Tarzan Zéró

Vetette Papírra:

Miért írok én?

Kétezerhét őszén jutott az eszembe, már negyvenkilencedik évemben, hogy milyen hiábavaló úgy írnom, hogy kerülöm a lényeget. Mert mi a lényeg? A szeretet sugárzása! A többi csak körítés. A szeretet a lényeg, és ez vagy van, vagy szűkösen van, vagy egészen hiányzik az emberek lelkéből. És ők nem is tudják, milyen e lényeg nélkül, azaz lényegtelenül élniük. Szeretet híján.



Otthon a kanapén ülve kétezerhét őszén arra gondoltam, hogy lelépem én a Tarzan Zérót. Tarzan Zéró ugyanis én magam vagyok. Ez az írói álnevem. Zéró, kinek keresztneve filozofikus, hiszen a semmit és a mindent egyformán jelöli, csak egy csúfolódó rigó. Igen, az ő novelláin lehet fanyarul mosolyogni, mert szellemesen adja elő a mondókáját. Viszont kerüli a lényeget. Eddig, tehát kétezerhét őszéig, mikor én a kanapén otthon ültem, Tarzan Zéró, az én vadember jóbarátom, bizony csak egyszer nyilazott a lényegbe: a Helsinki Canapé Stories című novellafüzérével.



Nyitok hát egy második írói álnevet, gondoltam otthon a kanapén ülve. Legyen a nevem: Vetette Papírra. Ez olyan latinos, ez tetszik nekem. Benne foglalja a vetést, mely egyszer majd kikel, és akkor szárba szökken a szeretet. A szél, mely szelíden sodorja majd ezt a vetési táblát, lágy hullámokban hajtja a szeretetet... Rendben, de milyen legyen Vetette prózája? Legyen olyan, amely közvetlenül kapcsolódik az emberek lelkéhez. Mert ebben a társadalomban, melyben most én élek, melyen TéZé gúnyolódhat, Vetette lőjön a szívbe a szavakkal! Legyen olyan ez a próza, akár a Róza. Viccnek hat, de így hívták a nagymamámat. Sebestyén Rozália, apai ágon. Legyen ez a próza szenvedő. Legyen nyomorult. Dolgozza végig az életét szótlanul. Szüljön csupán egyetlen gyereket, azt is nehezen. Adjon ételt a háziállatoknak minden hajnalban, vasárnap is. Törölje köténybe vizes kezét. Higgyen ez a próza, mint ahogyan ő hitt a templomban a pap szavainak, bízva a feloldozásban.



Ahogy negyvenkilenc évesen túl voltam feleségem súlyos betegségén (mellrák) és a saját magamén (arthrózist követő kétoldali csípőprotézis-beültetés), melyeket mindketten sikerrel leküzdöttünk, egyszer csak felismertem, milyen hatalmas ajándékot kaptunk a betegség formájában az Élettől. Ha ez nem így alakult volna, még mindig pazarolnánk isteni egészségünket – mondjuk, dohányzással vagy a nyakló nélküli húsevéssel. Víztisztító készülékünk se lenne, nem meditálnánk (pedig milyen jó nyugalmat ad!), nem is tornázgatnánk, a vérnyomásunk jelentősen magasabb lenne, talán tütüznénk valami alkoholt is, non plus ultra: a televízió képernyőjét bámulva, ahelyett, hogy egymással beszélgetnénk. De nem így történt, mert a betegségen gondolkodóba estünk. És felocsúdtunk, egy másfajta, egy jobb, mert tudatosabb eszméletre. Azóta nem engedjük mérgezni magunkat sem szellemileg, sem étrendileg, sem kapcsolatainkban.



Igen, én otthon a kanapén ülve össze-vissza olvastam mindenféle betegségről szóló könyvet. Ruediger Dahlke, Bernie Siegel, Andrew Weil műveit. A második lépcsőben jöttek az ezotérikus könyvek. A személyiség megújítása, halálképünk megváltoztatása (Louise Hay, Michael Newton). De semmi tarot kártya vagy ingamozgatás, halottidézés, ráolvasás, vagy füstös révedezés nem következett. Nem lettünk pszichedelikus guruk, sem kijelentők, sem másokat kizárók. A „gnóti szeauthon”, azaz a görög „ismerd meg magadat” jelszava vezet utunkon, melynek végpontja sosem lehet. Mert csak haladhatunk rajta a tökéletesítés felé, de végállomásra sohasem lelhetünk.

Összeírtam néhány fontosnak tartott idézetet, milyen szellemben írjon ez a Vetette Papírra, aki elmúlt már negyvenkilenc, akinek kevés a csúfolódás, aki belátja, hogy a művésznek nem önkifejeznie kell, hanem sokkal inkább az isteni lényeget tükrözni – ha adatott ehhez elég tehetsége, mint Johann Sebastian Bachnak adatott. Íme, az idézetek:



„Ha belső kiegyensúlyozottságunk megvalósul, a hatalmi drámák tudatosulhatnak. Régi szokásaink pozitívumokká és erősségekké válhatnak.

Ha hajlandóak vagyunk megadni magunkat és hiszünk a jobbulási folyamatban, akkor saját akaratunk helyett a tudatalattinkra bízzuk életünk irányítását. Ha ez bekövetkezik, elfogadhatóvá válik számunkra a Felsőbb Hatalom gondolata. Figyelmünket már nem arra összpontosítjuk, hogy más emberekkel vívjunk hatalmi játszmát, hanem folyamatnak tekintjük az életet.” – (James Redfield és Carol Adrienne: „A mennyei prófécia/The Celestine Prophecy. An Experimental Guide” Gyakorlati útmutató, Magyar Könyvklub, Budapest, 2000 – 167. oldal)

„Erich Fromm győzött meg bennünket arról, hogy a szenvedés és a könnyek tanítanak a megelégedésre, és arra, hogy a szükségszerűség elfogadása az egyetlen szabadság.” – „Ez egy olyan végtelen folyamat, ahol a mai nap győzelme a holnapi nap vereségének számít.” (Ruth Nanda Anhsen személyes emlékezése Erich Frommra, in: Erich Fromm: „A szeretet művészete/The Art of Loving”, Helikon Kiadó, 1984 és Háttér Kiadó 1994 – 175-dik és 179-dik oldalon.)

Miközben ezt leírtam, a komputerbe gépeltem (hiszen hol vannak már a régi szép manuszkriptes idők?!), a billentyűzet mellé heveredett a macskánk. Ugyanis van egy macskánk, ő is az utóbbi, feleszmélt idők hozadéka. Ez a macska most békésen ide telepedett és végignyúlt a képernyő előtt. Szundikálásával támogatta a gondolatok fűzését. Igen, szeretném, ha Vetette Papírra prózája olyan lenne, mint ez a macska: megértő, szemlélődő, elégedetten nyújtózkodó. És mindenféle torna nélkül, természetes módon rugalmas és puha.

*

Honnan merítette témáit William Shakespeare? A korabeli újságból és a szóbeszédből. Nem bűn a témalopás? Csak akkor nem bűn, ha fajsúlyos, tiszta vizű forrásból merít. Ha szaros gödörből merít, akkor igenis bűn a témalopás. A bartóki „csak tiszta forrásból merítsél te is” szellemében ide másolok néhány konkrét esetet, milyen típusú történeteket vessen a papírra Vetette Papírra. Tessék:



„Megbecsült beosztásban dolgozott, de ez nem tudta kitölteni érzelmi ürességét. Magánéletének tartalmatlansága egyre nagyobb súllyal nehezedett rá. Végül súlyos betegséget kapott. Rákényszerült, hogy felülvizsgálja értékrendjét. Pszichológiát tanult. Ma magánpraxist folytat.”



„Egy hajdani lelkész, aki a szószéket valóságos rejtekhelynek használta, átalakulása után az egyetemi oktatásban találta magát. Kezdetben a prédikátor szerepébe képzelte magát, és ettől mesterségesen elhatárolódott a hívektől. Egyszer aztán kénytelen volt szembesülni a gyülekezet lesújtó véleményével, és a sokk hatására tudatosodott benne, hogy ő is csak ember. A megszégyenítés után nem tudott többé a merev dogmák által elszigetelve élni. A leghaladóbb szellemű tanársegéd lett az egyetemen.”



„Egy hatvanéves menedzselési tanácsadó egykor egy gyárnak volt tulajdonosa és vezetője. Saját bevallása szerint igazi szemétládaként viselkedett az emberekkel. A vitában soha nem maradt alul, élvezte a hatalmi megfélemlítés eszközeit. Anyagi csődje és válása megalázó élményt jelentett számára; ekkor látta meg, hogy életének egyensúlya mennyire kibillent. Ma más vezetők mellett működik tanácsadóként. Segít az embereknek felismerni a saját döntéseik hátterét és megmutatja nekik, hogyan kerülhetnek kapcsolatba az igazi erővel.”



„Az átalakulást legtöbbször látszólag negatív esemény váltja ki: anyagi bukás, válás, betegség. A fájdalom, a kiábrándulás, a megaláztatás, az elszigetelődés a kudarc élménye a gyógyulás nélkülözhetetlen elemének bizonyul, Mert ezek az emberek mind hajlandóak voltak vállalni a felelősséget azért, amit meg kellett tanulniuk.” (James Redfield, idézett mű, 168-dik oldalon.)



Gondolom, ismeritek a régi kínai történetfüzért. Ide fogalmazom a saját szavaimmal: „Elkóborolt a ló. Micsoda szerencsétlenség! Másnap visszajött és egy kancát hozott magával. Micsoda szerencse! Felült a kanca hátára a fiú, hogy betörje, de a kanca levetette a hátáról. Eltört a lába. Micsoda szerencsétlenség! Másnap kitört a háború. A császár tisztje a házakat járja, hogy besorozza a fiatalokat. De a fiú törött lábbal fekszik, nem viszik el a háborúba. Micsoda szerencse!” ...Lehet folytatni a sort.



...Folytassa, Vetette! Ha megkérdezik, miért ír, Papírra ezt feleli: „Azért, hogy az emberek felismerjék életük szépségét. Ezért írok.”

* * *