Tarzan Zéró

Csájníz napló

Előrebocsátom, hogy nem bocsátok. Se előre, sem hátra. Így nincs mit előrebocsátanom. De ha mégis, akkor azt bocsátom előre, hogy furcsa érzés úgy utazni, hogy tudod: ide többé nem jössz vissza. Soha, de soha, de soha már nem. Így vagyok most Taiwan-ban, magyarul: Tajvanban, (hol a bajban vaj van ma). Ez olyan messze, de annyira messze van (mihez képest?, hát persze, hogy Magyarországhoz képest!), hogy egyszer jön ide az ember, esetleg nullaszor, de ha egyszer netán eljutna Tajvanra, hát, annak is nagyon, de nagyon örülhet!

Szóval szavakkal ülök Tajpejben egy papír előtt a szállodában. (A neve: First Hotel, és ez olyan előrebocsátani való..!) Trópusi 32 fok Celsiusban és nyolcvan százalékos páratartalomban írom ezt a naplót. Nem napló ez, csak emlékek gyűjteménye. Emlékek, melyeket Tajvanról őrzök magamban. Emlékek, melyek éppen most, jelenidőben történnek velem, és aztán soha többé, már soha többé nem; emlékek, melyek múlandók, most mégis foglyok ezen izzadt papíroson (majd kiszárítva fölaggatom őket a múlt ruhaszárító köteleire, látjátok, ezek itt a szaros gatyák, látjátok, ez volt a Zéróval Tajvanba', hol nem vót vaj az ablakba'); emlékek, melyek itt történnek egyszer, most az egyszer, aztán soha többé már. Az elmúlás, a megismételhetetlenség, az egyetlen-egyszeriség szemüvegén néztem ezt a szigetet. Azaz csak egy várost, hiszen mindössze Taipei-re korlátozódott az én egyszervolt-jelenlétem. Igen, mondjuk ki, sőt mondjam ki én (ti pedig hallgassatok), hogy a halál melankolikus szemüvegén néztem ezt az ázsiai forgatagot, ezt a duzzadó életet, pontosan tudva, érezve, hogy többet ide nem, nem jövök vissza soha már. És így olvassátok ti is ezt a naplót, az elejétől a vége felé haladva, csak egyetlen egyszer (és sohasem visszafelé lapozva).

*

Micsoda luxus, hogy itt ülök a szállodában és írom a szavakat, ahelyett, hogy az utcára mennék nézelődni! Itt az utcán sok minden érdekes történik az európai szemnek. …A forgatag! …A nyüzsgés! Ez a város olyan, mintha New York-ot kereszteznék egy hangyabollyal. Minden nap esik az eső júniusban, dehogy esik, csak úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Öntik rendesen! Megérkezésünk estéjén azonnal veszek egy esernyőt. Az van mindenkinek. Most már nekem is. Az éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban veszem, a Seven-Eleven-ben. A kenyerek mellett találok az esernyőkre. Kenyér és esernyő - óh, milyen nagyszerű párosítás, milyen szokatlan szókapcsolat, jobb, mint a "panem et circus", de az ára kiábrándít, hiszen százhúsz helyi dollárba kerül, ami durván (igen, nagyon durván!) 960 magyar forintnak felel meg. Egyszerű és primitív szerkezet, összecsukható, a zsebembe süllyeszthetem. De nem süllyesztettem soha a zsebembe, hiszen annyira esett, hogy majdnem mindig a fejem fölé tartottam. Itt mindenki esernyővel jár, legalábbis júniusban. Ha az eső eláll, sokan a napsütés ellen védekezve tartják az ernyőt fejük fölé.

Mindjárt az első este lemegyek sétálni az esőben az új ernyővel. Utam a szálloda környéki utcákon visz. …Hát ilyen a Nanking East Road, lám-lám! Hat sávon áramlik a forgalom, robogók pöfögnek és fényreklámok villognak mindenhol. Nehéz a lélegzés, hatalmas a párásság. A férfiak túlnyomó részben rövidnadrágot hordanak. Így este, sötétedés után nagyon romantikus érzés a csöpögő zöld növényzet alatt ernyővel sétálni. Az amerikai stílusú széles avenue-k mögött egy utcával beljebb már a kis sikátorokon siklok. Kerülgetem a járdán parkoló robogókat, miközben a robogó robogók kerülgetnek a járdán engem. Itt járok "Scooter City"-ben, annyi a kisköbcentis géplovacska, hogy elképesztő. Százával, megkockáztatom: ezrével várják gazdáikat a járdán letámasztva a nedves hátú robogó-lovacskák. Bár autóból is sok van, de robogóból még több, ez az általános közlekedési eszköz. Kivétel nélkül mindenki bukósisakban hasít a robogókon. Egész családokat láttam ilyen kis dönögő robogón utazni. Apa vezet, lába között szorítja a nagyobbik fiút. Anya hátul kapaszkodik Apára tapadva, közöttük lapul ék módján a kisebbik gyerek. Így robognak a robogón, pöfögve, sebesen, berregve és figyelve a rajzó többieket, kik szintén robogón igyekeznek, miközben esik ez a mocskos, meleg eső. A piros lámpánál alkalmanként harminc-negyvenen is felsorakoznak a nyergekben, hogy amikor zöldre vált, mindenki kollektívan felpöncögtesse a kis köbcentiket, és felajzott méhrajként induljon a flúgos futam, hogy a Forma-1 startja igenis le legyen pipálva. Többször megnézem ezt a nevetséges mutatványt oldalt álló gyalogosként. A zöld jelzésre fegyelmezetten várakozó kínaiak, megannyi bukósisak-viselő, aggódva pillognak rám: vajon mit akarhat ez a nagytestű európai, miért néz bennünket ilyen merően..? Tarzan Zéró áll a járda szélén, nézi, nézi az alapjáraton pöfögtető tömeget, miközben cigarettát sodor. …Hát ilyen csodát Tajvanon még nem láttak! Nééé, ebből cigaretta lett..! Közben a lámpa zöldre vált: start! Mindent bele! Kilőnek a kis legyecskék és elhúznak a cigifüst mellett. Mindenki robog, még a robogók is robogón járnak. Ennek ellenére nem látok scooter shop-ot, vagyis ahol árulnák ezeket a gépeket. Séta közben javítóműhelyt egyet-kettőt látok, elenyészően keveset a járművek számához képest. Tehát ezek a paripák nem romlanak el! Később megtudom, áruk 30-50 ezer tajvani dollár között mozog (tehát nagyjából, mint Magyarországon). Ehhez képest egy áruházi átlag eladónő havonta 20 ezer dolcsit keres. A robogókat le sem lakatolják, nappalra még a sisakot is a kormányra akasztják. "This is a safe country", ahogy két nappal később egy besörözött kínai társaság mondja nekem. Mindenáron meg akartak hívni a kifőzdében bennünket egy sörre, ahol Józsival leültünk. Szívélyességük nagyfokú, vagy csak az európaiakkal teszik ezt? Nem tudom.

A robogók robognak, én lassan sétálok az esőben. Utam a szálloda környékén vezet. Véletlenszerűen, összevissza fordulok az utcákon, bár zsebemben térkép lapul (és a nadrágon keresztül is jól összeázik, néhány utca az összehajtásnál lekopott a papírról, ott most fehér folt pompázik; előre hát, Ázsia-felfedezők!). Kérjek új térképet a szálloda portáján, vagy azokra az utcákra ne menjek? - Kétnaponta új térképet kértem.

Zuhog az eső, szorítom a kockás ernyőt. A következő utcasarkon egy kifőzdébe botlom, ami nem túl nehéz dolog, mert Taipei városa legalább fele részben kifőzdékből és mocskos kínai étkezdékből áll. Néha olyan érzésem támad, hogy a város fele szakács, a másik fele meg éppen eszi azt, amit emezek főztek. A kondérok mögül két kiszáradt kínai öregasszony tanácstalanul pislog rám. Természetesen egy szót sem beszélnek angolul, még annyit sem, hogy "hello". A mutogatással többre megyek, mint bármi mással. Előttük többféle üstben rotyognak mindenféle emészthető micsodák. (Leírásukra nem vállalkozom, úgyis csőddel végezném.) A kínaiak szerint minden ehető (csak éhesnek kell lenni hozzá), még a puhára főzött kerékpárgumi is, és lehet, hogy igazuk van. "- Hello!" - mondom a két múmiának és illusztrációként tisztelgek hozzá. Semmi válasz. Az aszott mamikák rémülten néznek rám. Bekövetkezik, amitől félelmükben tartottak: a szan, vagyis az európai úr ételt rendel. A szájamra mutogatok, enni, enni!

"-Ááá!"- mondják ezek ketten. "-Harasó, nagyanyó, rakjál össze mindenből egy kicsit nekem, te százéves bébi! Mix! Mix!" - kiáltom reménytelenül. A két kiszáradt öreglány csak néz rám, mint a hülyére. A kezemet lengetem a kondérok fölött, ebből, meg ebből is, na, meg ebből is! Így sem értik. Kis híján sírva fakadok az értetlenségüktől, mikor egy fiatalember tűnik fel a kondérok mögött. "-Maybee you speak english..?" - csillan bennem a remény és a fickóra mutatok. "-Yes, a little bit" - feleli hosszú összpontosítás után, de mint később kiderül, teljesen alaptalanul. A fickó konyít kissé angolul, most megtapasztalom, hogy e szó mit jelent.

…Tehát jól elbeszélgettünk a csöppnyi műanyag asztaloknál. A fiatalember talán tíz szót tudott angolul, de kínaiul egészen kiválóan beszélt. Azon meg én vagyok egy értetlen hülye. Így hát reá bíztam magam a kulináris élvezetek terén. "-Rendelj te nekem valamit!" …És ő rendelt, nagyon harmonikusan éppen azt, ami volt. "-You are…very lucky!" - nyögi ki szavanként, miközben egymással szemben ülve a műanyag sámlikon kanalaztuk a tűzforró levest. ("Noodle soup", vagyis tésztaleves, ezt adják mindenhol. Tűzforró, benne sok spagettivel, amit nem vágnak szét, tehát harapni kell a lecsüngő tésztát, ami össze-vissza fröcsög, a levest meg szürcsölik; és ami mindennek a non-plusz-ultrája, néha kézzel is belenyúlnak.) Úgy esznek, mint a disznók, egészen közelről a tányérba fekszenek. Evés közben mindenki a magáéba süllyed, alig kommunikálnak. De mi ketten most mégis. A leves tűznél is forróbb, várni kell, míg kihűl. Közben beszélgetünk a kínai csávóval. A csao-vo, azaz a "csávó" hallatán a fiú szeme felcsillan, valami jóra emlékeztettem őt a magyar argóval. Gőzölög a leves és zuhog az eső a műanyag tetőre, mely alatt elzsírosodott műanyag székeken a csao-vo-val ülünk, tüdőmben "heavy breathe" lotyog, hátamon a trikó alatt patakokban gördülnek alá a nagy kövér izzadságcseppek. A szemüveg az orrom hegyére csúszik, párás lencséimen nézem a kínai fiatalembert, aki egy pillanatra sem szűnik meg mosolyogni, még evés közben tésztával a szájában is mosolyog, miközben azt mondja nekem: "-You are... very lucky!"

…Miért? Na, miért?! Képzeljétek: merthogy végre esik az eső!!! Ugyanis négy napja nem esett. Ami itt egy kész aszály. De most végre esik! Hogy ez milyen nagyszerű..! És éppen ma, 2002. június 12-én, amikor a francia illetőségű Centre Chorégraphique National d'Orléans csapatával, vagyis a Compagnie Josef Nadj együttessel 19 órás repülőút után az Amszterdam- Bangkok útvonalon megérkeztünk Tajvan fővárosába, Taipei-be, hát végre eleredt az eső..! (Másnap a tévéhíradó mutatja, hogy a nemzeti víztárolóban másfél méterrel megemelkedett a vízszint és a trópusi esőzések egész falvakat árasztottak el vidéken.) Igen, igen, itt vagyunk a néhai Formosán (hol a forró ormon Zorro áll), és nem volt baj, hogy vaj van Tajvanba', ma. Ugyanis a "Les veilleurs", tehát "A virrasztók" Kínában játszanak. Ahol esik, zuhog, ömlik, szakad és tocsog az eső. …És ez milyen nagyszerű! I'am very lucky! Hurrá! Szarrá ázom!

*

( Malac a pályaudvaron.) Ez annyira jó, hogy ezt elmondom most, pedig csak másnap fog történni velem, hogy a sok gyaloglástól fáradtan a buszpályaudvaron üldögélek egy padon. Valójában még a tető alatt eszem a géppuskaszerű esőben a kínai fiatalemberrel, aki szívélyességében fizetni nem engedett engem. De ezt majd folytatom, most jöjjön a malac. A malac, amit a pályaudvaron láttam. Tehát ott ülök a Taipei North Bus Station-on (ami magyarul az Északi buszpályaudvart jelzi, merthogy az útkereszteződés túlsó oldalán van Déli is), egy ócska padon a fullasztó gázolaj-gőzben, hiszen az imént pisiltem a pályaudvari vécében, hol a falicsempék egyikét éppen akkor szigetelte egy húgyban heverő javítómester. Az ingyen-pisi után megkönnyebbült érzéssel egy padra telepszem. Máris megcéloz egy sántikáló mozgóárus, két mankóval és egy kartondobozkával felszerelve, melyből rágógumit árul, de óh, csalódottan kell tudomásul vennie, hogy bennem vevőre nem talál! Szintén a furcsa férfi, aki éppen mellém ül le, noha volt több szabad hely; aztán vágyakozva, mereven engem néz. Énengemet könnyű nézni, oly nagy vagyok, hát a pasas nézett is rendesen, egy finom európai, hej, …cö! …cö! Néha kicsit nyálaz hozzá, hogy jobban felhívja magára a figyelmet, de tűröm a buzikámat, tűröm rendesen. Ekkor jön a malac, aki egy kicsi, fiatal gyerekdisznó volt, mondhatnám, óvodás még. Egy asszony sétáltatta, póráz nélkül, pálcika-lábakon követte gazdáját. "-Eeee..! Eeee..!"- röfögte a malacka és hirtelen az ellenkező irányba elszaladt. Nosza, utána az asszony, utána az ember, uccu, fogd a malacot, amott fut, amott szedi pálcika-csülkeit a minidisznó! Néhány másodperc alatt egy izgalmasan kacskaringós vonalú, feszes tempójú üldözési jelenet bontakozik ki előttem az Északi buszpályaudvaron. A malackát nagy bonyolultságok árán megfogták, ee-eee..!, az asszony a hóna alá csapta a sivító kisdedet és felszállt egy gázolajszagú büdös buszra. Én a padról fölállok, a buzi kamerád csalódott, nem jön össze a numera. A sánta rágógumiárus szomorúan leül egy padra és a mankóit letámasztva cigarettára gyújt. Nincs kuncsaft, aj, aj.

Ez történt a tajpeji Északi buszpályaudvaron aznap este. Aki nem hiszi, járjon utána.

*

( A fing.) Az előadás a Csang-Kaj-Sek Centerben lévő Nemzeti Színházban játszik. Hatalmas és gyönyörű épület, kívülről egy pagodát formáz, belülről szupermodern színház, három emelet balkonnal. A nézőtér 1300 fő befogadására alkalmas. Az előtérben márványlépcsők kanyarognak, óriási, gazdagon mívelt csillárok csüngenek (hej, végre beszélek kínaiul!), bordó bársonyszőnyegek, ajtónálló szolgák, amit akarsz (csak dohányozni ne akarjál). Az első este majdnem tele a színház, ezernél többen követik lélegzetüket visszafojtva, halálos csöndben az első jelenetet. A prológban Józsi a függöny előtt kint ül az előszínpadon. Josef, Péter Gemza és Dénes (Döbrei) lakájokként öltöztetik az urat, akit Józsi alakít. Mi többiek, a függöny mögött a díszletben várjuk, hogy a zene felcsendüljön (mert akkor jövünk mi, mely nagyon nagyszerű pillanat). Imádok a színpadra belépni, ám előtte halálra izgulom magamat, vajon ma jó leszek-e, vajon ma jól fogom-e partnerem, a tenyerem lucskosra kiizzad, de mikor a pillanat eljön, hogy most én következhetem, minden félelem, minden gátlás semmivé olvad, …és akkor jövök én! Ez mindig nagyszerű pillanat…

A nézőtéren halálos csönd. Egy nehéz fogásnál Józsi elfingja magát. Kristálytisztán, pengénél élesebben, tökéletesen kivehetően hallatszik a zeneileg tiszta, de bánatos purcintás. A kiváló akusztikájú teremben a kitaszított pú felröppen, lassan köröz a nézőtér felett, majd gyöngéden elhalkul és a semmibe vész. Hátul összenézünk: …hallottad? Józsi fingott!! Mindenki hallotta. Majd elpusztulunk a néma röhögéstől, ez annyira, de annyira nevetséges! Dőlünk jobbra, dőlünk balra, komolyság, ne röhögj, mindjárt mi jövünk, ne röhögj, mert kacag az osztály! Hosszú percek eltelnek, míg hátul a rend helyre áll és sikerül némi méltóságot erőltetni magunkra. A kínaiaknak semmi humorérzékük nincsen, ők nem röhögtek, sőt, most azt hiszik, hogy így kezdődik az előadás. "-És nektek milyen volt?" - kérdeztem a függöny előtt játszókat az előadás végén. "-Fapofával álltunk a gázfelhőben" - feleli sötéten Josef. Ő a direktor.

Igen, a bűz általános. A szállodát, a szobát elönti a csatornaszag. A várost át- meg átszelik a folyó lassú vizéből kialakított befödetlen szennycsatornák. Ezért van, hogy az utcán is a rothadás szagát érzem. Este, ahogy a szállodai szobámba érek, bedugom a fürdőkád lefolyóját. Lekapcsolom a légkondit, ami ezerrel fújja be a hideg levegőt. Nagy az esély, hogy a trópusi meleggel perzselt utcáról a légkondícionált szállodába lépve megfázzak a legalább tízfokos különbségtől.

*

( Általános nemdohányzás, és mégis.) Na, most ha nem tudnád, mert mondjuk, nem voltál még Tajvanban, akkor én ezúttal mondom neked, hogy dohányozni tilos. Annak is tilos dohányozni, aki nem is dohányzik. Itt van például ez a hatalmas Nemzeti Színház, ahol a színpadtechnika után a költségvetés második legnagyobb tételét a "dohányozni tilos!" feliratú matricákra költötték, merthogy matrica van minden falon, minden ajtón, hogy itt: dohányozni tilos!, vagyis hogy jobban értsd, ide írom kínaiul:





És ezt itt be is tartják, nagyon törvénytisztelően. Én, aki a rengeteg propaganda ellenére mégis megőrzöm identitásom eme bűnös elemét és igenis dohányzom, még én is bemegyek a dohányzó helységbe, ami egy kétszer-másfél méteres cella, benne fapados priccsel és egy idegesítően villódzó, hibás neoncsővel. (Talán azért, hogy gyorsabban abbahagyjad a bűnös magatartást. Erre mit csinál a magyar fiú? Lekapcsolja a neont és sötétben dohányzik a magánzárkában.) …Úgy kell a nikotinszívónak! Vagy a repülőtéren ugyanez van, csak a helység háromszor három méteres, benne húsz őrült utassal, akik szintén dohányoznak. Ide csak gázmaszkban léphetnek be a dohányosok, olyan sűrű bent a füst. De igaz is, úgy kell nekik! …Mert minek dohányoznál, amikor az utcán majdnem az összes férfi dohányzik? Lóg a cigi a szájukban, miközben kartondobozokat rakodnak autóból ki, autóba be, jön a postás, az is dohányzik, kocsijával fékez a tengeri herkentyűket szállító árus, kiszáll és rágyújt, dohányoznak a robogó nyergében, dohányzik a szakács a kondérok fölött félmeztelenül, míg a löttyöt kevergeti, dohányoznak a vendégek a kifőzdében, és egyáltalán: mindenki dohányzik szinte mindenhol, fittyet hányva a magas páratartalomra. Ehhez képest nemdohányoznak ott, ahol dohányozni tilos. A tilalmat be is tartják. A szállodai reggeli alkalmával a francia együttes utolsóként marad az asztaloknál. (Ezek a lusta művészek mindig az utolsó pillanatban jönnek reggelizni, ejnye, ejnye!) A reggelifelügyelő néni, aki a szálloda alkalmazottja, kedveskedni akar a franciáknak. Hamutartót tesz az asztalra, sőt, a siker láttán másnap már egy külön helységben teríti meg az asztalokat, ahol… ahol… ahol dohányozni szabad! Hiába, itt az európaiak kivételes helyzetet élveznek (amennyiben jó drágán megfizetik, ha-ha). Aki tehát ezek után még akar, az gyújtson rá!

*

( A növényzetről és az ital-automatákról.) A kettő között összefüggés van, bármily meglepő. A kapocs, mely egybe tartja őket: a pára. A tévéből tudom, hogy a levegő páratartalma a minap megközelítette a 90 % -ot. A hatását a bőrömön érzem. Naponta teljesen vizes trikót hámozok le magamról. Amúgy e párásságban testem hajlékonyabb, mint általában. Az ízületeim sem fájnak, mint Európa száraz éghajlatán. Odahaza a legnagyobb tikkadásban sem iszom az utcán. De itt automatáról automatára repülök, mert az oly hideg!, …az olyan üdítő! Bedobom a húsz tajvani dolcsit a gépbe, hosszan bizonytalankodom, melyik italt válasszam. Amerikai kólát nem akarok, inkább nézzünk valami mást, ami ismeretlen… A kínai írásjelek nekem kínaiul vannak, angol felirat ritkán pompázik az üvegeken. A felfedezés (és a szomjoltás) vágyától hajtva össze-vissza iszok mindenféle palackozott kotyvalékot. Ittam hideg oolong-teát (nem ízlett), ittam SuperSupau-t (…fúj!), ittam Hej-Seng-féle sarsaparillát (még inkább fúj!, az íze karamellás és mentolos, de legalább jól pezseg). Végül is ez sem utolsó dolog: állni a Nan King Road és a Csung Shan North Road kereszteződésében egy úttest fölött átívelő gyalogos felüljárón egy palack hideg kínai kotyvalékkal a kézben, és böfögve nézni a szűnni nem akaró, burjánzó forgalmat. (Már megint felsorakoztak a motorizált muslincák a piros lámpánál és bőgve indítanak.)

A növényzet is burjánzik és minden helyet elfoglal, akár az italautomaták. Ülök a Csang-Kai-Sek Memorial Parkban egy kis erdőszegletben. A fák lombjai között majdnem esti sötét honol, pedig délután négy óra van. A lombok annyira dúsak, annyira erősek, hogy majdnem tökéletes ernyőt vonnak fölém. A sötétzöld árnyalatok egészen feketébe hajlanak. A falevelek kétszer-háromszor nagyobbak, mint odahaza megszoktam. A legfantasztikusabbak azok a fák, amelyek hatalmas légzőgyökereket lógatnak ágaikról a földre. Szabályos inda-erdőket bocsátanak alá. Nem szívesen lennék favágó Tajvanban! Némelyik fának több törzse van, egymás köré csavarodva, mozdíthatatlanul itt állnak a következő kétszáz évre. Ahogy a növényzetet szemlélem, lassan megértem ezt a másik világot. Itt minden, mindenki élni, létezni akar. A növények, az emberek. Így érzékelem a hatalmas buzgást, a "vis vitalis" túláradó ereje így nyilvánul meg. Itt más az emberi élet értéke, mint nálunk Európában. Itt nincs helye finnyásságnak, amilyen én, az európai vagyok. Nem ízlik a husika?, hát nem eszem meg, inkább éhen maradok… Itt nem így gondolják. Ha neked nem ízlik a husika, majd bekapja valaki más. Vannak rá elegen! És ezek a tömegek szívósak, igénytelenek, kitartóak. Pusztuljál, te európai páva! Uraim, ezen a helyen mondom, csak úgy négyszemközt, tehát itt a Tudományos Akadémia keretein belül mondom Önöknek, hogy kössék fel a gatyájukat! Bizony, mondom néktek, a következő évezred a kínaiaké lészen. (És az ő fogsoruké, amivel mindent megesznek.)

*

( Szerencse, fel!) Betérek egy közértbe neszkafét venni. Kínai neszkafét persze, a kínaiak mindent utánagyártanak, így ezt is. A kasszánál egy asszony lottószelvényeket vásárol. Átnyújtja a bankjegyeket, az árus számolja az ezreseket. Követem keze mozgását, számolok én is. Ez az asszony tizenhétezer tajvani dollárért vesz lottószelvényt a közértben. Ez számomra nagyon sok pénz (kb. 140 ezer magyar forint, hát, ennyiért én egyáltalán nem szoktam lottószelvényt venni a közértben, merthogy ez több, mint a feleségem egyhavi fizetése Budapesten). Az árus hosszan pecsételgeti az ellenőrző szelvényeket. Az asszony - és mögötte mindenki a sorban - türelmesen várakozik, tán én vagyok közöttük legjobban izgága, menjél már innen a sok pénzeddel, te! Ruházatából ítélve az asszony nem különösebben gazdag. Szerényen várja, hogy a szelvényeket átvegye. (Zokszó nélkül mondom, mi napidíjként 8 napra összesen 4200.- NT-t, vagyis helyi dollárt kaptunk. És elég volt a pénz.)

*

( Mindenki dolgozik, de utcaseprő nincsen.) …Mert minek is? Naponta az eső elrendezi a várost. Vannak viszont kartonpapírgyűjtő bácsik. Kiszáradt csontkollekciók, vietnámi sás-kalapban, amit kendővel az álluk alatt megkötnek. Rogyadozó traktorok mögé kapcsolt utánfutóban (ahhoz meg egy talicskát még hozzákötöttek) gyűjtik az utcákra vetett hatalmas mennyiségű kartonpapírt. Itt mindenki dolgozik. Koldusokat nem látok, a munkanélküliség rátája 3 % alatt mozog. Mindenki hasznossá teszi magát, mégoly fölöslegesen is. A szálloda bejáratánál három door-man lebzsel: az egyik nyitja az ajtót előttem, a másik köszön nekem, a harmadik esernyővel kezében résen áll, hogy taxiért kiáltson, ha az úr azt rendel. (Sajna, nekem is van ernyőm és gyalog megyek!) Vagy egy másik példa: éjjel az áruház előtt a polcok kirakva állnak a járdán. Bugyik, melltartók, strandkalapok, csupa értékes dolog! Kötélkordon körülötte, a széken ülve fiatal egyenruhás férfi hűti magát legyezővel. Döbbenten megállok; az őr ezen fönnakad és zavarában köszön. Feláll (!) a székről és hajlong nekem. Mondom neki mutogatva: mért nem mégy haza? Feleli ő mutogatva: azt nem lehet, én vigyázok erre. Mondom neki mutogatva: be kell rakni ezt a szart az áruházba, te meg hazamehetsz aludni. Feleli ő mutogatva: azt nem lehet, mert akkor hol a pénz? Mondom neki mutogatva: na, szevasz! Felei ő mutogatva: jó éjszakát, uram. Visszaül a székre az éjszakában és tovább legyezi magát.

*

( Takarítónő turkál a bőröndömben.) …Majd jól a kezére csapok annak a kíváncsi picsának! Mi jogon turkál a bőröndömben?! Pedig turkál benne, látom a bőrönd tartalmán. Sajnos, a zár elromlott. Bezáratlan bőrönddel járkálok már két éve a világban. Benne lapulnak Tarzan Zéró kéziratai (valódi manuscriptek, melyek papíron, golyóstollal készülnek). És a neszkafém. Meg a kenyerem, ami mindig van nálam. …Talán Napóleon mondta, hogy "kenyérrel és neszkaféval akár Kínáig is elhatolok"? És most tessék, lám, itt állok Kína térképészeti seggénél. "Végy gatyát a bőröndömből, világ!" Eddig még nem tűnt el semmi. …Na, azért!!

*

( A fejbevert pávák.) Philippe meséli, hogy neki mesélték, hogy van itt egy pasas, aki mesél egy parkról, ahol pávák voltak, de fejbe kellett verni őket. (Gondolom, utána megfőzték levesnek, de ezt Philippe egyáltalán nem mondta.) Philippe az együttes adminisztrátora, és az igazi neve Ménigault, ezt csak úgy, a hitelesség kedvéért mondom, hogy mindenki lássa, nem loptam ezt a mesét; meg egy kicsit tánctörténeti szempontból is mondom, szőrmentén az utókornak címezve, hogy majdan buktató, halálos kérdés lehessen bármely táncelméleti vizsgán annak neve, ki pávákról mesél; csakúgy, mint azt a bizonyos purcintás, na gyerekek, vajon kinek a végbelét hagyta el a szellő egy bizonyos napon ott a távolban a földkerekség túlfelén, na…? Hát nem Philippe-ét, az bizonyos. Philippe remek fickó, de nem azért, mert ilyen történeteket mesél, hogy a pávákat fejbe kellett verni, hanem mert jelentősen előre (és nem hátra)-mozdította a Centre Chorégraphique munkáját. Kiváló gazdasági szakember, aki a vidámság álarca mögé rejti, hogy valójában milyen kérlelhetetlen alkusz, egy centime-mal sem ad többet, mint amennyi nagyon szükséges. Nem is értem, hogyan mondhat el csak úgy ingyen egy ilyen pompás történetet, melynek lényege, hogy a pávákat fejbe verték, hogy azok (Józsival szólva:) kifingjanak. Merthogy a csőrükkel össze-vissza verték a látogatók csillogó autóját. Beparkolt egy csillogó-villogó, fölfényezett autó a Nemzeti Páva Parkba, és ezek a hülye állatok máris rohantak, hogy a náluk sokkal szebbeket féltékenységből jól összecsipkedjék. Hát ezért kellett a pávákat kinyiffantani! …Szolgáljon ez tanulságul mindenkinek! (A tánctörténészeknek éppúgy, mint a jövő művészeinek.)

*

Szóval én, a szerencsés fiú, ülök az étkezdében az újdonsült tajvani ismerősömmel, aki tíz angol szóból kilencet már elmondott nekem, miközben kövér cseppekben, megállíthatatlanul zuhog az eső az összetákolt műanyag tetőcskére. Szókincsének ismétlésébe kezd a csao-vo, én erősen figyelek. Beszédéből kiderül, hogy a közelben dolgozik egy autószerelő műhelyben. Ő a főnök, hét másik alkalmazottja van. Egyre ismételgeti, hogy én nem fizetek semmit, ő meghív erre a levesre engem. És közben megkérdezi tőlem, amit meg lehet kérdezni tíz szóval. Először vagyok Tajvanban? (Áá, dehogy, semmiség ez a tizennégyezer kilométer, a múlt héten is voltam, meg a hétvégére ismét jövök.) Tetszik nekem a Tajpej? (Őrülten tetszik, igaz, hogy még csak az első este tizenegy óra van, kábé tizenöt percet sétáltam az esőben, hogy kis híján elájulok az izzadástól és hogy sötét van, a fényreklámokat leszámítva, de azért baromi szép város ez, hej!) Én melyik országból jöttem? Mi az, hogy Hungary? (Ezentúl kénytelen leszek Németországot mondani, ha megkérdezik, hunnét szalajtottak éngömet. Az mégiscsak nagyobb ország, jobban látszódik a térképen és gyakrabban szerepel a labdarúgó-világbajnokság döntőjében.) Ő meghív engem, én ezért a levesért nem fizetek semmit, akkor se, ha mégis sikerülne megennem ezzel az evőpálcikával (azért némi kanalazás megengedett). Szabályosan vitatkozunk, ki fizessen. Engem, az európait a 'biznisz az biznisz' és a 'mindenki a magáét' büszke elve vezérel. Ő fáradhatatlan mosolygással ázsiai lélekvezetésről tesz tanúságot: az adni akarásról. Képzeljük el az ő szemével: megy haza a meló után olajos kézzel ez a csao-vo, amikor itt, eme szaros konyhai szegleten belebotlik egy csillogó, európai pávába. Ó, micsoda ünnep! Milyen kivételes este! Gyakorolhatja a tévéből felcsipegetett angol nyelvi tudását és azt lódíthatja, hogy ő a főnök… A "szan", a nagyúr leül vele szemben egy billegő kempingasztalhoz, és ők ketten, lásd világ!, egy távoli, de jómódú nyelven 10 szót variálva beszélgetnek…! Mi történt ott, aznap este annál a tajpeji kempingasztalkánál? Na, mi történt, gyerekek? Megmondom: két kultúra kezet nyújtott egymásnak abban a zuhogó, nehézveretű esőben. És ez tényleg ünnep.

*

Kérdezhetnétek, végül ki fizette ki a kaját? Felesben fizettük. A pénztárcámból büszkén elővettem egy piroshasú tajvani százast. Ujjammal derékba csippentettem a bankjegyet, mintha ollóval kettévágnám. Egy magyart ne akarjanak leves által megvenni. "Fifty-fifty!" - mondtam újdonsült kínai ismerősömnek. A fiatalember tovább nyújtotta a pénzt a két bizalmatlan csatrafának. (Ez is kínai kifejezés, csa-tra-fa, öregasszonyt jelent.) Azok felváltották a pénzt. A motorszerelő visszaadta nekem az ötvenest.

Igen, ebben a pillanatban az én magyar büszkeségem pávaként kitárta szárnyát és tompán csillogott. Nem hagytam, hogy ismeretlenül összeismerkedve, csak úgy ukk-mukk-fukk, meghívjanak egy levesre. Anyám nagybátyja, a Torontóban élő kilencvenegy éves Pista bácsi sem fogadta el a taxiból kiszállva az én segítő kezemet. Alig bírt a hátsó ülésről kikapaszkodni, szegény, már bottal jár és a fél szemére nem lát. …Dehogy szegény, nagyon is gazdag, hiszen neki, az 56-os magyar zsidó üldözöttnek hatalmas vagyona lett a Toronto környéki földek megvásárlásából. Kilencven éves volt tavaly, amikor Kanadában május elsején meglátogattuk. A taxiból kiszállni nem tud, de segíteni, akárcsak egy karnyújtással is, nem lehet. A méltóság, a méltóság…! Az ostobasággal egy gyökérről fakad. Hát ennyit az ázsiai hozzáállásról.

*

Az evéssel kezdtem, azzal is folytatom. Tajpejben nincs olyan matematikai értelemben vett pillanat, amikor a nap huszonnégy órájában valaki ne enne. A fogak nem állnak meg egy pillanatra sem. A fél város zabál, a másik fele meg emezeknek főz. Hogy mit főznek, arról beszámolni nem tudok, mert ehhez kevés az én szépírói tudományom, még ha egyenesen Istentől ered, akkor is. Az, hogy a kínaiak mit gondolnak az életről, legjobban ezeknek a kifőzdéknek a standján mutatkozik meg. Mindenféle herkentyűk hevernek kikészítve a tálakon, számos fazékban valami rotyog. Mellettük levágott libanyakak kunkorodnak, csőrével, nyelvével együtt, amott csirke egészben megsütve (kizsigereletlenül); ott külön levágva a kacsa lábai, katonás rendben sorakoznak az úszóhártyák. Rizshalmok, fűszerrel elkeverve, főtt répa, főtt bambusz, főtt ananász, főtt zöldségek, főtt kelbimbók, főtt káposzták, főtt kukorica, sőt: főtt "főtt", mert azt is megfőzik, ami főzhetetlen. Többször leülök mindenféle csatornaszagú helyeken a szűk sikátorokban, hogy ezekből egyek. Válogatás nélkül megeszek mindent a legnagyobb bizalommal, és meg kell hagynom: nagyon finom! Felvillan bennem a felismerés: ahhoz, hogy a kínai ízek (csájn-íz) ilyen finomak legyenek, mindenekelőtt kell egy tenger, amelyből mindezt kifogják (a kacsákkal együtt). Aztán kell egy több ezer éves kulináris kultúra, mely mindezt feldolgozza. És végül: kell hozzá az éhség, hogy ne válogass, öcskös, ha életben akarsz maradni! Barátaim, kik emez szövegemet most nyálnyeldekelve olvassátok, barátaim, mondom néktek, hogy halál az Uncle Ben's -re! Nem az a kínai íz, amellyel Európában kábítanak bennünket! A "csájníz", az a valódi kínai íz.

Tofulevest eszek a bazárban. Én vagyok itt az egyetlen európai, eléggé csodálkoznak rajtam, hogyan vetődtem ide, és jóindulatú figyelemmel kísérnek. Ugrik a fiúcska a szalvétával, nekem azonnal hozza az evőpálcát. Hogy tofulevest kértem, már azon csodálkoznak. A tofunak kimondottan savanyú fos-szaga van, ami levakarhatatlanul ott terjeng az asztalok fölött.

"-Spicy! Very spicy!" - próbál eltántorítani a levestől a főnök öreganyja. Ki tudja, honnét tanulta meg ezt a néhány angol szót? Legyintek. "-Oké! Háv macs?" - Vagyis: mennyi a leves? A választ az ujján is mutatja a biztonság kedvéért, hogy később jogvita ne keletkezzék: "-Fifty!"

Jön a leves. Azonnal besöprik érte a pénzt. Leülök a tűzforró lábaskával egy billegő asztalhoz, viszonylag jó helyre, szemből látom a bazár forgatagát. Gőzfelhők, párák szállnak a kondérok fölött, ventillátorok sokasága ingatja fejét jobbra-balra. Amott könyvárus pultja; az ember malíciózusan üldögél kempingszékén a sokaságban. Nem vesz könyvet senki, pedig a könyvek hegyekben tornyosulnak. Nem vesz könyvet senki, mert mindenki zabál. Iszonyú a hangzavar ebben a tömegben. Előrántom az evőpálcát a nejlontasakból. Érzem, hogy a körülöttem ülők rejtve figyelik, hogyan bénázik majd ez a nagydarab európai az evőpálcikákkal. Várakozásukban csalódniuk kell, mert a levesszürcsölő műanyag kanálka némi jóindulatú segítségével a pálcikák összjátéka egészen megfelelő. Tuskó ujjaim között valósággal eltűnnek ezek a bambusz-kötőtűk. (Állítom, éjszaka kiválogatják a szemétből és elmosogatják őket, mert a kínai takarékos fajta.) Szájamba taszigálom az első darab tűzforró tofut. Hát igen, a leves csípős, de én egy paprikás országból jöttem, ami nem látszik rajtam.

Perceken belül javul a mérkőzés eredménye. Magyarország - Taiwan 1: 0. Látom rajtuk, hogy díjazzák, amiért nem köhögöm halálra magamat ettől a kurvára spicy és tűzforró levestől. Sőt, lassanként megeszem egészen. Sőt, utána nemhogy hánynék, hanem lepényt rendelek. (Újabb "negyven" ugrik.) Sőt: ezután az úr dohányzik. …Nééé, cigarettát sodor! Hát ilyet mi még nem láttunk itt Tajvanon, a bazárban… A sok csoda bearanyozza jelenlétemet, és ennyi elég is a kiütéses győzelemhez. Hosszan üldögélek az asztal mellett és nézem ezt az ültében-faltában is nyüzsgő forgatagot. Olyanok, mint a növényzet, csak a színük nem sötétzöld, hanem mindenféle ember-színű. Mindent benő ez a szerves anyag. Organix. Ez maga a százezer-fejű, a hatmilliárd-fejű, kiolthatatlan élet. Ez a sok ütőér mind itt lüktet, ez a sok gyomor most mind itt emészt ebben a bazári étkezdében. Érzem, hogy Apollón elengedi kezemet és magamra hagy. Egy másik isten, a Has Istene, a szőrös kezű, tofuszagú Dionüszosz zsigerien uralkodik e helyen.

*

Éppen szemben a kifőzdével, mely amúgy háztömbnyi területen rotyogtat, éppen szemben a Has Templomával áll egy igazi templom. Közvetlenül a bejárata mellett két melegkonyha áll, ott is esznek. Pár méterrel beljebb viszont már az áhítat honol. Tapintatosan besétálok én, ki nem vagyok semmilyen istennek fogadott embere. …Vagy mégis, csak nem tudok róla? Erről az jut eszembe, hogy egyszer a repülőgép nagyon, de nagyon, még annál is jobban hánykolódott velem a levegőben. Valahol az Alpok felett az egyik pillanatban még önhitt magabiztossággal kávéztam tízezer méteren, majd kettőt dobott rajtunk valami rosszindulatú felhő és én máris imádkoztam, holott nem vagyok semmilyen istennek fogadott gyermeke. A tárgyilagos történetírás utólag megállapíthatja, hogy ilyenkor két lehetőség van az ember előtt: vagy a fizikaprofesszorokat szólítja, hogy ugye, felhajtóerő, forgatónyomaték és miegymás, vagy pedig az Urat kérleli, hogy hagyja még életben. Nos, én, a gondolkodó ember, gondolkodás nélkül, mondhatni ösztönösen, ez utóbbit választottam. Furcsa természetem adatott, mert mindig csak akkor kérlelem az Istent, ha bajban vagyok. Gondolom, tele van már ezzel az Istenke sportcipője (mert miért ne lenne neki sportcipője, ha ennél sokkal drágább templomai is vannak, nemde?). Egyszer igazán kérhetném Őt a jó pillanatokban is, mondjuk, jöjjön el hozzám zenét hallgatni, hiszen az egy jó pillanat; nemcsak amikor szarban vagyok. Lefogadom, így vagy ezzel Te is. Lépjünk be együtt e bazári templom kapuján…!

Odabent félhomály. Középen hatalmas szobrok magasodnak festett fából. Ma-Cu istenség temploma ez, de hogy ő miben segít, azt latin betűk hiányában nem tudtam megállapítani. A templomban rajtam kívül még tízen lehetnek. Ez a templom tehát egy néptelen hely. Füstölők égnek mindenfelé. Gyönyörű faragások, vörösre, aranyszínűre festve. Elöl két hatalmas, fából faragott, vicsorgó démon áll kivont karddal kezében. Fehérre festett, hatalmas gülü-szemükkel éppen reám tekintenek. Hátul, középen az istennő legalább három méteres, élethű színekkel kifestett alakja magasodik. Az istennő szemei megbocsátóan néznek, de a földre irányozza tekintetét. Ma-Cu -nak valami köze lehet a termékenységhez, mert a templomot főképpen nők látogatják. Tenyerüket imára szorítják az arcuk előtt, kicsit hajlonganak. Némelyikük sorsot vet kis görbe fadarabokkal. Kettő fog kezébe, egy bizonyos helyre áll, hajlong, fohászkodik, majd a fadarabkákat a földre dobja. Ezt többször is megismétlik mindaddig, míg zsebükben meg nem csörren a mobiltelefon. Akkor pedig lebeszélik az ügyet a hívóval, sorsvetés közben.

A templom oldalszárnyában lábfürdő működik, házaspároknak. Egy férfi a feleségével várakozik, közben rágyújt. Igaza van, a füstölők szagában eltűnik a dohányfüst. És felirat sehol, ami tiltaná a dohányzást.

*

Előadás után taxiba ül a fáradt művészcsapat. Hosszú lábam okán én előre kerülök, a sofőr mellé. Csodálatos panorámából nézem végig a Jen Ai Road nyolcsávos sugárútját, melyen taxink végighajt. Középen pálmafák sorakoznak, fényárban úsznak az üzletek és az épületek bejáratai. Oldalt amerikai stílusú buildingek magasodnak. New York és Kalifornia, most öszvérként vegyülnek a trópuson. Már annyira szép, hogy nem is hiszem, hogy valóságos. A sárga taxi suhan velünk a trópusi éjszakában a nyolcsávos boulevard-on. Made in USA. Azt eddig is tudtam, hogy a kínaiak mindent utána gyártanak, még a kínai tornacipőt is, de hogy ezt a kaliforniás feeling-et is hamisítják, ezt nem tudtam. …De vigyázat! Most ez a sofőr kihasználja, hogy nem ismerjük a várost és megutaztat bennünket a nagyobb pénz reményében. Mégsem, hiszen rövidesen föltűnik előttünk a First Hotel. (Ezt a szállodát, nem győzöm hangsúlyozni, csak eleinte hívják így; a neve elutazáskor "Last Hotel"-re változik.) …Vigyázat! Most ez a sofőr kettőt csavar a taxaméteren és mi a megemelt tarifát fizetjük… De nem, mert száztizenöt tajvani dollárt mutat az óra, csakúgy, mint tegnap Philippe-nek. Ebből két dolog derül ki: 1., a vezérkar taxizik és 2., a tajpeji taxisofőrök becsületesek.

*

Milyen jó ez a pihenőnap! Ma, 2002. június 15-én, szombaton, nem volt előadás. Délelőtt ültem a szállodában (én hülye!) és írtam ezeket a szavakat. Délután elmentem sétálni. Fél ötkor mentem ki a szálloda (hideg) ajtaján a (meleg) utcára és este fél tizenkettőkor tértem vissza ismét a légkondícionált hidegbe. E hét óra alatt vagy harminc kilométert nyomtam az "olcsótaxi"-ba, vagyis a lábamba. Tök jól kipihentem magam ezen a pihenőnapon!

*

( Ismét a bazárban.) Metróval kiutazom a Chien-Tan Street-nél lévő Shin-Lin piacra. A metrójegy egy vonalon 20 tajvan-dolcsiba kerül, egy palack üdítőital árába. A metró tiszta és rendezett, a kocsik belseje tágas és kulturált. "Mind the gap", vagyis vigyázz a peronra való kilépéskor, figyelmeztetnek a feliratok, mintha Londonban lennék. A kocsikban őrök állnak, telefonnal és gázspray-jal derekukon. Az emberek fegyelmezetten jegyet váltanak, itt nem bliccel senki. A jegyeket a kijáratnál is ellenőrzik.

Négy megálló után kiszállok. Nem kell senkitől kérdeznem, merre a piac, a tömeg áramlása mutatja az utat. Az utcán hatalmas motorparkoló. Szorosan egymáshoz illesztett rendben robogók ezrei parkolnak. Ha bolond lennék, most megszámolnám a letámasztott robogókat. Ha józan lennék, tízezernél abbahagynám. Ez a robogózás a legjobb módja a sehol nem lakásnak. A város fele állandóan és mindig a robogók nyergében ül. Talán azért, mert odahaza az ágyban másik három alszik, így neki nem kell velük szorongania?

A tömeg besodor a piacra. A bódék között váll-a-vállhoz, lépésben hullámzok a tömeggel. Jobbról-balról boltok, bodegák, üzletek, kereskedések. Egy üzletre általában húsz négyzetméter jut. Áruval mindegyik pukkadásig degeszre tömve. Itt minden kapható, sőt, a mindennél is eggyel több. Árulnak itt főként bóvlit, olcsó trikókat, cipőt, kendőket, sapkát, népművészeti gyártmányokat, amerikai áruk lekoppintott másolatait, Niké-t, Adidas-t, Fila-t, meg amit még el lehet képzelni, rengeteg fölösleges szirszart, lótúrót és miegymást. A forgatag zavarba ejtő, néhány perc után egyenesen fárasztó. Techno-zenék üvöltenek a boltok belsejéből, egyik kalapáló ritmus a másikat öli. A boltok előtt létrán állnak a tömeg feje fölé magasodva a hívogató emberek. Mikrofonnal kezükben, szakadatlanul végigordítozzák a napot, miközben lengetik az aktuálisan dicsért árut a tömeg feje fölött. Ezt vedd, ez baromi jó, ez nagyon olcsó, ezt vedd, ez kell neked, most és gyorsan! …Micsoda pocsék munka ez, naphosszat állni egy létrán és ordítva bizonygatni egy bugyiról, hogy aztán ez tényleg a legjobb! És ők ezt napi 8 -10 órán át csinálják… Az ázsiai szívósság e pillanatban kézzel foghatóvá tárgyiasul előttem.

Shin-Lin night market, ez az éjszakai piac. Délután ötkor kezdtem a lépésben hömpölygést, de már ekkor nagyon sokan vannak. Este kilenckor tolatok ki a tömegből, hullára gyötörten. Akkor még többen vannak. Az árusok is sokasodtak, visszafelé lépegetve látom, hogy megjelentek a mozgó árusok is. Ők azok, akik csak leterítik a földre egy pokrócon (vagy még azon se, csupán laposra hajtott kartondobozokra) a portékájukat. Guggolnak az utca közepén a választék mellett (többnyire trikókat és nadrágokat láttam így árulni). És sem a guggolókra, sem az árura nem lép rá a szorosan mellettük taposó, tízezer lábú tömeg.

A piac nem lenne piac kifőzdék nélkül. Egész utcák vannak kirakva kondérokból. Szagok és gőzök szállnak, még közvetlenül a templom kapujánál is hatan-nyolcan kanalaznak. A "sűrűség" és az "ár" jutnak eszembe. A "minőség" itt felejthető.

Egy csendesebb utcába fordulok. Váratlanul egy írószeres bolt kirakata (!) előtt állok. Odabent senki, csak az árus és a felesége. Hegyekben tornyosulnak a lószőr ecsetek. Zsírkövek, pecsételők, merített papírok. Az egész boltnak furcsán arisztokratikus hangulata van ebben a tolongó zsibvásárban. Addig nézegetem a bambusz-szárú ecseteket, hogy milyen finomak, milyen gyönyörűek, míg az árus rábeszél a vásárlásra. Veszek két egyszerű ecsetet a kislányomnak. Az olcsókból választok, pedig van maroknyi vastag is, ám a hegye, az gombostűnyi finomságú. Az árus meglepően jól beszél angolul. Te honnan jöttél? - kérdezi tőlem. Udvariasan megmondom. Látszik az arcán, hogy most hallotta először, hogy "Hungary". Pedig művelt ember, térképei is vannak. Az ecsetpróbához kis sötétkék kartonlapot tesz elém a pultra. Vízbe mártja az ecsetet, próbáljuk ki. Ő laza csuklómozdulatokkal gyönyörű vonalvezetésű ákombákomokat rajzol a lapocskára. Szembesülök a kalligráfiát nélkülöző európai kultúrám grafikus szegénységével. Mi utoljára a középkorban rajzoltunk ilyen szép iniciálét. Alig tudok mit firkálni a papírra.

Fizetéskor erősen hajlongunk egymásnak. Ez is egyfajta ventilláció.

*

Nézzük az árakat, mi mennyibe kerül itt Tajpejben, 2002-ben! (A kínai naptár szerint ugyanekkor más évet írnak. A hordozható CD-játszó jótállási jegyére 1991-et írt rá az eladó.) Ezt a készüléket 3000 NT-ért, vagyis tajvani dollárért vettem ajándékba fiamnak. Egy szoba itt a First-ben, mely Európában háromcsillagos minősítést nyerne, mint "single room", egy éjszakára 2700 helybéli dolcsiba kerül. A "deluxe single room" ára 3100 NT. A legdrágább lakosztályt, a "mandarin suite"-t már 6600 buzufért adják. Egy különágyat napi ötszázért lehet a szoba sarkába bepréselni (legalábbis, ha volna hely erre). Ha szendvicset kérnék a szobába (nem tettem) akkor egy 'ham&egg'-szendvicsért százat perkálnék. Egy közepes étterem (ez alatt az európai szabványt értem) 300-at pumpál ki a zsebedből, ehhez képest a gyanús kifőzdékben már 120-ért lehet enni. A leves (az a bizonyos mindent-bele noodle soup) 40-et kóstál, meg még valami összemixelt ez-meg-az tál további 70-80 dolcsitól könnyít meg. Egyik este eszek egy ponyva alatt egyedül, és a főnökkel előzetesen megállapodva, mutogatásos alapon száztízet fizetek. Másnap elmegyünk Józsival ketten, ugyanoda. Ugyanazt esszük, de már 230 tajvani pénzt hámoz le rólunk a séf. Megjöttek a gazdag európaiak! Ez is az üzlet egyik lényeges eleme. Hiába reklamálok, hogy tegnap, igen; de ma, barátom, te ettél abból az izéből, ami ott fekszik abban a tálban, és az nagyon drága, bizony, te most 230-at fizetsz. Józsival borús arccal fizetünk. Ide se jövünk még egyszer.

A taximenet viszont minden alkalommal 115 dollárba kerül. A színháztól a hotelig vagy 6-8 kilométer a távolság, ráadásul különböző utakon száguldanak velünk a sofőrök. Mégis mindegyik 115-nél üti le az órát. A taxi belseje külön említést érdemel, mert a műszerfalon ami rés van, oda mindenhová dugtak valamit. Először is itt van a vezető engedélye az arcfényképpel, jól láthatóan, középre kitéve. Mellette a családi fotók a sofőr gyerekeiről. Odébb az illatosítók, mondjuk, egy szép katicabogár-formájú, mert az európai ízlés szerint való, amolyan sima vonalú illatosító, hát az nem baba. Nem szóltam még a papírzsebkendős dobozról, mely a visszapillantó tükör fölött a tetőre van erősítve, a sofőr ezzel törölgeti magát. A kesztyűtartó telezsúfolva térképekkel és esernyőkkel (melyek természetesen akár eladóak is lehetnek egy hirtelenjött zuhéban). És van rengeteg teás palack, melyekkel a sofőr körbebástyázta magát. Kompakt emberek, mindenük kézre áll, minek szálljanak ki az ülésből? Taxistandok nincsenek (az egyetlent a pályaudvar közelében láttam), állandó mozgásban vannak; és olyan sokan, hogy egyszerre jön öt-hat üres kocsi is. Szegényeknek semmi esélyük, hogy utast fogjanak.

*

Nézegetem a luxuskirakatokat. Egy Rolex óra (most kivételesen valódi) 258.000 tajvani dollárba kerül. Hogy ez jó vétel-e, vagy sem, megítélhetjük, ha tudjuk, hogy a szállodában egyetlen amcsi dollárért harmincnégy helyi dolcsit adnak. Az euró árfolyama a szállodai tabellán 29,65-ön áll (sőt, büszkélkedik). Na, akkor most lehet osztani-szorozni.

*

( A kutyák és macskák rondaságáról.) A tajvani fővárosban alig látok kutyákat. Hat-nyolcnál nem többel találkoztam egy hét alatt, azokkal sem pórázvégre fűzve, hanem női táskákból kandikáltak elő a kitenyésztett szemükkel. Az állatok görcsös, kornyadt izomzatúak voltak. Ilyen sovány és ronda kutyákat rég nem láttam. De láttam egy pompás vaddisznót a Snake Alley-ben, vagyis a 'Kígyó-sétányon', ahol nem sétálnak kígyók, csak egy-két tetővel befedett utcán, bódésoron olyan éttermek sorakoznak, melyek kígyóhúst kínálnak. A disznó egy fémketrecben raboskodott, orrával a mellette lévő cipőbolt járdára (is) kitett papucsait szagolgatta. A Snake Alley-ben állítólag mindenféle turmixokat is készítenek kígyóvérből, a helyiek szerint nagyon egészséges, a távoliak szerint undorító. Ottjártamkor ugyan nem lógtak az agyonvert kígyók felfüggesztve, te melyiket választod, barátom?, mindössze nagy befőttesüvegekben tekeredtek mozdulatlanná dermedve a sárga páclében. A kígyóbefőttek fölött angol felirat hirdette, hogy ezek az állatok a tajvani törvények értelmében nem védettek, és hogy kiszenvedtek bár, de közben nem szenvedtek, tehát tortúra nem tor-tént. A disznó rám nézett a papucsok mellől és azt röfögte felém: szabadíts ki innen, te Homo Sapiens! Szomorúan tekintettem a disznó okos szemébe: nem tehetem, mert dühükben megesznek engem is! Elfordultam, továbbmentem. Ugyanilyen reménytelen beszélgetést folytattam egy aszott fejű, sovány macskával, "aki" egy dobozkupac tetejéről nyávogott rám. "Adj pénzt! Adj ennem! - nyekeregte legatyásodva. Hát persze, hogy nem adtam. Én ember vagyok. Elsősorban adóalany, másodsorban fogyasztó, harmadsorban katonai szolgálatra kötelezett; a többi minőségem nem fontos.

Ha ezek a tajvani macskák véletlenül meglátnának egy dúsra hízott, fényesszőrű Kit-Kat reklámot a tévében, biztosan fellázadnának. …Fegyverbe! Fegyverbe! Kivont körmökkel a palota ellen! De a macskák nem néznek tévét, kiváltképpen itt nem.

Én viszont igenis nézek tévét a szállodában. Ősrégi készülék mindössze nyolc csatornával, távirányító sehol, zappingolni nem lehet. Hosszan, hűségesen nézem ugyanazt az adót. Az ágy túl messze a készüléktől, fölállni lusta vagyok, inkább megdumálom magamat, hogy nem is olyan rossz ez a műsor. A helyi tévé bugyuta, de annál népszerűbb sorozata pereg, mint minden este. Hogy népszerű, azt a hosszú reklámblokkról tudom. Kosztümös, kung-fu harcokkal és kompjuterizált trükkökkel teletűzdelt kommersz mese arról, hogy bár változzék sárkánnyá/kígyóvá/egyéb daganattá a fekete gonosz, a fehér herceg akkor is ügyesebb nála és jól legyőzi őt. Tizenöt percenként jönnek a reklámok. A színvonaluk egyenesen sértő, mintha a hülyéknek szólnának. Fájó figyelemmel, elrémülve röhögök a tésztadícsérő filmeken. A színészek túlbólintják a gesztusokat. Mindenki erősen gesztikulál, nemcsak mondja, hanem a kezével is megmutatja, hej, de kurva jó ez a leves! Valósággal ránganak az arcok a televízióban, éppen ellenkezőleg, mint a szenvtelen, kifejezés nélküli valós életben. A képernyők előtt megannyi Buster Keaton fapofával figyeli, hogy odabent a dobozban rengeteg eszement Sztanyiszlavszkij torzultan ordítja, hej, de kurva jó ez a leves! Ennyi maradt a távol-keleti színjátszás hagyományaiból a televízióban.

*

( Taipei építészetéről.) Amerikai stílusú városszerkezetet koptatok hosszútávú gyaloglásaimmal. Hol vannak a régi épületek, a girbe-gurba kis utcák? Csak mutatóba akad néhány ilyen háztömbnyi negyed. A fő utakon mindenfelé magas, tíz-tizenöt emeletes, amerikai buildingeket látok. A város szerkezetét is modern szempontok szerint alakították. Egymásra derékszögben érkező, széles, többsávos avenue-k szelik északi, déli, keleti és nyugati részre a várost. Magas betonlábakra épített speedway-ek kanyarognak keresztbe-kasul, mint például a Civil Boulevard. Kimondott "city", vagyis belváros csak az egyetlen felhőkarcoló, a Taipei Sightseeing Tower körül alakult ki egyirányú utcákkal, akárcsak New York-ot látnám a kanárisárga taxikkal. Északról Délre halad a nagyjából a város tengelyét adó Sixt Avenue, kínai nevén Chung-Shan Road, ezt kelet-nyugati irányban kettészeli a Chieng-Csian Road. Széles méreteikre jellemző, hogy a gyalogos átkelő lámpája zöldre kapcsoláskor 95 másodpercet mutat. Ennyi időd van, hogy a túloldalra átérj, míg zöld a lámpa. A visszafelé pergő számok alatt kis zöld pálcikaemberke gyalogol. Ahogy a számok drasztikusan csökkennek, a figura egyre szaporábban szedi a lábát.

Az épületeken rengeteg a felirat. Kínai jelekkel persze, melyekről fogalmam sincs. És ez azért van, mert kikapcsoltam a tévében a verselemzést. Ahogy mondom, a verselemzést. Az egyik kínai tévécsatornán vasárnap délelőtt megjelent egy kecskeszakállas öreg kínai tanítómester, bögyörős svájcisapkával a fején, és egy iskolai táblára írt verset mutatópálcájával kimerítően elemzett. Ha néztem volna hosszabban, most biztosan értenék kínaiul.

Este neonáradatban úsznak az utcák. Tiszta nyugat, a villanyszámla nem számít.

*

Ha már többször említettem a soha nem lanyhuló, tajpeji forgalmat, hadd szóljak az autókról is, egyfajta sikerlistaként. Elsöprő többségben vannak a japán kocsik, ezt mind a földrajzi közelség, mind pedig az ázsiai testméretek indokolják. A Honda és a Toyota mintha egyenesen ide termelne… Az európai márkák közül egyértelműen vezet a Mercedes (és az is legyen minimum az ötszázas sorozatból és legyen fekete). Láttam nem kevés BMW-t és Opelt, különösen Vectrák jöttek szembe. Saab-ból egyetlen egyet láttam (viszont egészen utána fordultam a meglepetéstől), valamint az olaszok is egy, azaz egyetlenegy Alfa Romeo autópéldánnyal képviseltették magukat. Ezek tehát a drága kocsik. Vajon hány havi fizetésbe kerülhetnek? Ezt kinyomozandó, a repülőtérre menet a buszban tajvani tolmácsunk mellé ülök (…majd!, majd, de most még nem). Elragadóan kedves és elképesztően sovány lányka, tiszta itteni Barbie-baba (akinek egy lapos deszka volt az apukája). Okos lány, már-már tolakodó kérdezősködésemre is nagyon nehezen árulja el az itteni fizetési színvonalat. (Ó, ti hülye embertársaim, ha nem lennétek ilyen álszemérmesek ebben a kérdésben, sokkal nagyobb fizetésetek lehetne!) A lánytól tudom, de mintha a fogát húznák, úgy mondja, hogy egy áruházi eladónő havi fizetése huszonöt és harmincezer "tajjár" ('tajvani dollár') között mozog. Így nem csoda, ha a lányok a legnagyobb szerencsének tekintik, ha férjhez mehetnek egy gazdag hong-kongi üzletemberhez. Esetleg egy japánhoz. De az is gazdag legyen! Fél füllel még azt is megtudom valahonnan, hogy itt az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma a fiatalkori öngyilkosság. …Hát, ennyit az autókról.

*

( Tai-chi a pagoda teteje alatt.) A CKS Memorial Center hatalmas parkjában egymással szemben áll a Nemzeti Koncertterem és a Nemzeti Színház, ahol a francia együttes játszik. Mindkét épület pagodát formáz, csodálatos fafaragásokkal kunkorodnak az ötszörös-hatszoros keresztkötésben találkozó tartógerendák. Vasárnap délután, az európai naptár szerint 2002. június 16-án 14:30-kor játszuk nyolcvankettedik alkalommal ezt az előadást. A következő játék dátuma hat hónappal későbbre szól. Így hát mindenki egy kicsit darabtemetésnek tekinti ezt a mai előadást. A színészek szótlanok, sorsszerű komolyság veszi át a szokásos viccelődés helyét. Mindenki érzi: lehet, hogy ma virraszthat utoljára.

Az előadást pontosan lejátsszuk. A végén hajlongunk a taps-esőben. A közönség hurrázik, nagyon tetszett nekik ez a számukra távoli kultúrát képviselő Franz Kafka-előadás. Egy jegy előre, a jobb helyekre 520 NT-be kerül.

Előadás után elrakjuk jelmezeinket. Cipőmet, ezt a 47-es méretű elegáns Kenwood cipőt (német gyártmány, nagyon jól bírja), a papírdobozába dugom. "Kis cipő, kis cipő, mikó' veszlek megin' fő' ?" - viccelődöm a lábbelikkel. Nehéz szívvel mondom ki: ezt bizony senki nem tudja. Hat halálos, pénznélküli hónapot túl kell élni - csak a legszívósabbak jutnak át az időfélév túlsó partjára.

Alig félórával az utolsó tenyér összeverődése után az összes színész a pagodatető alatt, a szabadtéri kávézóban gyülekezik. Senkinek sem akaródzik a szállodába visszaindulni, annál inkább nem, merthogy esik az eső. Esik? Nem, hanem zuhog, mintha dézsából öntenék egyenesen Franz Befejezett Kafka tiszteletére, özönvízszerű tömegben szakad a reménytelenül szürke felhőkből az eső. Természetesen azonnal megjelenik egy mozgó esernyőárus, de ki az a hülye, aki ilyen időben kimerészkedne a pagoda védelmező teteje alól? Egy alkalmi zenekar keseríti életünket. Európai jellegű tűzoltózenét (vagy ilyen esőben inkább "vízoltót") játszanak, de fülsértően rosszul, ráadásul a legnagyobb odaadással. Ilyen párásságban még ez a csinnadratta is hangosabban terjed…! A karmester büszkén vezényel, meg van győződve, hogy a produkció remek.

Tőlük nem messze fiatalemberek gyakorolnak. Szépséges lassúsággal tai-chi mozdulatokat végeznek. Elmélyülten ügyet sem vetnek a világra, sem eső, sem zene, sem a látogatóknak a tető alá szorult tömege nem zavarja őket.

*

Mi is volt ez a "Les Veilleurs" előadás? A teljesség igénye nélkül (és ezt most a páváknak is, meg a tánctörténészeknek is mondom), a teljesség igénye nélkül kell most néhány szót szólnom erről a darabról. A próbák még 1998. novemberében kezdődtek az együttes régi gyakorlótermében a Rue Faubourg Bourgogne 51. szám alatt, Orléansban. Ez a hely azóta megszűnt, pedig milyen remek próbaterem volt! Valóságos kis művészfészek, mocsoktanya, az összes szeméttel és általános, mindiglévő kosszal egyetemben. Talán éppen ezért… Az újonnan kitatarozott Koreográfiai Központ már elegánsan csillog, az ember kétszer meggondolja, hol dohányozzék. (Ki kell menni a társalgóba cigarettázni.) …Pedig a Rue Faubourg Bourgogne-ban a kávéfőző is bent állt a sarokban. A kávéhoz cigiztünk is, a nemdohányosok a békesség kedvéért állították, hogy a füst őket nem zavarja (holott igenis). Szkipe állandóan sodorta a Golden Virginia dohányból gyúrt vékony cigarettáit - előfordult az is, hogy cigarettával kezében ugrott be középre táncolni, hogy valami hirtelen kelt mozgás-gondolatot kipróbáljon. …A szenvedély! …A szenvedély! Helyét mára átvette a darabgyártás. Akkor, ott a munka fáradhatatlan szenvedélye is izzott, nemcsak a kávéfőző.

Ezt a darabot Franz Kafka vészjóslóan félelmetes írásművészete ihlette. Ez majdnem olyan, mintha a tigrissel tegeződnél. Emlékszem az orléans-i Hotel Jackotel-ben a szobámra, hajnalig olvastam K. expresszív novelláit. És korábbi emlékeimből magam elé idézem Prágát, na, ezen utcasarkon fordult be a kis Franzi, hogy apja szatócsüzletébe menjen, e másikon pedig a munkahelyére fordult. Vajon sejtette-e a világ, hogy a XX. század egyik írófejedelme napközben a Generali Biztosítótársaság irodakukaca volt…?

Én például itt Budapesten csak egy 44 éves, száztizenöt kilós, pocakos és fájós lábú öregember vagyok (és gyakorlott fogyókúra-művész). Ha kimegyek a színpadra, mindebből a néző semmit se lát. Alig gyakorlok a táncban, magamat sokkal inkább táncosnak tartom, mint színésznek. Ha kigyulladnak a színpadon a fények, valósággal elmegy az eszem a gyönyörtől, úgy szeretek a nézők előtt alakítani. Ilyenkor nem számít a nátha, vagy fáradtság, nem számít, hogy fáj a térdem, ilyenkor nincs egyéb, mint "showtime!!!" És akkor százzal húzok, ezerrel…

Mind a nyolcvankét előadáson ezerrel húztam. Rendőrök, büntessetek meg gyorshajtásért! Hát ez bizony csillagközi sebesség. Mind a nyolcvankét előadás jó előadás volt, tetszett a világnak. A "Les Veilleurs" csapatával eljutottam három kontinensre (és természetesen Európát is bejártuk). Szerepeltünk New Yorkban a Joyce Theater-ben 2001. áprilisában, majd Washingtonban a Kennedy Center giga-színpadán is. Szerepeltünk Buenos Aires-ben, Argentinában ugyanezen év szeptemberében, közvetlenül azelőtt, hogy az országban kitört a teljes gazdasági csőd. (Most már értem, miért nem kaptunk ott napidíjat, csak ételjegyeket - a fesztiválnak nem volt pénze.) Ugyan nem kontinensen, "csak" Oroszországban jártunk szintén ezzel az előadással. 2000. novemberében az oly hideg Moszkvában, Volgográdban (hej, de tiszta város!) és Szaratovban voltunk. Az ottani élményeimről külön kötetben írhatnék, na, majd egyszer, visszaemlékezőleg, mikor vén trottyos leszek (tehát akár már most), hogy aszongya, Zéró bácsi, hát hogyan is vót', mit mondtak magának a kurvák, mikor belépett a pályaudvar nagyságú "Gasztyinyíca Maszkvá"-ba, vagyis a Moszkva Szálloda gigantomán halljába, szóval mit is mondtak a lepukkant bérhölgyek Zéró bá'-nak oroszul, ez oly izgalmas témának látszik, az utókor csüng majd ajkamon, még történelmi visszatekintésben is. (A megfejtést most megmondom, ne izguljon senki. Ezt mondták: "Mü vszigdá hatyéli takije múzsi", ezt mondták, ami magyarul annyit tesz: "ilyen hapsikat akartunk mindig"; naná, hogy megint Józsival voltam.) Most tényszerűen, a kutakodó tánctörténészeknek címezve csak annyit jegyzek meg: a "Virrasztók" elnyerték a legjobb külföldi előadásnak járó "Arany Maszk" díjat. …Lám, lám!

…És ezzel az előadással voltunk a korábbi Formosa szigetén, a mai (lassan-lassan tegnapi?) Tajvanon. Taiwan, R.O.C., vagyis Republic of China. Tehát formailag (formosailag?) Kínában jártunk, mégha a sziget alapvetően különbözik a nagy Kínától. Baromi nagy szerencséjükre elválasztja őket a Kínai tenger. "Say no to China" - fedezem föl a feliratot egy étteremben a régi kínai moziplakátok közé diszkréten kiragasztva. Aha, ezek itt nem voltak kommunisták. Aha, ezek itt jobban élnek, mint az anyaországban. Aha, ez most Bécs, vagyis mindaz, ami a jólét, a piacgazdálkodás, a kapitalista gazdálkodás telített túlkínálatából fakad. Taipei tehát ugyanazt jelenti Pekingnek, mint Bécs jelentett Budapestnek a múlt század hatvanas éveiben (és amit Hong Kong is jelentett 99 éven át, Kínának történt visszaadásáig).

*

( Summa summárum.) …Hát, emez rovatba mi a fenét írjak, kedves barátaim? …Ezek után?! Vagy még előtte? Ezen gondolkozom igen régóta, és még mindig nincs meg a válasz. Vagy hülye vagyok? Tudjátok mit, legyen ez a kicsengés.

*

Eljött a búcsúzás ideje. Buszunk a repülőtér felé veszi az irányt. Talán nem kell mondanom, hogy esik az eső. Ráadásul dugó van az autópályán. Lejátszottuk az előadásokat, mars haza Európába. A "Les Veilleurs", vagyis "A virrasztók" 82 előadás után most aludni térnek. Ki tudja, felkelnek-e valaha is álmukból..?

Búcsúzni csak ne hosszan, mert akkor kevésbé fáj. Ezt is a kanadai Pista bácsitól láttam, aki ötvenhat után első ízben csak a hetvenes évek elején tért Pestre látogatóba. Mikor elutazott, a ferihegyi repülőtéren búcsúztatására megjelent az egész család. Emlékszem, munkanap volt és kora délután, mégis a család összes dolgozó tagja kijött a repülőtérre, "mert Pista elrepül". Álltunk a Passkontroll/Útlevélvizsgálat feliratú sorompó előtt, más magyarokkal egynemű tömeget alkotva. Az ittmaradottak egynemű tömegét. Pista bácsi röviden csókot adott mindenkinek (bár egymagában ez is fél órába tellett, oly népesek voltunk mi, az ittmaradottak). "Aki megy, az menjen el minél gyorsabban" - mondta. Sarkonfordult, bement a sorompón. Szívem megkondult, íme, ez az a pillanat..! Elment, a varázslat véget ért. Szemünkkel hosszan követtük őt a szabadság kapujában. Nekünk akkoriban piros és kék útlevelünk volt. A kékkel, tehát a gonoszokhoz, nyugatra, ugyebár, csak háromévente egyszer lehetett. A sorompónál állva éreztük, hogy kimaradunk valamiből. Pista bácsi visszaintegetett. Nézzétek, ott a keze! Az még az ő keze! …Integet!

Szevasz, Tajvan! Viszlát, mégha sohasem is. Az elejétől a vége felé haladva olvasd a szöveget! …Viszlát! Hogy jobban értsed, ide írom kínaiul:





(Azt jelenti: csaj-tyien! A hotelportás fordította le nekem.)

*

( V é g e )