Tarzan Zéró

Sosperoza Suites

1.

Egy fiatal nő, aki a legszebb az egész világon, elhatározza, hogy elmegy a híres festőhöz, hogy modellt álljon neki. Ez a nő, aki most még fiatal és a legszebb ezen a világon, modellt akar állni meztelenül annak a festőnek, aki most talán a leghíresebb festő ezen a világon.

Elindul ez a fiatal nő, hogy találkozzon a festővel. Nem tudja pontosan, hol lakik a festő. A festő vándor-fest az egész világon. Nehéz megtalálni a festőt. Ha rátalál, azonnal felismeri, hiszen ő az egyetlen festő az egész világon, kinek keze nem reszket, hanem egyetlen ecsetvonással megfesti őt, a fiatal nőt, aki most a legszebb ezen a világon. A nő elhatározza, amint odaér a festő állványához, feltárja testét, lemezteleníti magát, hogy kendőzetlenül, titkok nélkül álljon modellt az öröklét szépségében.

...De odajutni nehéz, nemhogy elindulni! A nő vándorol. Városról városra jár, országról országra megy, és nem leli a festő nyomát. Pedig a festőt mindenhol ismerik. Hallottak róla, és látták is tavaly. De a festő most nincs itt. A nő mit tehet? Továbbmegy és keresi a festőt, hogy kendőzetlen szépségében modellt álljon neki. Tavaly ez a festő itt lakott. Ebben az ágyban aludt. Itt állt a festő állványa. A nő mit tehet? A nő megszáll aznap éjszakára ebben a városban.

A nő megszáll egy másik városban is. Napról napra, éjszakáról éjszakára követi a festő nyomát. Azt reméli, egy napon megtalálja őt és az állványát, hogy lemeztelenítse szépséges fiatalságát, odaadhassa a látványt a festő szemének, és modellt álljon az öröklétben. Elképzeli, milyen lesz a pillanat, mikor a festő előtt feltárja gyönyörű kebleit, melyek feszesen ringanak mellkasán és hordozzák sötét rózsaszínbe hajló bimbóit.

De a festő most nincs itt. Csak vásznak és festékes tégelyek maradtak utána. A nő elhatározása erős. Elmegy a városból, hogy egy új városba térjen; hogy tovább vándoroljon a festő nyomdokán; hogy megtalálja őt.

Eltelik 10 év. Vagy 20 év telt el időközben? Ki mondja meg pontosan, hány év pergett el a lépések tengelyén? De a nő, aki most már öreg és száradtan sovány, mégis követi a festő lábnyomát.

Váratlanul egy bazárban találnak egymásra. Vagy a bűzlő halpiacon? Ott, ahová a kibelezett cafatokat hajítják? Igen. A nő ott talál a festőre. Részegen a szennyes lében pocsog. A nő, aki a vándorlástól elfáradt és meg is öregedett, azonnal ráismer a mesterre, mégha részeg is, mégha büdös is, és a szennyes lében fetreng.

A latrina mellett elérkezik a pillanat. A nő húsz év vándorlás után a festőnek feltárja kebleit.

A festő részegen fetreng. Oda sem néz, nemhogy ecsetet ragadna! Különben sincs már állványa. Eladta egy korsóért. Vászna sincs, festéke sincs, évek óta reszket a keze. Ő maga csontig részeg. Fetreng és gurul a földön ide-oda, mint a rongycafat. A nő áll, felfedett mellekkel. Lógnak a csecsei. Kérlelve szól a festőhöz: - „Fessél le! Fessed le a testemet!”

A részeg festő így válaszol: -„Aki vizet vesz, vegyen reggelt is! Aki reggel részeg, estére kijózanul. Akinek a mellei lógnak, igyon reggel vizet, mert estére ideér, és megöregszik!”

...Ez volt a válasz, mellyel a részeg festő lefestette az öreg és szikkadt csöcsű nő lelkét. A nő betakarta kebleit, és abban a pillanatban, amikor ruhával betakarta, ott helyben meghalt.

2.

(Sosperoza)

Megkérdezték a haldokló mestert, hogy mi az a sosperoza. Magyarázná meg a szó eredetét, mielőtt meghal, hogy a hátramaradottak tovább adhassák a szót, mint a mester örökségét. Itt a szobában a haldokló ágya körül mindenki várja a magyarázatot. Mi az a sosperoza? Egyedül a mester tudja a jelentését.

A haldokló mester felemelte fejét a párnáról. Minden erejét összeszedte és suttogva kiáltotta: -A sos... peroza... az valójában... a ... – Eddig jutott a szavakkal, amikor feje erőtlenül lehanyatlott és kilehelte lelkét.

A hátramaradottak összesúgtak: -Mit mondjunk az örökösöknek? Ki tudja, mi az a sosperoza, ami valójában nem más, mint... – Tanácstalanul egymásra néztek az összegyűltek, mintha egymástól remélnék a magyarázatot. Találgatták a szó eredetét. De mindenki csak tippelt, vajon mi lehet a sosperoza. Többen arra gondoltak, hogy a szó valójában onnan származik, hogy... Mint az az izé, na... Itt van a nyelvem hegyén, csak valahogyan nem tudom kifejezni... Sosperoza, az a valami, ami, hogy is mondjam... Szinte látom magam előtt... A formája olyan, mint... Mint ennek a valaminek a formája, amely csak a sosperozát jellemzi... Mert ilyen formája csak a sosperozának van. Ezt pedig mindenki tudja, aki látott már sosperozát. Tehát nem kell magyarázni sem. Mondjuk ki nyíltan: ilyen a sosperoza, és kész.

Most, hogy megtaláltuk a szó értelmét, örökül hagyhatjuk ezt a bizonyosságot az utánunk következőknek. Mi a sosperoza? Milyen nevetséges kérdés! Mostantól akár ujjal is rámutathatunk: ez a sosperoza. Tessék!

3.

(A sánta és a vak - perzsa mese nyomán)

Az erdőben kinéztem a fa mögül, és láttam, hogy az ösvényen ketten közelednek. De nem egymás mellett, vagy egymás után jöttek, mint mások tették volna, hanem ezek ketten egymás nyakában ültek. Pontosabban: csak az egyik, a kövérebb ült a sovány nyakán fent a magasban.

Amikor kinéztem a fa mögül, azt is láttam, hogy kettejük közül az egyik vak. A sovány nem lát itt lent, de aki a nyakában fönt ült, az volt kövér. Ő onnan fentről mindent látott és szavakkal dirigálta társát, a vak embert, aki a botjával kopogtatta az ösvényt.

Ezek ketten elhaladtak a fa mellett, ahol én leselkedtem. Jól hallottam, mit beszélnek. Ezt beszélték: „-Merre menjünk, testvérem?” –kérdezte az alsó, aki nem látott semmit a világból, csak tapogatta maga előtt a botjával az ösvényt. A nyakában ülő sánta a magasban szerteszét tekingetett. Kereste az irányt, merre menjenek. A látó így felelt: „-A költészet megmutatja a követendő irányt! Menjünk arra, hol a szavak hajnala bíborra festi az éjszakát! Haladjunk jobbra! Haladjunk balra! Kövessük a költészet szép csillagát!” – A kövér így válaszolt, és fent ült a vak ember nyakán.

A vak ember lassú léptekkel haladt tovább. Botjával verte maga előtt az ösvényt. „-Jobban látsz te odafentről, kövérre hízott lusta testvér. Mondd meg nekem, merre menjünk? Mit keressünk? Hol találjuk a boldogság kövéééét?”

A látó ezt gondolta magában: „Fogalmam sincs. Ha megmondom neki, nem visz tovább. Ledob a nyakából és mehetek gyalog.” Fennhangon így válaszolt: „-Itt vagyunk közel a célhoz. Ne csüggedj, vak testvér! Pár lépés, és rátalálunk arra, amit kerestél! Haladj tovább erre!” – Kezével elfordította a vak fejét. Vették azt az irányt.

A vak ember botjával az ösvényt tapogatta. A bot beleütközött valamibe. A vak odanyúlt és érezte, hogy egy hatalmas gyémántkövet tapint. Örvendezve felkiáltott: „-Megtaláltam! Megtaláltam a költészet szép csillagát! Érzem, milyen forrón ragyog, mint a fagyott vak, aki én vagyok!” – A gyémántot örvendezve a tarisznyájába süllyesztette.

Leszólt a kövér fentről: „-Én mondtam, hogy erre jöjjünk. A gyémánt az enyém! Engem illet. Adjad nekem! Adjad nekem!” – „Dehogy adom. Én találtam. A gyémánt az enyém! Enyém a költészet csillaga. Az enyém, az enyém, az enyém, az enyém!”

A kövér látó azt gondolta magában: „Erős ez az ember. Ha vitatkozom, ledob a nyakából és mehetek gyalog.” Fennhangon így válaszolt: „-Legyen, ahogy te akarod. De vigyél tovább. Erre!” – A kezével ismét elfordította a vak fejét.

Jól láttam a fa mögül, hogy arra mentek tovább. A vak ember lassú léptekkel haladt, és botjával verte maga előtt az ösvényt. A kövér ült a vak nyakában és a költészetről fecsegett: „-A költészet csodára képes! Kijelöli az irányt! Életünk ragyog a fényben. Kövessük szívünkkel az irányt! A szíííív látja azt, ami a szem előtt fel nem tűnik. Dú-bi, dú-bi, lá-lá-lá! Dú-bi, dú-bi, lá-lá-lá!”

A vak ember hirtelen megtorpant, mert botja valamiben megakadt. Odanyúlt és érezte, hogy egy még nagyobb, még súlyosabb gyémántkőre akadt. Máris szólt neki a látó a nyakából: „-Add ide a gyémántot! Ez a második engem illet! Én mutattam neked az irányt!” – „Dehogy adom! Én találtam. A gyémánt az enyém. Az enyém, az enyém, az enyém, az enyém!” – És belesüllyesztette ezt a követ is a tarisznyájába.

Ekkor a látó azt gondolta magában: „Belevezetem a szakadékba és leugrom a nyakából.” Fennhangon így szólt: „-Legyen így, testvérem! Tiéd a gyémánt. Most váltsunk irányt! Menjünk erre!” – És ismét fordított a vak ember fején.

A fa mögül, ahol én álltam, már egészen kicsinek tűnt alakjuk a távolban. Szerencse, hogy a látó a vak nyakában ült, és alakjuk magas volt, különben figurájuk elenyészik a távolban. De így láttam, hogy mentek, haladtak tovább. A vak, aki botjával tapogatta maga előtt az ösvényt, harmadszorra is felkiáltott.

„-Beleütközött a botom egy drágakőbe! Harmadszorra is én találtam meg a költészet csillagát!” – És gyorsan eltette tarisznyájába a követ a másik kettő mellé.

Leszállt ekkor a sánta a vak ember nyakából. Így szólt a vakhoz: „-Szabad vagy! Szabad vagy! Szabad vagy! Szabad vagy! Arra mehetsz, amerre akarsz. A három gyémánt a tiééééd! Cserébe add ide a botodat! Jól megvakítom magamat. Mert olyan ostoba vagyok, mint a fasztalan majom, mint a hasztalan malom.”

A vak tétován nyújtotta a botot a sántának. Ez pedig a botot a saját szemébe szúrta és megvakította magát. Ordított fájdalmában. Ezt ordította: „-Most már én is vak vagyok! Én is megtalálom a költészet csillagát! Én is megtalálom a kincseket! Jaj, jaj, jaj, de fáj!”

Amikor a kiáltozás elhalkult, a vak ember megkérdezte a másik vakot:

„-Merre menjünk testvérem, tovább?” – Mindketten tétován toporogtak, forogtak az ösvényen, maguk körül, egyhelyben. A fa mögül jól láttam, hogy lassú, de határozott léptekkel elindultak a szakadék felé. Bastard of Beat! Bastard of Beat! Bastard of Beat! Bastard of Beat!

4.

(Mobato Veixi)

Az író témahiányban szenvedett. Nem jutott eszébe semmi. Kitalálta, hogy elutazik hazájától messzire, talán a környezetváltás kisegíti a gondolathiányból.

Becsomagolt a bőröndjébe egy tollat, meg egy csomó papírt. Semmi egyebet nem vitt magával, csak ezeket az eszközöket, melyek a távoli messzeségben segítenek majd az új gondolatok megtalálásában. ...Talán.

Koreába utazott, mert az a földkerekség túlfelén van. Pontosan a túlfelén! Jót tesz fejének a messzeség, reménykedett az író, és kényelmesen elhelyezkedett a szállodaszobában. Kicsomagolta a papírt és a tollat a bőröndből. Az asztalra tette az írószerszámot. A fehér papírlapokra fektette, méghozzá átlós irányban és kinyomott tollheggyel, ha valami gondolat az eszébe ötlik, azonnal kézre álljon. És figyelmesen várakozva ült az asztalnál a szállodaszobában, hátha eszébe jut valami.

Kinézett az ablakon. Nézte a forgalmat. A nyüzsgő, telített utcát, a párolgó kifőzdéket, a tolakodó reklámfeliratokat, a sorban álló, üres taxikat, a kartonpapírgyűjtő kordét toló szikkadt csavargókat, a szemben lévő amerikai gyorsétkezde bejáratánál lebzselő, tarka sportcuccokba öltözött fiatalokat, kik borzolt hajviseletükkel kólát szürcsölve modernnek érezték magukat, a kocsijuk vészvillogóját az úttest közepén hanyagul kicsapó árurakodókat, kik a forgalmat még zsúfoltabbá és szövevényessé tették, a millió robogót, mint motorikus muslincákat, melyek nyergében néha egész családok pöfögtek, nézte az őket türelmesen kerülgető autóbuszokat, a járdán napernyővel sétáló nénikéket, a mosolyogva hunyorító palacsintaárust, az egyenruhás iskolás lányokat, a fehér kézelős rendőrt, ki megvadult kanárimadár módjára sípolt az útkereszteződésben és karját megállás nélkül lengette, a nyakkendős, nyírott hajú bankalkalmazottakat, akik fényes cipőben, sietős léptekkel igazolták fontos teendőiket, a sózott és merev polipdarabokat kínáló halárust, a ragacsos édességeit legyezgető cukorkaárust, a szemben éppen nyitásra készülődő luxus cipőbolt kirakatát, hol az üvegen át jól látszott, bent éppen eligazítás folyt a felsorakozott, egyenruhás alkalmazottaknak, az állatkereskedés alkalmazottját, aki az úttest lefolyónyílásába vödörnyi trágyás vizet zúdított, nézte az árnyékot a járdán és nézte a szemfárasztó napsütést és nézte mindazt, amit a szemével az ablakon látott.

Az író nézett ki a szálloda ablakán, Koreában. De nem jutott eszébe semmi. Nézett ki az ablakon, és arra gondolt, hogy nem jut az eszébe semmi.

Másnap is kinézett az ablakon, és azután is kinézett, minden nap. De mindössze két szót írt a papírra. Mobato Veixi. És ezt is csak úgy, játékos ráérzésből! Két szó a világ túlsó felén. Hat nap alatt! Két rövidke szó kilencezer kilométerért cserébe. Érdemes volt ilyen messzire elutazni?

Csalódottan hazatért az író. Nem is nagyon híresztelte hazajöttét. De aztán a felesége benyitott a lakásba (a virágokat akarta meglocsolni), és akkor kiderült, hogy az író már napokkal ezelőtt hazaérkezett. A felesége megkérdezte tőle, mit írt Koreában. „-Két szót. Mobato Veixi.” – felelte az író. Amikor kimondta a szavakat, a szoba átváltozott virágos mezővé. A jelszóra a parketta réseiből sárga kankalinok nőttek. Igen, mert ez a két szó varázsige! Mobato Veixi, ha kimondják hangosan, azt jelenti: „Üres a fejem.” Van helye az új gondolatoknak!

5.

(Az ametiszt lány)

Véletlenül tértem be a boltba. Nem akartam venni semmit. Főleg ásványokat nem. Mert ez egy ásványi köveket árusító bizsubolt volt, melynek kirakata előtt ácsorogtam. Éppen arrafelé sétáltam, csak úgy, céltalanul, miért ne?, mikor a kirakat az utamba került. Belebámultam és ott ragadtam. Nem tudtam ellépni onnan, közömbösen továbbmenni, hátratett kézzel elsétálni, félrenézni onnan. Valami erő, valami finom vonzás ott tartott, a kirakat elé ragasztott. Csak bámultam befelé a kirakat üvegén. A tekintetemet mágnesként vonzotta egy kő, a kirakatba tett, szokatlanul méretes, halványlila ametiszt. Az eladólány a kő fölé hajolt. Elmélyülten gyönyörködött és nézegette a követ. Nem sejtette, hogy az üvegen át valaki nézi őt.

Megnéztem alaposan. ...Gyönyörű lány volt ez az ametiszt nő! Fiatal, fehér bőrű szépség. Haja copfba fonva a hátán nyugodott. A pultra hajolt és a követ nézte. Feneke szépen domborodott. Feszülő nadrágjából kitüremkedett a finom fehérnemű pereme. Dereka csupasz, még a szőke szőrpihéket is láttam a kirakatüvegen át. Most ez a divat, ez a rövid csípőnadrág, mely a derekat takaratlanul hagyja. ...Vajon hogyan lehet mindent ily szemérmetlenül megmutatni, kitárni, nem rejteni ruha alá a pillantások elől, melyek a férfiak szeméből sugároznak a kirakatüvegen át?! Higgyék el, nem akartam én semmit se venni. Sem ametisztet, sem eladólányt. De ez a nő, ahogy a pultra tett ametiszt kő fölé hajolt, valósággal megbabonázta tekintetemet. Magára vonzotta és nem tudtam levenni onnan.

Szégyelltem magamat a kirakat előtt. Mit nézem én ezt a nőt, aki a követ nézi?! Ruhája vágatába éppen beleláttam. Mellei ráhullottak a pultra. De szépen domborodott az a puha kötőszövet! ...Mit érdekel engem?! Hadd nézze, hadd vizsgálja azt a féldrágakövet, mit érdekel engem! Ez a lány... A lány érdekelt engem.

Kezem már a kilincsen nyugodott. Beléptem a boltba. A lány fel sem nézett, nem emelte ki pillantását a kő tüzéből. Fogoly volt. Tekintetét az ametiszt kő tartotta fogva.

Egyedül mi ketten voltunk a boltban. Közelebb léptem a pulthoz, melyen az ametiszt követ nézegette. Szorosan a lány mögé simultam. Kezemmel finoman rásimítottam domborodó nadrágjára. A lány most sem szólt semmit. A nadrág gombját kerestem. Ó, mennyi gyönyör, mennyi puhaság volt a meleg hasát végigsimítanom..! Finom kis pocakja volt, nem túl izmos, inkább puha, mint egy párna, mint egy anyaöl, mely védelmet nyújt. Kikapcsoltam a gombot. Gyengéden lejjebb toltam a feszes nadrágot. Ujjam már az alsóneműben kutatott... A puha szőrök között játékosan elidőztem. Vigyázva, hogy fájdalmat ne okozzak, egy finom ujjmozdulattal összecsippentettem csiklóját. A lány halkan felnyögött. Eltaláltam, telibe nyilaztam női lényegét! Finoman és lassan, szerelmesen, mint ahogyan a fény játszik a drágakőben, morzsoltam az érzékeny pontját. A lány követte ritmusomat. Együtt lélegeztünk. Éreztem, hogy teste forró... Mégis egyre forróbbá melegedett a teste, a húsa, fehér gyöngesége, melyet ujjaim fogságában tartottam. Gyötörtem, egyre erősebben gyötörtem a lába közét. Hullámzott a gerince az élvezettől.

Saját kezével tolta le a bugyiját. Tompora meztelenül reszketett előttem. Milyen édes-sós illata volt! Jobb seggfelén apró tetoválás. Pillangó, mely nem repül. Éreztem, hogy nem tudok többé ellenállni, nincsen megfontolás, nincsen ész, nincsen semmi, csak a vágy, mely arra tör, hogy egyesül... Kigombolkoztam én is.

Belehatoltam a lány testébe. Mélyen és durván, teljesen, ameddig csak tudtam, tövig belesiklottam a lányba. Leigáztam! Halkan felnyögött. Elismert vezérének. Ágyékommal gyengéden megtaszítottam. Megfogtam puha melleit és finoman összeszorítottam. Eggyé váltunk az eladólánnyal a drágakőbolt pultján. Fel sem ötlött bennünk, hogy a kirakaton bárki benézhet. Most mi ketten egyek vagyunk. Szemérmetlenül. Szerelmesen. Ismeretlenül.

Erős lökésekkel végeztem a dolgot. Vergődött, vergődött a lány! Átadtam testem folyadékát az ő testébe. Összekeveredtünk. Egyesültünk. Némán, mozdulatlanul, erősen szorítottuk egymást. Megállt az idő. Mi, együtt, akkor nem voltunk sehol.

Már nem vergődött szorításomban a lány. Megpihent, a görcs kiengedett. Haja leomlott a válláról. Ráhajoltam meztelen hátára. Mellkasommal hozzásimultam fehér bőréhez. Éreztem, hogy a lány forró teste kihűlni kezdett. Teste átlátszóvá vált. Rádőlt a pultra és nem mozdult. Talán megpihent? Talán ametisztté változott? Teste halványlila színű áttetszővé lett. Teste, ez az előbb még forró és kéjvágytól fűtött test, most egészen kihűlt. Teste valósággal kihidegült. Teste merev lett és szagtalan. Kemény, csillogóan fényes és átlátszó halványlila lett a lány teste. A lány ametisztté változott! Egy ember nagyságú, hideg drágakövet simogattam! A formája olyan volt, mint a meztelen nőé, akit az előbb... De hiszen nem akartam én semmit se venni, ásványokat se, semmit sem tenni... Csupán nézelődni, sétálni akartam.

Ó, gyönyörű eladólány! Kővé változtál! Drágakő lettél, halványlila, átlátszó ametiszt! Hogyan fogok elszámolni apádnak, ha nem mész haza vacsorázni? Ha ma este nem kanalazol odahaza lencsefőzeléket? Te átlátszó kővé lettél! Hasadban a lencse látható lenne, de neked már nincs szükséged ostoba anyagokra. Merevvé lett tökéletes szépséged rabul ejt, a kérdések elhalkulnak!

Felnéztem a bolt mennyezetére. A plafonon ott ült a pillangó, mely a lány fenekéről elrepült. Életre kapott a tetoválás, és most szerényen, érzékeny szárnyrezegtetéssel a mennyezeten remegett a pillangó.

Kinyitottam az üzlet ajtaját. A léghuzatban a pillangó szárnyra kapott és kirepült a szabadba. Egy kicsit zizegett a levegőben a kirakat előtt, mintha így fejezné ki, hogy mégiscsak ide tartozik, és huss!, egyszer csak nem volt ott. Elrepült.

Megigazítottam ruházatomat és még egyszer, utoljára végigsimítottam a mozdulatlanná dermedt drágakő hátán. Te gyönyörű ametiszt lány! Milyen tökéletesen sima voltál! Egy szobornak lettem szerelmese.

Csendesen kiléptem az utcára. Finoman becsuktam a bolt ajtaját. Hátra kulcsolt kézzel, ahogyan az urak szokták, lassan elsétáltam a kirakattól.

Tudom, hogy ez a dolog hihetetlennek tűnik. De akkor is így történt. Szóról szóra ez történt, ezen vitatkozni nem lehet, ...mert nem lehet, és kész.

***