Tarzan Zéró

Töli Baba és a Fülemüle köldöke

Azért írtam ezt a két gyanús fickót, ezt a két gyilkost, hogy elpusztítsák Töli Babát, a hírhedt maffiafőnököt, aki tavasz óta olyan sok veszteséget és bánatot okozott a mi családunknak. Amióta Töli Baba családja beleártotta magát a csempészetbe, felkavarodott a piac. „–Bízzátok rám, én elintézem Töli Babát!” – mondtam a hátsó konyhán a főnökök találkozóján. Olyan fokhagymaszag terjengett, hogy a Padre szeme könnyezett. „–Nem tudnátok most abbahagyni a főzést?” – A szakácsok engedelmesen kimentek cigarettázni.

„–Hogyan akarod kinyírni?” – kérdezték a többi főnökök, fekete napszemüvegben. A hagymaszag miatt viselték. „–Írok két gyilkost a legnagyobb titokban, hogy ne vegyék észre. Manapság úgysem olvas senki, az emberek a tévét nézik. Belemennek a könyvbe, amit Töli Baba este, az ágyban olvas, és amikor lapoz, ezek váratlanul előugranak. Megfojtják a párnával. Amikor pedig visszamennek a sztoriba, elégetem a papírt. Semmi nyom nélkül!” – „Jó terv” – hagyták helyben a főnökök. „–Nem véletlenül a te neved az Irodalmár!”

Azért írtam ezt a két gyilkost, hogy megfojtsák a Töli Babát. De ettől még távol vagyunk. Embereim jelenleg ott autóznak egy tökéletes állapotú, újrafényezett 1967-es Chevrolet Impalában a Las Vegas környéki sivatagban, hogy hamarosan Vegas City-be érjenek, és az MGM Grand Hotel tizenkettedik emeletén lévő lakosztálynak vegyék az irányt. Ott lakik Töli Baba, nevének megfelelő arab pompában és minden luxussal. Testőrök, kurvák, feleségek, szolgák és szeretők között. … És dollártól duzzadó, aranyozott bőröndökön trónol, hogy rohadjon el a segge!

A kocsiban az embereim mindketten fekete napszemüveget viseltek. Hugó, aki kövérebb volt, izzadt tenyérrel vezette az automata Impalát. Zack, aki hosszú hajat viselt, mint az igazi gengszterek, fekete öltönyben feszített a másik ülésen. Egészen úgy festett, mintha a Ponyvaregény-ből John Travolta tolta volna arcát az ülésre. Róla mintáztam az emberemet, mert ha a személyleírás stimmel, könnyebben összetévesztik. Zack váratlanul kihajolt a kocsiból: -Oda nézz, Hugó! Mi az ott előttünk az úton? - Egy lerobbant sportkocsi vesztegelt távolabb az út szélén. Hugó a fékre taposott. –A sivatagban segíteni kell az elakadtakon! – Máris csörgött a zsebében a telefon. A vonal túlsó végén én voltam: –Miért álltok meg? Hajtsatok tovább! Még alkonyat előtt oda kell érnetek az MGM-hez!

–Főnök, ez itt szarban van. Segítünk rajta – felelte Hugó, és lenyomta a telefon gombját.

Megálltak! Megálltak a szarháziak! Kénytelen voltam végig nézni, hogy ezek ketten lassítanak és megállnak a lerobbant kocsi mellett. Természetesen egy gyönyörű fiatal nő ült benne. Még én is meglepődtem, milyen hatalmas mellei voltak. A szőkeség mélyen dekoltált ruhája egy másodperc alatt rabul ejtette a két emberemet. – Kicserélnék a hátsó kereket? Belehajtottam valami kaktuszba – susogta a szépség. Csak bámultam, hogy Hugó, ez az izzadó, kövérkés hústorony milyen gyakorlottan cserél kereket a lerobbant Porschén. Zack az elegáns öltönyében szintén iparkodott összepiszkolni a kezét. De nagy hülyék ezek, gondoltam magamban, hogy ennyire tetszeni akarnak ennek a cicának! –Kész! – rikkantotta Hugó. –Mehet! –Mivel viszonozhatom a jóságukat? – kérdezte a nő csábítóan puha hangon. Kacéran kidüllesztette a dinnyéit. A szőke szépség a csomagtartóhoz lépett és felnyitotta: –Fogadják el tőlem ezt a macskát! – És elővett a csomagtartóból egy ketrecet, amelyben egy kopott szőrű, sovány állat nyávogott.

A két szarházi elnevette magát. –Mit kezdjünk egy macskával? – Ez a macska egy főnyeremény! Megmondja a jövőt! –A szerencseszámokat is megmondja? – ocsúdott Zack, a hazárdjátékok fővárosától alig hat mérföldre. –Igen, megmondja. Csak érteniük kell a nyelvet, amelyet a macska beszél. Az én nevem Mary Londessa. Itt a telefonszámom – mondta a nő és átnyújtott egy névkártyát.

Hőseim pár perccel később már az 1967-es Chevrolet Impala ülésén pöfögtek Vegas City felé. A Porsche szemvillanás alatt leelőzte őket, hátulról feltűnt a visszapillantó tükörben, indexelt és elhúzott mellettük. A szőke szépség az egyik kezével integetett.

Zack az Impala ülésén az ölében szorongatta a macska ketrecét. Egy cédula fityegett a doboz oldaláról. „Fülemüle”. Zack észrevette a cédulát. – A macskát Fülemülének hívják – mondta Hugónak, aki izzadó tenyérrel markolta a kormányt. – Micsoda? Mi? Mi? – kérdezte bizonytalanul. – Fülemüle. Úgy hívják, hogy Fülemüle. – Inkább nézzed le róla a szerencseszámokat! Mit mutat a macska? – Zack a macskát kémlelte. Az állat reszketve lapult a ketrecben. - Egyet, kettőt, négyet. Aztán nyolcat. – Honnan veszed? – Egy farka van, két füle, négy lába. – És mi a nyolc? – A köldöke. Nyolc köldöke van. – Az nem lehet. Az embernek csak egy van. – A macskának nyolc van. – Megszámoltad? – Megszámoltam. Itt lóg a hasán nyolc csöcs. És a tizenhat! – Ezt honnan veszed? – A számok mindig duplázódnak. – Te matekzseni! - Hugó aggódva hallgatott. –Te érted ezt, Zack? – Minek értsem? Nem kell ezt érteni! Elég, ha megtesszük a számokat a rulett asztalon.

Nem körítem hosszan: ez a két hülye még aznap délután gennyesre nyerte magát ezekkel a számokkal a Treasure Island kaszinóban. Valósággal tornyosultak előttük a színes zsetonok. A luxuskurvák máris rájuk tapadtak. „Te jó ég! Hogyan lesz ebből fojtogatás?” – gondoltam magamban. Valamit tennem kell, elvégre én találtam ki őket! Megharagszanak rám a többi maffiafőnökök, ha ezek ketten nem intézik el a Töli Babát. Ezzel szemben Zack ott bent a történetben éppen azt kiáltotta hangosan: -Champagne-t! Pezsgőt a kis honeybunny-knak! - És a kis honeybunnyk vedelték a legdrágább francia pezsgőt, mint a gödény! A pénztől részeg Hugó még egy gúnydalocskát is költött, amit a többi irigykedő vendégnek gajdolt: „-Négy nőm van, az nyolc cici, két kezem mindet hazaviszi! Nektek egy si-i-i-i-incs, kicsi testvér! Jól bepiálok, bársonyra hányok! Elvisz, elvisz, Elvisz Presztízs!”

Annyira felháborodtam hőseim vérlázító viselkedésén, hogy elhatároztam, leállítom az akciót. Ezt a kettőt kiirtom, a Töli Babára pedig ráküldök, mondjuk, egy farkasembert, hogy néhány harapással elintézze azt a férget, aki tavasz óta folyamatosan keseríti a mi családunk életét. Ez jobb tervnek látszott. Ideje volt cselekednem, mielőtt a főnökök megkérdezik, hogyan állok az üggyel.

Kinyomtam a golyóstollam hegyét. Halálos fegyver! Majd adok én nektek champagne-t! Fulladozni fogtok a pezsgőben, ezt garantálom! És lám, ott bent a történetben máris megjelent egy pincérnő, amolyan rókapofájú, két karton Moet&Chandon pezsgővel. –Hát ezt meg ki kérte? – kérdezte Zack, aki mégiscsak józanabb volt, mint a dalos kedvű Hugó. – A maguk Istene küldi – felelte a pincérnő, aki feltűnően izmos, de vékony alkatú, kisportolt nő volt. Beszéd közben kivillant a fogsora, ekkor lehetett látni, hogy a figurát én írtam, mert elöl hatalmas tépőfogakat viselt.

–Micsoda bűz árad a te szájadból, baby! – Hugó hirtelen kijózanodott és hátulról megfogta a pincérnő nyakát. Innen felülről világosan láttam, hogy a másik kezével a zsebében kotorászott, hogy megtalálja és kibiztosítsa a stukkerét. De nem találta, pedig én tudtam, hogy nála van. Hátul, az övébe tűzte. –Nekünk, istenünk? Nincsen! – Dehogynem! A vérrrr! – hörögte a pincérnő, és egy helyből ugrott hátra szaltóval kiszabadult a nyakfogásból. A feje átváltozott farkassá, de a teste megmaradt nőnek. Kieresztette félelmetes körmeit és egy erőteljes lendülettel a kövérkés gengszterre ugrott, hogy szétszabdalja.

Zack résen volt és a másfél kilós Magnumjából hat darab, hidegen és pontosan célzott lövést eresztett a farkasnő fejébe. A kaszinóban mindenki a földre vetette magát. …Sikoltozás! Golyósüvítés! Dőlő zsetontornyok és szilánkokra pattanó poharak hangja töltötte be a levegőt. És a champagne! Az üvegek maguktól felpukkantak és kivetették magukból a dugót. Mindenfelé gyöngyözött a pezsgő habja. Valaki franciául káromkodott. (A krupié volt, később azonosították a hangját a videofelvételről. Azt mondta: „Merde! J’en ai marre! Je finis ce travail!” És valóban, egy héttel később felmondta a munkát.) Úgy történt, ahogyan előre megmondtam: minden úszott a pezsgőben.

Közben Hugó és a golyóktól vérző, rátapadt farkasnő tovább küzdöttek. A kövér és bepiált gengszter hátán cafatokban lógott a rongyosra szabdalt öltöny. A farkasnő megtalálta a Hugó övébe dugott stukkert. Most nála volt a fegyver, és a fekete csövet éppen Hugó tarkójához szegezte: -Te rohadt motherfucker, mit kellett volna ma estig megtenned?! Felelj, vagy szétlövöm az agyadat! Miért küldtek ide? Hogy elintézzétek a melót, nem pedig itt kurvázzatok a rulett asztalnál! – Karmaival erősen szaggatta a ruhát Hugó vérző hátán, és alatta a húst. –Kifizetjük a pezsgőt! Kifizetjük! – ordította a kövér gengszter fájdalmában. – Szedjék le rólam ezt a szörnyeteget! – Eközben Zack tárat cserélt és újra kezdte a lövöldözést. Mintha csak egy gyakorlóórán lett volna a lövészegyletben, nyugodtan és hidegvérrel új sorozatot eresztett a farkasnő fejébe. A kaszinó közönsége hangos sikoltozással visszafeküdt a padlószőnyegre.

Nem húzom tovább a jelenet unalmas leírását: amikor Zack ötödszörre kezdte a sorozatlövéseket, akkor Hugó végre térdre rogyott a farkasnővel a hátán. A kövérség miatt a lelógó pofazacskói belereszkettek az esésbe. A támadó feje félre billent és elnehezült a sok ólomtól, amit Zack beléeresztett. Mozdulatlanul lógott a kövér és izzadt, véres és összeszabdalt Hugó hátán. – Lépjünk le innen – mondta Zack és újra teletöltötte a pisztolyát. Intett a reszkető cicababáknak: – Good bye, cukormacik! Mennünk kell. Mindenki megtarthat százezret. A többi pénz a miénk!

Ekkor állt elébük a teremfőnök a lerombolt berendezés és a pezsgők számlájával. A véresre szaggatott Hugóban felszaladt a pumpa a számla összegétől. Térden állva kikapta a dugóhúzót az egyik pincér kezéből. A hegyes szerszámot a teremfőnök nyakának feszítette: -Most hátulról beleszúrod ezt az acélspirált a farkasnő szívébe! Mert ha nem, a barátom ellövi a tojásokat alólad! – Zack máris a teremfőnök nadrágjára célozta fegyverét. A beijedt teremfőnök reszketve átvette a dugóhúzót Hugó vériszapos kezéből, és a hátára tapadt farkasnő mellé térdelt a véres bélcafatok közé a frissen vasalt nadrágjában. Egy határozott mozdulattal a szívébe döfte a nikkelezett dugóhúzót, melynek az lett az eredménye, hogy nemcsak a fehér ingje, de még az arca is véres lett a felfröccsenő folyadéktól. A farkasnő mozdulatlan teste a kaszinóvendégek legnagyobb csodálkozására (de nem az enyémre, mert én pontosan tudtam, mit tesznek az alakváltó démonok ilyenkor) szabályosan elpárolgott. Köddé vált a kövér gengszter hátán. Az egyik pincér felocsúdott a rémületből, odaugrott és egy konyharuhával szétlegyezte a fehérkés füstöt.

Valósággal fulladoztam a meglepetéstől az íróasztalomnál. Ezt jól elintézték ezek a szemetek! Ez a két lövöldöző paraszt nemhogy végrehajtaná, amiért idehoztam őket a valóságba (hogy kinyírják azt a férget, a károkozó Töli Babát), de még az utánuk küldött javító szervizt is szétrongálják! Na, megálljatok, ti faragatlan bunkók!

Rájöttem, hogy egy hozzájuk hasonló ellenhősre van szükségem. Egy igazi antagonistára. Olyanra, aki abból a fajtából való, amiből ők maguk. De ki legyen az? Hm, ki legyen az? Töprengés közben eszembe jutott a macskás nő a Porschéval. Máris hívtam Miss Mary Londessát. A telefonszámot kikalkuláltam. 1-2-4-8-16. És sorrendben visszafelé 8-4-2-1. Kicsörgött.

–Miért fordul hozzám? – kérdezte a Miss.

–Mert magát nem én írtam. Maga már létezett. Benne járt a történetben, amikor az embereim megjelentek. Magának van köldöke!

–Egy köldököm van. Halandó vagyok.

–Feltehetek néhány kérdést? – Éreztem a gyűrött ballonkabátom suhogását, mintha én lennék Peter Falk, Columbo hadnagy szerepében.

–Kicsoda maga, nyomozó?

–Miért állta útját a hőseimnek? Olyan pompásan megírtam őket! Eltérítette őket a céljuktól. Miért?

–Inkább a megoldásra törekedne magyarázat helyett! – válaszolt Mary Londessa és letette a telefont.

A francba! Ebbe a nőbe nem írhatok bele csak úgy, a kedvem szerint, mert húsból-vérből van. Ő született. És aki beleszületett a világba, és nem beleírták a világba, annak köldöklyuk van a hasán. Felette nincs hatalmam. Én csak a kitalált világnak parancsolok. De vajon mi lehet a megoldás? Ha ez a nő nem akar közreműködni, nekem kell cselekednem. Magam megyek. Ez a megoldás! Én belemegyek a saját történetembe és elintézem ezt a két engedetlent. Így nem kell az ostoba alkalmazottakkal küzdenem. …A szemétládák! Most összetalálkoznak a Bosszú Angyalává változott Teremtőjükkel! Egy hangtompító közvetíti az evangéliumot.

Máris a hangtompító után kutattam az íróasztalomban. Hasznos lehet egy ilyen szerszám a betűk birodalmában! Rácsavaroztam a hangtompítót a golyóstollam hegyére. Így észre sem veszik, ha kinyírom ezt a két szemétládát. Manapság nem olvasnak az emberek. Kerestem egy alkalmas bekezdést, ahol beleugorhatok a történetbe. És meg is találtam, valahol ezen a ponton, ahol az állt, hogy „a szavannák szájában tétován tátogó, billegő pillangók alkonyatkor térdre rogytak, mint a nyíló virág”. Igen, ez a rész éppen megfelel. Felemeltem a főmondatot, és az egész karomat bedugtam az így támadt résen. Azután a vállamat, a fejemet és a felsőtestemet is. Amikor félig bent voltam a történetben, egyszerűen átbillentettem a testemet abba a másik, képzelt világba. Az átjáró nyílása, mint egy misztikus időkapu, bezárult mögöttem. A főmondat csikorogva visszailleszkedett a helyére.

Így történt, hogy jelenleg ott ülök a saját történetemben, ahol a szavannák szájában tétován tátogó, billegő pillangók térdre rogynak, mint a nyíló virág. És csodálkozom. Milyen puhák a mondatok! Milyen ismerős itt minden! Alkonyodik. A virágokkal ízléstelenül telerajzolt, rózsaszínű napsugarakkal ragyogó táj egy lemezborító grafikáját idézi a hetvenes évekből. Mit keres rajtam ez a fehér trapéznadrág? És ez a hatalmas napszemüveg, mely arcomat takarja, honnan van? A hajam olyan szénaboglyává változott, amilyet Jimi Hendrix viselt. És minek nekem egy gitár, amikor nem is tudok rajta játszani? Miért lóg a hátamon?

Megmarkolom a hangtompítós golyóstollamat. Hol lehet ez a két gazember? Egy aszfaltozott út szeli ketté a csicsásan megrajzolt tájat. Az országút távolában egy porfelhőből egy 1967-es Chevrolet Impala bontakozik ki. Kinyújtom a kezemet, mint az autóstopposok. Remélem, felvesz engem ez a két fickó, aki a kocsiban felém közeleg. A kövér erősen markolja a kormányt. A hosszú hajú, aki öltönyt visel, egy ketrecet szorongat az ölében. Benne egy macska. „–Ezek az én embereim!” – gondolom, és megigazítom arcomon a napszemüveget. A kocsi mellettem fékez. Ezek ketten kihajolnak és rám néznek: –Helló, Puki! Jössz Vegasba?

A francba! Honnan tudják, hogy oda készülök? Egy betűt se mondtam, ki se nyitottam a szájamat, ezek pedig kitalálják a gondolatomat! Szemetek! Csak annyit felelek, amennyi szükséges, hogy ne ismerjék fel a hangomat: –Aha.

Most ott ülök az Impala hátsó ülésén a gitárommal. Ezek ketten előttem az útra bámulnak. A macska nyávog a ketrecben. Tudom, hogy Fülemülének hívják. Észrevétlenül lassú és óvatos mozdulatokkal előveszem a hangtompítós golyóstollamat. Kiváló helyzet, hogy tarkón lőjem ezt a két hülyét. A kövér majd előre bukik a kormányra, még időben el kell kapnom a volánt, nehogy a kocsi lesodródjon az útról. Ekkor a kövér Hugó megszólal: –Mi a fenének nyávog ez a rohadt dög? Eddig kussolt! –Biztosan veszélyt szimatol. –Miféle veszélyt, Zack? – röhög Hugó, ez a kövér barom, aki még a visszapillantó tükörbe sem néz bele, mert akkor látná, hogy a hangtompítós golyóstollamat éppen a hájas tarkójához emelem.

–Vigyázz, egy Porsche! – Valami piros kocsi suhan el mellettünk. Tényleg Porsche, mert a kocsi fékez és a benne ülő nő integet, hogy álljunk félre. Ez a barom Hugó pedig a fékre lép és lehúzódik az út szélére.

–Dobjátok ki a pasast a hátsó ülésről! – kiáltja felénk a nő. Mondanom sem kell, kicsoda: Mary Londessa! Az ördög hozza ezt a nőt elénk! Az ördög vigye is el, gondolom, és a tollam csövét Mary-re irányozom. Meghúzom a ravaszt.

–Mit tett velem? – sikoltozik a nő. – Az arcom, jaj! Tintás! – Még egyszer lövök. – Maga fizeti a tisztítás árát! Tintás lett a ruhám! – Most alaposabban célzok, egyenesen a homlokára. Fegyverem újra suttog (hiszen hangtompító van rajta). De semmi, Miss Mary Londessa nem hal meg. Csak tombol és sikít, hogy összetintázom mindenét.

Nem húzom tovább a jelenet unalmas leírását: mivel a fegyverem vele szemben csődöt mond, így kénytelen vagyok kiszállni a hátsó ülésről és a kemény gitárral Miss Mary-t olyan erősen arcba sújtani, hogy engedelmesen elfekszik a Porschében. Eközben a két alávaló gengszter kipattan a Chevrolet Impalából és gyalogosan menekül a sivatagban. Utánuk szaladok gyalogosan. Hát hülye vagyok én?! Gyalog futkározok, amikor ott van az Impala? Vissza a kocsihoz, beugrom a volán mögé. A két gazfickó előnye növekszik, mert a porfelhő egyre kisebb mögöttük. Indítok. A hatalmas dög kerekei beleeszik magukat a homokba és elsüllyednek. A francba! Gyorsan átülök a Porschébe. Az alélt Miss Mary-t átlököm a másik ülésre. Indítom a bikaerős motort. Finoman adom a gázt, nehogy a kerekek elássák magukat a homokban a nagy nyomatéktól. A sportkocsi megindul.

Pillanatok alatt utolérem a két menekülő gazfickót. Hugó futás közben hátra fordítja izzadt arcát: –Főnök, úton vagyunk odafelé! Ne állíts meg bennünket! A történetnek lendülete van! – Válasz helyett csak úgy, vaktában rásütöm a hangtompítós tollamat. Mellé! A gazemberek még gyorsabban futnak. Kerülgetik a szúrós kaktuszokat. Én a nyomukban tiprok a Porschéval egészen addig, míg defektet kapok. A kocsi félre farol és megáll. Elakad a homokban. A két gengszter egérutat nyer és kis ponttá enyésznek a horizonton. A francba! Kiszállok és magára hagyom az alélt nőt a kocsiban. Gitárral a kézben, gyalog folytatom az utat. Hugó és Zack, megtalállak én titeket valamelyik kaszinóban, és kinyírlak! Miközben tombolok a méregtől, úgy érzem, valaki rajtam tartja a szemét. Igazam van: megfordulok és ott áll velem szemben a Békakirály. Személyesen a Békakirály! Kétszer nagyobb, mint én. Úszóhártyás kezében egy rozsdás vasbunkót lenget. Zöld nyelvével rám brekeg: –Tűnjél el a történetből! Hogy merészelsz betolakodni a Grimm Birodalomba? – Azt hittem, ez Nevada állam! – Azt csak hiszed, te ostoba fajankó! Ez itt a mesék birodalma. A mi történetünk! Húzzál el innen, művészkém, mert kipenderítünk! – Felém sújt a vasbunkóval. – Várj egy kicsit, Békakirály! Pengetek egy dalt neked! – hazudom rémülten, és teljesen elfelejtkezem, hogy nem is tudok gitározni. Ujjammal a húrokat cicerélem, mint egy trubadúr. A semmiből megjelennek a többiek: Jancsi és Juliska, a hét törpe, egy nagymamának öltözött farkas, pöttyös kendővel és vadászpuskával, valamint három kismalac, aki tiltakozó táblákon hirdeti, hogy Kifelé a mi mesénkből! Velük van egy fiúcska is, akiről tudom, hogy nem fél a haláltól, ezért meg kell tanulnia félni. Ott látom Rigócsőr királyfit, Vasjankót és az okos szabólegényt. A zenészek is csatasorba állnak. Előbújik a hamelni patkányfogó hegedűs és felsorakoznak a brémai muzsikusok. Még a Berlini Filharmonikusok is megjelennek fekete frakkban, Herbert von Karajan vezetésével.

Nem húzom tovább az unalmas leírást: a dühös csapat felvonul a Békakirály mögött és egy fenyegető lépést tesz felém. Szégyen vagy nem szégyen, én lábujjhegyen táncolva visszafelé hátrálok a homokban elakadt piros autó felé. Egy, két, há, hopp! Egy, két, há’, megint hopp! Csak még néhány métert… La-la-la! Hopp! La-la-la, hopp! A távolság növekszik. A fenyegető tömeg nem jön utánam. Abbahagyom a pengetést és hanyatt-homlok elrohanok. Hamarosan ismét a piros kocsi mellett állok. …Nevadában. Huuúh!

Benézek a Porsche ablakán és mit látok? Egy hulla fekszik a kocsiban. A formája olyan, mintha összecsukott szék lenne, mely bambuszból készült. Ekkor ismerem fel az arcát. Hiszen ez Mary Londessa! …Kinyírtam a nyanyát? Ezek szerint kinyírtam a nyanyát! Olyan erősen ütöttem a gitárral, hogy kipurcant. Itt a sivatagi hőségben megaszalódott a saját kocsijában. Szabályosan kiszáradt belőle a pára. A maradék olyan, mint a sárgás bambusz. Mint egy összecsukott kerti szék.

Belém nyilall a felismerés: én megöltem Miss Mary Londessát! Világosan megmondta: „Halandó vagyok. Egy köldököm van.” Túl nagyot sújtottam a gitárral! Lehet, hogy odaát, a valóságban már üldöz engem a rendőrség? Akkor is jobb lesz visszamennem. Ebben a pillanatban, mikor ott állok a Las Vegas környéki sivatag homokjába fulladt Porsche ablakánál, és egy összeaszalódott bambuszszéken járatom a tekintetemet, azt gondolom, hogy még a valóságban is jobb lenne, mint ebben a történetben, melyet én agyaltam ki.

A macska keservesen nyávog a ketrecben. Még ez a dög is az én nyakamon lóg! A Fülemülének nyolc köldöke van. Ezek szerint a macska nyolcszor született. Nyolcszor kellene agyonütnöm, hogy ne nyávogjon olyan keservesen. Vajon mit mond a macska? Mit akar közölni velem? „Csak érteniük kell a nyelvet, amelyet a macska beszél” – ezt mondta a halott Mary annak a két gazfickónak.

Miközben töprengek, mit mond a macska és hogyan érthetném meg a nyelvet, melyen énhozzám beszél, úgy érzem, valamiféle gondolatokat teleportál az agyamba. A macska az értésemre akar adni valamit. Úgy érzem, mintha Johann Sebastian Bachot emlegetné. Miért éppen ezt a barokk zeneszerzőt idézi itt a sivatagban ez a kopott szőrű macska? Ha jól értem, arról beszél, hogy Bach egyszer kijelentette, nem is ő írja azt a nagyszerű zenét, csupán utat ad az isteni erőnek és hagyja, hogy az mozgassa a lúdtollat a kezében. Bach volt az a művész, aki lemondott az egójáról és a felsőbb, isteni erőnek tulajdonította az alkotást. Ezzel szemben én istennek érzem magam a saját történetemben! Igen, valami ehhez hasonló gondolatot közvetít nekem a macska. Most abbahagyja a nyávogást, lefekszik a ketrecben és mancsát a hasára teszi, ahol nyolc csöcs lóg. Hirtelen megértem, hogy azt mutatja: így csak egy a nyolchoz van esélyem, hogy megtaláljam a vészkijáratot a történetből. Visszatérésem a valóságba csak akkor sikerülhet, ha lemondok egómról, a magamat teremtőnek képzelgésről.

Ez a macska csaló! Mindenkinek az általa kívánt gondolatot közvetíti. Hugó és Zack pénzt akartak, ezért jelentek meg a fejemben és vállalták a bérgyilkosságot. A macska ezért nyerette őket a kaszinóban, mert ezt a valódi kívánságukat teljesítette. Miért jelent meg az én történetemben Mary Londessa, az egyetlen halott? Ki volt ez a nő? Csak nem egy másik irodalmár?! Távolról sejtem, hogy ezekkel a telepatikus gondolatokkal a macska a jövőben feltenni szándékozott kérdésemre válaszol. Nekem, aki egy képzelt univerzum foglyul ejtett teremtője vagyok, most válaszolja meg azt, amit majd kérdezni fogok.

Végignézek magamon. Itt állok a sivatagban trapéznadrágban és napszemüvegben, egy gitárral a hátamon. Pedig nem is tudok játszani rajta! Ez a gitár halálos fegyver, mert megöltem egy olyan valakit, akinek csak egy élete volt. Ez a történet elromlott. Pedig milyen szépen kezdődött! Ez a történet olyan, mint az élet. Most itt filozofálgatok egy hippi alakjában Las Vegastól pár mérföldre a tűző napon, egy homokba fulladt sportkocsi mellett egy ketrecbe zárt, nyávogó macskával.



Elhatároztam, hogy kilépek a saját történetemből. Előbb még kiengedem a ketrecből a macskát, hadd menjen. Ha bírja a hőséget, akár foghat is magának itt a sivatagban valami bágyadt egeret. Én visszamegyek a valóságba, amelyből jöttem. Valahol itt kell legyen az a mondat, ahol belebújtam a történetbe… Ha megtalálom azt a mondatot a pillangókkal, akik térdre rogynak, mint a nyíló virág, akkor megtalálom az átjárót is, hogy visszamehessek a valóságba… Figyelmesen kémlelem a tájat. Merre nyílnak a virágok?

Körülöttem mindenfelé nyílnak a virágok. Rengeteg, szinte már ízléstelenül sok virág nyílik körülöttem. Hatalmas, virágos mezőn állok, pedig itt egy sivatagnak kellene lennie. És mindenfelé pillangók billegnek. A fenébe! Hol van az a mondat? Merre van Las Vegas? Hol az átjáró? Én vissza akarok menni! Ki akarok lépni a saját történetemből! Soha többé nem írok novellát! Mert minek is? Úgysem olvasnak az emberek! Ha nem találom meg a visszautat a valóságba, itt fogok elpusztulni az érdektelenségben… Segítség!

A virágokkal benőtt sivatagban arra szalad egy nyúl, amerre én tévelygek. Hasonlít a mindent megmondó, nagy fehér nyúlra az Alice in Wonderland-ból. Tisztes távolságban megáll és felém kiált: –Ezt elbasztad, kis haver! Akkó’ pedig rohaggyá’ meg itt! – És gyorsan tovább szalad.

Hiába ismételgetem szövegemet újra és újra, nem találom a főmondat kapuját. Hiába tapogatok mindenfelé, nem találok semmi nyomot. Az átjáró eltűnt. Fogoly vagyok a saját történetemben.

Megállj, gondolat, bosszút állok mindenért! Egyszerűen nem írom tovább a cselekményt. Így intézem el a két fegyelmezetlen hülyét! Nem gondolok semmire, csak ülök egyhelyben. Nem járatom az agyamat. Ha nincsenek gondolatok a fejemben, a légüres térben elpusztulnak a kitalált figurák. Hőseim megmerevednek, mint a halott űrhajós a hideg kozmoszban. Nem írok véget a történetnek, így likvidálom ezt a két engedetlen ellenszegülőt. Ne legyen befejezve a történet, hogy tanácstalanul álljanak a következő mellékmondat elágazásában! Egyetlen gondolatnak, egyetlen mondatnak se legyen befejezése!

Jelenleg tehát a tollam hegyével céltalanul firkálgatok mindenféle ábrákat a gitár hátlapjára, és nem gondolok semmire.

–Fordulj meg, te fantáziakirály! – Egy ismerős hang csendül mögöttem. Hiszen ez Mary Londessa! Legutóbb kerti széknek láttam egy piros koporsóban. Most meghalt vagy nem halt meg ez a nő?!

Hátamról a gitár a földre hull, amint megpillantom a hang gazdáját. Miss Londessa áll előttem. …Élve! Macskabundás bikiniben! A szexi ruha megmutatja, milyen pompás nő valóban. De a legszörnyűbb, hogy nyolc köldöklyuk van a hasán.

–Itt a kijárat a valóságba, amit keresel! Vajon melyik lehet a sok közül? – susogja a szőke szépség. Meztelen hasát enyelegve simogatja és érzékien hanyatt fekszik egy hatalmas, tüskés kaktuszon, ami, úgy tűnik, nem szúrja a hátát.

Hirtelen megértek mindent. Ez a nő boszorkány! Ő változott macskává, miközben megőrizte saját lényét is! Egyszerre több alakban képes létezni.

–Ügyes trükk, bébi.

–Köszönöm –biccent elismerően. –Ezt a mutatványt az egész világon csak néhányan tudjuk. Copperfield és én. Meg egy nyugdíjas KGB-s tiszt, aki elhíresztelte magáról, hogy ikertestvére van, ezért nyugodtan látogathatja a szeretőjét, miközben odahaza vacsorázik. Te most választhatsz. Átbújsz a valóságba valamelyik köldökömön, vagy itt maradsz végleg?

–Mi történik, ha rossz lyukat választok?

–Akkor meghalsz és nem leszel. A halálnak ezer kapuja van, bármelyiken átmehetsz. Veled halnak a rabszolgáid is, mint a fáraókkal.

–Miféle rabszolgáim?

–A betűid, te kis hülye! Nem olvassa az írásaidat senki.

Micsoda gonosz gondolat! Azt már nem! Kitörök innen, ha belepusztulok is! Közelebb lépek. Kezemet az érzéki macskanő izmos hasára teszem. Simogatom a feszes bőrét. …Nyolc köldöklyuk! Hm, melyiket válasszam a nyolc közül? Az egyik a valóságba vezet. Vajon melyik? Hogyan találjam ki, melyik az Élet kapuja? –Listen to your heart! – suttogja miss Mary a simogatás nyomán kéjesen behunyt szemmel. Igen, kétségtelen, hogy ez a macska ebben a pillanatban egy valódi nő! – „Hazudik” –gondolom. „Csak a popsztárok énekelnek ilyen badarságokat a rádióban.”

A simogatás nem marad közömbös, mert miss Mary magához szorít és szájon csókol. Valósággal kiszívja belőlem a levegőt. Te jó ég! Milyen izzó csókja van ennek a macskanőnek! És az arcán nincs semmiféle, gitárral ütött horpadás.

Az egyik köldöklyukat különösen puhának érzem. Mintha mélyebb lenne ez a lyuk, mint a többi… Az alakja is szabálytalan, mert inkább rés, mint lyuk. Igen, ez lesz az! Kezemet mélyebbre dugom. Egy kilincshez hasonló valamit érzek. Lenyomom a fogantyút. A valóság ajtaja kitárul előttem.



Egy lakosztályba nyitok, ahol többen várakoznak. A lefátyolozott nők között egy férfi ül aranyozott bőröndökön, fehér burnuszban. Felismerem a figurát: ez nem más, mint Töli Baba! Aki megkeseríti mindannyiunk életét! …Rohadjon el a segge, amivel a dollárjain trónol! Arab kaftánban, a feleségei karéjában mintha várna valakit. Töli Baba feláll és aranyozott pisztolyával egyenesen énrám céloz. „–Olvastam a novelládat. Hol van az a két motherfucker, aki engem akar megfojtani a párnával?” – kiáltja mérgesen. Ujjhegye remeg a ravaszon. Mondanom sem kell, nemcsak kővé dermedek, de azt is érzem, hogy most aztán nem gondolhatok semmire, mert ha bármire is gondolok, könnyen bekövetkezhet a történet

(vége)

(Budapest, 2009. november 19-23.és dec. 4.)