Tarzan Zéró

Ez történt hétfőn Rigolettóval

(Rigoletto’s Monday)

Ó, baszki, holnap hétfő! Mennyire utálom a hétfőt! A monoton munkába menést! Én még szerencsés vagyok, mert hétfőn csak délután van órám. Kémiatanár vagyok egy gimnáziumban. De ma még csak vasárnap van! Ülök a metrón, megyek az áruházba. Kosárkáért.

Amikor a metrószerelvény a végállomásra befutott, és már mindenki kiszállt, egyedül én maradtam a kocsiban. És az a furcsa könyv ott feküdt a szemközti ülésen. Valaki elvesztette. Na, mindegy, leadom a talált tárgyat itt a végállomáson. Kezembe vettem a fekete könyvet. Bikaszarv állt a borítóján. Valami állattenyésztéssel kapcsolatos könyvet tartok a kezemben? A rajzon a szarvak körül tűzlángok kacskaringóztak. Kisilabizáltam a régies metszésű betűket. Ez állt a kopott fedélen: „Disputatio ad naturae mundi atque vidi Magister Moxius in MCLXXXIX”.

Kémiatanár vagyok, de konyítok latinul. Lefordítottam a címet. Értekezés a világ természetéről, ahogyan Moxius mester látta 1589-ben. Az érettségi vizsgák vészesen közelednek. Meg valami más is, melyről abban a pillanatban fogalmam sem volt.

Milyen súlyos könyvecske! Zsebre vágtam és kiléptem a metrószerelvényből, hogy átmenjek a koszos aluljárón az IKEA áruházba. Valami fonott kosarat akartam ott venni, amibe beleteszem a süteményt és a bort, melyet a nagymamának viszek. Mert az én nagymamám még él! Minden nap megiszik egy pohárka vörösbort. Kilencvennégy esztendősen egy kis házikóban lakik a Tündérbél utcában, a vasútállomástól kijjebb. Én pedig szombatonként kijavítom a héten megírt dolgozatokat, azután veszek süteményt a cukrászdában és meglátogatom. Nagymamám imádja az indiánert. Ez olyan csokoládés, csúcsos csöcs, mely Steinwald Piroska, most az idén érettségiző, 12/B. osztályos tanuló hegyes melleire emlékeztet. Ilyet persze nem szabad mondanom, mert kirúgnak az állásomból. De a hasonlat akkor is kiváló!

Ja, és még valami: az én gúnynevem Rigolettó. Amikor operalátogatáson voltunk, a gyerekek rám akasztották, mert másnap a kémiaórán fejből elénekeltem az áriát. Oké, elfogadtam a nevet. Én vagyok Rigolettó!

*

Az aluljáróban egy napszemüveggel vaknak álcázott szintetizátoros alak zenélt. Egy kempingszéken ült és a gombokat nyomogatta az olcsó hangszeren. Valami érthetetlen dalocskát énekelt egy ollóról, mely szétvágja a nemistudom-micsodát. És a tű meg a cérna újból összevarrja. A szörnyű kornyikálás teljesen betöltötte a hosszú és sivár aluljárót, mely ettől még hosszabbnak, még sivárabbnak tűnt. Rendőr persze sehol, hogy elzavarná ezt az ízlésgyilkos kéregetőt!

Az áruházban vettem egy tengerifűből font kosarat. Vettem néhány süteményt, meg egy üveg bort. Beletettem a cuccot az új kosárba és felültem az autóbuszra.

Útban a Tündérbél utca felé, a buszon volt időm belelapozni a találmányba. Az alakja olyan volt, mintha biblia lenne! De mégsem biblia, ez inkább egy szakácskönyv. Óvodásoknak készült gyerekmondókákat tartalmazott. Receptek és versikék sorakoztak egymás után. És ami a legfurcsább volt, hogy magyarul! Amint a fedelet becsuktam, a szöveg latinra változott. De amikor kinyitottam, a mondatok magyarul álltak a megsárgult lapokon. Lassan becsuktam a könyvet és közben belestem a szövegbe. Igen! A résen át láttam, hogy a szöveg latinra változott. Hm, de furcsa! Mindegy, nem törődtem vele, mert magyarul könnyebb volt olvasni a szöveget. Hirtelen kinyitottam a könyvet, találomra. A gyors felütés meglepte a szöveget, nem volt ideje átváltozni magyarra. Ezt olvastam onnan: „Magister Moxius, hokus, pokus, tutus talentus, vade celerita jubes”. Ez meg mit jelent? Valami hókusz-pókusz lehet, latinul. Lapoztam. Egy mondóka állt a következő oldalon. Magyarul:


Olló, olló, olló, olló,

Vágd el a kötelet,

Vágd el a szerelmet

Vájja ki szemüket


Holló. holló, holló, holló!

Hányja ki a szénát,

Érje a tehenet kár!

Sok eső essen, legyen nagy a


Sár, sár, sár, sár!

Szakadjon ki a kosár,

Süteményből legyen sár

Igya meg a bort valaki más!


A félresikerült rím baljós érzetet keltett. Még hogy valaki más igya meg ezt a jófajta vöröset, melyet a nagymamának viszek! A sütiket is sajnáltam volna.

Hirtelen felhőszakadás támadt. Kinéztem a busz ablakán, de nem láttam semmit. Folyt a víz az ablaküvegen. A fenébe! Most jön a Tündérbél utcai megálló! Le kell szállnom a zuhogó esőben. Ernyő nuku! Szarrá ázom a nagymama házáig!

Ahogy a busz kihúzott a megállóból, a kerekek rám fröcskölték a pocsolya vizét. Zuhogott az eső a nyakamba. Egy esernyős figura állt a megállóban. Csak a lábát láttam, mert az arcát eltakarta a hatalmas, fekete ernyő.

– Felajánlhatom az esernyőmet? – kérdezte állatiasan mély és reszelős hangon. – Hová viszed azt a bort? – Meglepődtem. Honnan tudja ez a valaki, hogy palack van a kosaramban? – A nagymamámnak viszem – feleltem a felhőszakadásban. – Gyere, állj be ide az ernyőm alá! Menjünk együtt! – Csak ekkor tűnt fel, hogy az ismeretlen tegez engem.

Ott abban a csapásszerű, viharos vízözönben nem volt sok időm a bizonytalankodásra. Bebújtam az idegenhez a nagy fekete ernyő alá, Ekkor láttam, hogy… Ekkor megpillantottam, hogy az idegen… Az idegen dohányzik! Olyan sűrű szivarfüst gomolygott az arca körül, hogy nem lehetett látni az arcvonásait. Köhécselve álldogáltam ezzel a ki tudja, kivel a nagy fekete ernyő alatt.

Amikor újból szippantott és a szivart a szájához emelte, láttam, milyen szörnyű hatalmas fogak vannak a szájában. Kicsoda tart itt a viharban ernyőt fölém? Bizonytalan félelmemben elővettem a kosárból a súlyos, fekete bibliát és a mellemre szorítottam. Csak úgy, minden esetre. Nem vagyok babonás, de ez most… hátha segít.

– Mi az? Azt hiszed, ezzel megijesztesz engem? Hahahaha! – gurgulázott a farkasfogú idegen. Nevetés közben még jobban kivillantak az éles fogai. Rettenetes látvány volt! Lopva szétnéztem, ki segíthetne. Senki nem volt a közelben.

Gondoltam, beszélgetek a baljós idegennel.

– Miért olyan nagy a fogad? – kérdeztem. Ha már ő is tegez engem, legalább megmutatom, hogy nem félek tőle.

– Mert nincs dugóhúzóm – felelte és kivette kosaramból a bort. – Ne! Ereszd el! Ezt a nagymamának viszem! – Kicsavarta kezemből a palackot és egyetlen harapással leharapta az üveg nyakát. Messzire elköpte a csonkot. – Hahaha! Minek ide dugóhúzó? – nevetett. Már vedelte is a bort az üvegből.

Gyorsan eszembe idéztem Moxius mester mondókáját. Amíg a szörnyeteg torkán folyt lefelé a bor, elsuttogtam a szavakat: – Hocus, pocus, tutus talentus, vade celerita jubes!

A szörnyeteg abbahagyta a borivást. – Te szemét mágia-tolvaj! – sziszegte. Bosszúsan pöffentett a szivarból és a füsttel együtt eloszlott.

A földön ott maradt a fekete esernyő. Erre elállt a felhőszakadás! Most, hogy van ernyőm, bezzeg nem esik! Amilyen hirtelen jött, úgy lett vége.

Gyorsan odaszaladtam a nagymama házához. A kertajtót zárva találtam.

– Nammami! Nammami-í-í! – kiabáltam a kertajtó fölött, de hiába. Nagyanyám nem volt otthon. (Később telefonon azt mondta, hogy a barátnőkkel kártyázott a cukrászdában. „Felhívhattál volna, hogy jössz, kis unokám!”) – Nem volt mit tennem, bedobtam a kosarat a kertbe és hazamentem. Bezzeg visszafelé már kiderült az égbolt. Még a nap is kisütött!

A buszon ülve jutott az eszembe, hogy azt a furcsa, talált könyvet is a kosárba tettem. És a sütivel együtt bedobtam a nagymamához. A fenébe! Most forduljak vissza? Olyan ritkán jár a busz! Ilyen messziről forduljak vissza egy talált könyvért? Maradjon ott! Majd elhozom a jövő héten.

*

Otthon rám tört az éhség. Valami vacsorát ütöttem össze magamnak. Hogyan is írta az egyik recept abban az ósdi könyvben? Felidéztem emlékezetből, mit is olvastam a buszon. „A Moxius-salátakoktél örök ifjúságot ajándékoz annak, aki megkóstolja. Hozzávalók:…” És itt következett egy rakás undorító dolog, melynek még a felsorolása is viszolygást keltett bennem. Macskaháj és fagyott varangy, vízi hulla ujjáról a köröm, ilyesmik. Hogyan is lennének ilyen undorságok egy agglegény háztartásban? Főleg saláta.

Kinyitottam a hűtőszekrényt. Üres volt, mint általában. De a mélyhűtőben találtam macskahájat, fagyasztott varangyot, rothadó kamillateát, köhögés elleni szirupot. …Eddig nem rossz! Összekotyvasztottam az alkotórészeket. Két evőkanál salétromot vakartam a salátára a beázott pince nedves faláról. A vízi hulla körmét kihelyettesítettem egy kanálnyi pacalpörkölttel. Mégiscsak kémiatanár vagyok!

…Hm. Ez a Moxius-turmix. Milyen jó illata van! Kicsit büdös és szarszagú, de azért jó. Most már csak meg kell kóstolnom! Akkor nem lesz többé hétfő reggel, mert… Mert örökéletű leszek!

De milyen büdös! Mit gatyázok vele? Csak nem félek? Akkor minek hámoztam meg a fagyasztott varangyot, he? Szedjük csak össze a bátorságunkat és döntsük le egy hajtásra az italt!

Szájamhoz emeltem a poharat. Egy korty rum még hiányzik belőle. Az elnyomná a szarszagot. Na, mindegy! Ekkor a falon kopogtattak.

Furcsa, hogy abból az irányból jött a hang. Az egy homlokzati fal. A túloldalán nem lakott senki. Ki lehet az? Valami kopogtató szellem?

Gyorsan felhajtottam a koktélt. Pfű, de szar íze volt! Amikor a kiürült poharat letettem a konyhapultra, láng csapott fel belőle. A kopogtatás pedig egyre türelmetlenebbül szólt.

– Ki az? – kérdeztem fennhangon.

Senki nem válaszolt. Mostanában újítják fel az alattam lévő lakást, talán a munkások szerelik fel az új radiátort.

Ahol lakom, az egy zajos környék. De most a csendre egészen bedühödtem. Megállj, te gyáva akárki! Szólítalak, jelenj meg előttem! Egy kopott grafitceruzával kört rajzoltam a konyha kövére. Ez nemcsak megvéd engem a megidézett szellemtől, de nyom nélkül felmoshatom onnan. Beleálltam a kör közepébe és elmondtam a ráolvasást:

– Hocus, pocus, tutus talentus, vade celerita jubes! – A biztonság kedvéért még azt is hozzá tettem: – Abrakadabra! – Összecsaptam a tenyeremet. Ködgomoly támadt a konyhában.

Amikor a köd eloszlott, ott állt előttem az alvilág helytartójának öltözött Alice Cooper, szöges bőrdzsekiben. Villanygitár lógott a lábai között, és a nyelvét a melle közepéig kinyújtotta. És nem is húzta vissza a szájába, hanem kilógó nyelvvel, gyenge tájszólásban, de nyelvtanilag helyesen, egészen jól beszélt magyarul.

– Nem engöm vártál? A varázslás ettűl szép! Az ember sohasem tudhatja, mi sül ki belőle!

– Mister Damon – szólítottam Alice-t a valódi nevén. – Szíveskedne visszamenni Csodaországba?

– Miért? Én nem nízök ki ölég jól? Ezök igazi tetoválások itt a karomon! Vagy a Marilyn Mansont jobban szeretnéd?

– Holló koma, húzzál haza! – Ezt a hollót azért mondtam, mert a fickó egész megjelenése egy fekete hollóra emlékeztetett.

– Mister Rigoletto, ez nem varázsige! Most vagy megkérsz engöm szépön, hogy tűnjek innen, vagy szabályosan visszavarázsolsz! Ne komázzá, bazmeg! Mer’ mingyá’ játszok neköd egy húzós gitárszólót, hogy a szomszéd átkopog a falon!

Jó, jó, de mivel varázsoljam vissza a fickót? Elfogyott az összes macskaháj! És fagyott varangymirigy sem volt már. Milyen nehéz ezeket a dolgokat vasárnap este beszerezni! Viszont a modern technikai eszközök itt vannak a konyhában. Miért ne próbálkoznék ezekkel?

A közeli Batthyányi téri templomból ide hallatszott az esti harangszó. Az egykori Bombenplatz régi neve begyújtotta fantáziámat. Ha becsukott szemmel a bal vállam felett magam mögé hajítom a bekapcsolt mikrohullámú sütőt, akkor a megjelent démont megbabonázom a kívánságommal. És én most azt kívánom, hogy ez a holló repüljön vissza oda, ahonnan jött! De a technikának működnie kell, mert különben a mikrohullámú sugárzás nem tesz kárt az eltűntetni kívánt ektoplazmában.

A készülék elektromos zsinórja elég hosszú volt. Egy óvatlan pillanatban bekapcsoltam a mikrohullámú sütőt és a bal vállam fölött kihajítottam a nyitott ablakon.

Szerencsére nem találtam el a sütővel senkit. Ráadásul fel sem tűnt, hogy kidobtam az ablakon, mert éppen a lomtalanításra váró kupacra esett. Alice Cooper mindenesetre eltűnt a konyhámból. Kész varázslat!

*

Bekapcsoltam a tévét. Gyűlölöm ezt a varázsdobozt, de most jónak tűnt, hogy kipihenjem a megidézett démont. Vasárnap este az egyik csatornán valami akciófilm futott. A hős leszáll a buszról a zuhogó esőben. Csomagot visz egy titkos találkozóra. A megállóban esernyős alak várakozik. Az arcát nem látjuk, mert az ernyő mögé rejti. A busz kereke belevág a pocsolyába. Ez jelt ad az esernyős idegennek. Rugós kést pattint! A hősre támad. De a hős szerencsére alkoholista! A nála lévő borospalackot széttöri a támadó arcán. Repülnek a fogak szanaszét!

Nem bírom az erőszak látványát, ezért átkapcsoltam egy másik csatornára. Ott az esti híradó ment. „Elküldött tanárok, bezárt iskolák. A gazdasági válság nem kíméli a létszámhiánnyal küzdő középiskolákat.” Na, tessék! Kikapcsoltam a rémládát. Csalódottan üldögéltem a díványon a sötétben. Eszembe jutott, hogy holnap hétfő. Még ez is! Pedig hogy utálom a hétfőt! Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. A váratlan hangtól összerezzentem. A kijelzőn ez állt: „ismeretlen”.

A legnagyobb csodálkozásomra Steinwald Piroska tizenkettedik bé osztályos tanuló édesanyja jelentkezett. Bemutatkozott és magyarázatot kért a múlt heti dolgozat margójára írt megjegyzéseimre. Legjobb, ha ezt megbeszélem a lányával, mondta az anya baljós hangon és átadta a telefont. A kagylóból megszólalt Piroska hangja: – Tanár úr, kérem… A múlt heti kémiadoga ötödik kérdése az antirészecske volt. Én helyesen írtam, hogy az elemek stabilitása a részecskék és az antirészecskék megfelelő arányán múlik… – Közben lépéseket hallottam a telefonból. Egy ajtó becsukódott. Kulcs fordult a zárban. Piroska hivatalos hangja suttogóra változott:

– Bezárkóztam a fürdőszobába! Édes, édes szerelmem! Itt most nem hallja senki, mit beszélünk. Kinyitottam a zuhanyt. Megvallom az irántad érzett forró szerelmemet! Forróbb, mint ez a víz! Édes kis Rigolettóm! Amikor az órán a táblára írsz, mindig a fenekedet lesem! Olyan édes kis cuki segged van! – suttogta Piroska hangja a telefonkagylóból. A háttérben távoli kiabálás hallatszott: – Piroska, mikor jössz már ki a fürdőszobából? Apádnak borotválkozni kellene, munkába indul! – Piroska szerelmes hangon folytatta:

– Itt vagyok a közeledben, drágám! Akár láthatjuk is egymást! Menj az ablakhoz és nézz ki az utcára! Az esernyős alak a túlsó járdán… Én vagyok!

A szívem nagyot dobbant. Miféle esernyős alak? Felugrottam a díványról és kinéztem az ablakon. A túloldalon, a járdán valóban ott állt egy figura a feje fölé tartott fekete esernyővel. Csak a lábát láttam, mert az arcát eltakarta az ernyő. De hiszen nem is esik! Minek az ernyő, ha nem esik?

– Pi… Pi… ha… ha… – dadogtam a telefonba. Azt akartam mondani, hogy „Piroska, hazudsz!”, de csak ennyit sikerült kinyögnöm, mert észrevettem, hogy az esernyővel várakozó figura lába… Szőrös volt! Mintha paták lettek volna a cipők helyett… És az a láb! Vigyen el az ördög, ha nem egy lóláb!

– Bingó! – felelte a telefonból a hang, de már nem Steinwald Piroska hangján. Ugyanaz a mély és reszelős hang volt, akivel a buszmegállóban találkoztam.

– Mivel eltaláltad, ki vagyok, magammal viszlek téged!

– Ki… ki… be… be-szél?

A hang hivatalos színezetre váltott és így folytatta: – Itt doktor Farkas Álmos gimnáziumi igazgató beszél! Tájékoztatom, hogy vezetői jogkörömben eljárva holnaptól szüneteltetem a kémiaoktatást! Ön ki van rúgva! Folyamatosan csökken a tanulók létszáma. Kevés a gyerek!

– Csi… csi… Pi… Pi… – dadogtam, mert azt akartam mondani, hogy „csinálni kell Piroskával!” De jobb is volt, hogy a mondat nem jött ki a szájamon. Doktor Farkas Álmos borízű hangon folytatta:

– Van valami itóka nálad? Bor, ilyesmi?

– Vau… Van! Várjon, ledobom!

Összeszedtem a gondolataimat. Erősen koncentráltam. Hogyan is hangzik a mondóka? Miközben eszembe idéztem a varázsformulát, kinyitottam az ablakot és lekiáltottam az esernyős figurának: – Jöjjön közelebb! Ott túl messze van! – Nem mondtam, miért

Az idegen villantott egy farkasvigyort: – Dobjá’ le szotyira pénzt!

Hátat fordítottam az ablaknak. Aha, tehát a figura most ott áll! Megjegyeztem a helyet, mert vakon kell eltalálnom. Hát… Hátamat én megvakarom, hát én most azt akarom, hogy a fickó tűnjön el! Gyorsan elhadartam a hókusz-pókuszt. Úgy sajnálom ezt a telkót! Érintőképernyős. Nemrég vettem vadi újan, húsz rugóért. Behunyt szemmel áthajítottam a mobiltelefonomat a bal vállam felett. Még csak ki se kapcsoltam!

És tényleg célba találtam a szörnyeteget, mert eltűnt! Ahol a telefonom eltalálta azt a csalót, azon a helyen egy kis kátyú tátongott a járdán.

Szétnéztem az ablakból. Az utcán sehol senki. És milyen sok a gödör és a kátyú! Ez itt Budapest.

*

Egy védőszentre van szükségem! Olyanra, aki megvéd a rám támadó szörnyektől. Valami mesterre. De ki legyen az? Obi van Kenobi már van.

Ahogy a konyhában pacsmagoltam, egyszer csak kialudt a világítás a fejem felett. Na, hol is van egy új izzó? Kicserélem a kiégett villanykörtét.

Kitekertem a foglalatból a lámpaburát. Éppen a tenyeremben tartottam a fehér tejüvegből készült gömböt, amikor szikrát vetett és kivilágosodott. A belsejében mintha filmet vetítettek volna! Egy embert láttam virágcsokorral a kezében. Felém fordult és cérnavékony hangon azt mondta: – Keresztes Krisztián vagyok. Várok rád a Gellért téren!

A látomástól erőt vett rajtam az izgalom. Még csak össze sem söpörtem az üvegcserepeket. Csapot-papot ott hagyott Csokonai Vitéz Mihály!

*

Gyerünk a Gellért térre! Miért ezt mondta a szellem, nem tudom. Szerencsémre a 19-es villamos végigmegy a Duna budai oldalán. Csak tíz perc a Batyiról, és már ott is voltam.

Azonnal felismertem a virágcsokorral várakozó nyúlánk termetű figurát a villamosmegállóban.

– De szép rózsáid vannak! – szólítottam meg. A tegezésről rám ismert.

– Tévedsz! Én egy köteg tüskés bottal állok itt. Az, hogy virág nő a szúrós pálcák tetején, most nem számít! – Ahogy kimondta a szavakat, a tüskék félelmetesen meghosszabbodtak a rózsaszálakon. A hegyes, szöges pálcák sokaságával teljes erőből rám támadt. Záporoztak a testemen az ütések.

– Vérem, vérem, meg se érezd! – kiáltottam. – Ezek nem tüskék, ezek nyíló rózsavirágok! – És tényleg: ahogy kimondtam ezt, a szavak ereje hatott. A tüskék leszáradtak a virágok száráról és ismét a piros szirmok ragyogtak.

– Hát így állunk! – kiáltottam. – Legyőztelek a gondolat erejével!

– Kiálltad a próbát! Beavatott vagy! – mondta Keresztes Krisztián, rózsákkal a kezében. – Csak a beavatottak tudják befolyásolni a világot! Azokat még el se gázolják. – Átlépett a villamosmegálló fémkorlátján és a kocsik között átszaladt az úttesten. A szálloda előtt odalépett a kupolás díszkúthoz és virágcsokrát a száraz medencébe dobta. – Erre már nincs szükség.

– Miért nem jön belőle víz? – kérdeztem.

– Mert ez nem kút! Ez egy kővé vált alkoholista. Magister Moxius kényszerítette büntető varázsigékkel az alakváltoztatásra. Kút alakjában itt áll időtlen időkig, amíg le nem bontják. De nem szereti a vizet, ezért az önkormányzatnál elintézte, hogy ne kapjon működési engedélyt. Ezért nincs vízköpés.

– Magister Moxius? Aki tizenkét évesen írta meg a fekete bibliáját? Hiszen ő meghalt 1671-ben!

– Igen, mindenki ezt hiszi. De a történelmen túl van egy másik világ is. Ami nem történt meg, de bármikor megtörténhet. Ez a Lehetőségek Birodalma, ahol doktor Moxius él.

– Az milyen birodalom?

– Olyan, mint a képzelet gazdája. Pontosan olyan, mint az a személy, aki a világot elképzeli.

– Tök homályosan hangzik!

– Pedig milyen egyszerű! Ha a képzeletgazda művelt és tudással bíró személy, az általa elképzelt világ is nagyszerű. Ha viszont egy műveletlen bunkó képzeleg, csupán hollywoodi farkasemberek és vérszomjas zombik jönnek elő.

– Hogyan tudnám Moxius mestert előhívni a Lehetőségek Birodalmából?

– Csak nem gondolod komolyan, hogy ezt megmondom neked itt a Gellért téren? – Keresztes Krisztián felém fordult és kinyújtotta a kezét: – Add ide a fekete könyvet! Te találtad meg a metrón!

– Csak nem gondolod, hogy itt, a Gellért téren mindjárt oda is adom? – replikáztam. – Nincs nálam. A nagymamámnál hagytam.

A rózsalovag lebiggyesztette a száját. – Majd visszaadod te azt magadtól is! Gyere, most elviszlek a kórházba! A nagyanyádat meg kellett operálni.

– Miért? Mi baja történt? – kérdeztem aggódva.

– Farkasnyúlványt találtak a gyomrában. Védekezésül lenyelt valami ragadozót, amikor az fel akarta falni őt. Meglátogatjuk. Viszünk neki kalácsot!

– A bort jobban szereti!

Rózsavéri Krisztián legyintett: – Bájital! Nem mindegy? Menjünk motorral, úgy gyorsabb!

– Hol a motorkerékpárod?

– Itt a zsákban. Csak össze kell szerelnünk!

Rózsalovag Krisztián levette a hátizsákot a válláról.

– Ez itt egy teremtő zsák. Benne van a mocim. Darabokban. – Azzal benyúlt a zsák száján és elővette a hátsó kereket. Aztán még egyszer belenyúlt a hátizsákba és kihúzta onnan a váltóművet, az ülést, a kipufogócsövet, a négy hengert egyenként, az üzemanyagtartályt, a lámpákat és az első kereket. A visszapillantó tükröket valahogy elfelejtette, de nem is éreztük a hiányt. Miközben összeszereltük az alkatrészeket, észrevettem, hogy azok szinte maguktól álltak egybe. Nem kellett keresgélnünk a csavarokat. Szinte maguktól ugrottak a helyükre és önműködően rászorultak a menetre. A gázkar és a fék bowdenzsinórja egy pillanat alatt felszerszámozódott a kormánykarra. Ilyen gyors és problémamentes szerelést még soha nem láttam! Öt perc sem telt bele és előttünk állt a járdán egy pompás Yamaha Desert Spirit terepmotor.

– És hol a slusszkulcs? – kérdeztem Krisztiánt.

– Itt kell lennie valahol – keresgélt a zsák mélyén. De nem talált semmit. Csak két bukósisak lapult a zsákban.

– Hogyan fogjuk beindítani?

Abban a pillanatban a motorkerékpár hangosan berregni kezdett. Krisztián és én egymásra pillantottunk. – Hm. Van itt rajtunk kívül más is, aki ért a motorszereléshez?

Pillantásom a villamosmegállóba tévedt. Abban a pillanatban szállt fel a 19-es villamosra egy csuklyás, fekete köpenybe öltözött félelmetes alak. Nem volt csavargó. Hosszú, papi reverendája inkább a Darth Vader alakjára emlékeztetett. A villamos becsukta ajtaját és kihúzott a megállóból. Az ablaküvegen át láttam, hogy a titokzatos maskarát viselő ember egy V-jelet formáz ujjaival és a mozdulatot felém küldi. – Magister Moxius! Ő az! Ő indította el a motort! – kiáltottam. – Megtaláltam az indítókulcsot a zsebemben! – felelte Krisztián a motor ülésén. – Pattanj fel! Megyünk a nagymamádhoz! – Fölültem a Yamahára a rózsalovag mögé. Tövig húzta a gázkart. Kilőttünk és végigsöpörtünk a Bartók Béla úton. Vroumm, vroumm! Ő volt az a zeneszerző, aki Amerikában zongoraleckét adott, hogy éhen ne haljon.

*

A motorral percek alatt beértünk a Tétényi úti kórházba. A betegirányítóban megmondták, hogy a nagymama a harmadik emeleti belgyógyászaton fekszik a hármas számú kórteremben. A lift foglalt volt. Sebaj, felmotoroztunk a lépcsőházban. A Desert Spirit kitűnő motor! Valósággal falta a lépcsőfokokat.

A hármas kórteremben éppen orvosi nagyvizit volt. Amikor bemotoroztunk az ágyak közé, Krisztián tapintatosan leállította a pöfögő motort.

– Elkéstek! – fordult felénk az orvosi konzílium. – Ez az ágy üres! A nagymamát hazaengedtük! Ha már itt vannak, nem kérnek egy-két injekciót?

– Mentővel vitték? – érdeklődtem. – Mert a mentőkocsit ezzel a motorral gyorsan utolérjük.

– Nem mentővel. A nagymama egyszerűen hazavarázsolta magát. Dünnyögött valamit és már itt sem volt. Lám, üres az ágy! Nővérke, cseréljenek lepedőt!

Elköszöntünk a doktoroktól illedelmesen. Amikor Krisztián beröffentette a motort, becsúsztattam egy borítékot a főorvos úr zsebébe. Felcsatoltuk a bukósisakot. A kórterem ablaka éppen szélesre tárva állt.

– Mit kínlódjunk azzal a lépcsővel? Kapaszkodj! – mondta Krisztián. Felpörgette a fordulatszámot és huss! Mi ketten, a géplovagok a motor nyergében, kirepültünk a kórterem ablakán.

*

A Móricz Zsigmond körtér után nem sokkal egy kövér rendőrnő leintett minket. Váratlanul kiszállt az út szélén parkoló villogós Mercedesből és megálljt intett. A fenébe! Most megbüntet minket ez a dagadó zsarucsaj! – Csaló daru ragad! – mondtam Rózsanélküli Krisztiánnak. Megértette az anagrammát. Bólogatott.

– Hol van a motorkerékpár papírja? – Semmiféle igazolvány nem volt nálunk. Hiába kutattuk a csodálatos hátizsákot, nem találtunk benne forgalmi engedélyt. Krisztián hozzám hajolt és halk hangon azt mondta:

– Látod? A rendőrautó orrán a Mercedes-csillag formája hasonlít az alkimisták egyik szimbólumához! Az egyenlő oldalú háromszöghöz, melyben a három átló középen metszi egymást! Ezek nem rendőrök. A jel elárulja őket, hogy alkimisták! Lélekpárát akarnak tőlünk kicsalni! – Alighogy kimondta e szavakat, a rendőrbige máris egy hosszúkás lombikszerű üvegcsét forgatott az orrom előtt:

– Fújjon a szondába!

A szonda elszíneződött, mintha Szondi két apródja fújta volna. Pedig nem is volt rum abban a Moxius-koktélban! A Sonkás egy golyóstollal felírta adatainkat. Átadta a tollat, hogy a jegyzőkönyvet aláírjam. Talán ekkor maradt nálam a műanyag golyóstoll. A kövér zsarunő tovább vizsgálódott.

– Hol a visszapillantó? Nincsenek visszapillantó tükrök!

Ujjammal megböktem Krisztiánt. – Ezeket nem tudom elvarázsolni! Nem fog rajtuk a varázslat! – suttogtam. – Találj ki valamit!

Krisztiánnak egyetlen válasz jutott az eszébe. Egyesbe lökte a váltót, gázt adott és átgázoltunk a rendőrök Mercedesén. Felugrattunk a motorháztetőre és lendületet vettünk a fülke tetejéről. A bent dagadozó másik két rendőr a meglepetéstől kővé dermedt. De mi bőgő kipufogóval elhúztunk a tett helyszínéről!

*

Az összelapított orrú rendőrkocsi bulldogként követett bennünket. Ní-nó! Ní-nó! Nííí-nóóó! A tetejéről ugyan letörtük a kék villogót, de a bent ülő rendőrök nyitott ablakkal hangosan nínóztak. És a kövér zsarucsaj, aki ragadós, csaló daru volt, átkozottul jól vezetett! Tekerte a kormányt, kanyar jobbra, kisodródik balra, ajtók kinyílnak, ajtókat becsuk, csikorognak a kerekek, átsuhan a villamos előtt, sikít a fék, felbőg a motor, reflektorok bekapcs.! Üldözés közben még a szélvédőt is lemosta! Húzzunk rá, ezek a nyomunkban tipornak!

Eközben már a Desirée téren jártunk, ahol ott áll Kosztolányi Dezső lovas szobra. A nagy író a nyeregben novellát ír. Ekkor jutott eszünkbe az ötlet, hogyan bújjunk el levakarhatatlan üldözőink elől. Krisztián a motorbicikli első kerekét felugratta a levegőbe és abban a pillanatban elkiáltottuk magunkat, hogy abrakadabra! Mi is bronzból készült lovas szoborrá változtunk. Most két ugyanolyan szobor állt egymás mellett a téren.

Cselünk sikerült! A műveletlen rendőröknek fel sem tűnt, hogy a második szobron ketten ülnek a ló hátán. Én és Krisztián. De a mi szobrunk előtt nem volt koszorú. Hogyan mondta Erik Satie? „Nem az a cél, hogy visszautasítsuk a kitüntetést, hanem az, hogy ki se tüntessenek!”

*

Azért egy lovas szobornak is jár némi pihenő! A munkaszünetekben visszaváltoztunk a saját alakunkba. Lemásztunk a talapzatról és a tér sarkán lévő kocsmában pihentük ki a merevség fáradalmát. – Hé, csapos! Töltsél nekünk két fáradt almát! – Ez volt a szakmai elnevezése a vizezett almabornak. Ilyen fröccsöt nem isznak sehol a világon. Ez Budapest!

Belehűtöttük elgyötört nyelvünket a hideg italba. Jó savanykás ez az alma! Rózsahegyes Krisztián hallgatott egy kicsit, majd megkérdezte:

– Mikor küldesz vissza engem oda, ahonnan jöttem?

– Az árnyékvilágra gondolsz?

Tövishegyi Rózsa nem felelt. Elgondolkozva, sötéten meredt a kocsma távoli pontjára: – Már mindenre megtanítottalak. Lejárt az én időm! Még ihatok itt a ti világotokban egy-két jó hideg fröccsöt, de a tanításnak alapvetően vége. Vissza kell mennem!

– Úgy beszélsz, mint egy jedi lovag.

– Ugyanaz a feladatom, mint egy filmnek. Élnem kell a képzeletedben! Bármikor előhívhatsz, hogy a tanácsomat kérjed, mit cselekedjél nehéz helyzetekben.

– És hol van az árnyékvilág, ahol te laksz? – kérdeztem Krisztiánt.

– A Rózsadombon.

– Te a Rózsadombon laksz? – kérdeztem meglepetten Keresztest.

– Nem tudtad? Én egy büntetésből elvarázsolt politikus vagyok, akit Moxius mester varázsigéje melléd rendelt. Csak akkor térhetek vissza a Bimbó úti villámba, ha jóvátettem a bűneimet. Ez megtörtént. Küldjél vissza!

– Hogyan?

– Mondjad, hogy menjek el! Te is ismered a tanítás lényegét. Az első lépés a megvalósulás útján a tudás. A második lépés az akarat. A harmadik lépés, hogy ezt kimondom. Amit kimondok, az valóra válik.

– Krisztián, menj vissza oda, ahonnan jöttél!

– Nem akarod igazán! Érzem rajtad, hogy az akaratod hiányzik!

Igaza volt. A szívemhez nőtt ez a fickó! Sajnáltam, hogy nem látom többé.

– Legalább koccintsunk egyet, utoljára!

Koccintottunk és kihúztuk az italt. – Egészségünkre!

Átöleltük egymást, mint két jó barát. Egy darabig úgy szorongattuk egymást, mintha kovalens kötésben lennénk.

– Szia! – Szomorúan elengedtem az én megidézett segítőtársamat.

– Szia – felelte Rózsadombi Krisztián. Letette a pultra a poharat és kiment a kocsmából. A varázslat véget ért. Méghozzá olyan erősen, hogy a lovas szobor eltűnt a térről.

Barátom elvesztése érzelmileg megviselt. Hazatámolyogtam az almaborral megfejelve. Most betelefonálok a suliba! Beteget jelentek. Nem tartom meg a kémiaórát! Azt mondom majd, hogy rosszul érzem magam. Fáj a fejem! Egy kémiatanár is lehet részeg, nemde?

*

Hétfő reggel azt gondoltam az ágyamban fekve: bekövetkezett a hétfő, ajaj! Délután megint ott állok majd a táblánál és magyarázom az atom szerkezetét. Az osztály megint nem figyel. Csak sms-t küldözgetnek egymásnak a pad alatt. A kövér Ármin meztelen nőket firkál a füzetébe. Azt hiszi, nem látom. Kis hülye! Golyóstollal kiszínezi a nő fanszőrzetét. Hm, ez tényleg olyan!

Felébredtem az ágyamban. Hosszú gondolkodás után rájöttem, hogy mindezt én most álmodtam. Most van hétfő reggel és én stabilan itt ülök az ágy szélén. Ó, ha a világon minden a stabilitásról szólna! De én tudom a legjobban, a vegytan jeles oktatója, hogy nem arról szól.

Erről eszembe jutott, hogy az a rosszindulatú igazgató ki akar rúgni engem. Létszámleépítés miatt. Mert kevés a tanulók létszáma. …Kevés a gyerek? Csinálni kell! Mondjuk, a Steinwald Piroskával. Ajaj! Ilyet nem szabad még gondolnom sem, nemhogy mondanom.

Ebben a pillanatban úgy rémlett, mintha az ő hangját hallottam volna a fürdőszobából. – Jó reggelt, Rigolettó! Kész a kávé! – trillázta Piroska és egy törülközőbe burkolva kilibbent a fürdőszobából. Micsoda pompás test! Nyúlánk alak, hegyes cicik! A lány odalépett hozzám az ágy széléhez, ahol szakadt pizsamában, szétzilált hajjal, kókadtan üldögéltem. Mezítláb.

– Szia… – dadogtam. – Mióta élünk mi együtt? – kérdeztem a vad szépségű fiatal lányt. Mintha meg sem hallotta volna, egy puszit cuppantott az arcomra.

– Farmerban jövök a rendhagyó órádra, jó?

– Farmerben? Rendhagyó micsodára?

– A rendhagyó kémiaórára. Amit te tartasz ma délután a Lánchíd lánckamrájában.

–…Igen? – dadogtam. – Én ilyet mondtam?

– Tök izgi! Már hallom a láncok csörgését! Mindenkit lekötözöl és megkínzol az egyenletekkel!

– Akkor jó! Én is jövök – feleltem. Megdörzsöltem a szememet, hátha még álmodok. Mi folyik itt? Mi ez az egész varázslat?!

*

Útban a Lánchíd felé beugrottunk a bezárt Várkert-bazárba. Átmásztunk az omladozó kerítésen. A kőoroszlánok szótlanul nézték a szabálysértő gaztettet.

– Ez volt az ifi-park! – mondtam Piroskának. – Miféle ufó-park? – kérdezte.

– A Budai Ifjúsági Park, ahol rock koncerteket tartottak. 1981-ben itt voltam Hobó-koncerten a frissen szerzett Lee farmernadrágomban. A rokonok küldték nyugatról. Kicsit lötyögött rajtam, mert nagy volt a méret, de valódi blue jeans volt! Nem olyan szar, amilyet a Corvin áruházban lehetett kapni. Még csak a feljáró rámpa közepéig jutottam a nadrágban, de máris becsajoztam! Akkoriban ennyi elég volt a sikerhez.

– Hogy te milyen nagy szívtipró voltál! – nevetett Piroska.

– Most is az vagyok! – Belekaroltam a lányba, aki nálam huszonnyolc évvel fiatalabb volt. – Gyere, táncoljunk!

– Nincs is zene.

– Dehogynem! Én énekelek! Ez jó lesz?

Átöleltem a derekát és magammal rántottam a ritmusba. – Egy-két-há, egy-két-há! Keringőzzünk!

És keringőztünk Piroskával az omladozva sorsát váró, bezárt bazárban. Milyen zenére? Természetesen a La donna é mobile-t énekeltem Verdi Rigolettójának harmadik felvonásából.

– Elkésünk az óráról! – mondta Piroska. – A mi szigorú tanárunk beírja a hiányzást!

– Majd beszélek a fejével! – mondtam tréfás harciassággal. – Akkor gyorsan szaladjunk!

*

A budai oldalon megálltunk a Lánchíd mellett. Az osztály egy vaslemezből kovácsolt oldalajtónál várakozott. Bezzeg most senki nem hiányzott! Az ajtón hatalmas, erős lakat lógott.

– Tanár úr, hogyan megyünk be? – kérdezte Ármin, az osztály szája.

Hanyagul elővettem a zsebemből egy rozsdás kulcsot: – Ezzel!

Ha tudták volna a tanulók, hogy ez a kulcs minden zárat kinyit! Igazi vasfű volt, persze csak avatott kézben. De a kéznél is fontosabb az a segédige, amelyet magamban mormoltam, miközben elfordítottam a kulcsot. A lakat szépen, hangtalanul megadta magát. Nehézkesen kitártam a csikorgó vasajtót: – Gyorsan befelé, amíg meg nem látják! – Bent egy hosszú vaslétra vezetett a mélybe.

Libasorban leereszkedtünk a mélybe vivő meredek vaslépcsőn. Odalent egy félhomályos, de hatalmas helységbe jutottunk. A lánckamrában voltunk. A híd szívébe fészkeltük be magunkat! Amit 1945. január 18-án fel akartak robbantani a visszavonuló németek. De a gyújtószerkezet vizet kapott itt a budai oldalon. A hídrobbantás a pesti oldal lánckamrájában sajnos sikerült.

A gyerekek leültek körém a földre. Én állva maradtam. Egy hosszan kitartott csenddel magamhoz ragadtam a figyelmet. Belekezdtem a tananyagba.

– Mai óránk tárgya a mágia. A mágia azon a hiten alapul, hogy a természetben lévő minden dologban rejtett erő duzzad, melyet csak azok látnak, akik „beavatottak” vagy „ismerői” ezeknek a forrásoknak. A drágakövek, a gyógyfüvek, a számok, a színek rejtett hatalommal rendelkeznek. Ez pedig gyógyír lehetne a világ bajaira! Az alkimista mestereket ez a jó szándék különböztette meg a boszorkányoktól, akik a saját, önző érdekeikből varázsoltak. A boszorkányokat az irigység vezette. A tudós mágusok, a magiszterek önzetlenek. Ők nem a saját maguk, hanem a világ hasznára varázsoltak.

Egy anyag okkult (rejtett) tulajdonságait a megjelenése árulja el az avatott szemnek. Ennek felismeréséhez tudásra van szükség. Hosszadalmas tanulásra! A reneszánsz kor tudós magiszterei, mint amilyen doktor Moxius volt, egész életen át képezték magukat. Lássuk, ki képezte magát a mai órára! Most feleletre szólítom… Kit feleltessek ma?

Az osztály megfagyott. Mindenki igyekezett összehúzódni és úgy tenni, mintha nem is lenne ott. Pedig ott ültek előttem mindnyájan a Lánchíd félhomályos lánckamrájában. Hogy feszül a farmer a Piroskán, amint törökülésben a földön ül!

– Legyen Steinwald Piroska!

Mint akik mellett becsapódott a mennykő, a többiek megkönnyebbültek. Piroska felállt és kihúzta magát. Hegyes cicijei felett majdnem kiszakadt a pulóver. Belekezdett a feleletbe:

– Dr. Friedhof Moxius 1577-től 1671-ig élt alkimista sebészdoktor, vásári kockavető és gondolatgyógyító. „Fekete bibliája” címe: „Disputatio ad naturae mundi” (Értekezés a világ természetéről). Nyomtatásban kiadták Kölnben 1589-ben. A szerző 12 évesen írta. Könyvének fő tézise: a hasonlók vonzzák egymást. Híres kísérletében így bizonyítja ezt: „Ha két pohár vizet a földre öntünk egymástól kis távolságra, azt tapasztaljuk, hogy a vizek összefolynak. Vajon miért? Mert a bennük lévő energia fölébred. A két azonosság vonzza egymást és egyesül.”

– Kólával is megy ez? – kérdeztem mintegy keresztkérdésül.

– Igen, megy – felelte Piroska.

– Energiaitallal? – faggattam tovább a jobb osztályzatért.

– Azzal még jobban sikerül. Ha energiaitalt öntünk a földre, akkor az italért adott pénz energiáját természeti energiává változtatjuk.

Ármin, a minden lében kanál, egyből bekiabálta: – Tanár úr, kérem, próbáljuk ki ezt pálinkával!

– Üljön le, Piroska! Nagyon szép felelet! Ötös! – A zsebemben talált műanyag golyóstollal beírtam a jegyet az osztálykönyvbe. Az ötös szám azonnal lángra kapott és kiégette a papírt.

A kövér rendőrnő! Akinek a golyóstolla nálam maradt… Valójában gonosz tündér volt! Amit a tollal lerajzoltam, az lángra lobbant. Ez egy félelmetes csodafegyver! Egy miniatűr lángszóró! A gyerekek hangosan csodálkoztak:

– A tanár úr varázsló?

Hermina, az osztálytitkár közbe szólt:

– Nem varázsló, mert nem úgy néz ki! Én olvastam a Harry Pottert, és tudom, hogy a varázslók hogyan néznek ki! Rigolettó tanár úr nem varázsló, mert nincs vastag keretű szemüvege! Harrynak bezzeg volt!

– De van cérnám! És hozzá ollóm! Ezek a jelképeim – feleltem Herminának.

– Új határvonalak mentén vágom fel a világot. Új módon varrom össze az elemeket! Solve et coagula: oldás és kötés. Ez volt az alkimisták jelszava.

– Vannak nálam használt ceruzaelemek – mondta Ármin. – Összevarrhatjuk!

– A ceruzaelemek valamikor az erőt hordozták az elektromos töltés formájában. Az elemek technikai emlékezetéből lehívjuk az elmúlt világ töltöttségére utaló információkat! Az FBI ugyanezzel kísérletezik. Hogyan lehetne az áldozat retinájáról felidézni a gyilkos arcképét?

Ekkor azt láttam, hogy az osztály úgy figyel, szinte izzik a levegő. A gyerekek égtek a türelmetlenségtől. Ki más, mint a kövér Ármin, ez a nagypofájú szótölcsér feltette kezét a magasba:

–Tanár úr! Mondana nekünk egy varázsigét?

–Minek az nektek?

–Hát… Csak úgy. Hogy jobban megértsük a leckét!

–Hm. Az más. Na, jó, legyen. Latinul: „Fiat”. Elmondok egy varázsigét! Add ide a mobiltelefonodat!

Becsukott szemmel halkan elmormogtam egy varázsigét, ügyelve arra, hogy a gyerekek ne nagyon hallják. Bal vállam fölött a hátam mögé hajítottam Ármin bekapcsolt mobiltelefonját. És lám, ahol a falnak repült, azon a helyen máris megjelent a vad kinézetű Anthrax trash metál zenekar. Lóbálták a hajukat és vadul gitároztak. Persze azonnal sikert arattak a gyerekek előtt. Az osztály tombolt a gyönyörtől! De én eltakartam a szememet. …Csak ezt ne! Egy módosító segéd-varázsigével átváltoztattam a zenekart egy hárfa együttessé. Most reneszánsz dallamokat pengettek.

Folytattam a magyarázatomat a lehangolódott osztály előtt.

– Az alkímia megértéséhez a varázslásnál jóval többre van szükség. Tudnotok kell, hogy maguk a szerzők fogalmaztak félreértelmezhetően vagy értelmezhetetlenül, hogy kiemeljék a fizikai-kémiai leírások allegorikus voltát. Kétértelműen beszéltek, mint a delphoi jósdában. Mit mondott a bácsi? Azt mondta, amit Te éppen hallani akartál! Tehát a jóslat értelmezése (görög szóval: hermeneutikája) saját magadon múlott. Ha ezt tovább gondolom, azt jelenti, hogy a jóslatot Te szabod önmagadra!

A kövér Ármin keze máris a magasban lengett.

– Tanár úr, kérem! Ha azt gondolom, hogy még ma becsajozok, akkor úgy is lesz?

– Az akarat csak az első lépés a szúrós ösvényen. Kell hozzá egy cipő, vagyis tudás, amellyel tovább lépsz. Ezzel tisztítod meg a lelkedet, hogy felemeld és megistenítsed. Az Opus Magnum, a „Nagy Mű” nem más, mint az isteni teremtés földi másolata.

– Akkor mi istenek vagyunk?

– Azok vagyunk. És semmilyen körülmények között nem szabadna elfelejtenünk, hogy teremtésre születtünk! Azért születtünk, hogy megteremtsük a világ még nem létező részét.

Láttam a gyerekek arcán, hogy nem hisznek nekem. Ármin vonakodva megszólalt: – A tanár úr komolyan gondolja ezt? Vagy csak tananyag?

– Komolyan gondolom. És ha ti is komolyan vennétek, akkor jobb lenne a világ!

– Amikor az én apám munkanélküli? Elmúlt ötven éves. Már egy éve nem talál munkát! Egész nap gatyában lézeng a panelban. Még a szemetet se viszi le, csak kidobja az ablakon!

– Az én bátyám a diszkóban tablettázik. Hetes BMW-vel jár, pedig mehetne gyalog vagy biciklivel. De ő csak azért is a BMW-vel repeszt! És nem ad elsőbbséget!

– Az én tesóm pókerezik. Munka nélkül ötször annyit megkeres egy jobb estén, mint az anyám, aki reggel hétre megy munkába.

Az osztályból kitört a fájdalom. A gyerekek sorolták a bajaikat.

– Állj, állj! Én nem vagyok varázsló! – emeltem magasra a hangomat.

– Pedig az kellene nekünk! Egy jó nagy varázsló!

– Én nem tudok mindenkin segíteni! Én csak rajtad tudok segíteni. Elmondom neked, hogy a gondolat vezeti az életedet. Amit magadnak kitalálsz, az fog teljesülni. Így uralkodunk magunk fölött és a világ fölött, mint az istenek!

– Ha én isten vagyok, akkor becsajozok egy istennővel! – kiabálta Ármin.

Az osztály nevetett. Ez annyira bölcsen hangzott, hogy nem tudtam mit felelni. Megadóan széttártam a kezemet.

– Tanár úr, ez egyes! Üljön le! Egyes! – kiáltozták a gyerekek. Az általános hangzavarban véget ért az óra. A hárfa együttest gyorsan feloszlattam. Köddé!

Egyenként, libasorban felmásztunk a hosszú vaslétrán a felszínre. Phű, de világos van itt fenn! Odalent mennyivel színesebbnek tűnik a világ!

A szabadban megszólalt a kövér Ármin: – Tanár úr, kérem… Nem rajzolna nekem azzal a csodálatos lángszóróval egy égő cigarettát?

Megpróbáltam, de nem sikerült. A felszínen valahogyan nem működött a dolog.

*

Az osztály tagjai elköszöntek egymástól. Senki nem ment haza. A gyerekek elmentek lógni a közeli bevásárlóközpontba. Ketten könyvtárba készültek, Ármin sörözni indult a haverokkal. Hermina a moziba menő csapatot toborozta. Egy valaki, akinek diszkrécióból most elhallgatom a nevét, szexshopban akart vásárolni. Mi ketten, Piroskával a Vidám Parkba mentünk.

Erősen alkonyodott. Az Állatkerti sétányon már világítottak az utcai lámpák.

– Micsoda ósdi ötlet! – húzta a száját a kedvenc tanítványom. – Senki nem jár a Vidám Parkba! Ráadásul este!

– Kalandpark! Majd meglátod, milyen izgalmas lesz! – biztattam a fanyalgó szépséget.

Igazam lett. Rigolettó megmondta előre! Amikor beléptünk az éppen záráshoz készülő parkba, azt láttuk, hogy ott bent mindenki alszik. Aludt a kasszásnő a pénztárban, éppen csak odatolta nekünk a visszajáró pénzt, és már álomba bukott. Szendergett a beengedő bácsi, miközben eltépte a jegyet. Horkoltak a biztonsági őrök a széken ülve, mellükre hajtott fejjel. Lábuknál szundítottak a farkaskutyák. Mintha Morfeusz birodalmában jártunk volna! Ő volt az álom istene a görög mitológiában.

A bejárattól balra ott állt az a régi körhinta. De hiszen ezen én még gyerekként hajtottam! – Nézd! Milyen gyönyörű! Most még szebben ragyog, mint akkor, hiszen restaurálták! – Piroskát máris húztam a körhinta felé a karjánál fogva.

– Erre felülünk!

De mi lesz, ha a körhinta megindul? A csengetésre mindenki fölébred! És ha a körhintás angyalok belefújnak a szájuk előtt tartott trombitába? Az olyan hang lesz, amely mindenkit fölébreszt! Meghasad a csend, kiesik belőle a mennyország, lefolyik a földre, feltámadnak a halottak! Miközben mi a körhintán szédülve körözünk… Jaj!

Halkan, hogy fel ne ébresszünk senkit, beültünk Piroskával a körhinta egyik angyalos hintójába. Egymás mellett szorosan ültünk a piros műbőr ülésen. Éreztük, hogy az angyalok valakit várnak. Valakit, aki hamarosan megérkezik.

Egy perc sem telt belé, és egy csuhás pap bukkant fel a hintónk előtt. Az arcára árnyékot vetett a csuklya. De én azonnal felismertem, mert láttam őt felszállni a villamosra a Gellért téren! Személyesen magister Moxius állt előttünk. Szigorúan ránk nézett és zengő, tiszta hangon azt mondta:

– Steinwald Piroska! Akarod-e, hogy az itt jelenlévő… – Hozzám fordult: – Hogyan is hívnak téged, fiam? – Rigolettó! – súgtam halkan. – Igen, igen. Rigolettó! Steinwald Piroska, akarod-e, hogy az itt jelen lévő Rigolettó téged feleségül vigyen egy körhinta-utazásra?

– Akarom! – felelte Piroska.

Moxius mester hozzám fordult: – Téged nem kérdezlek, mert tudom, hogy ezt akarod. – A mester intett az angyaloknak. A gipszből formált trombitások a szájukhoz emelték a hangszerüket, és egy olyat fújtak belé, hogy… Mindenki tovább aludt!

A körhinta hirtelen megrándult. Élet költözött a lovakba. Erős lószag terjengett körülöttünk. Hangosan horkantgattak és toporzékoltak. Patájukkal kapálták a körhinta deszkázatát. Magister Moxius kettétört egy óriáskiflit, amit a bóbiskoló perecárus kordélyáról csent el. A felét a vezérló homlokára ragasztotta. – Legyél te az Unikornis! Gyía! – Csettintett a lovaknak.

Kitört a lázadás! Vágtázva megindultunk, de olyan erővel, mintha mozdony húzott volna minket. A körhinta, amelynek az egyik tükördíszes hintójában mi ültünk, kiegyenesedett. Leugrottunk a bennünket fogva tartó sínről és összevissza nyargalásztunk a parkban. Mi erősen kapaszkodtunk és szorítottuk egymás kezét, miközben engem a hányinger környékezett. Jaj, neeee! Eltakartam a szememet, mert azt láttam, hogy egyenesen megcélozzuk a Vidám Park kerítését. A körhinta lovai nyerítve kitörték a vaskerítést.

Zakatolva átmentünk a szemközti Széchenyi fürdőbe. Semmi belépőjegy; éjjel úgyis zárva tart a fürdő! Egyenesen belegázoltunk a szabadtéri medencékbe. Az egyikből ki, a másikba be! Fröcskölt körülöttünk a termálvíz! A körhinta figurák élvezettel mártóztak meg a nyitott medencékben. Az egyik kanyarvétel túlságosan gyors lendületétől Piroska és én kizuhantunk a körhinta kocsijából. Szerencsénkre a vízbe estünk. Piroska milyen szexi volt a piros bikinijében! Átkaroltam és magamhoz öleltem a nőt. A medence kellemesen meleg vizében megcsókoltuk egymást.

A víz valósággal forrongott körülöttünk. Fekete, mocskos iszapot dobott fel a víz. A körhinta trombitás angyalai, mint akik disznóvágásra készülnek, úgy tülköltek a hangszeren. Már késő volt, amikor felfogtam, hogy riadót fújnak. A nyitott fürdőmedencék körül hirtelen vészjósló csend lett. Minden mozdulatlanná dermedt. Kísérteties bugyborékolás támadt.

Elsőként egy kagylókból fonott korona jelent meg a víz felszínén. Majd három hegyes szurony. Aztán egy rettenetes szempár… Milyen fenyegető pillantás! A nagymedence vizéből méltóságteljes lassúsággal kiemelkedett Poszeidón, a tengerek istene. Fején kagylókorona pompázott. Háromágú villáján átdöfött hal vergődött. Iszap és moszat csöpögött szakálláról. Izmos karján kígyók tekergőztek. Kigyúrt felsőtestére mindenféle vízi gombák telepedtek. Rettenetesebben nézett ki, mint a poliporrú Davy Jones a Karib-tenger kalózaiból!

Poszeidón arca olyan szőrös volt, mintha farkas lett volna. Hatalmas fogak villantak elő a szájából, több sorban, mint a cápának. Ugyanakkor a lába olyan volt, mint egy lóláb! Patákban végződött! Még megrúg minket a víz alatt, villant át agyamon. De nem rúgott; mert Poszeidón, ez a farkasba oltott félelmetes tengeri isten a háromágú szigonyát éppen döfésre emelte. …Énrám!

Szerencsére nálam volt a fegyverem. Az én tűzesőt okádó műanyag golyóstollam! Amit ezzel lerajzolok, lángra kap, még ha víztől csöpög is!

– Piroska, hol van papír? – mekegtem. – Papírt ide! Gyorsan!

Gyönyörű kedvesem lekapta magáról a bikini felsőrészt. – Rajzold ide a bőrömre! – kiáltotta. Dacolva a szigony hegyével, odahajoltam az én istennőm keblére. Milyen szépséges és szeplőtlen ez a papír! Valóságos tabula rasa…

Behunyt szemmel a vízistenre pillantottam. H2O! S.O.S! H2O! Megadom magam… Hé, Poszeidón! Döfjél! Akkor minden… Elölről kezdődhet.

*

Elővettem egy papírt és levelet írtam a nagymamának. Mi történt hétfőn a szegény kis Rigolettóval? Felsoroltam:

1. A megállóban be akart kapni a Farkas.

2. Az igazgató ki akart rúgni az állásomból.

3. Motorral megléptünk az üldöző rendőrök elől.

4. Délelőtt berúgtam a kocsmában almaborral.

5. Elveszítettem egy igaz barátságot, de megnyertem egy lány szerelmét.

6. Az osztályomat vegytan helyett alkímiára tanítottam.

7. A Vidám Parkban kiegyenesedett a körhinta.

8. Találkoztam Poszeidónnal a Széchenyi-fürdőben.

9. És még egy könyvet is találtam a metrón.

Más nem történt különös. Alákanyarítottam a nevem. Csókol unokád! Leragasztottam a borítékot. Holnap feladom a levelet!

*

Holnap kedd. Ó, baszki! Hogy utálom a keddet! Akkor az első óra kémia. És megint ott állok majd a táblánál és senki se figyel rám, miközben magyarázom a tananyagot. Osztályom olyan tespedten hever a teremben, mint Géricault festményén, A Medúza tutaján a haldokló figurák.

Holnap feleltetés lesz, fiatalok! …Ki feleljen? Amíg lecsapni készülő sasként pásztázom az áldozatomat, mindenki összehúzza magát. – Akkor feleljen Steinwald Piroska! – Piroska feláll, kihúzza magát. Éppen csak ki nem szakad a pulóver a hegyes mellén! Belekezd a feleletbe: – Az atommag szerkezete… A részecskék és antirészecskék… A stabilitás, mint a világegyetem alapelve…

Hallgatom a mondókáját, miközben nem hallok semmit. Milyen lényegtelen mindez! Ha a világ a stabilitásról szólna! Amíg a szép Piroska beszél, magamban így szólok hozzá: – Piroska, kedvesem! Emlékszel, mikor együtt laktunk és te kávét főztél reggel nekem? – Szerencsére senki nem hallja a gondolataimat. Azonnal kirúgnának!

Szigorúságot erőltetek magamra és komoly hangon így szólok: – Hát ez nem sok! Hiányos ez a felelet! Üljön le! Egyes!

Az osztály felszisszen. Most, amikor vészesen közelednek az érettségi vizsgák?!

Még csak hétfő este van, de én már elképzelem magamban ezt a jelenetet. Na, gyerekek! Holnap kedd. Dolgozatot íratok veletek. A címe ez lesz: „Mi történt hétfőn Rigolettóval?” A premisszákat kérem számításokkal megindokolni! És egyenletekkel, meg anyagszerkezeti számításokkal, és a Mengyelejev-féle periódusos rendszerrel! …Ja, igen, és tessék mindent tudományosan megmagyarázni!

* * *

(Budapest, 2010. június 2.-9.)