Tarzan Zéró

Utószó egy első kiadáshoz

Ezek az írások 1988 és 2002 között születtek. Én akkoriban egy világot járó táncszínházi együttes, a Théatre JEL (1995-ig, majd később más néven:) a Centre Chorégraphique National d’Orléans/Compagnie Josef Nadj tagja voltam. Az együttes turnézott. Megérkeztünk egy idegen városba, a másnapi előadás játszóhelyére. Bennünket színészeket (vagy nevezz táncosoknak, ahogy akarod) bedobtak egy szállodába és kiosztották a napidíjat. Én szegény voltam és takarékos, túl soknak tűnt nekem az a néhány pénz, hogy egy étteremben elverjem. Bementem a boltba, vettem néhány konzervet, föl a szobába, majd kisvártatva már az utcán ültem egy padon, jóllakottan szemlélődve. Az ilyen-olyan idegen városok utcáin amúgy gyalogosan, két lábbal tett szórakozásom, a sétálás bizonyult a legolcsóbbnak. Séta közben szemlélődtem. Néztem az utcákat, a kirakatokat, az embereket és azon gondolkodtam, ők vajon hogyan tennék ezt vagy azt. Elmerengtem és meglódult a fantáziám. Igen, az volt a legolcsóbb szórakozás egy idegen és távoli szállodai szobában, hogy magam elé terítettem egy üres, fehér papírt és kinyomtam a golyóstollam hegyét. Utaztam kétszeresen, de egyetlen pénzecskéért.

Ezek a novellák idegen tájak áramában születtek az egyedüllét, a spórolás és a dolgok játékos továbbgondolása háromszögében. Emlékszem, hogy melyiknek van valóságalapja és melyik színtiszta kitaláció. Néhány történet alaphelyzetét az újságban olvastam, és tovább szőttem a benne rejlő lehetőségeket. De mindegyik történet megegyezik abban, hogy – ha megtörtént, ha nem – akár igaz is lehetne. ...Miért is ne? Én nem tettem egyebet, mint nyitva tartottam a képzeletemet és követtem Élet Nagymester történeteinek áramlását.

Ezeket a történeteket mostanában rendeztem nyomtatás alá. Régi kézirataim mindig papírra születtek, golyóstollal. Az írógépeléshez csak hosszú érlelődés után fogtam. Van olyan elbeszélésem, mely hét évig egy dossziéban pihent. Időközben beköszöntött a kompjuterkorszak. Nincs már manuszkript, a klaviatúrán pötyögtetek. Régi, írógépes tisztázataimat újra átírtam a digitalizálás során. Kedves olvasók, hölgyek és urak! Ez a borász addig öntögette, érlelte és szűrögette borait hordóból ki, palackba be, míg majdnem elfolyt élete bora. Szintén mostanában hétszer hét, vagyis 49 éves lettem és pályakezdő író. Borom, buzogj!

Ezeknek a történeteknek már csak egy címet kell találnom. ...Tudják mit? Legyen a címe: „Műlovarnők pukedlije”. Hogy miért éppen ez? Mert ennél jobbat nem tudok.



Tarzan Zéró (vadember is, nulla is)

Budapesten, 2006. március 17-én