón.

Soha többet nem láttam a doktort. De senki mást sem, aki őrá hasonlít.

* * *

(Berlin, den 29. Juli - 07. August 2014
durchgeschrieben am 09.09.2015 in Berlin)