Tarzan Zéró

Inka nuku

(napló Bogotában)

Tisztázzuk a játékszabályokat most, itt az elején! Én leírom bogotai napjaim ide-oda ugráló, összevissza krónikáját, és te elolvasod ezt. Miután elolvastad, elhatározod, hogy egyszer majd te is elmész Bogotába. De aztán mégsem mész el Bogotába, hogy magad is lássad, ott tényleg így van-e, ahogyan én írom, mert Bogota messze van. Bogota Kolumbiában van, az meg Dél-Amerikában, ráadásul fenn a magas hegyen. Ááá, nem mész el Bogotába! Bogota messze van, hacsak nem innen a Hotel Tequendama 1244-es számú, panoráma kilátású szobájából nézed. Különben messze van Bogota. Nem mégy el oda, vagyis: Bogota nuku.

Én sem megyek többet Kolumbiába, ha visszajöttem innét. Most még itt vagyok és a régi, elegáns, inka nevű szálloda tizenkettedik emeletéről bámészkodom az ablaknál. Ha betartod a játékszabályokat és végigolvasod, mit láttam én Bogotában, megtudod azt is, hogyan kerültem ide. És hogy mit látok most az ablakból. És azt is megtudod, mi minden nincsen, mi minden nuku Bogotában. Mert ezt a szót használta az én anyukám egyszer régen, a teraszon. A kutyánknak mondta, és jobbra-balra billegtette mutatóujját. „-Nuku! Nincs! Nem kapsz többet!” – A kutya pedig le nem vette szemét a süteményes tálról, melyet odaadó farkcsóválás közben valósággal fölfalt a tekintetével. Nuku, azaz: nincs. Most tehát leírom, hogy mi nincsen, mit nem láttam Bogotában, ebben az irdatlanul hatalmas, az Andok hegység 2600 méteres magasságában fekvő giga-metropoliszban. Állítólag azért telepedtek meg itt az inkák, mert ezen a magasságon ritkák a legyek. Legyek: nuku. És ez egészségesebb, mint a mocsárláz. Miért ne írjak negatív naplót? Hiszen te úgysem mész el oda! Bogota nuku neked! Így szilárdabb trágyára építem ingó-bingó szövegemet, mert ami nincs, az mindig megmarad.

*

Nuku a svájci bicskám már az utazás kezdetén, Ferihegyen. A repülőtéri vizsgálatnál egy udvarias, de kérlelhetetlen biztonsági ember közli velem, hogy nem vihetek fegyvert a csomagomban. Mi ez a fegyver? Egy dugóhúzós svájci bicska, melyet az átvilágító képernyő szépen kimutat. Ez rejtőzik az én kabinba vinni akart kézi csomagomban. És én bármely pillanatban elveszíthetem magam felett az önuralmat, és a pilótafülke ajtaját szétcsavarozva a piros nyelű schweizermesser-rel átvághatom a nyakkendős kapitány torkát, hogy ily véres módon átvéve a gép feletti uralmat, az eredeti úticél, Párizs helyett mondjuk Nyíregyházán landoljunk. A képzelt jelenetről eszembe jut egy másik, már csak a képzetemben, múlt időben élő jelenet. Nagyapám Dunaszentbenedeken a hetvenes években disznót tartott a hátsó udvarban. Ám a disznót nem elég felnevelni, ha meghízott, le is kellett vágni. Januárban egy fagyos reggelen, a még csak hajnali öt óra süket sötétségében nagyapám kihúzott engem az ágyból.

–Lacikám, gyere tartani a lábast! – Úgy értette, a malac torkához, hogy döféskor abba ömöljék a vér. Dehogy megyek, én gyilkoljak?! Hagyjanak aludni! Még jobban a párnába temetkeztem. –Nem megyek! – Nagyapám megkérdezte: -Hát a kolbászt szereted-e? –Szeretem. –Hát a hurkát mögöszöd-e, Lacikám? –Igen. –Akkó’ gyere a véres lábast tartani!

Igaz logika volt nagyapám szavában. Kelletlenül kiszálltam az ágyból. Kabátot húztam a pizsamára. A konyhában már égett a villany. Hatalmas testű, szagos, dagadék férfiak töltötték be a konyhát. Rokonok. Imre bátya, meg a fia, a kis Imre és a pálinka. Kések. Teknők. Lábasok. Egyet megfogtam és mentünk az ólhó’. Útközben látom ám, hogy csak én sírok, csak az én szememből ömlik a könny, a többiek nem sírnak. A disznó már nyüszített, honnan tudta, hogy miért jövünk, ez rejtély. De tudta. Alig lehetett ötünknek kihúzni őt onnan. Rúgott, harapott, üvöltött, míg leszorították a földre. –A húsodért gyöttünk, add ide a húsodat! – A mi kis malackánk, aki tegnap még oly barátságosan röfögött, amikor a deszkák fölött átnyúlva megvakartam a fülét… A bepálinkázott, szarszagú férfiak leszorították a malacot a földre, öten mentek egy ellen, nem szép dolog! –Tartsad ide a lábast! –kiáltottak rám. Én a könnyfüggönytől semmit sem látva, odaszorítottam a malac torkához a kékzománcos lábast, mely egy pillanat alatt vérvörös tengerré változott a kezemben, bugyborékos, gőzölgő, mélypiros vérrel lett tele, miközben az a hang… Az a hang, annak a lénynek a halálsikolya, aki éppen akkor, véletlenül malac volt és egyedül az öt ellen, az a hang a trágyaudvar felett az egekbe hatolt, egy felhőbe egyenesen, hogy annak belsejében senki által nem láthatóan, de mindenkinek jól hallhatóan egy cérnavékony hörgéssel a létére emlékezzen; a megzabált kukoricamoslékra, a favályúra, melyben derékig benne állt, a sárra, melybe beledagonyázott, a vízszintesen rakott óldeszkák réseire, melyen kileselkedve láthatta a tyúkokat és a kakast, akik bezzeg most nem voltak sehol, mert ők is tudták, mi folyik itt: vér folyik, a disznó vére folyt a torkából kifelé, miközben öt és fél homo sapiens lihegve körbeállta, hogy szabad utat engedjen a felszálló léleknek, mely egy darabig a meleg hústömeg fölött időzött, majd hirtelen elszállt, huss! Volt malac, nincs malac. Százhúsz kilós dögtömeggé, százhúsz kiló hússá változott.

Huss, elszáll, akár a Budapest-Párizs repülőjárat, hogy az Aeroport Charles de Gaulle-n felüljek a bogotai gépre, de előtte még szíveskedjek ezt a nagyon veszélyes svájci bicskát ebbe a konténerbe beledobni. ...Úgy! Köszönjük!

*

Mi történt Bogotában, és mi nem történt velem? Megérkezéskor a repülőtéren én vagyok az együttes utolsó tagja, aki még mindig a csomagkiadó futószalag mellett álldogál. A többiek rég kint vannak az érkező csarnokban és elégedetten dohányoznak, mikor én még mindig a csomagomat keresem. Ezek a lusta franciák a párizsi átszálláskor elfelejtették fölrakni a gépre az én pesti bőröndömet. Tehát itt állok most, 2004. március 23-án, helyi idő szerint délután öt órakor, ám valójában éjjel tizenegy, európai órakor a bogotai repülőtéren, és a csomagomat keresem. Bőrönd nuku. Üres kézzel (és fegyvertelenül) állok itt, mint egy utazó báró. Egy paszporttal a kezemben végre gazdagnak érezhetem magam. Üres kézzel a gazdagok utaznak. Cipekedés: nuku. Most én is gazdag vagyok! Az Air France helyi képviselője gyakorlott mozdulattal nyújtja át a kis tisztálkodó pakkot, hogy legalább fogat mosni és borotválkozni tudjak, míg a bőröndöm a következő repülőjárattal két nap múlva megérkezik. Tessék, itt van mellé háromszázezer peso, ebből lehet ruhát venni addig is. (Nem lehet, állapítom meg másnap egy ruhaüzlet kirakata előtt. Egy rendesebb öltönyt hat-hétszázezer körül kínálnak, egy nyakkendő ötezerbe kerül.) A hatjegyű összeg durván száz eurónak, vagyis huszonötezer magyar forintnak felel meg. Összehasonlításul mondom: a helyi létminimum ötvenezer peso havonta. A szállodában kiosztott napidíjunk éppen ennyi. Philippe, az együttes adminisztrátora fáradtan számolja a bankjegyeket. Hét napra jöttünk, fejenként hétszer ötvenezer peso-t kapunk. Nekem a zsebemben lapul a késve érkező poggyász utáni bánatpénz is. Bárhogyan számolom, egy itteni szegény pára 13 havi fizetését birtokolom, mely nagyjából 220 eurónak felel meg. Tehát igenis gazdag vagyok!

*

Másnap az utcán sétálva kiderül, hogy ez itt tényleg nyomós összeg. Bogotában hatalmas szegénységet tapasztalok. Zsebre dugott kézzel, a tegnapi ingben, gyűrötten, de mégis szabadon, lassan és ráérősen sétálok. Ez a nap a jour de l’acclimatisation, vagyis az időátállás napja. Egy teljes nap jár a lusta művészeknek, hogy a tengerentúli időritmusba belejöjjenek. Szerencsémre lassan sétálok, így van időm kikerülni a járdán tátongó lyukakat. A vízelzáró vasdobozok fedelét ellopták, helyükön hatalmas csapdák tátonganak. Szerencsésen elkerülöm valamennyit. Séta közben a helyiek jól megbámulnak engem. A pofámra van írva, hogy gringo vagyok, azaz amerikai. Őket itt nem szívlelik. A szembe jövők távolról kiszúrnak engem, hiszen európai fehérségemmel világítok a fekete hajú és sötét bőrű inkák leszármazottai között. Rengeteg a rosszarcú, ápolatlan férfi, akik lekoszlott ruhában, foszlott sportcipőben őgyelegnek. A járdán rongyokba takart emberi roncsok fekszenek. Koldusok vagy egyszerűen csak haldokolnak a saját felelősségükre. Beszívtak kokainból vagy ébren révedeznek, számukra már teljesen mindegy. Minden utcasarkon fegyveres őrök lebzselnek. Kézben a Kalasnyikov, komoly csizmákban álldogálnak, látszik rajtuk, hogy nincs kecmec. (Kecmec: nuku!) A szálloda ajtaját három fegyveres katona őrzi. Fehér sisakot és kézelőt viselnek a megtiszteltetés alkalmából. Zavaromban köszönök az egyik őrnek, mikor a szállodába bemegyek. Ettől ő jön zavarba, hogy véletlenül embernek nézték. Így állunk mi ketten, az őr meg én, zavartan és teljes fegyverzetben, pedig nálam még egy nyomorult svájci bicska sincsen, a Hotel Tequendama luxusszálloda forgóajtajánál. Nála két stukker és egy automata gitár, nálam 13 havi fizetés. Buenos dias!, mondom és besurranok az ajtón. A londinerek sajnálják a legjobban, hogy nincs nálam semmilyen csomag, mert ketten is vinnék. Külön ember van arra, hogy a liftek előtti ajtót (!) kinyissa a vendégeknek és megnyomja a lift hívógombját. A biztonság mindenek felett! Hogy idegenek ne juthassanak be a szállodába.

A biztonság fogalmát még aznap délután közelebbről megismerem a Simón Bolivár téren. Miközben a kék égbolt alatt a valószínűtlenül fehér székesegyházat bámulom, egy koldus fiúcska áll elém. Mutatja nekem, hogy ő sem maradt le a többi koldustól, akinek se keze, se lába és akik ott fekszenek a járdán óbégatva egy kis bádog köcsög közelében. Bizony, neki is fekély van a lábszárán, íme, és a haja is tetves, tessék. Adok neki kétszáz pesót, csak menjen innen. Ez a kis fémpénz egy hamburger árának egytizede. Az adománytól a gyerek úgy felbátorodik, hogy egy pillanatra sem kopik le rólam. Eszembe jut a kutya és a süteményes tál, megenné bizony az egészet. Mutatom az ujjammal, hogy nuku. De a kis fickó nem kopik le rólam, még szorosabban kísér és egészen rám varrja magát. Körbe megyünk a téren, kettesben. Egy szép és hatalmas kört teszünk a plazán, de a kéregető gyerek nem tágít. És akkor milyen jól jön, hogy éppen ott áll az egyik sarkon egy felfegyverzett rendőr! A rendőr máris durván megindul a kolduskölyök felé, aki elfut az ellenkező irányba.

Úgy érzem magam, mintha én volnék bűnös ezért a mindent átható, mélyvonulati szegénységért. Bemenekülök egy közeli szupermarketbe. Az ajtóban szintén fegyveres őr áll. Odabent a polcok zsúfolásig megrakva mindenféle élelmiszer-világmárkákkal. És odabent kikkel találkozom? Természetesen magyarokkal! Dénes és Péter, az együttes tagjai a polcok között válogatnak. „-Bennünket most raboltak ki” – újságolják szinte nevetve. Elbeszélésükből megtudom, hogy ma délelőtt Mathilde-dal hármasban, az egyik táncosnővel (de még milyen jól táncol!) sétáltak a szállodától nem messze eső parkban, amikor egy négytagú fiatal geng késekkel rájuk támadt. Pontosabban a Mathilde táskájára, amit le is vágtak róla. Péter a karatés múltjával ellenszegült az egyik késes támadónak, de túl hosszú volt a penge, nem tudta a támadó csuklóját elkapni. A helyzetet egy közelben autózó úrvezető oldotta fel, aki kiszállt kocsijából és pisztolyát a támadó fiatalokra szegezte. Azok elfutottak a táskával, benne a pénzzel és az igazolványokkal. Úgyhogy Mathilde bankkártyája, útlevele és napidíja: nuku!

„-Én oda akartam adni nekik a pénztárcámat, de beleakadt a zsebembe és nem tudtam kirángatni onnan” – mondja Péter. Dénes sietve hozzáteszi: „-Egy ekkora nagy kés volt náluk, baszd meg, és különben is, négyen voltak és körbefogtak bennünket.” – Eszembe ötlik a benedeki disznóvágás. Ha az a malac ennyivel megúszhatta volna a pengét! Gyorsan a szálloda felé veszem az irányt. Buenos dias, senores! – köszönök az ajtóban állomásozó hadseregnek. A széfben hagyom összes értékemet. Onnantól útlevél és pénz nélkül sétálok a bogotai utcán. ...Úristen! Ha most ledöfnek, még azonosítani sem tudnak! A teljes megszabadulás érzése kerít hatalmába. Kötelmek, legalább pár napra: nuku!

*

Bogota by food. Felizgulva a rablás hírén, összevissza vásárolok mindenféle élelmiszert a szupermarketben. Két nagy zacskó szajréval távozik háromszemélyesre duzzadt pelotonunk. Mindenféle kis utcákon haladunk a szálloda irányába, hogy elkerüljük a nagy avenidá-kat, mert azokon rengeteg a busz, a zaj, a gázolajszag, az embertömegről nem beszélve. Bár nem vagyunk éhesek, valósággal hazazabáljuk magunkat utcáról utcára haladva. –Nézd! Kukoricalepény! – Veszünk. –Hát az meg micsoda? Túrós lepény! – Megkóstoljuk. –Itt egy étterem, együnk egy zöldséglevest! – Leülünk és eszünk egy levest. – Arrébb friss gyümölcsből készítik a turmixot. –Nem iszunk egyet? –De igen, iszunk. – Így megy ez sorban a szállodáig, ahol mit tesz a magyar legény? A szobában kirakodja a szupermarket-cuccokat és befalja a felét. Önmegtartóztatás: nuku! Ez a Bogota veszélyes város. A testsúlyomra mindenképpen. Mert utána lefekszem aludni, hogy az átállított, kizökkent időt a helyére toljam. Pedig itt még csak délután négy óra van. Jó éjszakát!

*

Másnap kisétálok a szállodából a reggeli utcára. Reggel nyolckor tizenkilenc fok celsius, pedig itt már ősz van. A Santafé de Bogotá fölött beborult az ég. A sötét felhők komor hangulatba öltöztetik a szálloda előtti sugárutat. Kétszer három sávban megállás nélkül ömlik a forgalom. Egymást érik a rozoga buszok, melyek egyedüliként jelentik az itteni tömegközlekedést. Buszok, buszok és megint buszok áradnak egymás után (és taxik, taxik, taxik). A rozoga és kiszuperált öreg buszokat a hatvanas évekből mentették át 2004-be, a technikai színvonaluk meg is felel ennek. A vén Ford és Bedford fémdobozok majdnem szétesnek, minden ízükben reszketnek, össze-vissza szegecselt karosszériájuk félig elrohadt. Az ajtót becsukni már lehetetlen, ezért a többségük nyitott ajtóval közlekedik. Megálló sehol, azaz mindenhol van. A bogotaiak állnak a járda szélén, leintik az éppen közelgő buszt. A busz fékez, a mögötte hömpölygő sor megtorpan. Irányváltáskor index nuku, a sofőrök meg sem lepődnek, ha az előttük haladó busz sávot vált. Az utasok alig préselik föl magukat a lépcsőre, a busz máris tovább megy. A váratlan fékezések és megtorpanások ellenére viszonylag tempósan haladnak. A viteldíj 900 pesóba kerül nappal. Nocturno é festas, vagyis éjjel és ünnepnapokon ugyanezért 950 peso jár.

Beljebb húzódok a járdán. A végeláthatatlan buszáradat fekete gázolajfelhővel pöki be az embereket. Bűzös a levegő. A zaj pedig, amit a dudálással és a fékezéssel okoznak, csak eleinte fülsértő. Két nap után megszokom és nem is hallom.

Leülök egy kis bisztróban egy callé-n. A keresztutcákat hívják így, a hosszanti utaknak carrera a neve. Ugyanaz a hely, ahol tegnap citromturmixot ittunk. A kiszolgálónő csodálkozva ismeri fel a gringo pofámat. A bisztró ajtaja nyitva, helyesebben nincs is ajtaja, így a helység az utca része. Leülök egy asztalhoz, a bejárathoz közel. Nézem az utcát, a forgalmat, az embereket. Direkt vénás csatlakozást építek Bogotához, mint egy vérszívó szúnyog.

Jön a pultos nő, mit parancsolok. Nem is tudom, így délelőtt tíz órakor... Még nem vagyok éhes, hiszen most reggeliztem a szállodában. Azért lássuk csak... A leülés jogát, a vadászleshez jutást üzletileg meg kell váltani. Kezdjük egy könnyű plato de fruta mixto-val, vagyis vegyes gyümölcstállal! Ára 2500 peso. Ja, és a tegnapi citromturmixot is kérem, amit úgy hívnak, hogy jugos de limón en leche. Nagyon finom, akár a „five-dollar-milkshake” a Quentin Tarantino „Ponyvaregény” című filmjében, és az ára mindössze 1700 peso, vagyis 60 eurocent, mintegy 130 magyar forint értékében. Amíg elkészítik, nézelődöm. Bámulom a bogotai utcát.

Szemben egy fodrászüzlet, egy peruccera. Egyetlen vendég haját sodorják. A másik három fodrászlány unatkozva nézelődik. Ők most engem néznek. Jé, ott szemben egy gringo ül! A küszöbön kívül két kolduskutya szundikál. Köralakba hajlították testüket, éhesen átszundikálnak a nemlétbe. Sok ilyen gazdátlan állatot látok az itteni utcákon kóborolni. Soha nem támadnak, csillog szemükben az életről lemondó szomorúság. Nézik az embereket, vetnek-e egy falatot. Harminc méterrel arrébb ugyanezt teszi egy rongyokba takart ember. Vagy már csak az ember maradéka, ki tudja. Ki sem látszik a rongycsomóból. Az emberek mellette jönnek-mennek, szállnak fel és le a buszra. Senki nem döbben meg a nyilvános haldokláson. Inkák vagytok ti még mindig, basszátok meg, így mutattok be emberáldozatot! Kés nélkül. Nekem sincsen, elvették a repülőtéren. Most gazdag gringóként ülök ezen a félig-teraszon, és egy műanyag villára szurkálom a papaya- és dinnyedarabkákat Dél-Amerikában.

A fodrászat mellett egy vésnök boltja áll. Placas en bronze y aluminio – hirdeti a felirat. Vajon ki készíttet réztáblát, ha a csatornafedeleket is ellopják? Mellette egy lámpakészítő vakító kirakata következik. Fabricio de lampares. Odabent ragyognak a csiricsáré ízléssel készített ernyők. A főnök unatkozva a pultra dől. Senki nem akar Bogotában délelőtt tíz órakor lámpát venni.

A járdán jönnek-mennek a járókelők. Az elrohadt tornacipőben, poncsóval letakart indián, kilóg a segge a szakadt farmergatyából. Az öreg bácsika elegáns öltönyben, kalappal, sétapálcával, napszemüvegben. A féllábú ki-tudja-kicsoda, talán ide hajótörött kalózkapitány, aki koldulásból tengődik. A terjedelmes asszonyság, akinek akkora melle van, hogy teher vinni. A fiatal csajok, feszülő farmernaciban, kilógó tangával, hosszú, fekete hajuk a feneküket verdesi. (Bár én verdesném! Ám ez is: nuku. A lányok büszkén rátartiak.) És jönnek ismét a koldusok, akik kiszúrják, hogy a bejárat mellett egy gringo időzik a teraszon. Bekoldulnak az ajtón, de a főnök durván kiszól rájuk. Az egyik elhatározza, hogy megvár engem. Letelepedik a járdára, majd kijövök én innen. Neki mindegy a várakozás.

Húzom az időt. Rendelek egy hamburgert sörrel, mutogatásos módszerrel. Hamburguesa sencilla con cerveza Aguila. A zsömle száraz, de olcsó, mindössze 1600 pesóba, vagyis fél euróba, tehát 130 forintba kerül. A „Sas” márkájú dobozos sörért pedig 1000 pesót számolnak, vagyis ez 75 forintba kerül. Az utcán cirkálnak a mozgóárusok. Elképesztően rozoga és rogyásig megrakott, házilagosan fabrikált kézikocsikat tolnak. Mindenfélét árulnak: nyalókát, cukrot, cigarettát, rágógumit, kegytárgyakat, napszemüveget, helyi sztárok fotóit aranyozott műanyag keretben, szárított kókuszdió-belet, cukrozott diót és még ki tudja, mennyi mindent. A legelképesztőbb mindnyájuk között a párnaárus. A fejére tett 3-4 párnával álldogál és leinti a buszokat. A sofőr fékez, ő pedig felkiált a buszra az utasoknak, hogy vegyenek párnát. Vegyenek párnát az útikényelem fokozására! Ha a busz belehajt ezekbe a nagy gödrökbe, és te az ülésen egy métereset huppansz, akkor milyen jó ez a párna! De az utasok ezt nem látják be, és nem vesznek párnát a párnaárustól. Így a párnaárus továbbra is ott álldogál az út szélén a fejére tett párnákkal és egyensúlyozza áruját.

Fizetek a bisztróban és felállok. Mit tehetek én e borzasztó szegénység ellenében? Semmit. Legalább nem teszek úgy, mintha nem létezne. Annyit tehetek, hogy meglátom és leírom. Megmutatom neked, aki most a szavaimat olvasod. Ha netán úgy vélnéd, hogy te milyen szerencsétlen vagy, mert mostohán megy a sorod, neked nem sikerül semmi, téged húz az ág és ver az élet, akkor ezt rosszul gondolod. E szövegben megmutatom neked, hogy léteznek olyan emberek, olyan lelkek, olyan páriák, éppen a távoli Kolumbiában, akik emberhez méltatlanul, éhesen, koszosan, nyomorítottan tengődnek félig a nemlét kapujában. A szervkereskedés paradicsomában járok. Éjjel elkapnak pár koldust, mint a galambokat és kibelezik. Senki nem fájlalja eltűnésüket. Formaldehidben úsznak tagjaik.

Fizetek és felállok helyemről. Kilépek az utcára. Emberem erre vár. Felpattan és rám tapad. Jön velem, kísér engem. Kettősünk a szokásos koreográfiai rendben halad a járdán. -Los monétas, los monétas! – hadarja szünet nélkül. Adok neki egy monétát, csak kopjon le.

Tíz perc múlva egy másik koldussal megismétlődik az eset. Később egy harmadikkal is. Egészen nyomott kedvem támad. Be kell lássam, hogy Bogotában a séta: nuku.

*

Santafé de Bogotá, ez a város hivatalos neve. A város az Andokban, ahol Romániát Amerikába oltották. A fővárosban, ahol a magashegyi levegőben nincsenek legyek, a kormány uralkodik. De ha csak néhány száz méterre fölmennék a hegyekbe, csodálkozva tapasztalnám, hogy ott mindenféle gerillacsapatok parancsolgatnak. Santafé de Bogotá, ahol gyalogosan, élelmiszeres zacskókkal kezünkben mi most hárman átvágunk a főtérnek számító Plaza de Simón Bolivár-on, hogy mindenféle lepények és levesek jelöljék ki a szállodába vivő utat, Péter, az együttes egyik tagja mellékesen megjegyzi: „-Amikor négy évvel ezelőtt itt jártunk, ezt a kormánypalotát éppen renoválták.” Elbeszéléséből kiderült, hogy lejött egy kokainbáró egy tankkal a hegyekből és belelőtt az épületbe. Aztán megfordította a csövet, és a négy égtáj irányában szétrombolt mindent, amíg a túlerő meg nem érkezett. Így megy errefelé a fellebbezés.

Bogotá az a város, ahol a hegyekből érkező felhők meglepően hirtelen beborítják az eget. De tíz perccel később ismét vakítóan süt a nap. Bogotá az a város, ahol a büdös buszok szüntelenül tülkölnek. Bogotá az a város, ahol a hosszú hajú, feszes fenekű szenyoriták pillantásra sem méltatják a fehérpofájú, sétáló gringókat. Bogotá az a város, ahol Gabriel Garcia Marquez egyetemre járt és megismerkedett egy másik, híressé vált fiatalemberrel, Fidel Castróval. Ez az örökifjú ember 2004-ben még mindig él, de nem Bogotában, ahol a felhőkarcolók egyfajta dél-amerikai, kopott Manhattan-t képeznek.

Bogotában a felhőkarcolóktól egy kicsit arrébb egyemeletes, cseréptetős, erkélyes, mediterrán kolonialista udvarházak őrzik a régi hangulatot. Udvar és ház a szó szoros értelmében, mert belül kellemes terek bujkálnak a kertek mélyén. Állok a kerítéseknél és leselkedek befelé. Kiteregetett fehérnemű, domborodó macskakövek, az udvaron széthagyott nádbútorok, növények cserepekben, éppen úgy, ahogy a regényekből várom. Bogotá az a város, mely száz éve még egy 2X2 négyzetkilométeres területen feküdt, de mára hatmilliós nagyvárossá duzzadt. Bogotá az a város, ahol a sötétzöld trópusi növényzet fuldoklik a nagyvárosi olajbűzben.

Santafé de Bogotá, a város, mely Kolumbia fővárosa, az országé, ahol a világ legtöbb és legfinomabb kávéját termelik. (És kokaint.) Bogotában egyetlen jó kávét sem ittam. Kávé címén mindenféle barna löttyöt, vízzel higított fost adtak. Úgyhogy a jó kávé: nuku itt Bogotában. (Képzelem, miféle kokaint adtak volna elém, ha a kávé után ezt kérném! De nem kértem.) És Bogotá az a város, ahol a Festival Iberoamericano de Teatro elnevezéssel minden évben hatalmas és fényűző játékokat rendeznek a régi római szellemben. Ha nem tudod a népet jólétben tartani, legalább vessél neki egy produkciót – mondták a császárok. Panem et circensis. Nesze, tessék!

*

Megyünk a színházba (No.1.). De előbb még arról, miért jöttem Kolumbiába. Azért, hogy színházba menjek. Josef Nadj táncegyüttesével, vagyis a francia illetőségű Centre Choréographique National d’Orléans csapatával itt Kolumbiában játsszuk a IX. Festival Iberoamericano de Teatro de Bogotá 2004 rendezvénysorozatán. A mi régi, még 1990-ben készített Comedia Tempio című előadásunkat adjuk elő. (Többes számban írom, mert igen, többünknek közünk volt az előadás születéséhez.) A fesztivált ebben az évben március 26-tól április 11-ig rendezik meg a kiöregedett és magát rémisztően megjátszó igazgatónő, Fanny Mikey ízlése nyomán. (Annyi bizsut és kösöntyűt aggatott magára, hogy azt hihetném, ő is kegytárgy-árus, csak nincs kordéja, ezért magán viseli a sok cuccot. De nem, ő itt kulturális hatalmasság.) A reprezentatív és államilag kiemelten támogatott fesztiválba rengeteg pénzt ölnek. A világ minden tájáról érkeznek együttesek, produkciók. Tizenhét nap alatt kétezer művész lép föl, köztük olyanok, mint a Deutsches Theater Berlinből, a kanadai Daredevil Opera Company, a szlovén Tomaz Pandur, az izraeli Inbal Pinto (ők az Oyster c. darabjukkal érkeztek, melyről Budapesten éppen én írtam kritikát az Ellenfény hasábjain). Így kerül ide a Compagnie Josef Nadj is, mint francia zászlóshajó (és a hajófenékben az egyik evezőst úgy hívják, hogy: én). A meghívott együttesek saját kultúrájukat reprezentálják. Így fordulhat elő, hogy Franciaország, mely Corneille, Racine és Moliére drámaírók hazája, most egy felerészben magyar előadók által játszott és Csáth Géza-motívumokból építkező, erősen Franz Kafkára és Tadeusz Kantorra hajazó, feketére festett abszurd tragikomédiával képviselteti nemzeti kultúráját. A kentaur együttes felett francia trikolór leng, hiszen Orléans-ban működik. Josef az igazgató. Én pedig a beosztott daru, az emelőgép, aki fizikai erejét ki-, fel- és elhasználva a színpadon ide-oda pakolgatja az abszurd testhelyzetekbe merevedett társait. És ezért én, a luxus-rakodó előadásonként nettó 250 eurót kapok, hatszor többet, mintha ezt a magyar alternatív színpadon, honnan engem szalajtottak, tenném.

Az utcai falragaszokról értesülök, hogy ugyanebben az időszakban rendezik itt Bogotában az alternatív színházak fesztiválját. Elgondolkodom több szemponton. Ezek szerint én, aki Pesten az egyik legelvadultabb alternatív játszóhely, a MU Színház régi jóakarója vagyok, most a nemzetközi mainstream, azaz a hivatalos, az arannyal kinyalt seggű főcsapás elismert előadója lettem. (Ezt a nyakamban lógó artist pass félreérthetetlenül tanúsítja.) Kettő: ezek szerint a földgolyó túlfelén, itt Bogotában is kettéválik a színház teste hivatalos és jól fizetett őrzőkre, valamint maguktól jött, de mások által meneszteni akart alternatív sírrablókra. És nem csupán kettéválik a két oldal, de hatalmas űr tátong közöttük, akárcsak Pesten, ahol soha nem fog eltűnni ez a fekete lyuk. Az pedig, hogy te melyik oldalon foglalsz helyet, csak attól függ, hogy te, a művész elfogadod-e a hatalmat, vagy elutasítod. Fölmész-e a miniszteri hivatalba, vagy lent maradsz a próbateremben. Adminisztrálod-e magadat és bodorítod a tetteidet, vagy teszed a dolgodat és gyakorolsz.

...De elég a színházelméleti gondolatfuttatásból! Itt állok a lekoszlott Bogotában, hasonló színházi tőkeelosztási viszonyok közepette, mint a szegényes Pesten, és színházba készülődöm. Méghozzá a Gilberto Alzate Avendano színházba, ahol Jan Fabre, a belga színház fenegyereke mutat ma este egy szóló előadást, melyet egy olasz táncosnővel készített. (A nevét sajnos semmi áron nem tudom a programból kiböngészni, pedig nagyon jó a csaj, ez később kiderül.) Valamiféle kollégiumra emlékeztet a színház épülete, mely jó távolra, egyórányi utazásra található a szállodától. A nézők között csupa fiatal. Hm. Csakúgy, mint Pesten.

Ülök a nézőtéren. Nincs függöny, pásztázom a színpadot az előadás kezdete előtt. A színpadkép előre kiszámíthatóságot sejtet. A térben mintegy harminc drótkampó lóg. Ezekre kerülnek föl azok az üvegek, melyek kezdéskor még a színpadon állnak. Elöl, a rendezői bal oldalon bárszék és fekete asztalka áll, rajta koktélos pohár és a hozzávaló kellékek. A táncosnő fekete ruhában bejön (ez fontos, hogy itt minden fekete) és italt kever. Belekóstol. „Ez még nem elég jó!” – mondja olaszul és visszateszi a poharat az asztalkára. Nekilát, hogy az üvegeket egyenként felakassza a drótkampókra. Az üvegek szája lefelé néz. Finoman, egyenkénti szemezgetéssel csöpög az üvegekből az olaj. Ezt onnan látjuk, hogy csúszóssá válik a színpad. (Dráma lesz ezt felmosni, kedves színházbarátok!) A táncosnő csúszkál és táncikál az olajos táncszőnyegen. Kiderül, hogy nagyon ügyes. Tele van izmokkal, mert gyorsan és hirtelen ugrik és szökell az olajos-veszélyes színpadon. A csaj ismét a koktélállványhoz lép. Belekever, belekóstol. „Még nem elég jó! Hiányzik valami.” – Leveszi és eldobja kabátját. Alatta pici cicik, leragasztva fekete (a szín fontos!) szigetelőszalaggal. Megint kortyol, az ital még mindig nem jó. Bugyijában megcsörget három fémgolyót. (Mindjárt kiderül, hogy ezek kivételesen nem voltak feketék.) Férfitársak, figyelem! A csaj most mirólunk beszél. Bibliabarátok, figyelem! Itt a szentháromságot szimbolizálják. A három amúgy is jó szám, ennyi golyóval kiválóan lehet zsonglőrködni. Ezt a csaj meg is teszi. Újabb italpróba következik. Negatív. „Ebből még hiányzik valami!” – mondja olaszul és levetkőzik teljesen. Repül a szigetelőszalag, bugyi elhajít, térdvédők huss! Előttünk áll meztelenül. Kihúzza a dugókat a felfordított üvegekből. Most már nem csöpög, hanem ömlik az olaj a színpadra. (Gondolom, extra-szűz olívaolaj lehet, mert a művészek adnak a stílusra.) A meztelen táncosnő belefekszik, belecsúszkál, belehempereg az olajba, fürdik benne, magára keni, felnyalja, beledörgöli a vaginájába és minden elképzelhető, a próbateremben újra felfedezett módon egyesül az anyaggal. Totális koituszban, a végső kimerülésig, ahol az izzadságot elfedi egy másik csillogás, az olaj fénye. Csillog és villog a táncosnő teste az olajtól, ezt igen hálás módon lehet a színpadon megvilágítani. Krómtestű alien, idegen lény lett a nőből, mintha egy Terminátor filmből lépett volna a színpadra, aki fémteste ellenére mégiscsak kijátszotta a repülőtéri érzékelőkaput, hogy olajos masszázsban mutatkozzék a kolumbiai közönségnek.

Ez a tetőponti rész jó hosszan eltart. Jan Fabre becsületes művész. Megadja a jegy áráért kijáró orgazmust a nézőnek. Figyelem, peep-show nézők! Most tehát fenn vagyunk a csúcson (és éppen az Andokban).

Amikor a nő lepörög az extázisból (a szó szoros értelmében, mint egy lejárt búgócsiga), a bárszékhez botorkál. (Caution! Wet floor!) Tölt a koktélból, iszik. Csettint. „Na végre! Ez most jó!” – mondja olaszul. A végszóra ránk hull a megváltó sötét.

A teremben kitör az őrült ováció. Mindenki füttyöget és bravózik. A kolumbiai közönségnek nagyon, de nagyon, és még ennél is hevesebben tetszett az előadás.

Ezzel szemben én azt gondolom, hogy Jan Fabre Bogotába, a kilencedik Iberoamericano fesztiválra csak egy puncit hozott. És nem is a sajátját, hanem a másét mutogatja. Ez kevés a színházhoz. Felpiszkálja a néző ösztöneit. Kihasználja egy többre érdemes táncosnő testét. Felnyitja és kitárja húsát, mint a szarszagú disznóölők tették Dunaszentbenedeken a hetvenes években. Mindezt egy óra hosszan dagasztja, hogy kiteljen az előadás ideje. Gondolat semmi, csak állati ütések. Világosan látom a párhuzamot a földgolyó túlsó féltekéjéről, hogy odahaza Pesten is akad nem egy társulat, amely hasonló dolgoknak köszönheti felfutását. ...Elegancia, méltóság, katarzis? A mai színházban ezt már ne keresd! Csak azért írom ide ezeket a szavakat, hogy szóalakjuk megmaradjon az utókor számára.

*

Partira megyünk. A francia nagykövethez, fogadásra. Meghívta az együttest látogatásra a rezidenciájába. Egy ilyen megtiszteltetést nem hagy ki senki, tehát tizenketten préselődünk egy Hyundai kisbuszban. Kik ezek az emberek? Tíz táncos előadó és Philippe, az adminisztrátor, valamint Raymond, a technikai igazgató. A tíz előadó már nem az eredeti, bizony, az eltelt évek alatt új beállók is vannak a csapatban. A régiek kasztját Josef vezeti. Törhetetlen előadója a saját színházának. Személyes részvétele olyan conditio sine qua non, mely nélkül az „un spectacle de Josef Nadj” műfaji megjelölés nem létezhet. Aztán jönnek a többi régiek (most alkalmi sorrendben említem nevüket): Dénes Döbrei, a csendesnek és szürkének tűnő, volt vajdasági színész, kiben drámai tartalmak csatáznak, Sárvári József, a nyakas Józsi, alias Scharul Godzsa, a zsidónak kikeresztelkedett, kopaszra nyírt fejű, paraszti származású kiskajdacsi bakter fia, egy másik magyar táncos, aztán Cécile Thieblemont, a diszkrét francia táncosnő, de nyúljál csak hozzá, azonnal felrobban; aztán jómagam, a nagydarab, joviális barom Rókás, kinek csak a lelke nagyobb, mint a testi ereje, mellyel emelget. Ők ott voltak az 1990-es kreációban, tehát szó szerint, a saját sorsukban valósítják meg a darab latin címét: Comedia Tempio - Az idő komédiája. Aztán jönnek az „új beállók”, ez azt jelenti, hogy csupán hatodik éve dolgoznak az előadásban. Ők a következők: Bütyök, alias Bicskei István, a Josef földije, de meglehet, hogy rokon, az idős és pocakos karakterszínész, akinek oly sok mindent elnéznek; Gemza Péter, a fiatal gyöngyössolymosi tornász, mára Josef sakkpartnere, aki ügyes és ruganyos, és nyíltan arra törekszik, hogy mesterét, Josef-et nemcsak mozdulataiban, de öltözékében is pontosan másolja; aztán Mathilde Lapostolle, a lassan elmeborulásba forduló, csendesen mosolygó és törékeny álom-táncosnő; aztán Nasser Martin-Gousset, az egoista, vékonycsontú arab-francia táncos fiú, aki energiái felét rááldozza saját jogai állandó kikövetelésének. Plusz Philippe, a humorérzékkel megáldott francia adminisztrátor és Raymond, a nyugdíjba készülő színpadtechnikai igazgató (a titulusra a jobb bérezés érdekében volt szükség).

Préselődünk a buszban, váll-a vállhoz. A megterhelt Hyundai az erősen szakadó esőben Bogota kertvárosa felé vágtat. A sofőr kilencvennel teper a kanyarban. Sietni kell, mert a nagykövet úr tizenhárom órára rendelt bennünket ebédelni, és a városból kivezető út a nagy forgalomtól bedugult.

Már ötven perce haladunk, hol lépésekben centizve, hol kilencvennel. A felgyorsulás mindig a hajtűkanyarokban történik. Én ugyan csendben hallgatok, de a fülledt buszban kerülget a hányás. (Ó, csak kiszállhassak innen! Ó, csak ne dobjam ki a taccsot! Ó, csak ne hányjam le kézfogáskor az excellenciás urat!) A szaporán ide-oda mozgó ablaktörlők láttatni engednek egy másik Bogotát itt a hegyoldal kertvárosában, ahol elegáns, nagypolgári villák lapulnak a dús lombkoronák mögött.

A francia nagykövet háza egy hófehér csupa-csoda-palota. A kertet a feng-shui szellemében alakították, a terasz elképesztően hatalmas a rá ültetett lombos fával. A borpince az ígéret földjének tűnik (és az ígéret igazzá válik nagykövethez méltó módon: 1997-es bordeaux-i vörösbort kínál nekünk egy féltekével arrébb és nyolc évvel később). A kandallóban barátságosan izzik a parázs, bár nincs hideg, ám ebben a nyirkos párásságban mégis jól esik. És ami a legígéretesebb: a szalonban egy hosszú fehér asztal pompázik, dúsan megterítve! De előtte túl kell esnünk a kötelező szertartáson. Kézfogás a nagykövet úrral, néhány barátságos szó kíséretében. Elöl megy Josef, voilá, notre directeur! Mi magyarok, már gyúrjuk a francia kifejezéseket a szájunkban, azt leplezendő, honnan is jöttünk valójában. Mindenki rutinosan mosolyog, még a Monsieur Ambassadeur is, noha kissé keményednek az arcvonásai a magyar akcentusok hallatán. Még szerencse, hogy itt van Philippe! Ilyenkor ő duplán számít, mert jelenléte aranyat ér. Kellemes tréfákkal remekül eltársalog a lényegtelenről, valósággal rácuppan a nagykövet úrra. „Aha, ez egy franco-hongroise együttes!” – ismeri fel a helyzetet a nagykövet úr. Akár így is fogalmazhatott volna: „De hiszen ez egy kentaur csoport!” A feje magyar, a teste francia. Vagy a feje francia, amellyel a támogatást megzabálja, és a segge magyar, mellyel szarik? Ki tudja ezt megmondani? Utólag majd a tánctörténészek fognak mindenféle dokumentumokra hagyatkozni, hogy a rejtélyt földerítsék. Mi viszont most itt állunk a nagyköveti szalonban, és a terített asztalt szeretnénk földeríteni.

Egy hosszadalmas italmarkoló álldogálás után a nagykövet úr végre szabad utat int. Foglaljunk helyet az asztalnál! Visszafogott és tetetett lassúsággal helyet foglalunk az asztalnál. Az egyenruhás kolumbiai pincérek elegáns fejrezegtetéssel szolgálják fel a francia fogásokat. Mi tagadás, ez a ’97-es bordói igen kiváló! Sőt, kurva jó, de ezt nem így fordítjuk le franciára. Csak csettinteni lehet (és újra tölteni belőle). A nagykövet úrnak igen kiváló az ízlése! A menü leírását kihagyom, mert a képzelet játéka úgyis dúsabb a valóságnál.

...És ez a ház milyen kiváló! És a beszélgetés, mely udvariassági kérdések körül forog, milyen kiváló! És mi is milyen kiválóak leszünk ma este a színpadon! (Merthogy tegnap nem voltunk túl kiválóak, de erre majd később visszatérek.) Igen, időnk kiszámított. Ma este előadunk. Vissza kell mennünk. Itt kell hagynunk ezt a kiváló asztalt, a kiváló személyekkel. És a még kiválóbb bort. Magamban megfogadom, magyarul, csendben: a visszafelé úton igyekszem kiválóan viselkedni a buszban, nem fogok hányni.

Búcsúzáskor megint kialakul a sorállás a kézfogáshoz. A nagykövet úr felesége Nasszernek kokalevelet ajándékoz emlékül. Nasszer meg van hatva, most aztán ingyen be lehet drogozni a szállodában, mint egy koalamacinak. Mathilde-nak megígérik, hogy az elrabolt útlevelét szupergyorsan újracsinálják. Mathilde is meg van hatva, most aztán elutazhat ebből az országból. Mi, többiek csak egy kézszorítást kapunk, ám az ebéd már a gyomrunkban lapul.

A sofőr ismét kilencvennel száguld a visszafelé úton. Most a többiek is émelyegnek, nemcsak én.

*

Megyünk a színházba (No.2.) ...de most a mi előadásunkra, a Teatro Colón-ba. Aranyozott a nézőtere. Olasz színház, négy emelet balkonnal. A jó helyekre nyolcvanezer pesóba kerülnek a jegyek, föl a galambülésre már két fagylalt áráért, vagyis ötezer pesóért ülhetsz. (Sajnos, még szükséges egy repülőjegy is Budapestről, ez nagyjából kétszázezer forintba kerül.) Most ebben a színházban játsszuk az előadásunkat összesen öt alkalommal.

Mi is ez az előadás, melynek címe sejteti, hogy „az idő komédiája”? A cím igazzá lett, mert az 1990-ben Orléans-ban kreált darabot most 2004-ben, azaz 14 évvel később itt adjuk elő Bogotában. Most a kétszázadik előadás körül tartunk (sajnos abbahagytam a számolást 1995-ben, amikor három év játékszünet köszöntött be az előadás történetében).

A Comedia Tempio reprezentatív darab. Tíz játékos és négy kísérő technikus működteti. A csapathoz eredetileg egy négytagú zenekar is járult. A díszlet hatalmas, éppen megtölt egy kamiont. Most hajóra adták, hogy ideússzon egy dél-amerikai színpadra. Ha nem ismételgetném magamban, amikor a díszletbe lépek, hogy „Bogotában vagyunk, ez most Dél-Amerikában van”, akkor azt hihetném, hogy ez a díszlet téren és időn kívül áll valahol az univerzumban. Mert ha felépítik, mindenhol ugyanolyan. De mi, az előadók, sehol nem vagyunk ugyanolyanok.

Ez az előadás zászlóshajó Josef Nadj alkotói pályáján. Színházi stíluskorszakainak második és nagyon sikeres fejezetét jelzi. Addig kisebb létszámú, 6-8 előadóra alakított, erősen táncos, nagyon lihegős darabokat készített, ahol a díszlet sokkal kisebb szerepet kapott, mint a mozgás. Ilyen volt a Canard pekinois (1985) és a Sept peaux de rhinocheros (1988) előadás. Ez utóbbiban kezdtem Józsival együtt én is a Josef-fel való együttműködést. (Nálunk régebbi harcostársnak csak Hudi és egy másik táncos számít, mert ők részt vettek a Pekingi kacsa/Canard pekinois című, zászlóbontó előadásban.) De a Comediá-ban egy új alkotói fordulat vette kezdetét: a hatalmas díszlettel a színházi akció nagyobb jelentőséget kapott, mint a visszaszorult tánc. A Comedia Tempio nyelvezete a mai napig érezteti befolyását Josef többi darabján.

Kik készítették ezt az előadást? Az előadókat még felsorolni is sok, a tíz szerepben legalább húszan megfordultak. Több generáció masszívan játszotta ezt a darabot, hosszú éveken át. Az eredeti gárda soraiban ezeket találhattuk (és most jöjjön egy hosszadalmas színháztörténeti kitérő, ha nem tetszik, ugorjad át): Josef Nadj, Cécile Thieblemont, Kathleen Reynolds, az ő (volt) férje, Hudi László, egy másik magyar táncos, Sárvári József, Lengyel Péter, Döbrei Dénes, Mészáros István és én, Rókás László. Tíz kicsi indián, akik menet közben elfogytak a tányérról. Hatan még állunk a kezdőcsapatból: Josef, Cecil, Józsi, egy kollégánk, Dénes és én. Négy „újonc” egészíti ki a sort (ők is már a hatodik éve): Bütyök, Gemza, Nasszer és Mathilde. Időközben a darabból kilépett Mészáros István (ő a magyar szószínházat választotta és visszament Pestre), a saját akaratából távozott Hudi László (hogy megalapítsa saját együttesét, a Mozgó Házat), kizárták Lengyel Pétert (őt a darab 1998-as felújításakor Josef nem hívta vissza a szerepébe, hanem azt Bicskei Istvánnak adta), nem játszik már Duarte Barillaro Ruas portugál színész, nincs Gianfranco Poddighe olasz táncos (vele később a Jan Lauwers-féle Needcompany-ban találkoztunk), nincs Franck Micheletti (ez a francia fiú a Khubilai Khan táncegyüttes alapítója lett) és lekoptak a zenészek.

...Az ám, a zenekar! Mert ezt a darabot eredetileg négytagú zenekarral adtuk elő. (Az úgy milyen méltóságos volt! Egészen más, mint ez a mostani merev gépzene.) A zenét Stevan Kovac-Tickmayer szerezte, az újvidéki Tickmayer Öcsi, Szkipe földije, aki a hágai Royal Musiekkonservatorie-n tanult zeneszerzést. És milyen érvényes, időt álló, melodikus zenét komponált ennek a darabnak! Kesernyésen érzelmes dallamok hajlanak egymásba, nagyon gazdagon váltogatva a zenei témákat. A kis zenekar, aki az előadás kezdetén Öcsi vezetésével fekete frakkban szertartásosan bevonult a színpadi árokba, öt (csupán öt!) zenészből állt. Tickmayer zongorán és bőgőn játszott (és vezényelt), csellón Milán Vrsajkov zenélt, brácsán Dusán Sevarlic hegedült, pozanon Branislav Aksin játszott, szaxofonon és tárogatón Grencsó István fújt. Ez a kvintett hallatlanul izmosan adta elő a Comedia zenéjét. Hol kortársi hangzásban, hol dzsesszes ritmusokkal dinamikusan tolták előre az előadás menetét.

Ma ez nincs. A menedzser, Martine Dionisio (Thomas Erdos egykori asszistense) gépzenei felvétellel adja el a színházaknak ezt az előadást. Így olcsóbb. Vegyetek csődört fasz nélkül! Mert így olcsóbb. De olyan is.

Miről szól az előadás? Címe szerint a játékról szól és az időről szól. Most már a mi előadói saját magunkról szól. Kezdetben Csáth Gézáról (valódi neve Brenner József) és az ő életének és írói munkásságának motívumairól szólt az előadás. Ma már nem erről szól. Mi, előadók átvettük a hatalmat, és már nagyon vidáman adjuk elő ezt a sötét és pokolra szálló darabot. Tessék nevetni!

És a közönség nevet is. Szinte meg vagyunk sértődve a díszlet mögött, ha a közönség nem nevet. Mi ez a komolyság? Hiszen ez egy komédia! Megöregedve viseljük a szerepeinket, és színpadi sorsunk egyre komikusabban tündököl. Mint a bordói jó bor (legyen ez a ’97-es évjárat!), amely szüreteléskor még kiköpni való, de később az idő értékesíti. Mint egy jó telekbe fektetés. Ára fölmegy az idővel. Micsoda komédia ez? Ez maga a színtiszta dráma.

Csáth Géza, valódi nevén Brenner József, szabadkai születésű orvos ugyanazt az utat járta, melyet Anton Pavlovics Csehov és Mihail Bulgakov. Orvosból íróvá változott. A test javítójából a lélek javítójává képezte magát. De Csáth Géza még ennél is tovább ment. Rászokott az ópiumra, melyet az orvosságos szekrényből könnyen, egyre könnyebb kézzel kivehetett. Az irodalom, meg a szer, mint két szikla, Szkylla és Kharübdisz, a szép doktor úr teljes elsüllyedéséhez vezetett. Erre az oroszoknál is van több példa. Aki tehát az irodalom jeleit észleli magán, bátran forduljon orvoshoz! (Ne a felsoroltakhoz.)

A Comedia Tempio előadás dramaturgiája szintén az elsüllyedés mentén halad. A leépülés, az elvesztés, az a valami, ami régen volt, de ma már nincs, az elme megbillenése, hallucinációk, a betegségbe zuhanás, majd a végső koldusság. Magyar barátaim, ugye, milyen ismerős nekünk mindez? A szomjas reménykedik, hogy vizet talál, az eltaszított reménykedik, hogy szeretve lesz – de nem talál vizet és nem lesz szeretve. Ezek azok a motívumok, melyek Csáth Géza írásából, „A varázsló kertjé”-ből a darabba kerültek.

Amikor ezt a darabot nem sokkal a születése után, talán 1991-ben Csáth szülővárosában, Szabadkán a Régi Zsinagógában előadtuk (az elzárt karzatra az előadás előtt titokban fölsétáltam, a szúvas imapadokat centi vastag porréteg borította), nos, akkor a zsúfolásig telt zsinagógában a színpad fölött ott keringett Csáth Géza visszatért szelleme. Fölülről, a levegőből nézte az előadást. És tetszett neki! Világosan éreztük, hogy Gézabá’ szelleme visszajött megnézni, milyen előadást faragtunk őbelőle. És tepertünk ezerrel mi ott lent a színpadon... Akkor és ott, ez volt a darab legforróbb, legizzóbb, legeslegjobb előadása, amit felül múlni egyszerűen nem lehet. És a zsúfolt zsinagóga, ahol egy tűt leejteni bajos lett volna, a szűnni nem akaró, tizenötnél több perces vastapssal, hujjogatással, füttyögetéssel, dobogással és ovációval nemcsak minket, az erejük teljében lévő acélpengéket, de saját magukat is ünnepelte. Az a taps a vajdasági magyarok, a „földik” összes könnyéből, öröm- és bánatkönnyeiből fakadt! Lám, a mi fiunk, a Szkipe! Meg a többiek, azok is fasza csávók! Valóban azok voltunk.

Mára a helyzet megváltozott. Az idő rajtunk is kifogni látszik. Testünkön látszik: mintha ő nyerne a mi ellenünkben. Akik még állva maradtak, lassan azok is térdre kényszerülnek. Most kivételesen magammal kezdem: ez a Rókás megkopaszodott, és tönkre ment először a térde, majd a csípője. (Igen, mostanában ezt a színházi hülyegyereket a sok emeléstől csípő-arthrózis és ehhez kapcsolódó gerinc-altáji deformitás kínozza.) Dénes elkényelmesedett. Józsi elvesztette gumiszerű ruganyosságát és gerincsérvvel bajlódik. Alig fér be a ládába, melynek mérete 1990 óta nem változott. Josef beleszikárodott a küzdelembe. Szeme beesett és foltos lett, háta görnyedt, a haja (neki legalább maradt még haja!) megőszült. Cécile próbál úgy tenni, mintha ez a tizennégy év nem suhant volna el. Két órával a megbeszélt idő előtt érkezik, eltökélten, alaposan melegít, ezredszer is bejárja a színpadot és elismétli a vérébe ivódott mozdulatokat, mintha attól tartana, hogy ez is elsuhan. A többiekről most nem beszélek, mert ebben az előadásban a hat évükkel ők még zöldfülűek.

Úgy érzem, hogy egész életemben, vég nélkül ebben az előadásban játszom. Különböző életszakaszaimban játszottam a Comediá-t. Játszottam fiatalon, játszottam idősen. Ez a darab végig íveli az előadói pályámat, és ha álmomból ébresztenének és csupán két hangjegyet lejátszanának a zenéből, én azonnal oda ugranék, ahonnan a darab folytatódik. Mint Pavlov kutyája (megint egy orosz!), egyszerűen beállnék a tér egy bizonyos pontjára a megfelelő testtartásban, és felvenném az oda kitalált mozdulatot. Még az éjszaka közepén, sötétben vagy ködben is tudnám folytatni a jelenetet. Ez az oka, hogy még így, leromlott állapotomban és testileg meggyötörve is képes vagyok lejátszani ezt a darabot. Nem kell már alakítanom semmit. Csak bejövök az előadásba, és én magam vagyok a figura, aki megjelenik.

Kezdetben nem szerettem ezt az előadást. Ez a halálos feketeség szúrta az orromat. Ma, pár lépéssel közelebb a koporsóhoz, ezt a feketeséget csak szürkének látom. De én bohócnak születtem, nem pedig drámai hősnek. Josef drámai hős.

*

Az első előadást március 26-án, pénteken, a fesztivál nyitányán nyomjuk a Teatro Colón-ban. Lassú és tempótlan játékot produkálunk, a két nap akklimatizálódás lustaságba fordult. A közönség értetlenül bámul. Nem ezt várták, hanem valami elegáns és hófehér hattyú-balettot. Helyette kaptak fekete keménykalapos, szakadt kabátokban furcsán ugráló, lelassult pulykákat. Mi színészek, az ötödik percben megérezzük, hogy itt már hiába erőlködünk a színpadon, a ma esti előadás sorsa eldőlt. Ráadásul kint elered az eső és elementáris erővel csapkodja a színház boltozatát. Az égzengés behallatszik. A darab a komédiából átfordul valami szánalmas bohózatba. A nézők alig tapsolnak.

Másnap délután Szkipe jól megpróbáltatja a társulatot. Vegyük sorra a részleteket, de aprólékosan! A második jelenet hét nagy erőmutatványt tartogat számomra. Először Dénes felugrik a fejemre, én büszkén állok, vizsgáznak a nyaki csigolyák. Aztán emelem Dénest. Majd fejjel lefelé lógok egy asztalról. Bukfenccel le, ekkor érkezik egy kollégám. A hátamra ugrik. Lassú lépésekkel forgok vele. Tíz másodperc múlva egy székre állítom, és azzal együtt fölteszem az asztalra. Tetejébe a könnyű Nasszert pakolom, aki szintén a székbe ragadt. Ott ők ketten egyensúlyoznak test a testen, egymáson. Ez nekem könnyű, én ekkor csak figyelek, nehogy leessenek (mert akkor elkapom Nasszert, ha zuhanna). Itt egy kicsit liheghetek! Aztán Nasszert lepakolom a másik táncosról és megint Dénest emelem. Dénes a nyakamba ül, kezével felragad egy asztalt, én ülésből felállok. Megfordulok, hátra arc! Dénes ekkor hátrahajlik asztallal a kezében, míg én szilárdan tartom a betonalapzatot, noha a szemeim jojóznak az erőlködéstől. A póz felold, elernyed az izomtartás, Dénest elengedem. Odalépek a másik kollégához, aki egy szék ülőkéjén áll. Ledöntöm a térdemre, két lépést teszek a megmerevedett testével (persze a széket is visszük magunkkal eközben). A táncost egyensúlyi állásban a fejére állítom, a széknek támaszkodik, azért nem dől el. Ekkor rácsapok a megürült asztalra és a magasba emelem. Három-négy gyors körzést végzek az asztallal a fejem felett, majd hátra megyek, hogy az asztalt a díszletbe vágott ablakkeretbe illesszem. (Ó, a méret ehhez pontosan, kitervelten megfelel!) Mindezt pedig zenére teszem, szigorúan kiszámolt taktusban.

Azért írtam le a trükkjeimet, hogy világos legyen: igen jó erőnléti állapotot követel ez a mozgássor, nemcsak az én részemről, hanem a többiektől is.

Ehhez képest egyik kollégánk ma a próbán egyáltalán nincs formában. Tíz kiló formátlan fölösleg dagad a hasán. Amikor végre föltornázom őt az asztalra, kidagadnak nyakamon az ütőerek. Utolsó erőmmel Nasszert a tetejébe rakom (jaj, fűrészeljünk le pár centit az asztal lábából!), de az alul lévő máris ordít, vegyed le!, vegyed le!, mert nem jó. Nem kap levegőt. Gyorsan lekapom Nasszert a magasból.

Megismételjük még egyszer. Megint nem jó. Pedig Nasszer nem nyom többet, mint ötven kilót. Most személyes sértésnek veszi a fiaskót. A másik táncos tiltakozik és franciául protestál, amiért nem sikerül az egyensúlyozás. „-Én ezt nem csinálom tovább! Ez volt itt Bogotában az utolsó előadás! Lássuk be, hogy megöregedtünk (így, többes számban mondja), már nem tudjuk teljesíteni az előadást!” Kollégánk, aki most egy hízott díva, egyre jobban belelovallja magát a kiabálásba. Saját szenvedését mindenkire kivetíti. Nasszer nem hagyja magát, öntudatosan visszapofázik. Én tehetetlenül állok közöttük. Persze én is bűnös vagyok, hiszen én illesztem össze a seggüket. Rosszul helyezem Nasszer ülepét a másikéra, hát persze, hogy ezért dől le! Megpróbáljuk újra, de a harmadik és negyedik próbálkozás sem sikerül. A kéttagú embertorony ledől. Dénes inkább kimegy a színpadról, csak ne mondjon semmi rosszat, se franciául, se magyarul.

Megakad a próba és áll. A többiek azt figyelik, maradt-e remény, hogy a hamarosan kezdődő előadást mégiscsak lejátsszuk. Kollégánk hisztizésén Szkipe elveszti a türelmét. Fojtott és halk hangon, magyarul, keresetlen szavakkal jól helyre teszi őt. És Szkipének teljesen igaza van. Mert így nem lehet a próbán viselkedni! Szkipe, azaz Nagy József, vagy ahogyan a tánc világa ismeri: Josef Nadj, tehát az együttes igazgatója nem azt mondta a durcás kisgyereknek, amit igazgatóként pedig mondhatott volna: „...olvasd át a szerződésedet, az van beleírva, hogy a próbán megjelensz és a legjobb akaratod szerint követed az én direktori intencióimat!”, hanem ezzel szemben azt mondta, hogy „...legalább akarni kell megtenni a maximumot, de te inkább másokat hibáztatsz a képtelenségedért. C’est ca va pas! Ez így nincs rendben!”

Az egész társulat döbbenten áll. Ritkán láttuk Josef-et ennyire kifakadni. A sértődött felek tessék-lássék csatasorba állnak. A próba tovább zökken, de már véres hangulatban.

Este játszunk, mint az állat. Mindenki pattanásig feszül. Jaj, csak nehogy elrontson valamit, mert a többiek élve lenyelik! Gengszterek kártyázhatnak ilyen halálos eltökélten, az egyik kéz a lapokat tartja, a másik kéz a fegyver markolatára csúszik. Egy rossz mozdulat, és mindenki lő mindenkire! Az előadás szikrázik. A vibráló hangulatban mindenki összekapja magát és precízen játszik. Semmi rontás, semmi hiba, még a kéttagú embertorony is, billegve bár, de megtalálja egyensúlyát. A nézők hatalmas ovációban részesítenek minket. ...Ez jó előadás volt!

Másnap a reggelinél kiderül, hogy Josef az éjjel végre jól kialudta magát. Mert az előző este szemhunyásnyit sem aludt. Annyira bántotta őt az első estén elrontott előadás, hogy elkerülte az álom. Mi másból lesz a gyomorbaj, ha nem ebből? Szkipe magába ágyazza a problémákat, ahelyett, hogy megszabadulna tőlük. Ebből látszik, hogy nála életre-halálra megy a játék. Még most egyelőre az életre megy.

*

Domingo, 28 marzo de 2004. Az El Tiempo újság vasárnapi kiadása a hotel szolgáltatásaként minden szoba kilincsén ott függ. Nem értek spanyolul, ezért csak lapozgatom az újságot. A lepedőnyi papír 5 vastag melléklettel jelenik meg vasárnaponként 120 oldalon. Súlyos köteg. Jaj a légynek, amelyiket ezzel agyoncsapják! Talán nem véletlen, hogy itt az Andok magasföldjén nincsenek legyek.

És ma, március 28-án, vasárnap, súlyos nap vár miránk is. Két előadást játszunk egymás után, délután háromkor és este nyolckor. Ilyen megerőltetésben ritkán részesülünk. A 2560 méteres tengerszint feletti magasság oxigénszegény levegőt eredményez. Ez most cseppet sem előny.

Mindezek ellenére a két előadás pompásan sikerül. Mindenki ugrik és pattan, mint a bolhacirkuszban. A nézők mindkétszer tombolnak. Megérdemelten és kifulladva hajtunk fejet a tapsorkánban. Ez a nap szinte nem is létezett, mert a külvilágtól elzárt, sötét színházban voltunk déltől este tízig.

A fáradtságtól mereven zuhanok be a Hotel Tequendama 1244-es szobájába. Óh, az a kis üveg sör, mely az íróasztal közepén szerényen álldogál, csak nem az én jöttömet várja?! Gondos kézzel még reggel odakészítettem a jutalomfalatot az irodalom oltárára. Még a cipőmet sem veszem le, a cerveza Aguila, vagyis a „Sas” sör máris legurul a torkomon. Egészségedre, Jézuskám! Köszönöm, hogy egyben tartottál a fáradtságos színpadi küzdelemben!

*

Józsi levest enne a színházban, ha... Elmondom az esetet, mert megvilágítja a kolumbiai lélek karakterét. Philippe a két előadás közötti szünetben szendvicseket rendelt a társulatnak. De Józsi meleg levest akar enni. Megsértődik, amiért a többiek nem várnak rá, hanem elrohannak egy étterembe. Ugyanekkor én a színészbüfében azt látom, hogy a színház alkalmazottjai levest esznek. Három idősebb asszony, akit a kosztümökhöz rendeltek, a büfében levest kanalaz. „-Józsi, van leves!” – kiáltom Józsinak, aki azonnal szalad a büfébe. -Soupa, soupa! – mutogatjuk majmok módján. Józsi a leveses tányérokra mutogat, hogy ilyet enne ő szívesen.

A nénik megriadnak. Vajon mit magyaráznak a művész urak? Az egyik mamika éppen kiveszi a mikrohullámú sütőből a meleg levest és az asztalra teszi. A másik néni feláll székéről és átadja helyét a művész úrnak. Tessék leülni! Józsi leül. A tányér levest elébe tolják. Bele a kanalat. Tessék kanalazni!

Józsi magyarul és spanyolul köszöngeti. Nekilát a levesnek. A nénik nézik az evő Józsit. Az éhes művészt, aki levest eszik. Az ő levesüket.

És ekkor megdermedünk, mert megértjük a helyzetet. Ez a leves az ő levesük! A helyzet az, hogy a büfében nincsen leves. A büfé nem üzemel. Ezek a nénik zacskóból főztek maguknak három tányérral, de ezt meg is eszik. Illetve ketten már megették, de a harmadik éppen most adta Józsinak az ő tányérját.

Foglalj helyet az én székemen! Edd meg az én levesemet! A műanyag kanál már kilóg a tányérból, de neked adom az én levesemet! Edd meg az én ebédemet, tessék!

Józsi következetesen végig kanalazza a tányért az utolsó csöppig. Hálálkodva távozunk. Mi ez, ha nem a keresztényi szeretet szép példája?

*

A hétfő délelőttömet ismét a zona refrescante-ban töltöm. A frissítő zónában tartózkodni annyit jelent, hogy büféről büfére megállok, akár egy nagyra nőtt, pókhasú pillangó. Kezdem a zabálást egy süteményes boltban, két szelet tortával. ...Mert olyan szép színesek! Vajon milyen az ízük? Néhány utcával arrébb egy gyümölcskoktél várakozik rám. Ezek a narancsdarabkák már hónapok óta várják az én érkezésemet, hogy a gyomromban landoljanak. Már akkor termettek a fán, amikor az őket megemésztő has, és vele a többi tagom, még egy másik földrészen időzött. Még húsz percet sem gyalogolok tovább, máris egy hamburgeres bodegából bámulok az utcára. És milyen helyesen cselekszem, hogy kifelé bámulok, és nem a helység belsejébe, ahol egy asztalnál ott ül a helyi smaragdmaffia néhány kiválósága! Nem is takargatják, hogy mivel foglalkoznak. Egy marék féldrágakő hever az asztalon, azt válogatják külön kupacokba. A drága kövek ellenére ruházatuk olcsó; úgy festenek a kockás öltönyökben és a rikító selyem nyakkendőkben, mint egy jól sikerült Vöröskeresztes ruhavásár elégedett haszonélvezői. Tarka látványt nyújtanak a vécéajtó közvetlen szomszédságában, ahol egy koszos műanyag asztalon ide-oda tologatják a szikrázó smaragdköveket. Engem is bepaliznának. Vegyél egyet, miszter, csak 160 amerikai dollár! Nem drága ez a picinyke, zölden szikrázó vitaminbogyó! Ez neked drága?! Na, mondd csak, te mennyit adnál érte? Odaadjuk annyiért is, csak vedd meg, miszter, ezt a csiszolt sörösüveg-cserepet!

Begyűröm a hamburgereket a hasamba és kirepülök a bodegából. Idegesen hátranézek, hátha lövöldözés tör ki, de nem. Nem tör ki lövöldözés. Irány a következő bisztró! Felfedezem, hogy ott fogorvos-hallgatók ebédelnek. Zöld egyenruhájukból és hibátlan, villogó fogsorukból azt következtetem, hogy ők bizonyára fogorvos-hallgatók (vagy legalábbis egyetemisták). Nézd, itt a menzán egy komplett menü csak 3.300 pesóba kerül! Leves, bifsztek és limonádé. Ez nem lehet igaz! Kétszer is megkonzultálom a kasszában ülő főnökkel az olcsó árat. De, igaz! Akkor gyorsan ide nekem egy menüt! Benyomom ezt is. Éhes magyar, most végre jól laksz!

...És mindezt a szállodában elköltött reggeli után. Mert egyetlen nép sem olyan falánk, mint a magyar. Fal, mert fél. Hogy máskor nem lesz (most egyél, kisfiam!), fél, hogy elveszik tőle (daj mnye krumplicsku, mondta Iván, az éhes katona egy Kalasnyikov dobtárassal az én Józsi nagyapámnak, amikor negyvenötben a pincébe lépett, ahol ott lapultak nagyszüleim, a még gyermek anyámmal a falhoz simulva a félhomályban, daj mnye, adjál krumplit, és nagyapám azonnal adott neki). Fél a magyar, hogy éhen marad, kifogy a kamra, hosszúra nyúlik a tél, felgyűlik a hó, odakint üvöltenek a farkasok. Jaj, csak kenyér legyen, meg szalonna, meg pálinka, azzal Kínáig is elhatolunk (mert így mondta a Napóleon, hogy „kenyérrel és pálinkával akár Kínáig is elhatolok”). Nehezen kerestük meg az ételt, mind meg kell enni! Ne hagyj a tányérodon semmit! A magyar mindig éhes, ha dagad is a hasa, ha most állt fel a szálloda reggeliző asztalától, akkor is éhes. Éhségében mutatkozik a mohósága. Én is ilyen vagyok. Magyar Orfeusz a világ alvilágában, aki nem zenél, hanem zabál.

(A történetírás hiteléért jegyzem meg csupán, hogy Józsi és egy másik táncos kettesben ugyanezt tették ezen a délelőttön. A kolumbiaiak üzleti érzékét dicséri a tény, hogy amíg én a fent leírt kajaáradatért tízezer pesót adtam, addig ezt a két kalapos, gazdag gringót egy étteremben lehámozták fejenként tizenhatezer pesóra. ...Kedves egészségükre!)

*

Dualitás. A kettősség alapvetően jellemzi Bogotát. Kopott felhőkarcolók az emeletes, színes udvarházak mellett, gazdagok és nincstelen, fogatlan, sánta koldusok, civilek és állig fegyverzett katonák, a mindenki árul, de senki sem vesz, a sárga taxik és lovas kocsik, lám, az egyik éppen most kocog el a Hotel Tequendama előtt, innen a tizenkettedikről is hallom a paták kopogását. Kinézek az ablakon. Vajon mit szállítanak lovas kocsin éjjel egy órakor a belvárosban? Drótokat. Össze-vissza tekert, falból kitépett villanydrótokat.

A kettősség az emberek lelkében is benne ül. A francia konzul szerint ezek a barátságosan mosolygó, segítőkész inka-ivadékok némi pénzért bárkit leszúrnak. Bogotában egy időben tiltották a bukósisak viselését a motorkerékpáron. A motorosok mellényt kötelesek viselni a motor rendszámával, mely elölről-hátulról jól látható.

Csak a buszok egyöntetűen büdösek és rozogák. A buszok Bogotában tehát a monolit minőséget képviselik.

*

Még néhány perc, és a hotelszobában megcsörren a telefon. Philippe körbe telefonálja az együttest. Találkozó tíz perc múlva odalent a hallban. Megyünk a repülőtérre, itt van értünk a busz.

Lejárt a hét napunk Bogotában. Lejátszottuk az előadásunkat a IX. Iberoamericano Színházi Fesztiválon. Megyünk vissza Európába.

...És ehhez képest mennyi minden nuku! Nem voltam a Museo del Oro-ban, az Aranymúzeumban, amely előtt üldögéltem egy padon a pálmák alatt, és a bejárat előtti járdán serénykedő cipőpucolókat bámultam. Nem ittam egy italt séta közben a kapualjban kifüggesztett Billares felirat mögé dugott Café San Moritz-ban, ahol a hetvenes éveiket taposó caballerók a hatvanas éveket idéző bárpultot közömbösen támasztották mindaddig, míg én, a negyvenes éveiben járó nagytestű, vállas gringó benéztem az ajtón, mert ekkor a közönyt felváltotta valami titkos érdeklődés és csodálkozó bámulás. Nocsak, egy gringó! Hogy kerül ez ide, a mi eldugott, kapualjból nyíló kocsmánkba? A kockás terítővel letakart asztaloknál kártyázó (billares, ó, biliárd!, hűtlenek voltak tehozzád!) nyugdíjas bácsikák kezében megreszkettek a lapok, ej, micsoda fiatal taknyos ez a jöttment, ám ekkor én is észrevettem, hogy itt, a Café San Moritz-ban ma délelőtt csupa matuzsálemek üldögélnek, miközben az üvegtetőn szűrt fénnyel besütött a nap, és nem ittam ott semmit. Ez az ital is: nuku!

Tíz perc még, és leszaladok a hotel előcsarnokába. Bőröndöm, melyet három napig nélkülöztem száz euró ellenében itt Bogotában, most menetkészen, összepakolva várakozik a szoba ajtajánál. Én pedig nézelődöm az ablakból.

Odalent áramlik a forgalom. Őrület, ezek hogyan közlekednek! Index nuku. A kocsik hirtelen egymás elé hajtanak, tülkölnek, dudálnak. Akár a gyalogosok a járdán, össze-vissza haladnak. Még innen, a tizenkettedik emelet magasságából is látszik, milyen dús idomú szenyoriták sétálnak odalent. A hatalmas keblek arról tanúskodnak, hogy ez itt még mindig matriarchális társadalom. A nők itt jóval erősebbek, mint a férfiak. Kolumbia-mama leszármazottai bátran szkanderozhatnak Afrika-mamával, ha erős csontozatukat, masszív testalkatukat tekintjük. Valóságos pillérek ezek a nők, akiknek szimbolikus rajzolatát Gabriel Garcia Marquez regényeiből jól ismerjük.

Inkák, mayák, smaragdok: nuku. Nem láttam egyet sem, nem vettem egyet sem. ...Pincér! Van még tíz percem. Kérem a számlát! Mi nem volt még?

Most már tudom, amikor Gabriel Garcia Marquez kapta az irodalmi Nobel-díjat, akkor ezzel Kolumbia-mamát tüntették ki. És azt, hogy ez az író, akinek az országa vergődik a nyomorban, képes a szétturkált szemétből a rózsaillatú mondatfolyondárok költészetébe emelkedni. Azt, hogy ez az író, miként a népe is, mégis az élet örömét és a vidámságot favorizálja, miközben kilóg a seggük a gatyából.

Letelt a tíz perc. Csörög a telefon. Igen, máris megyek! Becsukom a Hotel Tequendama 1244-es szobájának ablakát. Körbe pillantok a szobában. Nem hagyok itt semmit?

Nem hagyok itt semmit. Az emlékeket viszem. Kéziratom most nem a bőröndben, hanem a zsebemben lapul. Ó, a szavakat nem adom fel a poggyásszal, még elkevernék ezek az ostoba franciák! Mindörökre kilépek ebből a szobából és a lifthez gurítom a görgőkre szerelt, világjáró bőröndömet.

Per favore? Peso nuku? Nem baj, amigos! Akkor éhen halunk. La muerta? És a halál? La muerta: nuku! Addig is élünk. Viva, senyor! Si, si, si!

* * *

(Bogotá, Colombia, 24-29 marzo 2004 - Hotel Tequendama, #1244)