Tarzan Zéró

Történetek a koporsómból

(Stories from my coffin)

Ezeket a töredékeket az utolsó pillanatban csempésztem ki a koporsómból, nehogy velem együtt eltemessék. Hagyomány szerint a halott mellényzsebéből veszik ki a bankjegyeket, amit a sírásóknak adnak, akik lezárják a koporsót. Én betekertem pénzbe ezeket a jegyzeteket, amit a sírásó később a szemétkosárba dobott. Már csak jól meg kellett ijesztenem a macskáját, félelmében nagyot ugrott, feldöntötte a szemétládát. Tartalma a földre borult. Így találták meg feljegyzéseimet élő emberek. A töredékek a más halottakkal való beszélgetéseimet foglalják össze, hogy mi fáj nekünk. Mi fáj a halottaknak? Felteszem a kérdést, hogy az élők ne gondolják, van veszíteni valójuk. Mert nincsen.

*

Volt egy író, aki addig viccelődött a halálon, míg életben maradt. Már megünnepelték a századik születésnapját, de még mindig élt. A gerontológusok vizsgálták, biológiailag hogyan lehetséges, hogy valaki ilyen hosszan éljen, miközben rengeteg kávét iszik, nem mozog semmit, keveset alszik és kivétel nélkül kritizál mindent és mindenkit. Miért él ez a százéves ember?

Ez az író úgy tett, mint Seherezádé. Mindig kitalált egy újabb történetet. A közepén abbahagyta, hogy legyen mit folytatni. Amikor repülőre ült és viharba került, a széllökések halálosan dobálni kezdték a könnyű gépet, az író arra gondolt, nem lehet, hogy lezuhanjon. Mert akkor vele pusztulnak a fejében vitt, félbehagyott történetek. Azok nem tűnhetnek el nyomtalanul! Azokat még ki kell írni a fejéből. Jóisten, kérlek, ne engedd lezuhanni ezt a repülőt! De az író csak akkor imádkozott, ha szarban volt. Különben elfelejtkezett a barátjáról.

A száznál is több éves író már összefirkált egy könyvtárnyi történetet az életről. Legalábbis arról, amit ő életnek gondolt. Valljuk meg őszintén, mi a jobb: az életről írni vagy az életet élni? Az író éppen ezen gondolkozott, mikor a szeme megpihent a falon, ahová rásütött a napsugár, és ő nem tudta levenni a tekintetét a lassan arrébb vándorló fényről. Így maradt az író újabb száz évig, mozdulatlanul a jelenben. Nézte a fényt, a minden nap újra besütő fényt a falon. Nem halt meg. Megállt számára az idő. Számlái kifizetetlenül gyűltek, az összes ruhája kiment a divatból, és nemcsak a nadrágjait hízta ki, de már a házat is lebontották, amelyben lakott, de ő még mindig élt, ült, szakálla térdig nőtt és gyönyörködött a napsugár fényén.

*

- Szia, Gyuri, akkor kérdezem, mikor érnél rá felboncolni engem?

- Miért, meghaltál?

- Igen. És te boncnok vagy, elfoglalt ember. Szeretnék időpontot kérni, mert a te munkádban megbízhatok. Osztálytársam voltál a gimnáziumban. Te biztosan nem fogod félre diagnosztizálni a halálom okát.

- Miért haltál meg?

- Elütött egy vonat.

- Akkor nehéz dolgom lesz.

- Valószínűleg. Néhány testrészemet nem is találják.

- Nyilván fent vannak a vonaton.

- A vonat elment.

- Akkor nincs ötletem. Jól van, hozasd be magadat ide hozzám. Megnézlek.

- Mennyivel tartozom?

- Két jövőmondás. A holnapi lottószámok és hogy felveszik-e a fiamat az egyetemre.

- Megbeszéltük, köszi.

- Szia.

*

Nem elég, hogy meghaltam, még azt is végig kellett néznem, hogy a volt férjem feleségül veszi azt az álnok ügyvédnőt, a család régi barátját.

*

Miután meghaltam, beiratkoztam az egyetemre, okkultizmus szakon. Végre volt időm tanulni, nem kellett rohannom a hétköznapokban. Félévkor elmentem vizsgázni. Tételhúzáskor azt mondja nekem a professzor, hogy én csalok, mert a vizsgakérdéseket a papíron keresztül, hátulról is el tudom olvasni. Húzzak újat! Ujjat húztam a professzorral, mert olyat kérdeztem tőle, amire nem tudott válaszolni. Milyen kritériumok alapján fogalmazható meg az élet? Hebegett-habogott, nem tudta világosan megmondani, mi az élet. Ezt az élők nem tudják megválaszolni. Csak mi, halottak tudjuk megmondani, hogy az élet egy olyan dolog, amely nélkülünk is megy tovább, holott a mi győzelmünkről tanúskodik. Minden nap felkeltünk az ágyból és legyőztük a problémákat. Aztán egy nap nem kelünk fel többé az ágyból. De vannak, akik akarnak heverészni. Ők az öngyilkosok. Ők a saját életüket oldják meg a problémák helyett és hamarabb, mint kellene.

*

És az rossz érzés, amikor ők keresnek valamit és nem találják. Én pedig tisztán látom, hol van. A múltkor a lányom tűvé tette a lakást az eltűnt macskafésű után, én pedig egyből tudtam, hogy a szekrény mellett a falnak szorult. De hiába kiabáltam teli torokból, hogy „ott van, ott van a szekrénynél, hát nem látod?!”, a lányom csak nem hallotta a hangomat és tovább kereste a fésűt. Mit kell azt keresni, amikor nem is tűnt el, hiszen a vak is látja, odaszorult a szekrény mögé a falhoz! A lányom két óráig kereste, pedig integettem is neki. De nem látott engem.

Ez is fáj, hogy nem látnak engem, pedig állandóan ott vagyok a szemük előtt. Ugyanúgy a régi helyemen ülök a konyhaasztalnál, mint mikor éltem. Csak most könyvek és paksaméták porosodnak a székemen. Engem ez nem zavar, tök jól átlebegek rajtuk. Az egyik kötet Karl Marx: A tőke című munkája, kilencszáz oldal. Ezen a nagyszabású művön nyugtatom a körvonalaimat. Különben Marxszal néha összefutok egy ködfelhőben. „- Na, mi van, hol tart a könyvemben? Kiolvasta már?” – kérdezi sietősen, mert ő is siet az ükunokákhoz, hogy a képükbe ordítsa, „ott van, hát nem látjátok, ott van!” Válaszul azt felelem Marxnak: „- Azon vagyok, uram!” - Hiszen egy ilyen nagyságnak kijár az udvariasság, nemde?

*

Egy karórát kétféleképpen lehet elveszíteni. Vagy ottfelejted valahol egy öltözőben, vagy meghalsz. Velem ez utóbbi történt. Halálomkor elvesztettem az apámtól kapott órát. Azzal, hogy nem mozdultam többé és nem tudtam az óra számlapjára nézni, hogy megtudjam, mennyi az idő, az óra elveszett számomra. Vagy én vesztem el az órának? Mindegy is már, mennyi az idő. Meghaltam és nem volt többé csuklóm, hogy az órát viseljem. Nekem, halottnak ez a testetlenség fáj a legjobban.

Test nélküli létem okozza, hogy nem tudok az orvosomon bosszút állni. Ő kezelt félre, ezért haltam meg. Tudod, hányszor mögéje lopóztam a kórteremben vizit alkalmával, hogy seggbe rúgjam? Lendítem a lábam, és az orvos ülepébe hatol. Átmegy rajta, mintha ott sem lennék, meg sem érzi a rúgást. A lábam, mintha füst lenne, megcsavarodik és elveszti formáját. Nem láb ez, csak halvány felhő, gyenge lebegés. Körvonalam bizonytalanul terjeng. Ha kinyitják az ajtót, a léghuzat kiszippant engem. Olyan vagyok, mint a páratartalom a levegőben. Nedves vagyok. Százszorosan száraz vagyok. Felhőből szitált por vagyok. Semmi egy rongynak, a bútorokról nyom nélkül letörölnek. Vagy nem is engem, hanem a bútorokat törlik le? Ha elég bátor lennék kimondani ezt, máris jobb lenne a rongynak.

*

Kis unokám, becenevén Pozsó, nem is sejti, hogy itt ülök az asztalán, a papírlap szélén. A leckét írja, és annyira elmélyül a feladatok megoldásában, hogy észre sem veszi, egy papírlap lecsúszni készül. Nem lenne jó, ha így történne. Mióta halott vagyok, a tér és az idő számomra nem létezik. Csak jelen időben vagyok. Ezért tudom a jövőt belátni. Ha a papírlap leesne az asztalról, kacskaringós vonalban belevitorlázik a mellette álló akváriumba. A cellulóz kioldódik a vízben, elpusztulnak az aranyhalak. Pozsó másnap egyedül megy az állatkereskedésbe. Amikor átmegy a zebrán, az utcasarkon befordul az a rohanó taxi… Hát nem, még elgondolni is rossz, hogy az unokámat elgázolják! Ezért ülök itt az asztal szélén, hogy a huzattól billegő papírlapot megtartsam. Ó, csak nehogy benyisson a szobába bárki! Hallom, anyja a konyhából kiáltani készül: - Hogy állsz a leckével, fiam? – Most szívja tüdejébe a levegőt. Csak nehogy benyisson a szobába, mert a huzat lebillenti az asztalról lelógó papírlapot! Teremtőm, adj erőt, adj nekem súlyt, adj alám gravitációt, hogy én, a lélek, a helyén tartsam a lapot!

*

A szombat ugyanúgy bevásárló nap itt minálunk, mint ahogyan nálatok. Amikor toljátok a zörgő bevásárlókocsit a szupermarketben és leemeltek a polcról ezt-azt, például vécépapírt meg ásványvizet, és dobozos tejet meg sajtot, cipőtisztítószert meg hasonlókat, melyekért hosszú várakozás után színes papírdarabokat adtok egy másik élőnek, aki a pénztárnál ül, mi csak röhögünk rajtatok. Valójában sajnálunk benneteket. Hogy milyen hiábavalóságokkal kell töltenetek azt a rövidke életidőt! Nektek testetek van, emberek. Az anyagcsere foglyai vagytok.

Szombat, bevásárló nap. Mi is megyünk veletek, ki-ki a maga hátrahagyottjaival. Zörög a bevásárlókocsi, reszketnek a csapágyig kopott kerekek, manővereztek a polcok között. Leveszitek a vécépapírt. Mi leveszünk megbocsájtást. Leveszitek az ásványvizet. Mi leveszünk egymásra figyelést. Leveszitek a dobozos tejet. Mi leveszünk tisztánlátást. Sajt és cipőfény helyett mi leveszünk a polcról egy kis megértést, elfogadást. Bevásárlás után ki-ki visszatér kincseivel az otthonába. Hol lakunk mi? A régi fényképeinkben lakunk. Mindenki szépen visszaáll a saját körvonalába és átkarolja szeretteit, ahogyan a fotón látszik.

*

Miért van az, hogy az emberek szomorúak lesznek, ha a halálra gondolnak? Miközben itt nálunk elég nagy a vidámság. Ismerek olyat, aki állandóan énekel, de nem azért, mert jól beivott a kocsmában. Van köztünk olyan halott, aki egész nap nevetgél. A családtagjaival utazik a villamoson láthatatlanul, a beszélgetésüket hallgatja és rázza őt a nevetés. Mert ő tudja, hogy végül nem úgy lesz, ahogyan az élők tervezik. De szólni, hogy a dolgok egészen másként alakulnak, már nem tud nekik. Mindent tud, csak tenni nem tud. Ebben hasonlít az élőkre. Mindenki tud mindent, de senki nem tesz semmit.

„Árnyékország”, mondjátok ti, pedig mi a fényben létezünk. Ti az árnyékszéken ráültök a hideg vécédeszkára és felszisszentek, ha hideg. Akkor pedig örvendezzetek! Érzitek a hideget, meleget, forrót, langyost, éhséget, fájdalmat, fáradtságot. Érzitek az élő testet. A test az élet. Örüljetek, hogy van még testetek, tápláljátok és vigyázzatok rá! Szelleme bárkinek lehet.

*

Az élők azért nem szeretik a szótlanságot, mert a megsűrűsödő csendben köréjük gyűlünk mi, halottak. Ezért az élők állandóan fecserésznek mindenféle lényegtelen dologról, mint a leszakadt gombok, milyen az időjárás, mi hiányzik még a bevásárló listáról, már megint kevés a pénz, és hasonlókról. Ha pedig az élő egyedül van, bekapcsolja a rádiót. Csak csönd ne legyen! Mert a csöndben meg lehetne hallani a világ hangjait. Az uborka hangját, amint harsogva megadja magát a késpenge nyomásának. A babszemek hangját, zubognak a fazékban fortyogó vízben. A só hangját, ahogyan a kristályszemcsék egymáshoz dörzsölődnek. A krumpli gumók hangját, ahogyan reménykedve csíráznak a sötétben, hogy nem ők lesznek a következők, akiket meghámoznak.

Hangok csavarodnak egymásba a csöndben, de az élőknek nincs hallásuk a világ szövetére. Csak mi, halottak halljuk ezt a finom frekvenciát. HALOTT FM A 0,0 MINIHERZEN. HÍREKET SUGÁROZUNK A TÚLVILÁGRÓL.

*

A halállal mindenki jól jár, mert egyformán jut belőle mindenkinek. Nektek, élőknek azt kell kiderítenetek, hogy az élettel jól jártok-e. Kinek mi jut az életben? Szép autó, nagy vitorlás, hazudozás, siker, félelem? Vagy csak egy koszos kartonpapír jut, amit a tulajdonos leterít a metró szellőző rácsára, hogy a meleg légfuvallatban kevésbé fázzon? Jut-e elég étel? Jut-e szeretet? Jutnak-e háborúk nektek, eltévedt golyók, aknarepeszek? Vagy ilyet csak a moziban láttok, színes, széles vásznon? Az élet nem ad egyformán, de a halál igen.

Hogyan lehet kideríteni, elégedettek vagytok-e az élettől kapottakkal? Az utolsó szóból. Ki mit mondott utoljára az életében. Te eldöntötted-e már, mi lesz az utolsó szavad? Nem kell szlogent kitalálnod. Ahogyan éled az életedet, azzal döntesz. Nem kell megvárnod életed utolsó pillanatát, korábban is eldöntheted, mi lesz az utolsó szavad.

*

Én tulajdonképpen hajnalban akartam meghalni, hajnali három és négy óra között. Azért akkor, mert ott a legvékonyabb a nap, akkor törik a legjobban, amikor új reggel fakad. De aztán beláttam, ez nem lenne jó. Ott álltatok körülöttem, könnyeztetek, éreztem a fáradtságot és a tehetetlen rémületet, éreztem, mennyire megvisel titeket a haldoklásom. Ezért előre hoztam a halálom időpontját. Jó nekem délután fél ötkor is, mintha a munkaidőm végére érnék. Kint nagy a hó, havas a december, hideg és fehér, nektek haza kell jutni a kórházból. Vezessetek körültekintően ebben a nagy hóban! Ha esik a hó, a felnőttek személyes sértésnek veszik. Csak a gyerekek örülnek a hóesésnek. Sajnáltam, hogy ma este elmarad a vacsora, mert senki nem fog enni. Elmarad az álom is, pedig mindenki lefekszik az ágyba.

A fekvés különös dolog. Nem azért, mert lefekszel, hanem azért, mert felkelhetsz az ágyból. Felébredsz, mégis szenderegve éled a napot. Az egész világ szendereg és álomszerű létben bolyong. Csak a Halál éber, figyelmesen szemléli az előtte vonulókat. Akire rámutat, az nem kel fel, az örökre aludhat.

*

Az utolsó napomban az volt a szörnyű, hogy megsejtettem, ez a nap az én utolsó napom, mert aznap meghalok. Ez az érzés rosszabb volt, mint a pár perccel később érkező szívroham. Ez az érzés hasonló volt ahhoz, mikor nyugdíjba mentem. Az utolsó napom a munkahelyen, amikor tudtam, hogy ki kell rakodnom az asztalom fiókjából a sok kacatot, a mihaszna feljegyzéseket, a kávéfőző pótgumit, beszáradt golyóstollakat, amelyek az én egész irodai múltamat jelentették, és el kellett búcsúznom a többiektől. Holnap már nem jövök. Kollégáim szánakozást palástoló tekintetét sem felejtem el, átláttam rajtuk, átláttam a szép bonbonos dobozon. Ez az érzés, ami hírül hozza az elmúlást, ez rettenetes, nem a halál. Ezért jó, hogy soha nem tudjuk az életben, ha elbúcsúzunk valakitől, az vajon az utolsó alkalom volt, vagy még újra láthatjuk egymást.

*

Amikor az özvegyem kocsiba ül és kimegy a síromhoz a temetőbe, fel kell ugranom a kedvenc karosszékemből, hogy gyorsan utána fussak, és én is kiérjek a temetőbe. Hiszen ő úgy véli, hogy én a temetőben vagyok. Pedig odahaza vagyok. Nézem a tévét a szobában, pont úgy, amikor még éltem, de most abba kell hagynom és sietnem kell a temetőbe, hogy ne okozzak neki csalódást, és ott legyek, mire kiér.

A temetőben pedig azt látom, hogy a feleségem bosszankodik, már megint hiányoznak a mécsesek a síromról. Mondjuk meg őszintén: hát nem mindegy? Kinek kell az a ragacsos-viaszos izé? Ez jut rólunk az élők eszébe? Boldog lehet az a halott, akiért nem gyújtanak gyertyát, hanem egyszerűen gondolnak rá.

A feleségem egy kicsit álldogál a sír mellett, ahová a testemet temették. Én is ott állok a feleségemmel, és azon gondolkozok, mi lenne, ha szép csendben beülnék mellé a kocsiba hazafelé menet. Hiszen egy irányba megyünk, nem? De aztán egyszerűbbnek látom egy direkt ugrással otthon teremni, miközben ő még csak most parkol be a kocsival a garázsba.

*

Könnyen megláthatod a formát, hogy milyen külalakot öltöttem fel. Ott vagyok a kavicsban, amit a járdán rugdosnak a gyerekek az iskolából hazafelé, ott vagyok az újságok lapjai közt, betűnek öltözve, ott vagyok a tér közepén az óra mutatóján, mely egyik percről a másikra billen, ott vagyok a jelzőlámpa fényén, mely éppen pirosra vált. Nem látsz engem, pedig nem is rejtőzöm. Egyszerűen ott vagyok, mindig és minden alakban. Nem alaktalan, hanem mindenformájú vagyok.

Te most a lámpánál állsz, várod, hogy a fény zöldre váltson. Az a fény vagyok én. Te most vársz, mert most vagy. Most lehetsz, mert én már voltam. Emlékezz régi önmagadra, mert az vagyok én: a halott. Aki emlékezik, az a múltban lát. Aki emlékezik, az szavak nélkül teszi.

*

Ha majd egyszer megkérdezik az írót, hogyan firkálhat össze ennyi sok baromságot egy olyan dologról, amit nem is ismer, mert még nem halt meg, az író így felel:

- De igen, ismerem.

- De még nem halt meg!

Minden halottammal meghaltam már – feleli a száznál is több éves író. - Legyen áldott a neve annak, aki él, és annak is, aki nem él!

* * *

(Berlin, den 05. Dezember 2014)