Nazrat Óréz:

Szexaterra

(baszföldi mesék)

fordította: Tarzan Zéró

1.

A termálszűz. Volt egy lány a mi falunkban, aki beleült a lavórba és a hideg vizet felmelegítette maga alatt. Olyan forró volt a puncija, hogy még a fű is kiégett alatta, ha leült pihenni. A szűz naphosszat egy vasszéken üldögélt szomorúan. A leány apja pedig nagy ravaszul marasztalta őt az ülésben, mert a székből a meleget egy kábelen át a villanyórába vezette. Így aztán nem kellett a fényért fizetni.

Hanem a polgármester fülébe is eljutott a nemfizetés híre. Elment a lány apjához, hogy valamiképpen egyezségre jussanak. Ne lopják már az áramot a mi falunkban! A polgármester azt javasolta, nyissanak termálfürdőt. A lány csak ülne naphosszat a medencében, és melegedne a víz. Cserébe ingyen szappan, friss törölköző jár és naponta negyven pár virsli üti a lány markát. Mi erre a válasz?

Hümmögött a lány, de nem kérdezte, mit tegyen annyi sok virslivel! Csak bazsalyogott szerényen. Ha van szappan, csúszik az a virsli, gondolta magában, úgysem látják az emberek, mire használja a virsliket a víz alatt.

...Szerinted mire használta a lány a virsliket? Megmondom én teneked. ...Megette! Megette mind egy szálig a negyven pár virslit, még haza is vitt belőle. De akkor kihűlt a medencében a víz, mert kiszállt belőle a lány. De ha megette a virslit mind, akkor hogyan jutott haza is belőle? Van itt néhány kérdés, melyben csak a fantáziánkra hagyatkozhatunk. ...Nemde? És én honnan tudom mindezt? Onnan, hogy ez a mi falunkban történt!

2.

A feneketlen punci. ...De bezzeg meglepődött ám a huszárlegény, amikor a királykisasszony letolta előtte a bugyiját! Mert nem volt rajta fenék. Csak elöl feketéllett a bozontos punci. „Miféle feneketlen punci ez?!” – gondolta magában a katona. De mire kigondolta ezt, már a lágy része megkeményedett. – „Ha má’ eccö’ elkardoztam idáig, kinyalom én ezt a puncit, még ha nincsen is feneke!” Azzal nekiveselkedett a tevésnek. Hanem a jó huszárlegény orrcimpája beleakadt nyalás közben a királykisasszony punájába. Nem tudta kirántani onnan, olyan szorosan beleakadt. Szegény huszárlegény, nem tudott kiszabadulni. Hiába fújtatott nagyokat, egyre jobban belegabalyodott oda, és bizony fogoly maradt.

Kiáltott a királykisasszony a szolgákért hangosan. De a palota olyan hatalmas volt, hogy nem jutott a kiáltása messzire. A huszárlegény meg ott sínylődött a királylány lábai között. -Megfullad! Megfullad! – kiabált a királylány, ahogy a torkán kifért. – „Micsoda varázslat ez?!” – gondolta fuldoklás közben a katona. – „Biztosan a gonosz mostoha műve!” – De mire végiggondolta ezt, a katona meg is fulladt a királylány lába közében. – „Szegény katona! És szegény én!” – gondolta a királykisasszony. – „Most mi lesz? Így fogok a templomba járni vasárnaponként, hogy lábam között lóg a katona?” – Azzal kért a jó királyleány egy csomag papírzsebkendőt az öreg királytól, aki bezzeg ott hallgatózott végig a paraván mögött. Addig fújogatta orrán a levegőt, addig szipákolt és harákolt, addig köszörülte a torkát és addig terpeszkedett, míg fölszívta testébe a katonát. Úgysem volt feneke, elfért annak helyén a katona. Akkor a királykisasszony a szoknyáját elöl ráborította a bokájára, lám, meg sem látszott, mi történt a minap. Voilá!

3.

Pimpernel a súlyzóklubban. Ez a Pimpernel még nagykorában is olyan nyápic maradt, hogy gyereknek nézték őt az emberek. Pedig főhadnagyi rangban szolgált a rendőrségnél. Pimpernel jegy nélkül utazhatott a buszon. Ha jött az ellenőr, elvékonyította a hangját és azt hazudta, az óvodába megy. Valójában munkába ment a rendőrségre.

Egyik este lement Pimpernel a sarki súlyzóklubba. Itt most a muszkliját kigyúrja! Zárás előtt Pimpernel egyedül edzett a teremben. Látja ám, hogy a sarokban egy nagytestű kövér nő meztelenül emelget. „Mez-te-le-nül”, szótagolta Pimpernel, és az ujján kiszámolta, hány szótag ez. Azt gondolta, ez alatt megnyugszik. Mert felajzotta vágyát a meztelenül súlyzózó kövér nő! Csak úgy remegtek a hájas csöcsök a százötven kilós súly alatt! De a szépség mégiscsak kinyomta a fekete súlyt a feje fölé. De hiába volt résen a Pimpernel! A kövér óriásnő ledobta a földre a fekete súlyt, még a padló is beleremegett, és elkapta Pimpernel sovány kis testét a hatalmas csöcseivel. Tudott fogni velük. Beszorította a szuszogó Pimpernelt a két hatalmas hegység közé. Mély hangon rárivallt a főhadnagyra: „-Egyedülizd meg a seggemet!”

Látta Pimpernel, hogy nem menekülhet. Zárás előtt egyedül van a túl erős óriásnővel a néptelen súlyzóklubban. Ha nem akart pusztulni, nem volt mit tenni: nekilátott a feladatnak.

Előrántotta Pimpernel a varázskígyót a gatyából. Dagadt, dagadt, dagadt, nőtt, hullámzott, hurkot vetett, növekedett, pumpált, pum-pumm!, emelkedett a kígyó feje a magasba, egyre magasabbra, már-már a plafonig ért. Mert mondjuk meg nyíltan, mondjuk meg őszintén, mondjuk meg kertelés nélkül, hogy hatalmas nagy veres fasz lógott a soványka Pimpernel lába között. De hiszen már nem is lógott, hanem oszlopként meredezett! Valósággal alátámasztotta a súlyzóklub mennyezetét a Pimpernel kígyója! Hát ezért volt olyan sovány és nyápic ez a szegény főhadnagy, mert az összes húsanyag, mely a testét kitöltötte, bizony, a pöcsébe jutott.

Elcsodálkozott ám a kövér óriásnő! De elégedett volt az eredménnyel. Pimpernel pedig nem szólt senkinek. Tudott titkot tartani, hiszen rendőr volt.

Az egyedülizés különben jól sikerült. Ekkora nagy pöccsel még egy kövér óriásnőt is jól meg lehet baszni. De a továbbiakban hogyan élt a túl sovány és kistestű Pimpernel a túl erős és túl kövér óriásnővel, az már egy másik történet, melyben nincsen semmi punci és semmi pöcs, csak vér, izzadtság és könnyek.

Ahogyan Sir Winston Churchill mondta: „I have nothing to offer but blood, toil, tears and sweat”. Meg egy kis cukorpor. Igen, egy csipetnyi csak, de cukorpor is volt abban a másik történetben, melyet most nem mondok el. ...Mert nem mondok el, és kész!

4.

A pórul járt borbélylegény. Hej, felvidámodott a szomorú borbélylegény, amikor leült a székébe Juliska! „-Hol nyírunk és mennyit nyírunk?” – kérdezte a lánytól. Az hátradőlt a székben, a lábát feltette a pultra és így felelt a szomorú borbélylegénynek: „-Fodrászold meg a lábam közét!” – Azzal letolta bugyiját.

„-Hej, de nagy itt a szőr!” – rikkantotta a borbélylegény és felvidult. Mert szép volt az a punci, mint egy jól formázott háromszögletű kalap! Elröppent a borbélylegény szomorúsága egy szemvillanás alatt. Szaporán csattogtatta ollóját. Nyissz-nyassz! Nyissz-nyassz! Nyissz-nyassz! Nyírta, csak nyírta a fekete bokrot. Pengedezett a legény kezében az olló. Csitt-csatt! Csitt-csatt! Csitt-csatt! Súlyosan hallgattak a kopaszok, akik a fodrászatban várakoztak. Lélegzetet visszafojtva nézték, hogyan fodrászolja a tüstergő borbélylegény a Juliska punciját azzal a szapora kezével.

Juliska eközben sóhajtozott a székben. „-Nem szűnik a szőr! Minden vágás után még erősebben nő! Szaporábban dolgozzál, te borbélylegény! Jobban pengedezzen kezedben az olló!”

...De hiszen füstölt már a szerszám a borbély kezében! Izzadt a legény, csorgott a hátán a verejtékvíz. Már nem is egy, hanem két kézzel dolgozott. Jobbal csattogtatta az ollót, bal kezével meg egy fűnyíró gépet tologatott ide-oda Juliska lába közén. Nemhogy ritkásodott volna, de a fekete tekervények vadabbul kacskaringóztak a lányból, mint a nyírásnak előtte. Valóságos erdő nőtt ki a Juliska lába tövén! Derékig állt már a szorgalmas borbélylegény a lenyírt szőrben. Derekasan küzdött, de a tisztást mégsem látta, mert rögvest utána nőtt a gyapjas bozót. Az üzlethelység mennyezetéig nőtt és kitöltötte a legapróbb réseket. Olyan volt, mint egy indákkal befont, évezredes épületrom. Olyan volt, mint az Anghkor Vat Kambodzsa dzsungelében.

Már a tükröt is befonta a vastag, sűrű gyapjúerdő. Nem lehetett a tükörben semmit sem látni. Eltűnt a vidám borbélylegény, ollócsattogás sem hallatszott és nem voltak már sehol a várakozó kopaszok. Juliska tölcsért formált a kezéből.

„-Hahó! Hahó!” – hallózott a lány a túlélőknek. Semerről sem érkezett semmi válasz. Felkapta a földre esett ollót és nyissz!, levágta a szőrszálakat saját magán. Azzal fölhúzta a bugyiját és csöndben kiszelelt a borbélyműhelyből. Betette az ajtót maga mögött, még csak nem is fizetett. Ez bizony nem szép dolog!

5.

A szakácsverseny. Elhatározták a falu szakácsai, hogy főznek egy szexuális levest. Ki tud olyan levest főzni, hogy aki abból csak egyetlen kanállal is merít, csak egyetlen falatot is eszik, annak nyomban elfüstöl a fasza? Legyen az a leves mindennél forróbb! Legyen az a leves mindennél ízletesebb! Na, ki tud ilyen levest főzni, he? Induljon a verseny! A győztes elutazhat Hajdúszoboszlóra.

Nekiláttak a szakácsok, hogy kondért keressenek ehhö’ a nagy szexuális leveshő’. Járták a falut és becsöngettek a házakhoz, kinek van egy nagy kondérja, melyben megfőhet a leves.

...Bezzeg a Juliska már tudta, hogy az ő kertajtajában is megállnak a szakácsok! Juliska rábazsalyogott a legényekre, akik a kertajtónál szerényen szabódtak. „-Mit akartok, ti szép szakácslegények?” – „Kondérért gyöttünk, néne! Adjon kondért a levesünknek!” – „Gyertek be, ti szép szakácslegények!” – válaszolt a Juliska illedelmesen, azzal berántotta őket a tisztaszobába, egyenesen az ágyba, csak azért nem ütötték meg magukat, mert sok dunna volt benne.

Elindult a párnacsata a tisztaszobában! Oda-vissza, meg elölről hátra cifrázták. De a jó Juliska nem fáradt el! Annyi sok kondért adott a szakácsoknak, hogy azok nem győzték a töltögetést. A legények nyitott szájjal, verejtékezve dőltek ki a párnacihából. A jó Juliska szórta a cifrázatokat, mint a tűzijáték. „-Adom ezt a kondért! Dugja bele a fakanalát! Adom még ezt is! Kendnek adom ezt is, meg ezt is!”

Látták a legények, itt nem segít más, csak a menekülés. De mikor az egyik kövér szakács kimászott az ablakon, a Juliska-leány utána markolt és visszahúzta. Rálovagolt a legény nyakára és körbe nyargalt a tisztaszobában. A pórul járt szakács nyárászkodott: „-Adtam már kolbászt többször is a kondérba! Most abáljanak a többiek! Nyalják ki a kondért ők! Hahh, hahh, hahh!” – lihegte a legény, miközben Juliskával a nyakán a szobában körbe-körbe futott.

Bezzeg a többi szakácslegény szótlanul a komód alsó fiókjában reszketett! Jaj, csak a párnák meg ne gyulladjanak! Jaj, csak az ágy tüzet ne fogjon! Mert látták ők is a rejtekhelyről, hogy a Juliska beizzott. Annak a leánynak olyan tüzes volt a kondérja, hogy meg se kellett gyújtani a gázt alatta! Égett magától, megfőtt benne a leves. Fortyogott!

Abálták a legények a levest. Minden erejüket beleadták abba a levesbe! Keverték, gyúrták, dagasztották a levest! Ülepítették. A leves meg fortyogott. Jól megfőtt. Megkelt. Átsült. Elkészült a leves. A legények utolsó erejükkel leemelték a kihűlt Juliskát a dagadt szakácslegény nyakából. Az meg begörcsölt és orra bukott.

Kitolták a hatalmas kondért a falu főterére a tántorgó szakácslegények. A fáradtságtól jobbra-balra dőltek és haraptak a fűbe. Hát ezért a levesért derekasan megküzdöttek! – „Tessék, vegyenek belőle!” – mondta az utolsó, a legcingárabb legény, aki a szakácsok közül talpon maradt, mert neki volt legjobb a sav-bázis egyensúlya.

Azért a polgármester mégiscsak kihirdette a szakácsverseny győztesét. Legyen a nyertes ez a nyápic legény! A polgármester fogyasztott a levesből alaposan. És úgy történt, ahogyan sejtitek: az a leves olyan jóízűre sikeredett, hogy a polgármesternek elfüstölt a fasza. De csak annyi látszott, hogy egy kis fehér felhő bukkan ki a nadrágjából. Még ő maga is csak otthon vette észre, hogy volt pöcs, nincs pöcs. Elfüstölt a jó levestől! De addigra a verseny véget ért. A győztes elutazott Hajdúszoboszlóra. A polgármester bottal üthette a nyomát!

6.

A varázskígyó. Vándormutatványos érkezett a faluba. Egy cifra dobozt mutogatott a kíváncsiaknak. Aki a dobozba belenéz, vigyázzon magára! Mert a dobozban egy kígyó tekeredik. Akire a kígyó ránéz azzal a vizenyős szemével, az attól fogva nem kíván enni, nem kíván aludni, sem dolgozni, még táncolni vagy mulatni sem kíván, hanem csak egyetlen dolgot kíván. Szuttyogatni akar napestig! És onnan tovább, a hajnalhasadásig. És megint tovább, amíg a nap lenyugszik. Szuttyogatni akar! Mindegy, kivel, legyen az ember, vagy másfajta szerzet; legyen egy nagyra nőtt káposzta, vagy csak simán a templom hűvös téglafala. Szuttyogatni akar azzal! Vigyázzon, aki a dobozba belenéz!

Elterjedt a hír, miféle kígyó ez. Sorban álltak a vénasszonyok a mutatványos dobozánál. Nyitogatták a doboz fedelét és pislogattak meg cöcögtek, hátha a kígyó a szemükbe belenéz a vizenyős tekintetével. De a kígyó aludt. A beste dög becsukta a szemét, és nagyokat hortyogott.

Kitalálták a vénasszonyok, hogy ajándékot hoznak a kígyónak, hátha arra kinyitja a szemét. Hoztak neki egy tál fánkot, hátha azt szereti. De a dög rá se pipált! Csukott szemmel hortyogott. Hoztak neki pálinkát, hátha teccik’. A kígyó rá se pipált a pálinkára, pedig annak a főzetnek borzasztó szaga volt. A kígyó aludt tovább. Az Ilonka még egy szép csipketerítőt is hozott, amit a saját kezével horgolt. Óvatosan ráterítette a kígyó rücskös hátára, hogy ettől melege lesz, fölébred és akkor ránéz a vizenyős szemével az Ilonkára. De a kígyó bizony meg se moccant. Összetekeredve aludt a dobozban. Tanakodtak a vénasszonyok, mitévők legyenek, mert bizony a kígyó aludt, nemhogy ránézett volna bárkire is a vizenyős szemével. Így az ígéret csak ígéret maradt.

A nappal estébe fordult, és onnan tovább, a sötétlő éjszakába, de bizony a vénasszonyok nem tágítottak a festett láda elől. Sorban álltak még éjjel is, mikor a Hold sarlója a csillagokhoz felbukott, és az ezüstös, hideg fény furcsa bevonattal látta el az öregasszonyok némán várakozó sorát. Közben pedig az a rohadt kígyó mélyen aludt! Valami furcsa álomkór törhetett rá, mert mozdulatlanul feküdt a dobozban, ahonnan hangos hortyogás hallatszott.

Hajnalban, amikor a pacsirták füttye elkergette az éjjeli homályt, a vénasszonyok zúgolódtak. „-Add vissza a pénzünket, te mutatványos! Becsaptál bennünket! Megdöglött a kígyó!” – kiáltozták haragosan. „-Hogyan lenne döglött ez a kígyó?!” – rikkantotta a mutatványos, aki bezzeg jól kipihente magát, mert ő bizony a ládának támasztott fejjel átaludta az éjszakát. De most pisilnie kellett, ezért a nadrágját oldozni kezdte. Meglátták a vénasszonyok, hogy a mutatványos előrántotta a varázskígyót a gatyából. Rálovagoltak nagy hirtelen és serényen hintáztak annak felette. Dehogy zúgolódtak a sok várakozás miatt! Addig lovagoltak, addig lengették a szvinget, míg a felajzódott asszonyok alatt a mutatványos nem kapott levegőt és jól kimúlt. Feldühödtek a vén banyák, hogy ez így begazolt és a kihűlt testet széttépték apró darabokra, hogy ne legyen mit eltemetni. A ruháját meg beletaposták a futballpálya füvébe. Ledöngölték alaposan, lehet ezen focizni, ja. Akkora volt a zaj, hogy fölébredt a környéken mindenki. Csak a kígyó nem ébredt föl. A kígyó a dobozban aludt tovább.

...Bezzeg a rendőrség kivonult a zajra! Ki volt a tettes? Ki vót, ki vót?! ...Hát a vén banyák! És mi van abban a dobozban? A legbátrabb rendőr pisztolyt szegezve óvatosan felnyitotta a festett doboz fedelét. Hát abban a dobozban meg mi volt, mit gondoltok? Egy nagy disznótoros hurka, összetekerve. És azt ott helyben meg is ették a rendőrök. A festett dobozt az Ilonka hazavitte. Most ott áll nála a fürdőszobában.

7.

A fájós fog. Rómeó bácsinak megfájdult a foga, elment az orvoshoz. A faluba nemrég érkezett egy új doktornő mihozzánk. Fiatal volt, jó testű, nem csoda, ha mindig sokan várakoztak a rendelésen, és azok is egytől egyig férfiak voltak.

Rómeó bácsira került a sor. Amikor a rendelő ajtaja becsukódott mögötte, a fiatal doktornő ránézett azzal a kacér tekintetével. –Na, mi fáj? – kérdezte.

-Kurvára fáj a fogam! – felelte Rómeó bácsi. Erre a szép fiatal fogorvosnő szó nélkül szétgombolta a fehér köpenyét, lekapcsolta melltartóját, ledobta a bugyit és ott állt Rómeó bácsi előtt a saját bokros puncijában meztelenül.

-Hiszen én kurva vagyok! – mondta a szép doktornő. Se szó, se beszéd, beledöntötte Rómeó bácsit a fogorvosi székbe és tövig megkupakolta.

Rómeó bácsi tűrte, tűrte. Élvezte, élvezte, de közben kurvára fájt a foga. Hú, baszki!!

8.

A Pinasonic rádió. Történt eccö’, hogy a Jancsi a Juliskát simizte, és tisztán megszólalt Juliskából a Kossuth-rádió. A Jancsi munkába készült, de úgy gondolta, előtte gyorsan megpecegteti Juliskát, amikor megszólalt az időjárás-jelentés. A folyami hírekben még az is elhangzott Juliska belsejéből, hogy „hajóvonták találkozása tilos”. És amikor a Juliska szétnyitotta a lábát, az adás fölerősödött! És amikor összecsukta a lábát, az adás elhalkult! Mégis kivehetően hangzott, hogy „hajóvonták találkozása tilos”. A meglepett Jancsi addig pecegtette Juliskát, addig tapogatózott a finomkeresővel, hogy elhangolta az adást. Most nem hallatszik más a Juliskából, csak sercegés. És a Jancsi még el is késett a munkából!

9.

A kozmosz lovasa. Ez a történet elég hihetetlen, de azért elmondom szépen. Emlékeztek-e, ha nyári estéken felnéztek az égre, vajon mit láttok ott? Csillagokat láttok. Hogyan kerültek a csillagok az égre, azt bizony senki sem tudja. Egyedül csak nekem van bizonyosságom, hogyan kerültek a csillagok az égre.

Hát úgy, hogy a mi falunkban született a Jancsika. Ő pedig űrhajós akart lenni. Ezt én onnan tudom, hogy a Jancsika mondta nekem, hogy űrhajós akar lenni. Kozmonauta, így mondta a Jancsika, mert ő is ezzel a szóval olvasta az újságban. Amikor a lányoknak a búcsúban pálcikás macit lőtt a légpuskával, mindig elmondta nekik is, hogy ő bizony kozmonauta lesz.

Nem tudták a lányok, mi az a kozmo... Na, amit a Jancsi mondott. Bezzeg a figyelmüket felkeltette! Alig várták, hogy a Jancsi aratás közben egyedül kaszáljon a mezőn. Titokban behívták őt a kukoricásba, hátha ott kiderül, mit takar a furcsa szó.

Amikor a lányok lehúzták Jancsiról az első gyolcsot, felsóhajtott a legény:

-Hej, megtapogatom a két szép Tejutat, mely a hasatok fölött lengedezik! – Amikor lehúzták róla a második gyolcsot, nagyot nyögött a legény: -Hej, meglovagolom én a kozmoszt, mely a combotoknál sötéten lüktet! – Amikor pedig elvesztette az utolsó gyolcsát, már nem is szólt semmit. Bezzeg a szűzek örvendeztek! -Ennek a Jancsinak rakéta meredezik a lába között! – rikkantották a lányok. Serényen meglovagolták a rudat, ami keményebb volt, mint a cső kukorica, és szilárdan az égre meredezett, mint a kilövésre készülő szputnyik.

...Bezzeg a Jancsinak sem kellett kétszer mondani, hogy legyen a kozmosz lovasa! Hergelte, morzsolta, pengette, becézte, faggatta a vartyulát. Ellátta a lányokat alaposan. Annyi űrhajót lőtt a fekete kozmoszba, amennyi az erejéből tellett.

Ez a Jancsi a kukoricásból nem jött ki még estére sem. A szűzek addigra belefáradtak a szputnyikon lovaglásba. Megigazították ruhájukat és hazamentek. A csillagok már fent ragyogtak a fekete égbolton. De a Jancsi maradt kukoricázni.

Reggel jöttek a kombájnok, hogy arassanak. Jancsi, menjél ki a táblából! De a Jancsi nem válaszolt. Learatták a kukoricát, de a Jancsit nem találták. Se gyolcsát, se pipáját, se ingét, se gatyáját. ...Ez a huncut Jancsi nem volt sehol.

...Mert fölrepült a kozmoszba! Űrhajós lett, ahogyan fiatal korában kigondolta.

Mit mutat a csillagok elhelyezkedése, ha egy napsütötte nyári estén felnéztek a felhős égre? A csillagok az égen egy huncut puncit mutatnak, bizonyságul, hogy az égitestek valójában női testek, akik a kozmoszból a földre estek.

10.

Chanson au serpent volumineux – Dal a terjedelmes kígyóról



A terjedelmes kígyó két lábon jár!

A terjedelmes kígyó emelkedik!

A terjedelmes kígyó nő és dagad!

A terjedelmes kígyó áttöri a falat!



A terjedelmes kígyó fröcsköli a holdat!

A terjedelmes kígyó nő!

Terjed a kígyó, emelkedik!

Dagad, dagad! Dagad, dagad!



Ssz... Ssz... Ssz... Sziszegve leereszt.

Dagad, dagad! Dagad, dagad!

Sziszegve leereszt. Sziszegve leereszt.

Ne mondd senkinek! Psssszt..! Psssszt..!